Gyalog vagy lovon?

Az ősi társadalmakban minden férfi harcos volt, s készen állt arra, hogy szükség esetén védelmezze nemzetségét, törzsét, önmagát. Amikor Mezopotámiában és Egyiptomban megszülettek az emberiség történetének első államai, a katonáskodás önálló foglalkozássá vált, s új, nagyon drága fémfegyverek: harci szekercék, kopják, kardok, tőrök, sisakok, az i. e. III. évezredben pedig fémpáncélok jelentek meg.Két lábon és szekéren
A sumér csapatok már az i. e. III. évezred első felében szabályszerí harcrendet alkalmaztak: zárt alakzatban küzdöttek, ami fegyelmezettséget, képzettséget és költséges fegyverzetet igényelt. Mezopotámiában a nehéz- és könnyífegyverzetí gyalogságon kívül harci szekerek is voltak, s ezek viszonylag hamar az ősi Kelet valamennyi hadseregének fő ütőerejévé váltak. Megjelenésük forradalmat idézett elő a hadi mesterség terén és nagy politikai megrázkódtatásokhoz vezetett: egyes államok meggyengültek, sőt elpusztultak, mások fölemelkedtek. Persze, a szekerek megjelenésével egyidejíleg tovább folyt a gyalogság tökéletesítése is. A fegyvereket kezdték vasból készíteni, megjelentek a hosszú kardok, tökéletesebbek lettek a páncélok, és ami a legfontosabb: a vasfegyverek olcsóbbak voltak a bronzfegyvereknél, s így sokkal több harcost láttak el velük. Mindezeket az újításokat azonban csak fokozatosan vezették be, és ezek nem változtatták meg a hadvezetés hagyományait. Amíg azonban a mezopotámiai királyok, az egyiptomi fáraók és a hettita uralkodók a kevéssé mozgékony harci kocsik és a lassú gyalogság segítségével tempósan, ráérősen számoltak le egymással, az eurázsiai sztyeppéken már megjelentek a lovasok.

Lóhátról íjazva
Ez körülbelül az i. e. II. évezred közepén történt. Körülbelül fél évezreddel később pedig a sztyeppék lakói felhagytak minden egyéb foglalatosságukkal és végleg nomád életmódra tértek át. A nomádok között mindenki jó lovas volt. A mostoha életviszonyok, a jószág és a legelő miatti állandó összecsapások és háborúk állhatatosságra, összeforrottságra tanították az embereket. Amikor pedig elsajátították a lóról való nyilazást, új, félelmetes erő jelent meg a hadtörténelemben: a lovasság. És elkövetkezett az idő, amikor ez a két erő összeütközött: a szkíták betörtek Élő-&Aacutezsiába, s olyan rémületet keltettek, hogy Asszíria királya sietve váltságdíjat fizetett nekik, sőt még a lányát is hajlandó volt férjhez adni a szkíták királyához. Elő-&Aacutezsia semmit sem tudott szembeállítani a szkíta lovassággal: a hosszú évszázadokon keresztül kidolgozott hadigépezet tehetetlennek bizonyult a páratlan fegyverrel, a gyorsasággal szemben. A szkíták hirtelen támadtak és szükség esetén éppoly gyorsan visszavonultak, maguk után csalva az ellenséget, hogy azután váratlanul újra támadásra lendüljenek. De akár támadtak, akár visszavonultak, mindenkor a nyilak felhőit zúdították az ellenségre, s ezzel szétrombolták harcrendjét, pánikot és halált okoztak. A híres szkíta lövés – a lovas hátrafordulva, a nyeregből röpítette nyílvesszőit – sok évezredre bevonult az ókori és a középkori nomádok harci gyakorlatába.Az utolsó asszíriai királyok kétségbeesett kísérleteket tettek saját lovasság szervezésére. De túlságosan késő volt. Az asszírok nem tanultak meg sem helyesen ülni a nyeregben, sem pedig jól irányítani a lovat.

Hogy az újdonsült lovas nyilazhasson, egy másik harcosnak kellett kantárszáron vezetnie a lovat. &Iacutegy nem lehetett szembeszállni a villámgyors lovassággal.

Asszíriát végül is legyőzték, fővárosát, Ninivét, „az oroszlánok barlangját” elfoglalták és kifosztották, és nem lehetetlen, hogy a város döntő ostromában a szkíták is részt vettek. A lovasság gyorsan elterjedt az egész civilizált Óvilágban. Távol-Keleten a kínaiak, miután több megsemmisítő vereséget szenvedtek a nomádoktól, meghonosították a lovasságot, és igyekeztek mindenáron szívós és fajtiszta lovakat szerezni. A perzsák, akik Egyiptomtól Indiáig terjedő birodalmat létesítettek, szintén a lovasságra támaszkodtak. A perzsák leigázták &Aacutezsiát, a könnyílovasság túlsúlyban volt hadseregükben. A gyalogságot elhanyagolták, másodrendínek tekintették, csaknem lenézték, mint a gyengék és a szegények haderőnemét.

