Kosz és káosz

Piszok
Azt mondják, esőben feltárul az igazság. Az eső megmutatja az ismert, elfogadott és csodálattal övezett dolgok fonákját. Gondoljunk csak a vízfüggönytől elszürkülő színek sivárságára, a penészedő falakra vagy az addig kevésbé szembetínő, rejtett és így kevéssé valószerí szennyre. Nem mintha el lehetne kerülni a szembesülést, hiszen a piszok jelen van, és nem a háttérben rejlik. Mégis, csak azt vesszük észre, amire, még ha nem is tudatosan, de felkészültünk. 
Mielőtt ellátogatunk egy országba, már vannak bizonyos elképzeléseink, fogalmaink a helyi kultúráról, amelyet valamennyire ismerni és érteni szeretnénk: meghatározott színeket, formákat, élményeket várunk. Rangsoroljuk, osztályozzuk a tisztaságot vagy annak hiányát. Az országot, a kultúráját, sőt magukat az embereket is kategorizáljuk aszerint, hogy mennyire látszanak piszkosnak, és feltételezzük, hogy észrevételeink megerősítik mindazt, amit korábban hallottunk, olvastunk vagy láttunk a moziban vagy a tévében. Persze néha kellemes meglepetés is érhet bennünket, de általában inkább rábólintunk, hogy minden úgy van, ahogy gondoltuk, és biztosan nem lehet megváltoztatni. Akadnak ugyan, akik szívesen adnának tanácsot, segítenének a helyieknek, javítanának helyzetükön, de hamar belátják, ez nem lehetséges, kár az időért és a fáradságért. Talán nem is látogatnak el soha többé az adott országba.

A piszokról a legtöbb esetben a nyomorra, szegénységre asszociálunk, bár ez nem feltétlenül helyes. Sokan úgy gondolják, minél nagyobb valahol a szegénység, annál nagyobb a kosz. A gazdag országok lakói számára a személyes higiéné döntő szerepet játszik az emberek megítélésében. Persze nem illik hangosan szóba hozni, mert ma nem lehet a rasszizmus ódiuma nélkül ilyesmit állítani, de lelke mélyén sok jeles európai és amerikai azt vallja, csak tiszta, ápolt külsejí ember lehet vele egyenrangú. Lehet vele vitatkozni, veszekedni, de ez az egyenrangúak konfliktusa, akik testük tisztántartásával váltottak belépőjegyet a magasan fejlett, vagyis higiénikus civilizációba. Természetesen a jómódban élő európaiak és amerikaiak többségének az a meggyőződése, hogy segíteni kell a szerencsétlen nyomorultaknak, akik a piszkosság kimondatlan rangsorában az élen állnak, és meg kell osztani velük feleslegessé vált javaikat. De ettől még szentül hiszik, hogy a piszok hatalmas, áthatolhatatlan falként magasodik az emberek között. eszünkbe sem jut egy olyan étterembe betérni, amit piszkosnak vélünk, és ugyanolyan kellemetlen leülni egy piszkosnak látszó fotelbe, vagy egy elkoszolódott tárgyat megérinteni. A piszkosnak tartott országba érkező idegen szinte mindent nagyon piszkosnak vél. A piszok bekerít, fojtogat, és mindenhová behatol. Hisszük, hogy a piszok fertőző, egykettőre hatalmába kerít, és fokozatosan elnyel.

Piszok alatt mindenki mást ért, nem egyforma mércével mérünk, nem mindenki számára jelenti ugyanaz a dózis a kritikus tömeget. Elég, ha elterjed valakiről vagy valamiről, hogy piszkos. Halkan, szík körben nem egyszer az is elhangzik, hogy a tisztasági rangsorba állított országokban milyen pozícióban van az, aki a piszokról nyilatkozik. Ráadásul döntőnek érezzük azok véleményét, sőt puszta jelenlétét is, akik velünk egy kultúrkörhöz tartoznak, és megállapíthatják, hogy az adott hely vagy tárgy piszkos-e. Többször láttam viszolyogni európaiakat, akiket egyszerí, egyébként kitínő ételeket kínáló helyekre vittek, ahol rajtuk kívül mindenki ázsiai volt. Előfordult, hogy nyíltan kimutatták érzéseiket, de általában igyekeztek tapintatosan viselkedni, nehogy megbántsák vendéglátóikat. A vendéglátók hibát követtek el, mikor olyan helyre invitálták őket, ahol nem volt más fehér ember, akinek a jelenléte garantálta volna, hogy a hely tiszta. Mit sem ért a jó szándék, és az érvek, hogy a hely már bejáratott, és a város kiválóságai is gyakran térnek be ide. A házigazdák helyiek voltak, és az európaiak szemében lejjebb álltak a tisztasági rangsorban, mint a fehérek, így hát győzködésük nem sokat ért. Pedig elég lett volna betérni velük egy nagyon hasonló helyre, nem is drágábba, az se baj, ha a konyhája kevésbé jó, a fő, hogy sok európai legyen benne. Az élmény sok helyen, sok országban, különféle időpontokban ismétlődött. Az ízlésbeli különbség jobban elválasztja az embereket, mint a politika, a vallás vagy a világnézet.
 
