A félelem bére

„A terrorizmus egyes személyek vagy csoportok fegyveres erőszakot alkalmazó tevékenysége, politikai-ideológiai jelszavakkal az állam és a társadalmi rend szilárdságának megingatására”Az ENSZ által elfogadott meghatározás csak egy a közel 130 ismert definíció közül. A német jogrendszer például így fogalmaz: „Politikailag, illetve vallásilag motivált erőszakos cselekedet forradalmárok és/vagy szélsőséges személyek, csoportok részéről, akik/amelyek akcióikkal a fennálló államrendet támadják. Tevékenységük célja a bizonytalanság és a félelem szítása a lakosság körében.” Ez is bizonyítja, milyen nehéz dolgunk is van, ha a terrorizmus fogalmát akarjuk pontosan meghatározni.

Terrorista vagy szabadságharcos?
Amíg ugyanis az állami szervek úgy gondolják, hogy erőszakot alkalmazni csak nekik van joguk, és terroristának tekintik a hatalom megdöntésére szervezkedő csoportokat, azok ugyanakkor szabadságharcosként definiálják magukat. És valljuk be, amikor egy elnyomott népnek sikerül kivívnia a szabadságát, utólag már senki nem veti a szemére, hogy milyen módszerekkel tette ezt. A szovjet megszállók ellen könyörtelen harcot folytató mudzsahedek a nyugat szemében hősökből terroristákká váltak, amikor az országba bevonuló amerikaiak ellen fordultak. Ahogy Christopher C. Joyner amerikai professzor találóan megjegyezte:

„A terrorizmus olyan, mint a pornográfia: felismerjük, ha látjuk, de lehetetlen egységesen elfogadott definíciót találni rá."

Abban azért nagyjából egyetértés van a témával foglalkozó szakértők között, hogy a terrorizmus lényege a félelemkeltés. Az a bizonytalanság keltése, hogy hátha te leszel a következő áldozat. A terrorista ugyanis úgy választja meg célpontjait, hogy eleve kizárja az önvédelem lehetőségét. Ennek figyelembevételével alaposan leszíkítettük azoknak a szervezeteknek a körét, amelyekkel e cikk keretén belül foglalkozni kívánunk. A klasszikus terrorizmus fogalmából ezúttal kizártuk az állam által alkalmazott megfélemlítést, a gerillaharcot és az egyéni elkövetőket. De vajon milyen régre vezethető vissza a „félelemkeltés kultúrája”?

Történelmi gyökerek
A „civil” erőszak kultusza először az ókori zsidóság körében vert gyökeret. A sikariosok arról a – ruhájuk alá rejtett – rövid pengéjí tőrről kapták a nevüket, amellyel a forgalmas helyeken ledöfték a római tisztviselőket és a megszállókkal lepaktáló honfitársaikat. A világ leggyilkosabb szervezetének azonban a hindu thug szektát tekintik, amely több mint fél évezredes fennállása alatt állítólag 8 millió embert tett el láb alól. Káli istennő híveiként ők magát a pusztítást dicsőítették, ezért az áldozat személye nem is számított. Hurokkal megfojtották, majd feldarabolva temették el őket. Az angol „assassin” (merénylő) kifejezés azonban mégsem tőlük, hanem egy középkori muszlim szekta nevéből ered. Az európaiak hívták őket asszaszinoknak, (amely egyesek szerint „hasisevőt” jelent), mivel a szekta vezére – a „Hegy &Oumlregje” – szerintük valamilyen kábítószerfőzettel bódította el híveit. A fellelkesített fiatalokat már nem volt nehéz fanatizálni. Vakon engedelmeskedtek vezérük parancsainak, aki egy-egy uralkodó, hadvezér, vagy vallási vezető likvidálására utasította őket.

