Lola a trónteremben

1868. február 29-én Nizzában meghalt I. Lajos bajor király. Az agg uralkodó akkor már húsz éve visszavonult a politikai élettől. Kevesen siratták: mint mindenkit, aki magas kort ér meg, a nyolcvanhét éves bajor királyt is már jó ideje afféle szabadságolt halottnak tekintették. Nemzedékének jelentősebb egyéniségei jóval előtte sírba szálltak; s még a nála sokkal fiatalabb asszony, akiért oly kritikátlanul rajongott, Lola Montez is már hét éve egy New York-i temetőben nyugodott. A legendás-hírhedt táncosnő sírkövére valódi nevét vésték: Eliza Gilbert.Élete alkonyán persze a király kigyógyult a szerelemből, amely végül is a trónjába került. Fellengzős hangú végrendeletében azt kérte, hogy felesége, a jóságos és mindig megbocsátó Teréz mellé helyezzék örök nyugalomra. Gyermekeit felebaráti könyörületességre, Németország iránti buzgó hazaszeretetre, továbbá az isteni kegyelem útjának keresésére intette. Reménykedett, hogy emlékét talán megőrzik azok az építmények, melyek szívéhez közel álltak: a Walhalla, az a neoklasszikus templom, amelyet egy Duna-parti dombon emeltetett a germán törzs nagyjainak tiszteletére, meg a képtárak. &Aacutem neve, halála után több mint egy évszázaddal, nem is annyira ezeket a hideg-rideg emlékmíveket idézi föl az utókor emlékezetében, mint inkább a táncosnővel folytatott románcát. I. Lajos bajor király „Lola Montez királyaként” vonult be az össznépi legendáriumba.

Versek és hölgyemények
Mikor Lola fölbukkan az életében, az uralkodó már hatvanéves, és huszonegy éve ül a trónon. Fölvilágosult király, kétségtelenül korának jelentős egyénisége. Strasbourgban, tehát francia területen született, keresztapja a szerencsétlen sorsú XVI. Lajos francia király volt. Családjának a bajor trónig való fölemelkedését, a királyi címet Napóleonnak köszönhette, akit apja, Maximilián von Wittelsbach meggyőződéssel támogatott. Maga Lajos király azonban sohasem kedvelte a császárt, a zsarnokot. A szabadság eszménye (a szó múlt századi, romantikus értelmében, amikor még inkább csak a nemzeti függetlenség volt a szinonimája) szent volt előtte. Szoros érzelmi szálakkal kötődött Bajorországhoz, s hitt valamennyi német – ha nem is politikai, de legalább szellemi – egységében. A hódító háborúknak még a gondolatát is elvetette. „Nincs bínösebb, iszonyúbb az igaztalan háborúnál” – írta 1814-ben. Ugyanezek az érzések visszhangoznak verseiben is. &Aacutellandóan verset írt, ahogyan ez divat volt az akkori időkben. De költeményei sántítottak; mígyíjtői ízlése nem haladta meg a leglaposabb akadémizmust; azok az építészeti alkotások pedig, amelyek hite szerint dicsőségét öregbítették, a legjobb esetben is csak szorgos, ám lelketlen stílusgyakorlatok maradtak – mesteremberek munkái, akiket ő makacsul megannyi lángelmének tartott. Mindezzel együtt a mívészet iránti lelkesedése megható a maga naivitásában. Több alkalommal is ellátogat Itáliába, előbb hercegként, majd királyként is, s mindig a lelkesült zarándok rajongásával. Valósággal eksztázisba jött a múzeumokban, képtárakban, a romok között. A másik nagy szenvedélye a szerelem volt: imádta a nőket. Bár vallásos érzülete bensőséges volt, és őszintén szerette a feleségét, Therese von Hildburghausent, akit 1809-ben vett nőül, sohasem volt híséges.

Az asszony, aki igen hamar ráébredt férje kalandozásaira, szenvedett ettől, de mégis végtelen türelemről tett tanúságot.

