Zseniális hamisítók

Csalók, megtévesztők, becstelenek, vagy mesterek, lángelmék, zseniális alkotók? A hamisítók mívészete mindig is megosztotta a míkedvelő közönséget. Alceo Dossena, Otto Wacker és Han van Meegeren Európa legnevezetesebb míkincshamisítói voltak az elmúlt században.Lelepleződésük alapjaiban megrengette a nemzetközi míkincs-kereskedelmet, és veszélybe sodorta a legelismertebb, első rangú mítörténészek nevét, szakmai hitelét. Ezért aztán cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy több hamisítót a korabeli szakma egy része semmibe vett, napvilágra került másolataikat pedig a nagy mesterek míhelyéből kikerült, eredeti alkotásként ismerte el…

1916 karácsony estéjén szegényesen öltözött katonatiszt érkezett Rómába. Alceo Dossena egyenesen a Via Mario Fiorin neví söntésbe tartott. A pulthoz telepedett, chianti-t rendelt, aztán szépen komótosan kiemelt egy kis csomagot a kabátzsebéből, és titokzatos arckifejezést tettetve maga mellé helyezte.

A csomag nem volt nagy, ráadásul Alceo egy gyírött újságpapírral burkolta, ám mégis, valami olyan különleges gonddal fogta meg a pakkot, hogy a kocsmárost nem hagyta nyugodni. Először csak néhány pillantást vetett rá, messziről, hosszasan méregette, majd nem bírta tovább, és megkérdezte a fiút, mit őriz úgy.

A naiv kőfaragó

Alceo eleinte vonakodott, aztán szépen lehámozta a papírt, és egy régi dombormívet adott a férfi kezébe.
A kocsmáros üzletet szimatolt; kis türelmet kért, átszaladt a szomszédba Alfredo Fasoli ötvösmesterért. Az ötvös azonnal mindent megértett: a szerencsétlen katona talán egy kifosztott ház koszos padlásán találta a míkincset – amely feltételezései szerint legalább két-háromszáz éves lehetett –, és fogalma nincs annak értékéről.

Dörmögött egy kicsit, tettette, hogy a relief nem sokat ér, a fény felé tartotta, elégedetlenkedett, végül a katona kezébe nyomott 100 lírát. Otthon alaposabban megvizsgálta a kis tárgyat, és hamar rájött, hogy egy mesteri hamisítványt vetettek meg vele. Olyat, amit bizonyosan ügyes, hozzáértő kezek készítettek; de nem évszázadokkal azelőtt, hanem talán néhány nappal, vagy héttel korábban fejeztek be.

Fasoli hetekig kereste a katonát, s miután ráakadt, üzletet ajánlott neki: készítsen hasonló munkákat, s ha egy kis kort, patinát is varázsol rájuk – kész valamennyit felvásárolni. Alceo először egy szobrot faragott középkori stílusban. Fasoli 200 lírát adott érte; Alceo még sokallta is az összeget.

Honnan tudhatta volna, hogy a kereskedő már másnap talált vevőt a remekmíre – amiért 3000 lírát tett zsebre. Alceo Fasoli a szolgálatába állt, s maradéktalanul teljesítette valamennyi megrendelését: az ókortól a reneszánszig bármely stílusban tökéleteset alkotott.

A Fasoli kereskedés csodás – és egyszerre titokzatos – remekeiről Európa-szerte suttogtak. Mindenkit az érdekelt, hol és hogyan bukkant rá a kincsekre. Az árus természetesen elővigyázatos volt, valamennyi szoborról, reliefről eredetiségét igazoló okiratot készíttetett.

Néhány míkereskedő is bekapcsolódott az üzelmekbe, s eredeti sírokat, szobrokat rendeltek… Különös, de Dossenának sokáig nem tínt fel a többtucat, különleges megrendelés; hogy ötven évig a tökéletes névtelenség homályában gyártotta a fantasztikus másolatokat.

Frank Arnau Mívészethamisítók, hamisítók mívészete címí munkájában mindezt azzal magyarázza, hogy Dossena a céhmesterek szorgalmával és alázatosságával dolgozott. Nem kíváncsiskodott, nem tudakozódott.
Legalább is egy darabig.