Falanx és légió
És éppen ezért a világ egyáltalán nem figyelt fel azonnal arra a dél-európai kis hegyes-völgyes országra, amelyben a gyalogság új feltámadása kezdődött. „Az athéniak, harci alakzatuk kiépítését befejezve – miután az előjelek kedvezőeknek bizonyultak – az adott jelre gyors lépésben a barbárok ellen siettek… Az athéniak viselkedését a perzsák őrültnek, sőt végzetesnek tartották, mivel az ellenség kevés számú volt és ráadásul lovasság és íjászok fedezete nélkül rohant rá a perzsákra.” Hérodotosz igen pontosan állapította meg: őrültségnek tartották a gyalogság támadását a kor legjobb lovassága ellen. De éppen ez az őrültség hozott győzelmet és dicsőséget a helléneknek Marathónnál.

Görögország természeti viszonyai (Thesszáliát és Beothiát kivéve) akadályozták a lótenyésztést. Az ókori hellének többsége azonban, a perzsa birodalom alattvalóitól eltérően, viszonylag kis városállamokban, poliszokban élt, ahol minden szabad ember polgár volt, minden polgár pedig potenciális katona. A hadsereg fő ereje a gyalogság – a hopliták serege – lett. Sisak, páncél, lábvért, pajzs, rövid kard és két lándzsa, ez volt szabványfegyverzetük, amelynek összsúlya elérte a 30 kilogrammot. Görögországban nem ok nélkül becsülték és szorgalmazták annyira a testi tökéletességet, nemhiába fordítottak annyi időt és fáradságot az atlétikára. A hopliták szorosan zárt alakzatban, több sorban indultak harcba. Hosszú lándzsáik valóságos erdejével fogadták az ellenséget, a nyílvesszők és a lándzsák özönével szemben pedig jól oltalmazta őket védőfegyverzetük. Az ilyen harci alakzatot falanxnak nevezték. Görögországban az íj sem volt nagyon népszerí. A falanx közelharcban küzdött. A legnagyobb nehézség az volt, hogy az alakzatot mozgás közben együtt tartsák.

Minden katonának pontosan meghatározott helye volt, és mindegyikük megesküdött, hogy „nem hagyja el bajtársát, aki mellett az alakzatban halad".

A perzsák nem vették túlságosan komolyan ezeket a gyalogos furfangokat. S amikor az időszámításunk előtti V. században elhatározták, hogy leigázzák Hellászt, azt hitték, könnyí dolguk lesz. Egyfelől az óriási birodalom, másfelől egy kis ország, amely ráadásul sok különálló s olykor egymással is hadakozó államra oszlott.Az eredmény azonban csüggesztő volt számukra. „…Az athéniak zárt sorokban, közelharcban vetették magukat az ellenségre, és bátran verekedtek. Hiszen ők voltak az elsők a hellének közül, akik – legalábbis így tartja a történeti hagyomány – futva támadtak az ellenségre és nem rettentek meg. Ebben a Marathón melletti csatában mintegy 6400 barbár esett el, az athéniak pedig 192 embert veszítettek” – így fejezi be Hérodotosz a csata leírását. A lovasság legyőzhetetlenségének mítosza szertefoszlott. A görög zsoldos gyalogság pedig sok országban, köztük Perzsiában is keresetté vált.

A görög–perzsa háborúk után a perzsák megpróbálták valamiképpen újjászervezni lovasságukat: nehézfegyverzetí, felvértezett lovasokkal egészítették ki, akik alkalmasabbnak bizonyultak a közelharcra. De makedóniai Nagy Sándor fantasztikus hadjáratának idején a perzsa lovasság megint egyre-másra vereséget szenvedett, nem tudott helytállni a még jobban tökéletesített falanxszal szemben – amely mélyebben tagolt, a hátsó sorokban harcoló hopliták lándzsája pedig hosszabb (5–7 méteres) volt, úgyhogy két kézzel kellett tartani. Nagy Sándor ugyan nagyra becsülte a lovasságot és mindenképpen igyekezett lovasokkal megerősíteni seregét, de a perzsa birodalom összeomlása végérvényesen lejáratta a lovasságot.