A falat nem jó szóba hozni, nem jó rákérdezni, hiszen senki sem akar a rossz, piszkosnak mondott oldalon lenni.
Egyébként magam is emlékszem arra a tíz-egynéhány évvel ezelőtti időszakra, amikor én nem éreztem a hazámat különösebben piszkosnak, vagy a mai eszemmel talán úgy kéne fogalmaznom, hogy nem vettem észre azt, amit mások. Holland vendégeim érkeztek, és láttam, milyen nehezen leplezik viszolygásukat, ha városi buszra szálltunk, olcsó étterembe mentünk, vagy, ne adj’ isten, betértünk egy nyilvános WC-be. Szinte felelősnek éreztem magam a szennyért, amely más világból jövő vendégeimnek szemet szúrt. Tisztában voltam azzal, hogy számukra én egy másik civilizációhoz tartozom, vagy legalábbis besorolásom (nem a személyes, hanem a közösségi) az egyetemes esztétikai hierarchia alacsonyabb szintjén helyez el. Az egykori megaláztatások emléke sokszor segít. Persze nem mindig és mindenütt, hiszen az ember feledni igyekszik negatív élményeit, de azért hasznos az esztétikai csőlátás leküzdésében. A piszok, ha látható is valahol, messze van, nincs igazán jelentősége, nem zavar. Nem elgondolkodtató, és nem okvetlenül kell miatta a tisztább és szennyesebb világokról beszélni. Ez az érzés segít elsiklani afölött, amit mások látnak. Egy idő után rájön az ember, hogy a piszok úgy igazán nem is létezik. Hogy csak beképzeli magának valaki, aki másként látja a színeket és a formákat. Hogy csak egy képzelt függöny, ami mögött ott van, ami igazán fontos.

Az idő
A XIX. században felvilágosult egyiptomiak egy csoportja Párizsba utazott, hogy egy európai nagyhatalom hatékony államigazgatását tanulmányozza. Egyiptomban Iszmail uralkodása idején forradalmi változások mentek végbe. átalakították az ország hagyományos kormányzását, haderejét, de még az építészeti formák is megváltoztak, az architektúra attól kezdve valahogy európaiasabbá vált. Még az iszlám hitelveit is hozzáidomították a gyors ütemben modernizálódó világhoz. Európa földrajzi közelsége potenciális veszélyforrás volt, de egyértelmí felsőbbsége a tudományok, a politika és a hadmívészet terén elő is segíthette az elkerülhetetlen reformok bevezetését. Az európai hatalmak keleti jelenléte egyszerre váltott ki az új alattvalók millióiból félelmet és csodálatot. A korábban független államok felvilágosult elit csoportjai megértették, hogy az Európával való politikai, gazdasági vagy katonai versenyben csak akkor lehetnek esélyeik, ha átveszik vagy legalább részben lemásolják a nyugati államigazgatási mintákat. A keleti uralkodók a sikeres megoldások átvétele révén akarták országaikat modernizálni, hogy a nem is oly távoli jövőben Anglia és Franciaország majdnem egyenrangú partnereivé váljanak.