Jóval megelőzték korukat azok a Guy Fawkes vezette pápista merénylők, akik az angol parlament pincéjében felhalmozott hatalmas mennyiségí puskaporral 1605 őszén fel akarták robbantani az épületet királyostul, képviselőstül. Az úgynevezett lőpor-összesküvést az utolsó pillanatban leplezték le. A XIX. században fellépő anarchisták már magát az államot akarták megsemmisíteni, s úgy gondolták, hogy az uralkodók, miniszterelnökök meggyilkolásával automatikusan kirobbanthatják a mindent elsöprő forradalmat. Lecsaptak többek között II. Sándor cárra, Umberto olasz királyra, és a magyarok szeretett királynőjére, Sissyre is, de nem kímélték a burzsoázia képviselőit sem. Akcióik azonban a visszályára fordultak, hiszen áldozataik részvétet váltottak ki a közvéleményből, míg az anarchistákat egyre többen meggyílölték, és végül leáldozott a napjuk. &Iacutegy járt a sajátosan amerikai szélsőjobboldali szervezet, a Ku Klux Klan is, melynek tevékenysége a feketék megfélemlítésére irányult. Az 1910-es években a terrorista cselekmények az egész világon a töredékére csökkentek, amely talán a háborús készülődésnek volt köszönhető.

A nagy fordulat a második világháború után következett be. A terrorizmus a függetlenségi mozgalmak során éledt újjá, de csak a hatvanas évek végén, a repülőgép-eltérítésekkel vált „nemzetközivé”. Sorra alakultak meg az erőszakos szervezetek mind az öt kontinensen. A mozgalmak indulásakor gyakori volt még az úgynevezett „Robin Hood-effektus”. Az 1970-es években az uruguayi tupamarók kiraboltak egy kaszinót, amiből mesés borravalót hagytak hátra a személyzetnek. Amikor egy elrabolt milliomosért váltságdíjat kaptak, az egész összeget kórházaknak, szociális szervezeteknek juttatták. A baszk ETA első akciói során azért ejtett túszul egy neves gyárost, hogy kikényszerítsék az általa elbocsátott munkások visszavételét.

A korzikai szeparatisták 1991 elején egy nudista strand összes vendégét fogságba ejtették, majd az éj leple alatt kijátszották a köréjük vont csendőrkordont, és sértetlenül magukra hagyták a ruhátlan napimádókat.

Amikor azonban kiderült, hogy csupán a kényszerítés erejével nem érhetik el céljaikat, sokkal brutálisabb eszközhöz, a gyilkoláshoz folyamodtak. És bár egyes szervezetek napja közben leáldozott, mindig újabbak és kegyetlenebbek lépnek a helyükre. Sokan megpróbálták már különböző kategóriák szerint rendszerezni ezeket a csoportokat. Ezek közül a legelfogadottabb a következő hármas felosztás:

Forradalmi-ideológiai csoportok
Hétszázötvenre becsülik a világban azokat a forradalmi csoportokat, amelyek jórészt az 1968-as diáklázadások, illetve a városi gerillamozgalmak talajából nőttek ki. &Aacuteltalában szélsőbaloldali ideológiát hirdetnek, és marxista jelszavakat, szimbólumrendszert használnak (vörös csillag, sarló-kalapács). Leginkább egyes dél-amerikai országokban (Tupamaros, FARC, Fényes &Oumlsvény) valamint Nyugat-Európában (Vörös Brigádok, Vörös Hadsereg Frakció) terjedtek el. Ennek oka világos: A földalatti mozgalmakra a diktatúrák jól kiépített erőszakszervei általában keményen lecsapnak. A szélsőbaloldali eszmerendszer az olasz professzor, Antonio Negri és a német filozófus, Herbert Marcuse tanításaira hagyatkozik.

 Szerintük a jövő társadalmának semmit sem szabad megőriznie a múltból, hiszen még a baloldali pártok is csak az állam eszközei a munkásosztály féken tartására. A társadalmat szét kell zúzni a terror eszközével, hogy ezzel ébresszék fel a tömegek forradalmi akaratát! Ennek az ideológiának az elterjedését segítette a 60-as évek végén bekövetkező gazdasági hanyatlás a fejlett nyugati társadalmakban. Sokan ugyan a tüntetések brutalitását látva kiábrándultak, egyes – főként egyetemista – körök azonban tovább folytatták a harcot. A nyugati forradalmi terrorszervezetek számlájára általában relatíve kevés gyilkosság írható, ugyanis csupán az elnyomó szervek képviselőire és a nagyburzsoáziára vadásztak. Az elrabolt áldozatok fényképeinek bemutatása, s a forradalmi törvényszék ítélete nyomán végrehajtott kivégzésük azonban részvétet váltott ki a közvéleményből, amely elfordult a forradalmároktól.

