Nonhollywoodi pszicho

Többször felhívtam már a figyelmet arra, miszerint tarthatatlan az a különbség, hogy a közgazdászok elfogadják egy bosszúállásról szóló mozifilm iránti preferenciák (előnyben részesítés) létezését, míg tagadják, hogy az egyének magát a bosszúállást preferálnák. A fenti példát tovább is fokozhatjuk. Tegyük fel, hogy egy másik galaxisban van egy bolygó – Nonhollywood bolygó –, ahol a gazdaság pont ugyanúgy fejlődött és alakult, mint itt a Földön, és a közgazdaságtan is majdnem teljesen úgy bontakozott ki, mint nálunk. A két bolygón kialakult közgazdaság-tudomány között csupán egyetlen különbség van. A Nonhollywood bolygón a közgazdászok nem foglalkoztak a „szórakozáshoz” kapcsolódó termékek iránti preferenciákkal – vagyis olyan jószágok fogyasztásával, amelyeket nem fizikailag fogyasztanak, hanem csupán pszichikailag.Nem akarok ítélkezni a világegyetem-beli kollégáim logikája felett; bármi okból alakult is így, ők értelmesnek gondolták ezt a megkülönböztetést. Azokról a jószágokról, amelyeket nem lehet megenni, megérinteni, benyomni és így tovább, és különösen azokról, amelyek átmenetiek, azaz amelyek nálunk nagyjából a szórakoztató termékeknek felelnek meg, úgy gondolták, hogy az egyének hasznossági függvényének nem képezik közvetlen részét.

A pszichológusok ugyanakkor – a közgazdászokkal ellentétben – ennek az ellenkezőjét állították, de a közgazdászok csak legyintettek rájuk, mint elszállt és nem tudományos kutatókra. Mivel nonhollywoodi a gazdaság maga, teljesen megegyezik a Föld gazdaságával, sokan járnak moziba és más módon is szórakozni (maguk a közgazdászok is). Majd néhány közgazdász elkezdte mondogatni, hogy az emberek a „nem kézzelfogható fogyasztásnak” is tulajdoníthatnak belső értéket, ami többek között látható a mások társaságának élvezetére vagy a szórakoztatóiparra költött pénzmennyiségből, abból, hogy mennyire fontos egy étterem esetében a légkör, valamint a tényből, hogy az emberek utaznak azért, hogy szép festményeket és épületeket nézhessenek meg, még akkor is, ha nem érinthetik meg őket. A legtöbb közgazdász ugyanakkor egyszeríen figyelmen kívül hagyta ezeket a jelenségeket vagy egy (számukra) elfogadott, „hagyományos” feltételezéseken alapuló alternatív magyarázattal állt elő.

1. Most pedig képzeljük el,
hogy elutazunk Nonhollywood bolygóra a filmiparról előadásokat tartani, és amellett érvelünk, hogy az emberek a filmnézésnek belső értéket tulajdonítanak.

• A következő ellenkező reakciókkal találkozhatunk.

„De léteznek alternatív, »hagyományos« magyarázatok!”

A bizonyítékaink meglehetősen gyengék, és bőven vannak bevett elfogadható válaszok arra, hogy az emberek miért fizetnek még akkor is a mozifilmért, ha valójában nem is tulajdonítanak neki értéket. Minek bevezetni egy új, őrült feltételezést, amikor ennyi standard válasz létezik? Lehet, hogy a moziba járók csak az ennivalóért mennek moziba; és csakugyan, a moziknak nagyobb nyereségük van az ételárusításból, mint a mozijegyekből. Az elfogyasztott ennivaló nagy mennyisége – és a kényelmes fotelek, amelyekben megesszük – alátámasztják ezt a feltételezést. Beigazolódik a standard modellből nyerhető mindenféle előrejelzés, ami által az új keletí szeretném-megnézni-a-filmet értelmezés feleslegessé válik. Például minél jobb és olcsóbb az ennivaló, az emberek annál inkább akarnak moziba menni.