Hazatérésük után az egyiptomiak beszámoltak tapasztalataikról. A legnagyobb hatással a francia társadalom általános rendezettsége volt rájuk. Az emberek határozottan haladtak kitízött céljuk felé, nem csoportosultak nyilvános helyeken ok nélkül, az utcai beszélgetések általában konkrét információk cseréjére korlátozódtak. Csodálattal adóztak a kiválóan szervezett hadseregnek, rendőrségnek és iskolarendszernek, természetesnek tekintették, hogy ezeken a területeken az európai mintát követni kell. De az élet más területeinek szervezettsége is feltínt nekik. &Aacuteruházi látogatásaik során az idővel és az emberi erőforrásokkal való takarékosság mintapéldáját tapasztalták. Az előre megszabott árak, a nyitvatartási idő rögzítése lehetővé tette, hogy minden tevékenységet szinte percnyi pontossággal megtervezhessenek. Mennyire másként, mint otthon, a kairói bazárban, ahol az árakról és a minőségről szóló viták végeláthatatlanok voltak, ahol az emberek szinte céltalanul lődörögtek, mintha egy adott tranzakció időtartama teljesen közömbös lett volna számukra. Párizst szinte tökéletes városnak találták, hatékony és kényelmes gépezetnek, amely az emberi egzisztenciát még az apróságok szintjén is tervezhetővé teszi. Kairó éppen ellenkező tulajdonságokat képviselt – a káosz, illetve a rendezetlen és gyakorlatilag kormányozhatatlan tömegek világa volt.

Az egyiptomi küldöttség jelentéseinek magasztos és nagy horderejí következményei lettek. Megfelelően kidolgozott órarendeket kezdtek bevezetni. Bizonyos iskolákban például, szinte a katonai akadémiák mintájára, meghatározták a foglalkozások kezdetét és időtartamát. Percre pontosan szabták meg az étkezések, a tanórák és a szünetek idejét. Tudni lehetett, mikor van az esti sorakozó, és mennyi idő jut pihenésre. Hasonlóan akarták az élet más területeit is szabályozni, mindettől a munka hatékonyságának növekedését, a hivatalnokok jobb teljesítményét, a diákok és katonák nagyobb fegyelmezettségét remélték. E forradalmi változások célja valamiféle új rend kialakítása, az egész államra kiterjedő harmónia létrehozása volt, amely megnyitotta volna az utat a hatékony kormányzás és a technológiai fejlődés előtt.

Az egész forradalom burkolt törekvése egy új időfogalom meghonosítása volt, amit a modernség egyik ismérvének tekintettek. Régebben az idő mintha képlékeny lett volna, legföljebb az ima napi ritmusa tagolta. Természetesen számos keleti államban ismeretesek voltak más időbeosztások is, de ennek nem volt olyan gyakorlati jelentősége, mint Európában. Ettől kezdve minden megváltozott. A világi, praktikus idő teljes súlyával nehezedett az Oszmán Birodalom egyiptomi alattvalóira, egyben kijelölte az út kezdetét, amely a jövő modern államát az európai nagyhatalmakkal tette volna egyenrangúvá.De a forradalmat nem koronázta siker. Egyiptom hamarosan brit fennhatóság alá került. A britek bizonyos reformokat leállítottak, másokat az új, európai ellenőrzés alá kerülő közigazgatás szempontjai szerint módosítottak. Az újfajta idő persze megmaradt, de az európai uralom jelképévé vált. Könnyebb volt hát elvetni is, mivel immár nem általában volt idegen, nem kulturális absztrakció volt, hanem azokkal kapcsolódott össze, akik fizikailag is ott vannak Egyiptom földjén, és akik az új időfelfogással szembeni esetleges ellenállást erővel is meg tudnák törni.

Egyiptom nem az egyetlen állam, ahol tudathasadásossá vált az időhöz való viszony. Egyrészt az Európából importált időfelfogás fegyelmet kényszerített rájuk, de megmaradt a hagyományos idő is, amely mintha más dimenzióban létezett volna. A Kelet számos országában lassan megértették, a gyarmati időszámítás szükségszerí a modern ipar, közlekedés vagy turisztika fejlődéséhez. De a régi, másfajta idő nem tínt el, és igazából ilyesmi soha nem is képzelhető el. Ha mind a hindiben, mind az urduban a „kal” szócska egyaránt jelent holnapot és tegnapot, akkor a folyton változó valóság felfogásának eleve sokkal filozofikusabb kell lennie, mint Európában.Valahányszor Pakisztánban, Nepálban, Laoszban vagy más keleti országban jártam, nehézséget okozott, voltaképpen miféle időről is beszélünk. Persze minden egyes országnak megvannak a maga külön sajátosságai, de szinte mindegyikben ugyanazt a fajta tudathasadásos állapotot tapasztalja meg a nyugati ember.Azt hinnénk, üzleti találkozókon az összes résztvevőt hasonló értelmezés, érvelés jellemzi: elvégre időről van szó, és az idő pénz.

