Tanerő: Beöthy Zsófia szerint az irodalom

– Az első felkavaró olvasmányélményemre határozottan emlékszem. 13 éves lehettem, amikor édesapámtól elkértem egy folyóiratot, és amikor átadta, megjegyezte, hogy az egyik novellát ne olvassam el. Mondanom sem kell, alig vártam, titokban mikor kezdhetek neki. Egy homoerotikus szerelmi történet volt. Elolvastam és nem értettem. Elolvastam még egyszer, és úgy sem értettem, és ez borzasztóan dühített.A középiskolai irodalomórákat sem szerette, irtózott a kötelező olvasnivalóktól is, de falta a könyveket. Beöthy Zsófia most a Városmajori Gimnázium magyartanára. Több mint húsz éve tanít itt.
– A Hamletet – ami akkor még nem volt kötelező olvasmány – nagyon szerettem, teljesen azonosulni tudtam a lázadó hőssel. Ma már másként értékelem, és kicsit mívinek, mesterkéltnek látom. Sokszor előfordul, hogy az idő múlásával megváltozik, hogyan viszonyulok mívekhez, előveszem akár csak a néhány évvel ezelőtti jegyzeteimet, és megdöbbenek, ma mennyire máshogy gondolkodom, máshogy értékelek egy-egy verset, regényt, novellát.
Ezért is lehetetlen megmagyarázni, mi az, ami megfog egy míben. Az biztos, hogy nem a cselekmény miatt olvasom, annál sokkal több bennem a tisztelet a könyv iránt. De jó pár olyan regény van, amelyet többszöri nekifutásra
tudtam csak elolvasni. &Aacuteltalában a kétszázadik oldal körül jön a vízválasztó, a legtöbb ilyenkor marad félbe. De van, hogy továbbolvasom, és egy varázsütésre elkezd élni a mí, és ő győz, és olyankor örülök.

De nemcsak az elismert, esetleg újrafelfedezett értékes mívek a fontosak számára, figyel a mai irodalomra is. Folyóiratokból tájékozódik, a Holmit és a Jelenkort például rendszeresen olvassa, a tanártársak, a barátok is jó tájékozódási pontot jelentenek, kézről kézre járnak a könyvek, s a kollégacsapat különösen naprakész.

– A kedvenceimet, mint Parti Nagy Lajos vagy Rakovszky Zsuzsa könyveit biztosan leveszem a polcról, és tanítani is szeretem őket. De kortárs irodalmat tanítani nem olyan egyszerí, a bevett gyakorlat ugyanis az, hogy Pilinszky még talán belefér a tananyagba, de utána semmi. Ezért, aki mai írókkal is akar az órán foglalkozni, annak radikálisan válogatnia kell, mert csak úgy lehet, ha valamiből kevesebbet tanít, hogy cserébe tudjon a kortársakkal is foglalkozni. Én Parti Nagy és Rakovszky mellett többnyire Spiró Györgyöt, Márton Lászlót és Grecsó Krisztiánt szoktam választani. De ami a legjobb, és mindenképpen belefér a tananyagba, az, ha találok valamilyen kapcsolódási pontot egy korábbi mível, amely alapján izgalmas lenne összevetni, például egy kortárs szerzőt Csokonaival. Ha mondjuk evokálja Csokonait vagy vitatkozik vele, az nagyon érdekes lehet, és ez alapján is megnézhetjük, hogy ma mit tudunk kezdeni a szöveggel.

A válogatás a tanár szabadsága, Beöthy Zsófia szerint akár Tankcsapdát is lehetne tanítani magyar órán, mert izgalmas lehet az irodalom határterületeit is vizsgálni, például a zene és a szöveg viszonyát.