A kommunista blokk felbomlása és ezen államok visszásságainak lelepleződése végképp pontot tett az európai forradalmi mozgalmak végére.

A dél-amerikai társszervezetek hasonló ideológia alapján, de a kubai diadal nyomán nagyobb támogatottságot élvezve míködnek. Többnyire kábítószer-kereskedelemből és emberrablásokból fedezik kiadásaikat. Jól felfegyverzett osztagaik a sírí dzsungelek védelméből több-kevesebb sikerrel vehetik fel a harcot a kormányerők ellen. A jobboldali halálosztagok eltínésével, és a latin-amerikai demokratizálódás nyomán azonban ezeknek a szervezeteknek a szerepe is csökkenőben van.

Etnika, szeparatista terrorszervezetek
Az etnikai alapon szerveződő terrorista csoportok szinte kizárólag szeparatista céllal jönnek létre. Ebből adódóan sajátos a területi megjelenése is: Azokban az államokban üti fel a fejét, ahol olyan nemzeti kisebbség él, amely történelmi hagyományokra hivatkozva ragaszkodik az önállóságához vagy legalábbis egy nagyfokú autonómiához. (pl. baszkok – Spanyolország; írek – Nagy-Britannia; kurdok – Irak, Törökország; palesztinok – Izrael; tamilok – Srí Lanka) Harcukat felszabadító háborúnak tekintik, ezért nem nagyon vannak erkölcsi aggályaik az elnyomókkal szemben elkövetett erőszakos cselekedetek miatt. Az etnikai mozgalmak általában jóval pusztítóbbak, mint a kicsiny szélsőbaloldali forradalmi csoportok. Előbbiek ugyanis az ösztönös nemzeti érzések miatt lényegesen szélesebb toborzási bázisra támaszkodhatnak, az évszázadok alatt felgyülemlett sérelmek következtében pedig rendszerint könyörtelenebbek is. Az emberek többsége ugyan nem szívesen vesz részt erőszakos cselekedetekben, de szimpátiájával erősítheti a csoport elszántságát. A nemzetközi szervezetek határozottan ellenzik az erőszak útján kikényszerített területi követeléseket, ám kétségtelen tény, hogy az etnikai terrorizmus néhány esetben igenis hozzájárult egy-egy népcsoport autonómiájának (pl. Észak-&Iacuterország, Palesztina) vagy teljes függetlenségének (pl. Izrael, Algéria) kiharcolásához. Ahol azonban mind a mai napig nem érték el céljukat, az elvakult gyílölet áldozatainak száma több tízezerre is tehető (kurdok, tamilok).

Vallási alapon szerveződő csoportok
Az etnikai alapon történő szembenállás sokszor felekezeti vagy vallási különbözőséget is jelent egyben. (pl. katolikus írek – protestáns angolok; zsidók – palesztinok; buddhista szingalézek – hindu tamilok) Ezért néha problémás is lehet a besorolásuk. A legtöbb szakértő mégis egyetért abban, hogy a területi követelésekkel is fellépő szervezeteket inkább az előző osztályba sorolja. A vallásnak talán még a nacionalizmusnál is erősebb a motivációs szerepe, hiszen nem a közösségi tudatot, hanem az egyén lelkiismeretét veszi célba. Ezt használják ki azok a vallási vezetők, akik céljaik elérése érdekében semmilyen eszköztől nem riadnak vissza. Az isten nevében elkövetett erőszak ugyan nem feltétlen az iszlámhoz kötődő jelenség, de a modernkori terroristák többsége mégis Allah nevében gyilkol. A hadszíntér pedig rendszerint az a terület, ahol az iszlám összeütközésbe kerül a nyugati kultúrával.