Felesége halála idején jutott a fülébe, hogy az általa potom pénzekért készített szobrokat a kereskedők milyen csillagászati összegekért adják tovább. Felkeresett egy római régiségkereskedőt, aki a Madonna a gyermekkel címí terrakottával 3 000 000 lírát keresett, neki pedig 50 000 lírát fizetett.

Segítséget kért tőle. Előleget, amelyből az asszonyt tisztességesen eltemetheti. A római fennhangon elzavarta a mestert, s közölte vele, ha pénzt akar, üres kézzel ne jöjjön hozzá. Dossena másnap ügyvédet fogadott és pert indított. A vádak szerint ő egyetlen szobrot nem adott el antikként, senkit soha nem akart megtéveszteni, csupán a megrendeléseket szállította. Lavinát indított el, hiszen akkorra már Európa legnagyobb míkereskedéseibe és múzeumaiba jutottak el munkái. Elsőként a nemzetközi hírí Jakob Hirsch kereste fel Dossennát.

Az Athénének ő keresett gazdát, így hírneve, szaktudása, tekintélye forgott kockán. A krónikák szerint először látszólagos nyugalommal tette fel a kérdést Dossennának, valóban ő készítette-e a szobrot. Miután a mester részletesen beszámolt a megrendelés körülményeiről, s a munka fázisait is ismertette, Jakob Hirsch először összeroskadt, majd támadásba lendült.

Kiabált, toporzékolt, semmirekellő hazug, nagyravágyó tehetségtelen kőfaragónak titulálta Dossenát. A mester nyugodtan végighallgatta, aztán hátrament míhelyébe. Valami aprócska tárggyal tért vissza. Hirschnek nyújtotta. A kereskedő hófehér arccal bámulta a követ: ugyanaz az anyag, szín, állag. Az Athéné-szobor egy ujját tartotta a kezében, melyet Dossena – gyorsan elmagyarázta – a megrendelő kérésére ütött le a kézfejről, hogy öregítse azt.  

Alapjaiban megrengett a míkereskedelem Dossena bejelentése után. Míértők, mívészetkedvelők neve forgott kockán. Az érintettek gyors receptet eszeltek ki: minden, amit Dossena állít – hazugság. A szobrok eredetiek, ő csupán restaurálta őket. Az európai míkedvelők, mindazok, akik valaha valamiféle kapcsolatban álltak a Dossena-hamisítványokkal egyöntetíen a kőfaragó ellen, és a mívek eredetisége mellett vallottak; Dossenát egy hóbortos, nagyravágyó kőfaragónak titulálták.

A hamisítási botrány hatalmassá dagadt, s nagy zavart keltett a mívészet világában. Hiszen akárhogy is, de a bostoni Museum of Fine Arts 100 000 dollárért vette meg a Mino da Fiesole síremlékének tartott alkotást; a Metropolitan Museum egy görög istennőért, a clevelandi Museum of Fine Arts pedig Pisano Madonna a gyermekkel címí munkájáért fizetett súlyos árat.
A Simone Martini alkotásának vélt Angyali üdvözlet címí képével pedig korábban a New York-i Fick Gallery dicsekedett. Pedig, mint kiderült, valamennyi egy kéz munkája, Dossena alkotása volt… 

Az első világháborút követően Berlinben igazán felbolydult az élet. A halál közeli élmény átírta az emberek gondolkodását, mindent akartak, és azonnal; bepótolni, érezni, mulatni, gyorsan meggazdagodni… akár egy nap alatt.
Az éjszakai mulatókban hemzsegtek a vendégek, a prostituáltak soha nem voltak olyan kelendőek, mint az idő tájt. Ebben a nyakatekert, őrületig izzasztott világban tínt fel Olindo Lovael, a különösen groteszk, nyurga, hosszú kezí és lábú erotikus táncos, aki hamarosan Vincent van Gogh 33 újonnan előkerült festményét hozta napvilágra…

Vincent harminchárom szignója
 
Olindo Lovael aránytalan teste ijesztő élményt nyújtott, amint lassan vonaglott a színpad közepén, s hatalmas szemeivel egy-egy férfi vendégre kacsintott. Biztosan állíthatjuk, hogy Olindo volt a múlt századi berlini mívészélet egyik leghajmeresztőbb figurája. &Aacutem elhagyta a színpadot, s Otto Wackerként míkereskedést nyitott.