 Amerikai vagy európai társaim mindig ingerültek voltak, amikor az üzleti tárgyalások kezdetben sohasem terelődtek konkrétumokra. Nekik, üzletembereknek mindig korlátozott az idejük, az üzletet pedig adott idő alatt nyélbe kell ütni. &Aacutem szakszerí eszmecsere helyett az üzlettől nagyon távol eső dolgok kerülnek szóba. Az utazásra, családra, politikára vagy egy sor más kérdésre terelődik a szó. Gyakran csak több ilyen találkozó kudarca után érti meg valaki, hogy kínai, thaiföldi vagy malajziai partnerei számára az üzlet nem személytelen dolog, nem csak a termékek vagy a szolgáltatások áráról és minőségéről van itt szó. Mert minden tranzakció mögött ott van a másik ember szavahihetősége és a további együttmíködés ígérete. Ezért a potenciális partnert különböző helyzetekben kell próbára tenni, megfigyelni, hogy kiderüljön, méltó-e a bizalomra. Ilyenkor a lassan hömpölygő idő szövetségessé válik, és lehetővé teszi a helyes döntés kiérlelését. A hosszúra nyúlt rituálé egy olyan filozófia része, amelynek az üzlet is csak egy elemét képezi.

Számos nyugati üzletember számára nehéz ezt elfogadni. &Uacutegy érzik, rabolják a drága idejüket. A filozófiai vénával rendelkezők kifejtik, éppen a keleti ember válik az idő rabjává, nem tud úrrá lenni rajta, nem képes lerövidíteni vagy ésszeríbben gazdálkodni vele. És nemcsak a buszmenetrendről van szó, vagy a technológiai míveletek összehangolásáról egy üzemben, ahol egyetlen józan belátású ember sem vonja kétségbe a racionalizálás indokoltságát. Elsősorban az emberekkel való kapcsolattartásról van szó, mert az efféle találkozók gyakran túl hosszúra nyúlnak, parttalanná válnak. Az efféle vádakat általában elég logikusan cáfolják. Valójában a nyugati ember vergődik az idő rabságában. A saját maga által kijelölt időkorlátok szík páncélként szorítják, és agresszióként fogja fel, ha valaki ezeket a korlátokat tágítani, módosítani igyekszik, vagy egyenesen fel akarja számolni. &Uacutegy tínik, nincs túl sok esély a kompromisszumra. Minthogy mindkét fél meg van győződve saját, a hagyományban mélyen gyökerező igazáról, amely homlokegyenest eltér a másikétól, nehéz valódi megértésre vagy a végtelen vita lezárására számítani. De a különbségek ellenére sokat tanulhatnak egymástól, hiszen az ember nem életfogytiglani foglya saját civilizációjának.

Az indiai „tegnap vagy ma – egyre megy” felfogás lélektani fölényt biztosít, ami elsősorban várakozás közben mutatkozik meg. Az európaiak számára a peronon türelmesen várakozó hindu, aki nem törődik vele, hogy a vonata egy, két vagy három órát késik, rendkívül idegesítő. A távoli Európából érkezők idegessége erős kontrasztban van a helyiek nyugalmával, akik nemegyszer mulatságosnak találják az idegenek dühét. És nemcsak mély metafizikai megközelítésről van itt szó, hanem a valósághoz való nagyon is gyakorlatias hozzáállásról. Az indiai filozófia egyik avatott tanára megkérdezte tőlem a peronon: „A haragod siettetni fogja-e a vonat megérkezését?” Telibe talált. Ki tudja, talán nincs is mindig igazunk a racionális időfelfogásunkkal?