A szembenállásnak több oka – politikai (izraeli–arab konfliktus), kulturális (lázadás a nyugati kultúra ellen) és szociális (elidegenedés, szegénység) – is létezik. A történelmi gyökereken (keresztes háborúk) túl az európai nagyhatalmak gyarmatosítási törekvései állnak leginkább a háttérben. Ennek nyomán jött létre például Egyiptomban 1928-ban a Muszlim Testvériség, amely minden modern iszlám fundamentalista szervezet ősatyja. Vezetője úgy tartotta, hogy a Nyugat fölénye pusztán abból származik, hogy a muszlimok feladták a Próféta tanításait. Ebből következett a megoldás első lépése: az őslakosság visszatérítése a muszlim kultúrához. A Korán törvényeit betartó kormányok létrehozása már sokkal keményebb diónak bizonyult, hiszen a nyugati kultúra kényelmes értékrendjét nem szívesen adták fel a politikai vezetők. Nem csoda, hogy az első erőszakos cselekedetek is ellenük irányultak – nem sok sikerrel. A mudzsahedek afganisztáni sikere és az iráni iszlám forradalom diadala azonban megváltoztatta a muzulmánok győzelembe vetett hitét. Ettől kezdve

a Koránban szereplő dzsihád (szent háború) új értelmet nyert a fundamentalisták számára: mindent elsöprő cél lett a hitetlenek kiízése egy mohamedán országból,

ami szerintük minden harcképes muszlim személyes felelőssége. &Uacutej célpontot választottak: kezdetben a Közel-Keleten katonai szolgálatot teljesítő amerikaiakat és európaiakat támadták, és nyugati tudósítókat raboltak el (pl. Libanon), majd a védtelen nyaralókat vették célba. 1997 őszén hat fegyveres 58 turistát mészárolt le az egyiptomi Hatsepszut templomnál. &Oumlt évvel később, az indonéziai Bali egyik éjszakai klubjában történt robbanás 202 halálos áldozatot követelt. Az igazi feketelevest azonban az új évezred hozta: 2001. szeptember 11-én az iszlám fundamentalisták saját hazájukban csaptak le a nyugati civilizációra. És a folyamat azóta sem állt le, ahogy láthattuk azt Madridban, Londonban és legutoljára Mumbaiban. A vallási vezetők által feltüzelt támadók akár saját életük feláldozása árán is hajlandóak beteljesíteni küldetésüket.

Megvetett hősök
A terrorizmus egyik sajátos formája a magát feláldozni kész merénylő, amely leginkább a vallás nevében elkövetett erőszakos cselekményekre jellemző. Terroristának persze senki sem születik, a személyiségjegyek és körülmények teszik azzá. Serdülőkorban bárki könnyen befolyásolható érzelmileg, és ha valaki súlyos konfliktusokkal terhelt társadalomban nő fel, ahol a közösség érdekeinek érvényesítésére alkalmazott eszközök rendszerében az erőszak jelen van, akár öngyilkos merénylővé is válhat. A kiválasztottnak általában nincs sem családja, sem munkája. Sokszor a társadalom peremén élő, barátok nélküli ember, akinek az életén kívül nincs vesztenivalója, ugyanakkor ezzel az egyetlen fontos tettével kivívhatja a többiek megbecsülését és tiszteletét. Alapos lelki felkészítés után azzal a meggyőződéssel indul akcióba, hogy a jó ügyért áldozza életét.

Küldetéstudata és saját jelentőségébe vetett hite optimista én-képpel párosul.

A modernkori történelemben az öngyilkos terrorizmus sorát az a Hezbollah által elkövetett merénylet nyitotta meg, amelynek során 1983-ban egy robbanóanyaggal megpakolt teherautóval belehajtottak a Libanonban állomásozó amerikai és francia csapatok szálláshelyéül szolgáló épületbe. A Nyugat-ellenes ideológiát magukénak vallók szemében e hősies magatartás követendő példának bizonyult. A 90-es években leginkább az izraeli menekülttáborokban élő palesztinok éltek ezzel a módszerrel. Aki elszánta magát a halálra, magára kötözte a robbanóanyaggal feltöltött övet, aztán felszállt egy izraeli buszra…

Az öngyilkos merényletek az al-Kaida megjelenése után terjedtek el tömegesen. Az USA tanzániai és kenyai nagykövetségének felrobbantása nyitotta meg a sort, de az amerikaiak iraki bevonulása után vált mindennapossá. Ez a fajta magatartás ma ugyan valóban az iszlám világban a legmarkánsabb, de hiba lenne csupán ezzel a kultúrával azonosítani. A japán kamikaze pilóták mellett meg kell említeni többek között a Srí Lankában míködő hindu vallású Tamil Tigriseket, akik évtizedek óta elkeseredett harcot folytatnak a szingaléz többség ellen. Húsz év alatt összesen 168 öngyilkos támadást hajtottak végre katonai és civil célpontok ellen, ami kétségkívül vezető pozíciót jelentett e téren. A szervezet fejlesztette ki és alkalmazta első alkalommal a derékra erősíthető, robbanóanyaggal megrakott öngyilkos övet.