A krónikák szerint a megnyitón összesereglett mívészettörténészeket, újságírókat, míkereskedőket és míkedvelőket különös választék fogadta: a képek egy része teljesen érdektelen és értéktelennek tínő alkotás volt. Ismeretlen szignatúrával jelzett kortárs mívek, naiv festmények, semmitmondó grafikák.

A többi képen azonban egytől egyig Vincent van Gogh szignója díszelgett.
Van Gogh alig négy évtizede hunyt el, képei padlásokon, pincékben kallódtak, sokat tüzelőnek használtak fel, selejtpapírként. A Van Gogh-oeuvre épp akkoriban formálódott a míértők körében…

A harminchárom darab van Gogh-kép igazán meglepte a hozzáértőket, s mindenki a származásuk felől tudakozódott. Otto Wacker jól felkészült a kérdésre és a válaszra is: két konyakja közt könnyedén közölte, hogy a képek főúri körökből kerültek hozzá, de a tulajdonosok kilétét – ígéretéhez híen – nem fedheti fel.

Ebben az időben Dr. Baart da la Faille holland mívészettörténész éppen egy van Gogh oeuvre-katalógus összeállításán dolgozott. Az újdonsült míkereskedő nagylelkíen felajánlotta, hogy az addig ismeretlen, tulajdonában lévő van Goghokat rendelkezésére bocsátja, s felveheti  katalógusa jegyzékébe.

La Faille megvizsgálta a míveket, s miután egytől egyig valamennyit eredetinek vélte, nyilvánosságra hozta a míremekeket. Wacker ezzel az ügyes lépéssel egy csapásra alátámasztotta képei hitelességét – melyeket pillanatok alatt szétkapkodtak a vásárlók.

1927-ben az ugyancsak berlini Paul Cassirer Galéria Van Gogh-kiállítást rendezett, melyre Otto Wacker három festményt küldött. Két szakértő rövid vizsgálat után megállapította, hogy valamennyi kép hamis, így mindhárom mívet visszaküldték Otto Wackernek – az ügyet részükről lezárták, feljelentést nem tettek.

Néhány nap sem telt el, s míértő körökben mindenki a Wacker-galéria Van Goghjairól duruzsolt; a hírek természetesen Dr. Baart de la Faille-hez is eljutottak. A doktorral megfordult a világ, hírneve, presztízse egyszerre összeomlani látszott. Mi mást tehetett volna, a nyilvánosság elé állt, és beismerte, hogy a katalógusban lévő 33 festmény hamisítvány.

Otto Wacker van Goghjai már korábban is megosztották a közönséget Európa-szerte. Feltínő volt ugyanis, hogy kínálatában mindig ugyanazon témájú képek, önarcképek, ciprusos tájak és olajfák szerepeltek.  Ha némelyek sejtették, vagy tudták is, hogy hamisítványokról lehet szó – vádat senki nem emelt. A tekintélyes, befolyásos, jó neví míkereskedőkkel szemben igencsak veszélyes lett volna szembeszállni, hiszen ha a feltevés nem igazolódik be, a galériák milliókat követelhettek volna becsületsértés címen.

Otto Wacker feljelentette la Faille-t, kártalanítási pert indított ellene, és megpróbálta megakadályozni az új katalógus megjelentetését. De la Faille-re amúgy is neheztelt a szakma, mert először könnyelmíen valódinak minősítette a képeket, aztán hirtelen hamisítványnak kiáltotta ki valamennyit, majd öt míről ismét azt állította, hogy valódi.

Wacker pedig az egész botrányt a míértők számlájára rótta fel, akik szerinte az egymás közt zajló csatározásokra, hatalmi harcokra használták fel őt, illetve a festményeket. A képek eredetéről továbbra sem nyilatkozott, homályosan megjelölt egy orosz arisztokrata családot, mint előző tulajdonost, ám kilétükről semmit nem árult el.