Rossz tréfához jó arcot vágni – hagyomány ez a királynék körében. A baj csak az, hogy Lajos király kalandjai ritkán voltak rövid életí, gáláns epizódok. A herceg (majd később király) testestül-lelkestül vetette beléjük magát. Ebben is kora gyermeke volt: minden alkalommal szentül hitte, hogy a nagy, végzetes szenvedéllyel, az egyetlen, páratlan nagy szerelemmel hozta össze a sors.Mint a történelem annyi nagy amorózója, Lajos király sem dicsekedhetett a szerepéhez illő megjelenéssel. Arcvonásai szabálytalanok, a hallása gyönge, az orra nagy. Ordítva beszélt, mint a nagyothallók, és gyakran dadogás fojtotta belé a szót. &Aacutem a királyság dicsfénye sok fogyatékosságát feledtette.
 
Szépségek arcképcsarnoka
Trónra lépésekor, 1825-ben Lajos király a negyven felé járt. Nyolc gyermek atyja, telve jó szándékkal, ám viselkedése mit sem változott: ugyanolyan könnyelmí, mint hercegkorában. Jóllehet igyekezett lelkiismeretesen végezni királyi mesterségét, I. Lajos megmaradt míkedvelőnek és szoknyavadásznak, aki – mondhatni – kedve ellenére került a trónra. Barátnőit Stieler udvari festő örökítette meg az erre a célra létesített – és azóta népszerí kiadásban is napvilágot látott – Szépségek Arcképcsarnokában. A királyné, mint rendesen, sóhajtozott és hallgatott, reménykedve, hogy idő múltával megjön a király jobbik esze. S talán már-már azt hitte, hogy a család hajója nyugodt vizekre ért, amikor berobbant a Lola Montez nevezetí Végzet.

1846 őszén, mikor Münchenbe érkezett, Dona Maria de los Dolores Porris y Montez (ezen a hangzatos néven mutatkozott be az Udvari Színház intendánsánál) huszonnyolc életévet, s szerfölött mozgalmas múltat tudott maga mögött – noha csak huszonegy évet vallott be, múltjáról pedig mélyen hallgatott. Kasztíliai nemes hölgynek adta ki magát, Montez, a híres torero rokonának, Spanyolországhoz fíződő kapcsolatai valójában gyatra nyelvtudására szorítkoztak, melyet anyjának, egy mexikói kreol nőnek köszönhetett. Igazi neve Eliza Dolores Gilbert – egy homályos pályafutású katonatiszt törvénytelen lányaként született a skóciai Montrose-ban. Igen fiatalon hozzáment egy James neví hadnagyhoz, aki egy indiai helyőrségben szolgált, de egyévi házasság után elvált tőle, hogy Párizsban megkezdje nagyvilági karrierjét. Innen akkor állt tovább, amikor tömérdek botrány után egy halálos párbajt is kiváltott;

Varsóból kitoloncolták, mert lovaglóostorral ment neki egy rendőrtisztviselőnek; Berlinben úgy ismerték, mint „a köznyugalom felforgatóját”.

Ezekből az eseményekből bizonyára átszivárgott egy-két hír Bajorországba is, mert az Udvari Színház tisztviselői kereken elzárkóztak az elől, hogy Lola spanyol táncmísorral léphessen föl. Erre aztán a mívésznő kihallgatást kért a királytól. A táncosnő fogalma a múlt század derekán bínös képeket, tiltott álmokat idézett. De az ifjú hölgy, akit a kihallgatási teremben Lajos maga előtt látott, maga volt a tisztes méltóság: fekete selyemruhája nyakban záródott, kifogástalanul, az „illemtudó” hölgyek akkori divatja szerint; hajában egyetlen gyémánt, s ritka szépsége tartózkodó modorral párosult… Mondanunk sem kell, hogy a fellépti engedély megadatott: a király két kurta sorban utasította a színház intendánsát: „bocsássa színpadra a nemes spanyol mívésznőt”. Münchennek az idő tájt alig százezer lakosa volt. A pletykák gyorsan jártak. 1846. október 10-én bemutatót tartottak a bajor Udvari Színháznál, mely ezúttal zsúfolásig megtelt. A plakátok ugyan von Plötz komédiáját hirdették, ám a közönség érdeklődését a felvonásközök csigázták fel, melyekben – a mísorlap szerint – a madridi „Lola Montez kisasszony lejtend spanyol nemzeti táncokat”. A „nemzeti táncok” jókora csalódást okoztak a hozzáértőknek, akik egyhangúlag azt állították, hogy az állítólagos madridi táncosnő fandangóinak és boleróinak minden kasztanyett- és csörgődobkíséretük ellenére vajmi kevés közük van az eredetihez. A nő azonban csodálatos volt, spanyol jelmezének szoknyái hullámoztak, s bár táncából hiányzott a stílus, annál több volt benne az önfeledt hév, valami buja érzékiség. Dübörgött a taps.