Nemrég egy BBC által készített dokumentumfilmen bemutattak egy fiatal palesztin lányt, aki mosolyogva
indult egy izraeli bevásárlóközpontba a testére szerelt pokolgéppel. &Aacuteldozatai között ott volt egy ugyanannyi éves zsidó lány, aki a megtévesztésig hasonlított rá, akár a testvére is lehetett volna. Az eset jól példázza a terrorcselekmények értelmetlenségét, ugyanakkor azt az elszántságot is, amellyel elkövetik azokat. Ahhoz, hogy eredményesen vehessük fel ellene a küzdelmet, ideje lenne végre a valós okokat feltárni és orvosolni. §

  • Fényes ösvény
    Teljes nevén: Perui Kommunista Párt – Fényes &Oumlsvény. 1970-ben alapította az Ayacuchói Egyetem filozófiaprofesszora, Abimael Guzmán. A párt célja: Peruban fegyveres harc által maoista típusú kommunizmust bevezetni. Kezdetben az egyetemi ifjúság körében szerveződött a mozgalom, az évtized végén viszont fokozatosan elveszítette támogatottságát a diákok között, ezért a parasztok felé fordult. A szervezet tagjai fegyveres kiképzésben részesültek a hegyekben létrehozott katonai táborokban. Néhány éven belül 3-4 ezer aktivistával rendelkeztek, akik 5 fős sejtekbe szerveződtek. Mindenki álnevet használt, s csak egy-két társátismerte. 1980-ban kezdték gerillaharcukat a kormánycsapatok ellen. A főváros több pontján ebek tetemeit akasztották lámpavasra, s táblákat helyeztek el a maradványokon: „A Teng Hsziao-pinghez hasonló árulók úgy fognak elpusztulni, mint a kutyák!" A maoista taktika szerint először a vidéket, a falvakat, a parasztságot kellett megnyerniük maguknak, majd ezt követően a városokban proletárforradalmat kirobbantani. A kormányerők brutálisan léptek fel a szervezettel szemben, és sok tagját megkínozták, lemészárolták. A várt népi felkelés elmaradása ugyanakkor haragra gerjesztette az egyre nagyobb személyi kultuszt kiépítő Guzmánt, aki a parasztok árulásában látta a kudarc okát. Ezt követően gyilkos terrorhadjáratát rájuk is kiterjesztette, amivel saját támogatói bázisát semmisítette meg. 1992 szeptemberében a perui rendőrség Limában elfogta Guzmánt és a mozgalom több vezetőjét. A vezetést Óscar Ramírez vette át, aki 1999-ben került a hatóságok kezére. Ezután a mozgalom szétforgácsolódott, a gerillatevékenység szórványossá vált.

  • RAF
    Teljes nevén: Vörös Hadsereg Frakció. Nyugat-németországi szélsőbaloldali terrorszervezet. 1970-ben alapította: Andreas Baader, Gudrun Enssilin és Ulrike Meinhof. Az 1968-os diáklázadások kudarca után jött létre neomarxista meggyőződésí egyetemisták vezetésével. Célja a fejlett ipari országokban fegyveres ellenállással és terrorista módszerekkel elérni a fennálló rendszer megdöntését. A RAF tipikusan „városi gerilla" harcot folytatott. Az 50-100 főnyi kemény mag számára körülbelül ezer szimpatizáns biztosított autókat és rejtekhelyeket. Kezdetben gyújtogatásokkal és bombamerényletekkel próbálkoztak, majd totális harcot hirdettek az állami szervek apparátusai, amerikai támaszpontok és a burzsoázia képviselői ellen. Több üzletembert és politikust elraboltak, majd miután követeléseiket nem teljesítették, kivégezték őket. A RAF vezéreit 1972 nyarán súlyos tízharcban kerítették kézre. A méltatlan bánásmód ellen tiltakozva éhségsztrájkot kezdtek, amely Holger Meins életét követelte. Később az ideológus, Ulrike Meinhof felakasztotta magát. Társait 1977-ben életfogytiglani börtönre ítélték, de az őrök éberségét kijátszva mindannyian öngyilkosok lettek. Annak ellenére, hogy a RAF igyekezett jól kiválasztott célpontok ellen fellépni, sosem élvezett tömegtámogatást. A második, majd harmadik nemzedék még folytatta ugyan a harcot, ám a nyolcvanas évek elején mintegy tucatnyian emigráltak az NDK-ba. A keleti blokk felbomlása után az akciók értelmetlenné váltak, ezért 1992-ben felfüggesztették a fegyveres harcot, majd hat évvel később bejelentették feloszlatásukat.