A gyalogság diadalmaskodott, és a falanx néhány évszázadra valamennyi hellén hadsereg uralkodó erejévé vált.
A rómaiak a hellén hadseregektől tanulták meg a nehézgyalogság alkalmazását. De ők észrevették a falanx
sebezhető pontjait: a szárnyakat és a hátsó vonalat. Frontális támadást intézni a falanx ellen hasztalan és értelmetlen vállalkozás volt. De ha az ellenség be tudott hatolni a hátsó vonalakba, akkor a hopliták nehézfegyverzete és zárt alakzata erényből fogyatékossággá vált: a falanx egyszeríen nem tudott kibontakozni és vereségre volt ítélve. Amíg a falanxok egymással harcoltak, szárnyaikat pedig könnyígyalogság és lovasság fedezte – az előnyök és a fogyatékosságok kölcsönösen kiegyenlítették egymást. Ennek következtében a hadászati fejlődés lelassult, a taktika egyre sablonosabbá vált.A rómaiak a nehézgyalogság újfajta felépítését hozták létre: a légiót. Ez sokkal mozgékonyabb volt a falanxnál, külön alegységekből állt, amelyek önálló, de összehangolt feladatokat tudtak teljesíteni a csatában. A légionárius fegyverzete is kényelmesebb, köny-nyebb és tökéletesebb volt, mint a hoplitáé, a sisakja, páncélja és pajzsa megbízható védelmet nyújtott. Támadófegyverül két hajítódárda (amely át tudta ütni az ellenség pajzsát és páncélját), valamint kard és tőr szolgált. A tömör szúró kard rettenetes fegyver volt a közelharcban, mert – mint Vegetius, a hadügy ókori teoretikusa írta: – csapásnál „elegendő a kardot kéthüvelyknyire bedöfni, hogy a seb halálos legyen”.

Nehézlovasság
A légiót hosszú időre legyőzhetetlenné tette kiváló kiképzése, fegyelmezettsége, összehangolt szervezete, fegyvereinek kitínő minősége, rugalmas taktikája, tökéletes segédszolgálatai, könnyífegyverzetí gyalogságból és lovasságból álló pótkeretei. Vele együtt pedig a gyalogság is változatlanul legyőzhetetlen volt. S ezért, amikor Crassus, Róma egyik ura, negyvenezer főnyi hadsereg élén Parthia meghódítására indult (ezt az államot a közép-ázsiai sztyeppékről elvándorolt népek alapították a volt perzsa birodalom egykori területein), úgy vélte, hogy expedíciója rövid lesz. A parthusok azonban, akik ismerték a római gyalogság erejét, gyorsan kifejlesztettek és tökéletesítettek egy új rohamerőt, a nehézlovasságot, amelyet katafraktáriusoknak neveztek. Ezek a csapatok szorosan zárt alakzatban, a könnyílovassággal együttmíködve harcoltak. Betörtek az ellenfél harcrendjébe, hosszú pikáikkal szétzilálták alakzatát, és a nyeregből vagdalkozva bevégezték a harcot. Crassus hadai elől a parthusok eleinte visszavonultak. De azután Szurena, Orodész király hadvezére, Carrhae mellett csatába bocsátkozott. A könynyífegyverzetí lovasság félkörben körülfogta a rómaiak négyszög formájú alakzatát, és módszeresen halomra nyilazta őket. A rómaiak rohammal próbálkoztak: ez régi, kipróbált fogásuk volt, amely nemegyszer sikerrel járt. A könnyílovasság valóban hátrálni kezdett, de ekkor a rómaiak a nehézlovasság zárt alakzatát pillantották meg maguk előtt:

a katonák és a lovak tetőtől talpig páncélba voltak burkolva, s a katafraktáriusok több méter hosszú pikái minden reményüket szertefoszlatták.

A csatában maga Crassus is elesett. A katafraktáriusok fokozatosan kiszorították a hajdan győzhetetlen légiókat. Időszámításunk I. századában a Római Birodalom dunai határán a szarmata katafraktáriusoknak sikerült áttörni a határ menti erődítéseken és egész provinciákat dúltak fel.

Lőfegyver a gyalogságnak
Eurázsiában a középkori nagy népvándorlás után a haditechnika különböző utakon fejlődött. A sztyeppék végtelen térségein, ahol különösen fontos volt a gyorsaság és a mozgékonyság, a nomádok fokozatosan a lovasság új fajtáját dolgozták ki, amely valahol középúton volt a megelőző kor nehéz- és könnyílovassága között. Tökéletesítették a felszerelést is, elterjesztették a kengyelt és a kemény nyerget, amely lehetővé tette a lovas számára, hogy még jobban irányítsa lovát, és biztosabban érezze magát a közelharcban. A páncél könnyebb lett és fokozatosan a páncélinggé alakult, a kardot pedig felváltotta a szablya. A viszonylag kis területí, túlnyomórészt egyenetlen terepí Nyugat-Európában azonban a normannok, az avarok, az arabok és a magyarok támadásai következtében inkább a nehézfegyverzetí lovasságot részesítették előnyben. Megjelent a lovag, a régi katafraktáriusok kései utóda, aki sok évszázadon keresztül legyőzhetetlennek tínt. És így ment ez egészen a XIV. századig, amikor az Anglia és Franciaország közti százéves háború időszakában, a Grécy melletti csatában a szabad parasztokból álló angol gyalogság kézíjakkal halomra nem lőtte a francia lovasság színe-javát. Ez a csata a hadtörténet új szakaszának kezdete volt. Hamarosan megjelent a lőfegyver is, és ezzel újra elkezdődött a gyalogság felemelkedése… §