Nem csak a látszat csal!
Az est végére a király eltökélte, hogy a „Szépségek Arcképcsarnokából” nem hiányozhat Lola Montez képmása sem. A táncosnő – királyi parancsra – felkereste Stieler mítermét, hogy megállapodjék vele a modellt ülés részleteiben. A festő azt a parancsot kapta, hogy lassan dolgozzék. A király ugyanis minden alkalommal jelen volt, hol ködös spanyoltudását fitogtatta, hol verseket szavalt. Lolának adott egyik első ajándéka verseinek pazar kötésí gyíjteménye volt; ez a figyelmesség csak legkedvesebb barátait illette (ámbár jobbára mérsékelt lelkesedés fogadta). Az immár hatvanéves uralkodó egy tizenöt éves kamasz naivitásával és lelkesedésével vetette bele magát az új szenvedélybe. Lolának pedig nemcsak azt sikerült elhitetnie a királlyal, hogy szerelme nem marad viszonzatlan, de azt is – és ez már az arcátlanság csúcsa –, hogy ő volt az első férfi az életében! Lola az első színpadi siker után a színház intendánsának arcába vágta a szerződést, melyet az felajánlott: büntetésből, hogy előbb nem értékelte érdemeinek megfelelően.

Aztán „színtiszta” kasztíliai kiejtéssel suttogva, hogy „nem tud elszakadni Münchentől”, értésére adta a királynak: ellenállhatatlan szenvedélyének engedve lemond sikerekkel kecsegtető karrierjéről.Lajos király süket volt ugyan, de alkalomadtán a kevésből is értett: 1845. november 20-án – mintegy másfél hónappal első találkozásuk után – hozzáíratott egy záradékot végrendeletéhez, amely szerint Lola Montezt, ha a király halálának idején sem férjezett, sem özvegy nem lesz, százezer forint illeti „teljesen és feltétlenül szabad rendelkezésére”. Miután pedig ily módon biztosította senora Montez jövőjét, gondoskodott jelenlegi szükségleteiről is. Aggályoskodó udvaroncainak pedig megmagyarázta:

Én csupán gondját viselem, nem pedig kitartom őt.

A gondviselésben benne foglaltatott egy ház a Barerstrassén libériás inasokkal, kilencágú grófi koronával díszített hintóval. A bajorok pedig szép lassacskán kezdtek kifogyni a béketírésből. A klerikális párt, a nemesség, a módosabb polgárság botrányt kiáltott, nemkülönben az udvar – a király hívei! Már maga a viszony zajos nyilvánossága is kihívás volt: a király naponta fölkereste a táncosnőt, méghozzá fényes nappal, minden óvintézkedés nélkül. Hiába festették le előtte a helyzet veszélyeit, hiába intették óvatosságra a kalandornővel szemben.

Von Diepenbrock breslaui bíboros érsek is hiába avatkozott bele az ügybe. Hosszú, prédikációval is felérő pásztorlevelében a fogalmazás azonban nem volt szerencsés, mivel azt juttatta őfelsége eszébe, hogy bizony már nem mai gyerek (holott épp ez idő tájt bizalmas embereihez írt leveleit kezdte már úgy aláírni: „a te öregifjú Lajosod”). A király magán kívül volt dühében. Saját kezíleg válaszolt a főpapnak; emlékeztette, hogy a látszat csal: becsületszavára kijelentette, hogy kapcsolata Lolával merőben plátói…

Egy nőért a barikádon
1847 februárjában az új pápa, IX. Pius is fölemelte szavát, személyes üzenetet intézve a királyhoz, de levele nem talált megértésre. Lajos fittyet hányva mindenki véleményére és Bajorország érzelmeire, melyeknek nap mint nap tapasztalhatta tanújeleit, napirendre tízte Lola állampolgárságának kérdését. Az asszonynak ez módfelett fontos volt. Spanyolnak mondta magát, félig mexikói, véletlenül félig skót volt, de valójában hontalannak számított, s nem akart továbbra is az maradni. Az állampolgárság elnyerése az első lépcsőfokot jelentette a nemesi rang felé, melynek révén megnyíltak volna előtte az arisztokrácia körei.Az ellenséges megnyilvánulások egyre hevesebbé váltak. Lolának könnyen elláthatta volna baját a nép – mint megannyi más kegyencnőnek –, csakhogy róla minden lepergett.