– &Uacutegy gondolom, a mí szent. Ezért is van, hogy soha nem szerettem életrajzot magolni, és tanítani sem szeretem. Nem ez a fontos, főleg, amikor ma bárki egy perc alatt megtalálhatja ezeket az életrajzi adatokat az interneten. Persze az olyan pletykaszagú dolgok, mint hogy Ady szifiliszes volt és Léda öt évvel idősebb volt nála, mindenkit izgatnak, de nem hiszem, hogy ezek befolyásolnák például a Lédával a bálban megértését. Néhány dolgot azonban nem árt tudni, mondjuk például, hogy Babits 1916-ban, az első világháború közepén írta a Húsvét előtt címí versét, így a körülményeket figyelembe véve már érthető, miért ez az indítás: „S ha kiszakad ajkam, akkor is".
Az írók életéről és munkásságáról szóló, berögzült, tételmondatként hangoztatott dogmák viszont nagyon veszélyesek. A középiskolában például még azt tanultam József Attiláról, hogy a munkásosztály legnagyobb költője, és csak később, egyetemistaként döbbentem rá, mennyivel több, mennyire zseniális és milyen különös, ahogyan az érzelmileg felnőni nem tudó és a hihetetlen intellektusú felnőtt személyiség együttese megteremt egy elképesztő mélységí és ijesztően súlyos szövegvilágot. Mára ezek a politikai indíttatású torzítások eltíntek, maradtak viszont az olyanok, és szinte naponta találkozom velük, mint hogy Petőfi Sándor, a nép egyszerí gyermeke a nép hangján szól. És nem az a legnagyobb gond, hogy ez a mondat nem szól semmiről, hanem, ha komolyan vesszük, és elkezdjük értelmezni, kiderül, hogy képtelenség; a XIX. század közepén a nép jelentős része se olvasni, se írni nem tudott.

De a legbosszantóbb talán az, amikor ilyen megjegyzéseket hallok, hogy a költő ebben a versében ezt és ezt akarja kifejezni. Nem, édes fiam, te éppen azt olvasod, amit és ahogyan ő ebben a versében ki akart fejezni…

– Szeretem, ha a diákok is maguk értelmezik a míveket. Ezért nem elmondani akarom nekik a míelemzéseket, még csak nem is rávezetni őket, csupán segítek nekik, mint egy koordinátor, de a lényeg, hogy ők fogalmazzák meg, ők mondják ki, mire jutottak. És fontos, hogy egymással beszélgessenek, akár kettesben, akár kisebb csoportokban, mert így könnyebben megnyílnak, és mindannyian szóhoz juthatnak. Aztán kapnak egy kérdést, rendszerint, hogy mi az, amit a másik mondandójában érdekesnek tartottak, és akkor elkezdődik a töprengés magáról a míről. Tanárként nagyon sokat tanulok a kollégáimtól is, tagja vagyok a Magyartanárok Egyesülete választmányának. Tanártársaimmal sokat vitatkozunk, és ötletelünk, hogyan motiválhatnánk jobban a tanítványokat. A különböző játékos feladatok mind azt a célt szolgálják, hogy a diákok elkezdjenek olyan mélységben foglalkozniaz alkotásokkal, ahogyan egyébként nem. Például, ha felolvasnám nekik a Gondolatok a könyvtárban címí verset, és feltenném a kérdést: milyen szerkezeti részekre lehet tagolni, vagy válaszolna három-négy ember, vagy nem. De ha három-négy részre tagolom a verstömböt, és úgy adom oda nekik, hogy próbáljanak meg egy elfogadható sorrendet felállítani, rögtön elkezdenek gondolkodni rajta, és kénytelenek a míre figyelve elolvasni.

És ilyenkor derül ki, hogy a diákoknak hatalmas tudásbázisuk van a világról, aminek nem biztos, hogy a tudatában vannak, de ezt a tudást mozgósítani lehet, és úgy, hogy közben játszanak. Nagyon szeretem például azt, amikor vitatkoznak, ha nem fogadnak el egy véleményt, amit én mondok. Mert ha elhangzik, hogy nem ért egyet, és megindokolja, hogy miért nem, az azt jelenti, hogy gondolkodott, tud valamit kezdeni azzal a tudással, ami a birtokába került.Minden gyerek szeret játszani. A kisgyerek nagyon szívesen tanulja meg a cipőjét befízni, annak ellenére, hogy sokat kínlódik vele, s megtanulja, hogyan kell beütni a szöget, először persze kétszer ráüt a kezére, de harmadikra beüti. És akkor bekerül az iskolába, és tizenkét év alatt ez kiveszik belőle. Ez a legszomorúbb, és szerintem nem a gyerek hibája. De úgy gondolom, ha érik őket ellenhatások, ha érzik, hogy számít és fontos a véleményük, vissza tud jönni a kedvük, és ez a legnagyobb eredmény.