A rendőrségnek is nehéz volt a dolga, ugyanis a hamis képeket felvásárló tulajdonosok egyszeríen közölték, hogy az általuk vásárolt van Gogh-ok valódiak, és nem kívánnak rendőrségi eljárást indítani…

Végül az 1932. április 6-án kezdődő perre a legtekintélyesebb míszakértőket és Vincent Wilhelm Van Gogh-ot, a mívész unokaöccsét idézték be. 
Otto Wacker továbbra is kitartott a titokzatos arisztokrata tulajdonosok meséje mellett, míg W. Van Gogh állította, nem tud arról, hogy nagybátyja képei bármiféle orosz gyíjteménybe kerültek volna. A szakértők végig egymásnak ellentmondóan nyilatkoztak. Végül a hiányos és zavaros tényállás is elég volt ahhoz, hogy Otto Wackert 1932. április 19-én az esküdtszék folytatólagosan elkövetett csalásért és okirat-hamisításért egy évi fogházra ítélje.

Wacker fellebbezett, majd másodfokon egy év és hét hónap fogházat és 30 000 márka pénzbüntetést kapott.
A rendőrség még évekkel később is azt találgatta – immár nem hivatalosan – hogyan találhatnának rá a titokzatos orosz arisztokrata családra, a Van Goghok előző tulajdonosára.

A Wacker-család képzőmívészi kvalitásairól, arról, hogy Otto Wacker apja festő és restaurátor volt, maga Wacker is festett, sőt a húga is remek piktor hírében állt, valahogy mindenki elfelejtkezett…

A második világháborút követően a holland kormány szakemberei elkezdtek kutatni a Németországban felhalmozott míkincsek után. Köztudott volt, hogy az egyik legértékesebb gyíjteményt Göring halmozta fel, ám arra senki nem számított, hogy a birodalmi marsall egy valódi Vermeert őriz.

Vermeer csapdájában

A holland bizottsági tagoknak elakadt a szavuk, amikor a védővásznat eltávolítva előbújt a mester Krisztus és a házasságtörő asszony címí festménye. Vermeer védett nemzeti tulajdon volt Hollandiában, ezért a rendőrség is bekapcsolódott az ügybe.

Először Alois Miedl német bankárt hallgatták ki, akinek abban az amszterdami Goudstikker-kereskedésben volt érdekeltsége, amely Göringnek szállított míkincseket. A rendőrség a cég üzleti könyvei segítségével megtalálta a festmény eladóját, Han van Meegeren, amszterdami piktort és üzletembert.

Először a festő környezetében szimatoltak: kiderült, hogy Meegeren már-már fényíző életet él, több háza van, éjjelente táncosnőktől, kupléénekesektől, dorbézolóktól hangos amszterdami otthona – e mellett mindenki csupa jót mondott róla, jólelkínek, adakozónak állították be, aki soha nem csukja be az ajtót a segítségkérők előtt.

A Keizersgracht utca 321. szám alatt kissé idősödő, harmonikus arcú, végtelenül jó modorú férfi fogadta a rendőröket. Éppen teázgatott, az érkezőket leültette, és egy-egy pohár forró ital mellett kedélyesen elbeszélgettek. Meegeren részletesen elmesélte, hogy egy elszegényedett olasz család képtárában bukkant a festményre, de titoktartást ígért, ezért nem árulhatja el kliensei kilétét. Egy jó neví holland úrnak adta tovább a képet, mely – mint később értesült róla – Göring birtokába került. Értesíteni akarta a hatóságokat, de valaki tudatta vele, hogy a tranzakció nemzeti érdekeket szolgál, ezért jobb lesz elfelejtenie az ügyet.

Másnap elfogatási parancsot adtak ki Meegeren ellen „az ellenséggel való együttmíködés alapos gyanújával".
Az idősödő mívésznek két lehetősége volt: a vádak alapján életfogytiglanit kap, vagy bevallja, hogy ő festette a képet. Nem tétovázott: a vizsgálóbíró hitetlenkedve hallgatta végig vallomását, mely szerint 14 holland klasszikus mívét hamisította, s 7 167 000 holland forintot keresett vele.