Mintha szándékosan provokálta volna az embereket. Hirtelen kezí és heves volt; a lovakat néha megkímélte ostorától, de az embereket soha. Lovaglóostorral vágni utat a tömegben, pofonokkal kiosztani az alkalmatlankodókat, arcul köpni az embereket – ezek számára a társadalmi érintkezés bevett módjai voltak. &Iacutegy hát az állampolgárság megadásának kérdése a viták hevében lassanként államüggyé terebélyesedett. A miniszterelnök memorandumot terjesztett a király elé, s ezt a kabinet többi tagja is aláírta. A beadvánnyal a miniszterek azt érték el, hogy kénytelenek voltak beadni a lemondásukat is. Erre síkraszállt az egyetemi diákság is, tanáraival együtt. Egy katolikus professzor, Lasaulx javasolta, hogy vállaljanak szolidaritást a menesztett miniszterekkel. A javaslatot az akadémiai szenátus elveti, ám a király tudomást szerez a dologról, és 1847. március 1-jével nyugállományba helyezi Lasaulx professzort. Tanítványai gyílésen tiltakoznak a döntés ellen; egyszer csak valaki elkiáltja magát: Lolához! – és a fiatalok tömege nagy zajjal megindul a kegyencnő háza felé. Kőzápor, füttykoncert, szitkok áradata: katonákat kell bevetni a tüntetők szétoszlatására. Erre mind a királyi palota elé tódulnak. A királyi lakosztályok ablakait bezúzzák, kis híján ripityára törik egy értékes malachit váza is, a cár ajándéka. A zavargások több napig tartanak:

ez az első alkalom, hogy a müncheniek meg merik támadni a királyi palotát.

1847. szeptember 9-én a Bajor Királyság Hivatalos Közlönye hírt ad arról, hogy Maria Dolores de Porris
y Montez asszony Bajorország szegényei iránt tanúsított számos jótékony megnyilvánulásáért elismerésül a Landsfeld grófnője címet kapta.Ez mindennek a teteje! &Aacutem a táncosnő még most sem elégedett: azt követeli, hogy a miniszterek és az arisztokraták hódoló látogatásra járuljanak elébe, s tízzék ki az udvarnál való hivatalos bemutatásának időpontját… Azt rebesgetik, Bajorországnak nemsokára új miniszterelnöke lesz, „úgy hívják, hogy Lola”. Metternich Ausztriájával is egyre zavarosabb a kapcsolat: a császári udvar nem bocsátja meg a királynak, hogy követelésére vissza kellett rendelnie képviselőjét, Senfft grófot, akinek csupán az volt a bíne, hogy túlságosan nyíltan juttatta kifejezésre Lola iránti ellenszenvét. Az egyetem ismét forrong, a zavargásokról értesülve az újdonsült grófnő kijelenti: „Bezáratom az egyetemet.”

Lola most már mindenhatónak véli magát: sutba vág minden óvatosságot. A feszültség pedig nőttön-nő. Elérkezik az új esztendő, az 1848-as, mely változásokkal terhes év lesz Európában. Február 9-én híre futamodik, hogy a hadseregből eltávolítottak számos tisztet, akiket Lola nem nézett jó szemmel. Csetepaté tör ki az Odeon téren: lolista diákok egy csoportja egy kávéházban elbarikádozva magát provokálja a lakosságot. A hírre maga Montez is a helyszínre siet: gyönyörí szép arca lángol, a megszokott lovaglókorbács helyett pisztolyt szorongat. A rendőrség alig tudja megmenteni a dühöngő tömegtől. Lovas katonák oszlatják szét a tüntetőket. A helyszínre érkező király karon fogva vezeti el „Lolitát” a királyi palota biztos menedékébe. Másnap bezárják az egyetemet.