Továbbá nem bizonyítottuk kielégítően, hogy az emberek valójában nem pénzszerzési céllal mennek moziba – remélve, hogy az előttük lévő szék alatt pénzt találnak. Amikor elismerjük, hogy nincs adat, amivel cáfolni tudnánk ezt a hipotézist, és úgy véljük, hogy valószínítlen ez a magyarázat, máris elhessegetnek mint tudománytalant, és azzal az anekdotával traktálnak, hogy egy néző egyszer az ülésén 20 nonhollywoodi dollárt talált.Egy másik lehetséges magyarázat, amivel előállnak, hogy a moziba járás a pénz haszontalan elpazarlásán keresztül tulajdonképpen egy, a vagyon jelzésére szolgáló szignál: egy csomó bizonyíték van arra, hogy az emberek (főleg a férfiak, akik a hölgyeket akarják elcsábítani) szeretnek fizetni a moziért.

A tény, miszerint az emberek akkor a leginkább hajlamosak fizetni a moziért, amikor magas a vagyon jelzése iránti motiváció – mint a randevúkon –, erősen alátámasztja ezt a magyarázatot. Az előadásunk hallgatósága számos olyan történetet tud mesélni, amikor elment egy filmre, amit nem is akart megnézni, csak azért, hogy randin lehessen, és mindkét jegyért fizetett, ezáltal kétszeresen is élt a vagyonára utaló szignállal. Amikor visszakérdezünk, hogy a párjuk miért akart velük menni, azt a választ kapjuk, hogy a párnak a mozi ingyen volt (csakúgy, mint az ennivaló), ezzel is alátámasztva a bevett értelmezést, miszerint a mozi iránt nem létezik valós preferencia.

• A hallgatóság másik része a következő módon kritizál:

„De az állítólagos »preferencia« nem »stabil«.”

Gyakran kiemelték, hogy a filmnézés iránti állítólagos preferencia igen bizonytalan, tehát nem is lehet valós preferencia. Igaz ugyan, hogy egyesek szeretnek moziba járni, de ez az igény eléggé változó. Függ a hangulattól, napszaktól és így tovább. Csakugyan: amíg a viselkedési kutatók azt állítják, hogy bizonyítható, hogy az emberek hajlandók fizetni a moziért önmagáért, számos kísérleti közgazdász által végzett kísérlet bizonyítja, hogy ez a hajlam már kismértékben eltérő feltételek mellett el is tínik.

• Sőt, amikor – a kísérleti közgazdászok szerint – megfelelően végezték el a kísérleteket, a filmek iránti ízlés szinte teljesen eltínt. A jól kivitelezett kísérletek bizonyítják, hogy ez a filmek iránti állítólagos preferencia igencsak tiszavirág-életí.

„De a tapasztalatok szerint az emberek megtanulják, hogy nem szeretik a filmeket…”

Míg néhány pszichológus azt állítja, hogy empirikus bizonyítéka van a filmek iránti valós preferencia létezésére, az ezt alátámasztó kísérleteket szokatlan feltételek mellett végezték, és a tanulásra sem adnak bennük lehetőséget. És valóban, a pszichológiai kísérletek során az egyéneknek csupán egyszer kellett megnézni a filmet. Ennélfogva – mondják – nem tudhatjuk meg, hogy robusztus-e ez a preferencia vagy sem. De a kísérletek bemutatták, hogy míg az emberek az első és még talán a második alkalomért is hajlandók kifizetni a 8 dollárt, ha minden további vetítésért is 8 dollárt kérsz tőlük, egy idő után már inkább nem fizetnek. Tisztán látszik, hogy megtanulják, valójában nem is akarják megnézni a filmet! Amint a játék az egyensúlyi magatartás felé kezd konvergálni, többé már nem látunk filmek iránti valós preferenciát.