  • FARC
    Teljes nevén: Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői. A Kolumbiai Kommunista Párt katonai szárnyaként 1966-ban jött létre Manuel Marulanda vezetésével. A FARC önmagát egy politikai-katonai marxista–leninista szervezetként jellemzi, és mintegy 10-15 ezer tagot számlál. Többnyire az őserdőben található titkos bázisaikról indítják katonai támadásaikat a kormányerők ellen. Saját bevallásuk szerint a vidéki szegényeket képviseli Kolumbia tehetősebb rétegeivel szemben, és ellenzi az Amerikai Egyesült &Aacutellamok Kolumbiára gyakorolt hatását, a természetes források privatizációját, a multinacionális vállalatokat, és a jobboldali félkatonai erőszakot. Anyagi forrásaikat többnyire elrabolt külföldi polgárok váltságdíjából, zsarolásból és kábítószer-kereskedelemből fedezik. A gerillaszervezet 150 ezer hektár kokaültetvényt ellenőriz, s mintegy 7 tonna heroint állítanak elő évente. A kormányerők 1996–97-es Ragyogás hadmívelete a drogföldek kiirtására semmiféle komoly eredményt nem tudott felmutatni.

  • ETA
    Teljes nevén: Baszkföld és Szabadság. A baszkok függetlenségéért harcoló terrorszervezet. Még Franco diktatúrája alatt, 1959-ben alapította titokban néhány baszk fiatalember, miután a spanyol állam felszámolta a különböző népcsoportok autonómiáját. Kezdetben kerülve az erőszakos módszereket, jelszavaikat középületek falára festették, nézeteiket röpcédulákon terjesztették. Később végrehajtották első szabotázsakcióikat, de gondosan ügyeltek arra, hogy személyi sérülés ne történjen. &Aacutem Franco rendőrsége kemény lépéssel válaszolt: több mint 100 baszk aktivistát hurcoltak el, s néhányukkal titokban végeztek. Ekkor fordult radikális irányba az ETA míködése. Négy-négy fős „repülő kommandókat" állítottak fel, amelynek tagjai nem is ismerték egymást. A parancsot közvetítőkön keresztül kapták, az akciók után pedig szigetelőcsapatok végezték el a nagytakarítást. Az aktív magot 300-600 fő alkotta, akik fizetésben részesültek. A gazdag baszkföldi üzletemberekre, hírességekre forradalmi adót vetettek ki, és ha nem fizettek, elrabolták őket. Terrorista módszereik leginkább közintézmények felrobbantására korlátozódik, de előtte általában értesítik a hatóságokat, hogy megkíméljék az ártatlan lakosság életét. A rendőri és katonai szervezetek tagjait azonban nem kímélik, és mára már mintegy 800 halálos áldozat terheli a számlájukat. Leghíresebb közülük az 1973-ban meggyilkolt Luís Carrero Blanco miniszterelnök. Bár a baszkok körében csak 60-70 ezer támogatóra számíthatott, a demokrácia helyreállítása sem ingatta meg a szervezet vezetőinek eltökéltségét, és az erőszakhullám folytatódott. A kormány ugyan többször is lecsapott a vezetőségre, ám újból és újból újjászerveződtek és azóta is gyakran hallatnak magukról.