A bíró természetesen koholmánynak tartotta a vallomást, nyilvánvalónak tínt, hogy a piktor csak a bőrét mentené. Igazát egyetlen úton bizonyíthatja: hajlandó-e zárkájában, szakértők szeme előtt újabb remekmívet festeni?

A legtekintélyesebb mítörténészek gyíltek össze a mester cellájánál. Talán egy világ omlott össze bennük, amikor percről perce, ecsetvonásról ecsetvonásra született meg előttük Veermer egy újabb alkotása. Egy tagadhatatlanul, visszavonhatatlanul zseniális mestermí…

Meegeren 12 éves kora körül már festett-rajzolt. Egy darabig. Szigorú apja megtalálta a rajzokat, apró cafatokra tépte, elégette valamennyit, és megtiltotta fiának, hogy még egyszer ecsethez nyúljon. Frank Arnau mívészettörténész szerint ez a momentum Meegeren egész életére kihatott, s örök gyílöletet ébresztett benne a hatalom, a szabályok, a korlátok ellen.

Bár megnősült, szörnyí teherként, kényszerként, kötelékként élte meg házastársi kapcsolatát. Felesége és immár két gyermeke valóságos kolonc volt a nyakán.  &Uacutegy érezte, hogy megkötözik, szabályokat szabnak neki, kötelező feladatokat rónak ki rá – akárcsak apja annak idején. Féktelen dorbézolásba kezdett, kimaradt otthonról, sőt, hetekig haza sem járt. Dolgozni így nem tudott, gyílölte feleségét, minden baj forrását, aki gyermekeket szült neki, akadályt állítva ezzel élete elé.

Megismerkedett Jo van Walraven színésznővel; újból erőre kapott. Utazni, látni, menekülni akart. Párizsba, Londonba tartottak, Han keresett portréfestőként dolgozott. &Aacutem addig, míg a tehetős megrendelők szerették a munkáit – a szakma nem ismerte el, kiállításokra nem hívták, a kritikusok nem írtak róla.

Egy barátjától, Theo van Wijngaardentől hallott először a hamis festményekről, és arról, hogy egy míértő másolt Rembrandtokat tévesen eredetinek ítélt meg, a hamisító pedig vagyonokat szerzett az ügyön.

Azt ajánlotta Meegerennek, készítsen egy Vermeert, vigye el a Rijks Múzeumba, adja el eredetiként, majd az utolsó pillanatban, mielőtt az üzletet megkötnék, vallja be – ő festette a Vermeert. Han van Meegeren.
Képességeit ezek után senki nem vitatná…

Az ötlet kolosszálisnak tínt. Ettől kezdve Meegeren minden idejét Vermeer munkáinak tanulmányozásával töltötte. Képkereskedésről képkereskedésre járt. Egyetlen dolgot keresett: XVII. századi festmény után kutatott. Több tucat kereskedőnél megfordult, mire megtalálta az igazit. A Feltámasztott Lázár címí kép nem sokat ért. Kivéve a vászna! Éppen erre volt szüksége!

A piktor vegyszereket gyíjtött, és töménytelen számú borotvaecsetet – tudta ugyanis, hogy Vermeer kizárólag borzszőrrel festette képeit. A korhí háttér és kiegészítő tárgyak kedvéért régi kelyheket, gyertyatartókat, textíliákat vett.

&Uacutejdonsült feleségének pedig azt mondta, hogy lakásuk szépítésére vásárolta a holmikat. 
Az elkövetkező években hol arcképeket festett, hol kémikus módjára kutatott, Vermeer festékeit, technikáját vizsgálva. Maga keverte anyagokkal kísérletezett.

A szomszédok és a vendégek nem értették, hogy miért vásárolja csokorszámra az orgonát, és a különböző virágokat. A titok egyszerí volt: Meegeren jól tudta, hogy a klasszikusok egykor virágolajakat is kevertek a festékbe. Az illóolajok tömény szaga feltínést keltett volna. Az orgona jellegzetes illata elterelte a figyelmet a míteremben érezhető erős aromákról – amellett, hogy olajára is szüksége volt.