Csakugyan, a hallgatóságból valaki rámutat arra a tényre, hogy ez az elmélet a pénz-a-szék-alatti magyarázatot tovább erősíti: az emberek elkezdenek moziba járni, aztán amikor nem találnak pénzt a szék alatt, rájönnek, hogy a moziba járással inkább veszítenek pénzt, mint nyernek, ezért nem mennek többet. Egy másik résztvevő pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a mozifilmnézés nem lehet tartós, mivel teljesen irracionális:

„De ez a viselkedés »nem eredményorientált«; tehát irracionális!”

Az elképzelés, miszerint az embereket közvetlenül érdekli a film, amelyet néznek, pusztán „pszichofecsegés”.
A moziba járók semmivel sem távoznak több pénzzel ahhoz képest, mint amikor bementek, csupán 8 dollárral kevesebbel. Nyolc dollárt fizetni egy olyan kétórás eseményért, amely során semmi sem kerül az ember kezébe vagy hasába, nem más, mint irracionalitás. Néhány kutató elkezdett játszani efféle „nem eredményorientált” preferenciákkal, és bár érdekes lehetőségnek tartották, rájöttek, hogy ezek a preferenciák nem lehetnek racionálisak – az, hogy semmit se kapjál 8 dollárért, nem lehet racionális. De ha még lennének is olyan emberek, akik a semmiért 8 dollárt adnának, a piac gyorsan kiszorítaná őket, így az ő viselkedésük nem számítana:

„De azokat, akik így viselkednek, kiszorítja a piac.”

A hallgatóságból valaki biztosítana minket arról, hogy mindenki azon nyerészkedne („Dutch-book”), aki egy filmért hajlandó 8 dollárt fizetni: ha az emberek 8 dollárt fizetnének azért, hogy egy képernyő előtt ülhessenek, akkor valaki pénzt kereshetne rajtuk. Amikor erre úgy reagálunk, hogy igen, valaki pénzt kereshetne és keres is rajtuk, akkor egy másik résztvevő megnyugtat, hogy ha az emberek tényleg hajlandók 8 dollárt fizetni a semmiért, akkor egy arbitrázsőr elég gyorsan megfosztaná őket az összes vagyonuktól. Amikor félénken felvetjük, hogy a fogyasztó néhányszori fizetési hajlandósága nem jelenti azt, hogy bárkinek, aki filmeket kínál, végtelen nagy összeget kifizetne, vagy hogy a mozifilm kínálata is költséges lehet, kinevetnek minket, amiért ad hoc érvelünk, eltérünk a tárgytól, és lazán kezeljük az általunk bemutatott preferenciát.

Másvalaki arra is felhívja a figyelmet, hogy mivel az emberek irracionálisan fizetnek 8 dollárt a semmiért, az ilyen moziba járókat azok fogják a piacról kiszorítani, akik ugyanolyan boldogok úgy, hogy nem látják a filmet. Az utóbbiaké lesz mindaz a pénz, amivel kevesebb lesz a moziba járóknak, így nagyobb lesz a túlélési esélyük az árupiacon. Továbbá, mivel a nem moziba járók kiadási szükséglete alacsonyabb, a munkaerőpiacon ugyanazt a munkát alacsonyabb bérért hajlandók elvégezni, ezáltal a moziba járók munkanélküliek lesznek, és végül nem is lesz pénzük elmenni a moziba.
Számunkra teljesen értelmetlen az érvelésnek ezen iránya, és éppen amikor a cáfolatot fogalmazzuk, valaki bedobja az előadászáró érvet, amelytől mindig is rettegtünk:

„De a bizonyítékul szolgáló kísérleteket irreleváns tétekkel végezték el.”

Valaki jelentkezik, és bár elismeri, hogy a kísérleti eredményeid robusztusak lehetnek, a mozi iránti fizetési hajlandóságot nem igazi téteken mutattad be. „A kísérleti alanyok – mondja valaki a hallgatóságból – bizonyára elmennének megnézni a filmet 8 dollárért, de vajon 800 dollárért is megnéznék?”