A felháborodott lakosság elözönli a tereket. A rendőrprefektus bejelenti, hogy nem állhat jót a közrendért. Lajos királynak meg kell hátrálnia. Nem akarja, hogy a katonaság tüzet nyisson a müncheniekre… – Az egyetem ismét megnyitja kapuit. Lola Montez, miután hiába próbált legjobb stílusában utat törni a tömegben, a palotához érve kénytelen visszafordulni a kordon előtt. Barátai rábeszélik, hogy utazzék el a fővárosból, legalábbis egy időre. &Iacutegy is tesz; kevéssel ezután a tüntetők megrohamozzák a házát. Az odasiető királyt bátorsága elismeréséül nagy éljenzés fogadja. Sikerül véget vetnie a fosztogatásnak.És ez az utolsó gesztusa Lola Montez felé: magát a táncosnőt már nem tudja megmenteni a kitoloncolástól.

Lolita parasztasszonynak öltözve próbál menekülni a városból.

Két rendőrtisztviselő azonban elcsípi, s könyörtelenül felteszik a vonatra, s Lola Montez hamarosan átlépi a svájci határt.

Halál a férjekre
A kalandnak vége. De a szakadék a király és népe közt megmaradt. Egy hónappal később Franciaországban kitör a forradalom. A párizsi barikádok, Lajos Fülöp lemondásának híre újabb tüntetéseket vált ki. A nép nem hajlandó megbocsátani Lajosnak. A király menteni akarja a koronát, legalább a fia, Miksa számára. Ennek csak egy módja lehetséges: le kell mondania. Lola, aki még biztos Lajos fölötti hatalmában, Svájcban várja. &Aacutem a király nem utazik hozzá. Visszatér – immár végérvényesen – hí hitveséhez. Lola azonban nem maradt sokáig egyedül: 1849-ben feleségül ment egy huszonegy éves angol nemeshez, George Traffold Healdhez, akit családja ezért kitagadott és perbe fogott; a fiatalember végül öngyilkos lett. Utána egy Patrick Hull neví újságíró következett – vele San Franciscóban ismerkedett meg –, de egy vadászszerencsétlenség hamarosan megszabadította tőle. Végül egy Follerie neví színész jött, aki Lola szeme láttára fulladt vízbe. A gyászos, ám egymást érő kalandok szüneteiben színházakban lépett föl, előadásokat tartott és adósságokat csinált – még az irodalmi pályával is megpróbálkozott: közreadta emlékiratait. 1860-ban egy makacs kór ágynak döntötte; félig megbénult. Még volt miből élnie, de jó barát nem maradt körülötte. 1861. január 7-én halt meg; New Yorkban temették el. Koporsóját alig pár ember kísérte: a világ addigra elfelejtette, ki volt Lola Montez. §

  •  A csúfos összeesküvés
    Az arisztokrácia és a kormány tagjai megpróbálkoztak egy kisebbfajta összeesküvéssel. Le akarták kenyerezni Lola egyik szobalányát, hogy vezessen naplót úrnője tevékenységéről. Ez a dokumentum arra szolgált volna, hogy fölnyissa a király szemét, megláttassa vele a táncosnő csalárd, kettős életét. Az összeesküvés ugyan sikerrel járt – abban az értelemben, hogy minden kétséget kizáróan bizonyította: Lola Montez korántsem csupán a királynak tartogatja kegyeit – a dolog azonban a végén pontosan ellenkező fordulatot vett, mint azt az intrikusok remélték. A király „dúltan, elsápadva, könnyborította szemmel” semleges területre hívta találkára a szeretett hölgyet, végérvényesen tisztázandó a helyzetet. De ha könnyeket, könyörgéseket várt, csalódnia kellett. Lola „rettenetes volt, valóságos Medea; királyi modorban tárgyalt velem, franciául intézve hozzám a szót; azt mondta, elutazik Münchenből, odahagy mindent… Szavai megannyi tőrdöfésként értek; s ezt még csak fokozta a hangja”. A fejleményeket könnyen kitalálhatjuk: negyedóra után a szeretők békésen üldögéltek egymás mellett a kanapén.