  • Ideiglenes IRA
    Teljes nevén: &Iacuter Köztársasági Hadsereg. Régi hagyományokra építve 1969-ben alapították az &Iacuter-sziget egyesítését követelő radikálisok. Ideiglenes IRA-ként nevezték csoportjukat, hogy így különböztessék meg magukat a mérsékeltektől, akik hajlandóak voltak tárgyalni a brit kormánnyal Észak-&Iacuterország autonómiájáról. Az 1919–1921-es polgárháború során &Iacuterország kivívta a függetlenségét az angolok ellenében, de az északi tartományok, ahol többségében voltak a protestánsok, továbbra is a korona igazgatása alatt maradtak. A hosszú évtizedek óta passzív IRA néhány tagja a hatvanas évek végén megelégelte a szaporodó sérelmeket és létrehozták az Ideiglenes Szárnyat, hogy erővel kényszerítsék ki akaratukat. &Oumlnkéntesek toborzásába kezdtek a katolikus gettók munkanélküli fiataljai között. Lakóhely szerint épültek ki a századok, zászlóaljak, ezredek, dandárok. 10-12 fős osztagaik rendszeres tízharcot vívtak a városokban az angol őrjáratokkal. Amikor a hatóságok letartóztatták a feltételezett tagokat, taktikát változtattak, és angliai pubokban kezdtek robbantgatni, hogy megrendítsék a brit közvéleményt.

    Ez azonban a visszájára fordult. A szervezet új stratégiára tért át: szakértelem alapján válogatta szét tagjait, akik egy-egy akció erejéig alkottak csapatot. Ha lebuktak, elveszítették a rangjukat, s nem vallhatták be, hogy az IRA-hoz tartoztak. Az Északi és a Déli Parancsnokság irányította a kiválóan kiképzett félezer aktivistát, akik havi 80 fontos fizetést kaptak. Fogságba esésük, megölésük esetén családjukat segélyekkel segítették. A fegyverek beszerzését legfőképpen amerikai írek adományaiból fedezték. A véres küzdelem tízéves mérlege mindenkit elképesztett: csaknem kétezren lelték halálukat, húszezernél több ember sérült meg. 1994 nyarán az IRA egyoldalú fegyverszünetet hirdetett, majd rövid megszakítás után 1998 áprilisában megszületett a nagypénteki egyezség, amely szavatolta Észak-&Iacuterország lakóinak egyenjogúságát, Ulster autonómiáját, önálló kormány felállítását, a politikai foglyok szabadon bocsátását. Cserében a terrorosztagoknak be kellett szolgáltatniuk fegyverzetüket.

  • Tamil tigrisek
    Teljes nevén: Tamil Eelam Felszabadító Tigrisei (LTTE). 1971-ben alapította három barátjával együtt Velhupillai Prabhakaran. Amikor Srí Lanka elnyerte a függetlenségét a britektől, a lakosság 75 százalékát alkották a buddhista szingalézek, egyötödét pedig a javarészt hindu vallású tamilok. A szingalézek azonban erősen korlátozták a másik népcsoport részvételét a politikai és gazdasági életben, amelynek súlyos következményei lettek. A nemzetiségi-vallási ellentétek többször torkolltak véres incidensekbe, de az igazi erőszakhullám kezdete a 70-es évekre tehető. Az LTTE már nyíltan az önálló tamil állam megalapításáért kezdett kampányolni. A szent ügy érdekében vezetői lemondtak a dohányzásról, alkoholról és a szexről. A háborút 1983 nyarán robbantották ki, amely azóta is megszakítás nélkül tart, és hatalmas véráldozattal jár mindkét részről. A kiképzett harcosok a dzsungelből törnek rá a kormánycsapatokra, míg a fanatikus gyerekeket öngyilkos merényletekre készítik fel. 1993. május 1-jén az állami felvonuláson egy 14 esztendős fiú hajtott bele biciklijével a tömegbe, s magával együtt levegőbe repítette Ranasighe Premadasa államfőt és további huszonkilenc ünneplőt. A terroristák érdekeltek a kábítószer-kereskedelemben is, amely dús hasznot hajt számukra.