Szakáll
M.-en eleinte nem igazodtam el. Nem nagyon tudtam, menynyire bízhatom benne, és beszélhetek-e vele olyan kényes és politikailag veszélyes kérdésekről, amelyek egy idegen számára a leginkább érdekfeszítőek. M. nem titkolta a nézeteit, vagyis nem titkolta, ha velem angolul beszélgetett, és biztosra vette, hogy senki sem érti, amit mond. Elég ésszerínek találtam viselkedését, mégis nyugtalanított, hogy milyen tüntetőleg nyilvánítja ki véleményét, amely, ne titkoljuk, nemcsak a hivatalos felfogástól tért el erősen, hanem nagyon szokatlan volt olyasvalakitől, aki az iszlám kultúrában született és nevelkedett…Elsősorban az lepett meg, hogy rendszeresen borotválkozott, és munkahelyén könnyedén vállalta szakállnélküliségét, pedig ilyesmit nem sokan engedhetnek meg maguknak. Iránban az iszlám forradalom kitörését követően a szakáll jelképpé vált. A hit, a vallásosság és a muszlim hagyomány iránti tisztelet jelképévé.

„A szakáll a férfiember természetes ékessége” – hangzik az iszlám tanítás, ezért az utcán, a hivatalokban, az iskolákban és egyetemeken mindenütt szakállas vezérek képmásai voltak láthatók: az Iszlám Köztársaság atyjáé, Khomeini Ajatollahé, és az államfői tisztet betöltő Ali Hameini Ajatollahé. Ezek a képek nagyon mások, mint az egykori sahot megörökítő fotók. A simára borotvált képí Mohamed Reza Pahlavi inkább emlékeztetett elegáns európai úrra, mint jó iránira, legalábbis annak forradalmi kiadására, hosszú, bozontos szakállú, konok képí hazafira. Az ideológiai orientáció és a hozzátartozó értékrend gyakran kapcsolódik látványos és közérthető jelképekhez. Az egyik oldalon a simára borotvált sah, a modern, bár elnyomó állam jelképe, csupa nyugati extrával, importált szokásokkal, divatokkal. A másikon a prófétaszakállú, az iszlám állam elveit hirdető Khomeini Ajatollahhal. A modernitás eszméjének hódoló sima képí sah uralmát végleg megdöntötték, az egykori monarchiából Iszlám Köztársaságot hoztak létre, ahol a szakáll a politikai élet legszembetínőbb elemévé vált. Idővel ugyan a szőrzet hiányát már nem tekintették államellenes megnyilvánulásnak, de azért nem nézték jó szemmel, sőt felmerülhetett a gyanú, hogy az illető nem elég buzgó a vallási előírások kötelező, de legalább melegen ajánlott betartásában.Persze mindig van lehetőség kompromisszumra.

Léteznek átmenetek a jól ápolt szakáll és a szőrtelenség között. Minek is kockáztatna az ember, ha állami intézménynél dolgozik, és ilyen-olyan állami juttatásokban részesül? Másrészt miért hangsúlyozná valaki vallásosságát és az iszlám iránti elkötelezettségét hosszú szakáll viselésével, ha az pont nem illik az arcához vagy zavarja evés közben? A legjobb tehát meghagyni, mondjuk, az egyhetes borostát, ami európai szemmel talán nem valami szép, de ideológiai problémáktól mentes, nyugodt egzisztenciát biztosít. Mindenkit elégedettséggel tölthet el ez a megoldás: a főnököt, mert nem kell magyarázkodnia felettesei előtt beosztottai esztétikai-morális beállítottsága miatt, a kollégákat pedig amiatt, mert nem nagyon vallásosak, vagy éppen nagyon is azok, de tökéletesen értik, hogy a normális világban nem lehet élni sem kötelező dogmák, sem kompromisszumok nélkül, amelyek enyhíthetik a dogmák szigorát, segítenek azokat újraértelmezni és emberszabásúvá tenni.M. érteni látszott mindezt.