2. Tudjuk, hogy legyőztek
Hümmögünk és magyarázkodunk, hogy szeretnénk több forrást szerezni a Nonhollywoodi Tudományos Alaptól, amivel nagyobb tétekkel is elvégezhetnénk a kísérleteket, és megemlítenénk, hogy egy kollégánk egy szegényebb szomszédos bolygón hasonló kísérleteket végzett, és bár igaz, hogy ott alacsonyabb volt a fizetési hajlandóság, de azért még mindig nem elhanyagolható. A hallgatóságot nem tudjuk meggyőzni arról, hogy a moziba járás még akkor is érdekes téma, ha nincs szó nagy tétekről. Ezt a közönséget nem fogjuk meggyőzni.

3. Vajon korrektül példázza a fenti történet
az általam tárgyalt pszichológiai feltételezésekkel szembeni földi kritikákat?Természetesen igazságtalan volna azt mondani, hogy az összes közgazdász, aki elutasította a pszichológiai feltevéseket, a fentiekhez hasonló érveket fogalmazott volna meg. Valójában ezen érveknek csak kis része létezik írásban, mert világos, hogy butaságnak tínnének, ha az általunk (itt a Földön) standard preferenciáknak vélt preferenciákról szóltak volna.

A mesém tanulsága természetesen az akart lenni, hogy az ismeretlen feltevésekkel szemben használt érvek egyszeríen a közgazdaságtan rossz használatából erednek, és egy alapos vizsgálat rögtön semmissé tenné őket.

Valójában a fenti történethez hasonló módon reagáltak egyes közgazdászok azon kutatók érveire, akik a méltányosság és egyéb nem önérdek vezérelt valós preferenciák létezését állították. Például önérdek vezérelt magyarázatokkal álltak elő annak magyarázatára, hogy a kísérleti alanyok az úgynevezett ultimátum játékban visszautasították az igazságtalan ajánlatokat. Számunkra, akik nem találnak semmi rejtélyeset az ilyen visszautasításokban, a pénzmaximalizáló értelmezésre való törekvés ugyanolyan furcsa, mint a moziba járás pénzmaximalizáló értelmezése…

Minden alkalommal, amikor a fogyasztó megvesz valamit, egyben pénzt is veszít. Számos laza érvelés, amely arról szól, hogy a nem önző vagy irracionális viselkedés miért nem életképes a piacon vagy máshol, nem következetesebb annál az érvelésnél, miszerint minden viselkedés, amelynek lehetőségköltsége van, életképtelen. Azoknak, akiket a közgazdasági kimenetek érdekelnek, értelmesebb volna azzal a feltételezéssel élni, hogy az emberek hajlandók mindarra pénzt fizetni, amire hajlandók.

4. Zárlat
Többször érveltem amellett, hogy a közgazdászok egészen mostanáig közgazdaságilag hibás érvek alapján utasították el a nem önérdekkövető preferenciákkal (előnyben részesítéssel) kapcsolatos új feltételezéseket. Hasonlóan hibás érveket használtak a többi olyan módosítással szemben is, amelyek a közgazdaságtant közelebb vinnék a pszichológiai realizmushoz. De az ilyen érvek egyre ritkábbak, ahogy lassan a közgazdászok is rájönnek arra, hogy ezek az álérvelések – amelyekkel elutasítják a módosításokat – nem segítik a közgazdaságtant, valamint hogy a pszichológiai realizmus növelése inkább javítja, semmint aláássa a tudományt. A közgazdászok egyre kevésbé használnak rossz közgazdasági érvelést azért, hogy elutasítsák a jó pszichológiát, és egyre inkább használnak jó közgazdaságtant a jó pszichológia eredményeinek felhasználására. Szerencsére a mai trend a nyilvánvalóan igaz és releváns új pszichológiai feltételezések közgazdasági elemzésbe való integrálása felé tart. §