  • HAMASZ
    Teljes nevén: Iszlám Ellenállási Mozgalom. 1987-ben alapította a palesztin Ahmad Jaszin sejk és Mohamed Taha az izraeliek által megszállva tartott Gázában. Céljuk a Zsidó &Aacutellam teljes megsemmisítése, és a Palesztin &Aacutellam kikiáltása. Az úgynevezett első Intifáda (felkelés) idején a palesztinok főideológusa úgy gondolta, hogy a csak kövekkel felfegyverzett tüntetők semmit nem tudnak kikényszeríteni az izraeli kormánynál. Ezért felállított egy félkatonai szervezetet, amelynek fanatizált tagjai kiképzésben részesülnek és fel is fegyverzik őket. A legelszántabb tagok az öngyilkos merényletekre is készek voltak, és 1996-tól rendszeresen robbantottak fel izraeli buszokat. A kormány a terrorcselekményekre mindig keményen válaszol. Igyekeznek likvidálni a szervezet vezetőit, melynek következtében csaknem 100 tagjukkal végeztek már. Hosszú tárgyalások után Izrael beleegyezett abba, hogy a palesztinok saját államhoz jussanak, ahol teljes autonómiával rendelkeznek. A 2006-os választásokat a HAMASZ nyerte, amely további feszültséghez vezetett a két nép és más palesztin szervezetek között is.

  • GIA
    Teljes nevén: Fegyveres Iszlám Csoport. 1991-ben Algériában szabad választásokat tartottak, melyet a fundamentalista muzulmánok pártja, az Iszlám &Uumldvfront (FIS) hatalmas fölénnyel megnyert. A nyugatbarát katonai vezetést megijesztette a szélsőségesek hatalomra jutásának lehetősége, ezért érvénytelenítették a választási eredményeket. Katonai diktatúrát vezettek be, mire válaszul a FIS egyes vezetői megalapították a Fegyveres Iszlám Csoportot (GIA), amely terrorista módszerekkel harcolt az igazáért. A gerillák zöme 18–22 év közötti fiatal, mintegy kétharmaduk írástudatlan. Kezdetben a rendőrök, katonák és hivatalnokok közül kerültek ki áldozataik. Az 1995-ös elnökválasztás alkalmával így fenyegették meg a voksolókat: „Urna helyett koporsó". Miután a prominens szereplők likvidálásával nem érték el céljukat, a terroristák is célpontot váltottak. &Aacuterulónak kiáltottak ki mindenkit, aki hallgatólagosan együttmíködött a hatóságokkal, azaz nem volt hajlandó a fegyveres ellenállásra. Védtelen falvak lakosait, fegyvertelen szerzeteseket mészároltak le, és vágták el a torkukat. Lecsaptak az írókra, újságírókra, zenészekre, mert őket már megrontotta a nyugati kultúra. A hadsereg kíméletlen leszámolással válaszolt, ami lassan fölőrölte a terrorszervezet bázisát, akik közül sokan nem is értettek egyet az ártatlanok meggyilkolásával.


  •  AL KAIDA
    A gazdag szaúd-arábiai vállalkozó, Oszama bin Laden, 1988-ban a Szovjetunió ellen Afganisztánban harcolt mudzsahedekből létrehozott egy szervezetet al-Kaida (bázis) néven. Céljuk a nyugati hatalmak kiízése a Közel-Kelet országaiból, és az ottani Amerika-barát kormányok megdöntése. Feltételezések szerint „alvó ügynökei" révén a világ félszáz országában jelen van. Bin Laden 1996-ban hirdette meg az iszlám szent háborút, a dzsihádot. Észak-afrikai és afganisztáni katonai bázisaikon több ezer terroristát képeznek ki. 6-12 fős sejtjeiben szigorú munkamegosztás uralkodik, a felügyelő ellenőrzi a többieket, külön ember foglalkozik a biztonsággal, fegyverek beszerzésével és készítésével, logisztikával, és megfelelő propagandával. Az 50 000 euró körüli havi keretet külföldi források folyósítják baráti bankok segítségével. A tagok fizetést kapnak belőle, egy közkatona 750-800, míg egy veterán 1500-2000 eurót. Nincs joguk családot alapítani, aki sikkaszt, vagy kilép, árulóvá válik, és rövid úton végeznek vele. Egymást testvérnek szólítják, de az egyiptomiak és a szaúdiak mégis a többiek felett állnak. Közülük kerül ki a sejt vezetője, aki a hangzatos emír címet viseli. Laden futárok és internetes üzenetek révén tartja velük a kapcsolatot. Az al-Kaida számos súlyos merénylet elkövetését vállalta magára (pl. az USA kenyai és tanzániai nagykövetségének 1998-as felrobbantása, az Amerika elleni repülőgépes terrortámadás 2001. szeptember 11-én, a londoni és madridi robbantássorozat).