Teheránba érkezve azonban sajátos átalakuláson ment át. Metamorfózisa nem volt ugyan teljes, de annál bosszantóbb és határozottabb. Intézetének központja a fővárosban volt, így M. elég gyakran utazott fel Teheránba, ahol külföldi vendégekkel találkozott, akiknek afféle kísérője volt, míg az Iszlám Köztársaságban tartózkodtak. Az én esetemben az volt a feladata, hogy az előadásaim koncepcióját és tartalmát egyeztesse velem. Vagyis, hogy átszerkessze vagy kiiktassa belőle az olyan fordulatokat, amelyek, úgymond, ellenkeznek „az iszlám értékekkel”. A leggyakrabban apróságokról volt szó, egyes kifejezésekről vagy fotókról, így hát nem is nagyon tiltakoztam. M. ideges volt, mikor feletteseivel, D. és V. professzorokkal folytattam megbeszélést, kiváltképp, ha nagyon kényes politikai természetí kérdések vetődtek fel, ha olyanok iránt érdeklődtem, akiket a hatalom felforgatóknak, de legalábbis tévelygőknek nyilvánított. Később figyelmeztetett és kért, hogy bizonyos kérdéseket ne hozzak szóba nyilvánosan, persze csakis azért – bizonygatta –, hogy ne rontsam el egy óvatlan mondattal a hangulatot.

Bevallom, először nagyon bosszantott M. viselkedése. Különösen amiatt, mert jól emlékeztem, hogy néhány nappal azelőtt miről beszélt saját városában. De a bosszúság hamar elszáll. Megmagyaráztam magamnak, hogy a dolognak így kell lennie, hiszen itthon is volt olyan időszak a közelmúltban, amikor nem volt értelme a civil kurázsiról papolni, ebben a kulturális közegben pedig merő képtelenség volna. Végül is elfogadtam a viselkedését, belenyugodtam, hogy jelen körülmények közt ez biztonságos, sőt ésszerí.

Természetesen az ilyen viselkedés előbb-utóbb oda vezet, hogy az ember egyszerre két nyelvet kezd használni, aztán két különböző szinten fog gondolkodni és cselekedni: nyilvános és privát megnyilvánulásai eltávolodnak egymástól. Európában közönséges szemforgatásnak mondanák ezt, de a Kelet számos országában bevett gyakorlat, ami révén megelőzhetők a konfliktusok. Hogy is nézne ki, ha mindenki nyíltan kezdené hangoztatni, mit is gondol a rokonairól, szomszédairól, feletteseiről vagy a vezérekről? Ez forradalomhoz és erkölcsi káoszhoz vezet. Privátim mindenki szépen kibeszélheti magát, bár azért nem árt az ismeretlenekkel szembeni óvatosság. Volt már példa Iránban a hatalom nyilvános bírálatára a sah uralmának megdöntésekor, amikor Reza Pahlavit a legnagyobb gaztettekkel vádolták. De a forradalom véget ért, és vissza kellett térni a régi, bevált viselkedési és véleménynyilvánítási mintákhoz, vagyis a kompromisszumok nyugati szemmel nem teljesen érthető világába. Nem volt hát választásom, erőt kellett vennem magamon, hogy a helyi szokásokhoz alkalmazkodva több mindent megérthessek. M. Teheránban nem borotválkozott. Nem igazán érezte jól magát így a bőrében, és néha tréfásan mentegetőzött, de nyilvánvaló volt, bele kell törődnie, hogy két, látszólag különböző, mégis egymásba olvadó, egymást feltételező világban létezik.

Mert az ember nem szökhet meg, nem fordíthat hátat a valóságnak, amelyben honfitársai túlnyomó része él. Hiszen a mecsetek változatlanul tele vannak, a zarándokhelyekre továbbra is tömegek özönlenek az ország valamennyi részéről, és nagyon sok férfi visel meggyőződésből szakállt és imádkozik napjában többször. Persze vannak olyanok is bőven, akik M.-hez hasonlóan valami másra is vágynának, valamiféle rejtett azilumra a hagyományos társadalomban, ahol legalábbis időnként bele lehet kóstolni egy másféle életbe. Aztán úgyis mindig vissza kell térni a közönséges világba, ahol más nyelvet kell használni, és hagyományos értékek vannak érvényben.Csak hónapokkal később értettem meg, M. látványos ellenzékisége ilyesféle azilum, ahol az ember elrejtőzhet, kiadhatja minden bánatát, és kevéssé reális álmokat szőhet. Biztosra veszem, M. végül is tökéletesen elsajátította a két világban való létezés tudományát. Hiszen ahogy az öreg, tapasztalt irániak mondják, a hosszú szakáll és a borotvált ábrázat között elegendő hely jut egy elviselhető életre. Csak meg kell érteni és el kell fogadni a játékszabályokat. &Iacutegy volt ez a múltban is, ez jellemzi jelenüket, és így lesz majd a jövőben is. §