Többévnyi munka után képessé vált Vermeer-képeket festeni… Egy feladata volt már csak: a Lázár-képről eltávolítani az eredeti festéket. &Aacutem a kékeket, pirosakat, zöldeket, sárgákat semmi nem oldotta: az alkohol, a terpentin és a benzin sem. Végül dörzspapírral és tajtékkővel hetek alatt lecsiszolta a vásznat. Egyedül az ólomfehéret nem tudta eltávolítani, mert az beleolvadt a vászon rostjaiba.

Meegeren tudta, hogy Vermeer cinkfehérrel dolgozott, és a röntgenvizsgálatok azonnal kimutatnák az ólomfehéret. Ezért a Tanítványok Emmausban címí képet úgy kellett megszerkesztenie, hogy annak fehér fejezetei a régi kép fehérjeire kerüljenek.

Hat hónapig dolgozott. Miután befejezte a mívet, bezárkózott szobájába. Hetekig őrlődött, elővette, ellenőrizgette, méregette munkáját. Hibákat, árulkodó jeleket keresett rajta. Félt a lebukástól, de hajtotta az el nem ismertségből származó keseríség. Döntött: felkeresett egy párizsi közvetítőt, akinek felajánlotta a ritkaságot.

A kereskedőt nem érdekelték a körülmények, hogyan, milyen úton jutott a festményhez. Csak az eredetiségével foglalkozott. Dr. Abraham Bredius holland mítörténész, elismert szaktekintély nézte meg a mívet. Röntgennel, mikroszkóppal, színképelemzéssel. 

Meegeren nem tudhatta a választ. Izzadtan, félájultan kopogtatott be a míkereskedőhöz, aki szívből gratulált neki, és megköszönte, hogy ilyen csodát hozott nyilvánosságra. Az új Vermeer címmel Bredius még tanulmányt is publikált. A képet a Boymans-Museumban annyira idősnek ítélték, hogy restaurálásra küldték az egyenetlenségek kijavítására – melyeket maga a festő szándékosan, megtévesztésből alakított.

A képet a Rembrandt Egyesület 550 000 holland forintért vette meg, ebből 340 000 a festőt illette. Han gúnyosan nézte végig, amint a professzorok, mígyíjtők, kritikusok áhítattal esengenek a kép előtt. Elégtételt vett…

  • Etruszk illúzió

    A Dossenának tulajdonított míveket még napjainkban is kutatják. A Dianát ábrázoló agyagszobrocskát, amely állítólag 21 darabban került elő egy etruszk ásatás során, Dossena önmagát leleplező vallomásában ugyancsak hamisítványnak ismerte el, s bizonyítékként bemutatta a még egyben lévő szoborról készített fényképet.

    A szobrocska eredetisége mellett kardoskodó szakemberek trükknek állították be a felvételt. 1998-ban végül egy fogorvosi fúró segítségével mintát vettek a szoborból, s az anyagok és cserepek korát vizsgáló termolumineszcenciás vizsgálat bebizonyította, hogy a mí még félévszázados sincs…

  • Michelangelo Cupidója

    Az első hamisítók táborában helyet kell adnunk Michelangelónak, a nagy olasz festőnek, szobrásznak, építésznek, aki előszeretettel másolta elődei munkáit. Giorgio Vasari életrajzíró szerint: „az idősebb mesterek míveit oly tökéletesen másolta, hogy a másolatokat nem lehetett megkülönböztetni az eredetitől, mivel még füstölte és festette is a papírt, hogy régebbinek látsszon. Gyakran meg is tudta tartani az eredeti példányokat, és helyettük a másolatot küldte vissza".

    Leghíresebb hamisítványát, az életnagyságú, alvó Cupidót egy barátja javaslatára állítólag egy időre el is ásta, hogy régebbinek tínjön. A vásárló, San Giorgio bíborosa rájött a csalásra, és visszakövetelte a pénzt az alkotótól. A 21 éves Michelangelo hírnevét az eset aligha árnyékolta be, a tajtékzó bíborost azonban kárhoztatták, amiért nem ismerte el a hamisítványba fektetett munka értékét…