IPM: Mióta létezik a laboratóriumi diagnosztika?
K.L.G.: A modern laboratóriumi módszerek 100–120 évesek, azt megelőzően nem beszélhettünk betegeken végzett rendszeres laborvizsgálatokról. Magyarországon a pécsi laboratórium, ahol most beszélgetünk, volt a legelső önálló, oktatási feladatokat is ellátó egyetemi laboratóriumi intézet. Több mint négy évtizede alakult, s csak 10 évvel később jött létre hasonló a Debreceni, aztán Szegedi és Budapesti Egyetemen. Voltaképpen a második világháború után vált külön Európa-szerte a klinikai laboratóriumi diagnosztika a kórbonctani intézetektől.
IPM: A laboratóriumok világában mit jelent az, hogy modern?
K.L.G.: Annyit jelent, hogy a beteg gyógyításában alkalmazható a vizsgáló eljárás. Száz éve is meg lehetett volna mérni a beteg vércukrát, csak két liter vérre lett volna hozzá szükség, és a beteg belehalt volna. Az 1920-as években ehhez 50 milliliter vér kellett. Mára eljutottunk oda, hogy egyetlen csepp véren el lehet végezni mindazokat a vizsgálatokat, amikre csak kíváncsi lehet az orvos. Ma úgy kezdődik egy klinikán a laboratóriumi vizsgálat, hogy vetetünk egy kémcsőnyi vért, és 45-50 féle vizsgálatot kérünk. E vizsgálatok során – ha kell – akár 400 különböző olyan kis nyomjelező anyagot, molekulát elemzünk, amiből aztán roppant fontos orvosi következtetéseket lehet levonni. A fejlődés hallatlanul gyors, a beteggyógyításban húszévente ezerszer érzékenyebb módszereket alkalmazunk. Ennek következtében ma nem az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e megmérni valamit. Nehezen tudok elképzelni olyan orvosi kérést, amit ma már ne tudnánk teljesíteni. Szerte a világban két nagyon fontos kérdéscsoport vetődött fel. Az egyik, hogy van-e annyira fontos orvosi szempontból egy-egy vizsgálati kör, hogy a diagnosztikai ipar külön módszereket dolgozzon ki a mérésére? A másik kérdés, hogy mindez gazdaságos-e? Ha igen, úgy kész mérőmódszereket, orvosi berendezéseket tudunk az adott esetekben alkalmazni.
IPM: Mely területeken fejlődik ma a diagnosztika?
K.L.G.: Izgalmasan fejlődő terület a molekuláris genetika, pontosabban a molekuláris vizsgálati módszerek összessége, az ebből eredő becslések és jóslások, amelyek alapján meg lehet állapítani egy-egy örökölhető betegség bekövetkeztének statisztikai valószínûségét. Ha az illető olyan géneket örökölt, amelyek egy adott betegséget, például a vastagbélrákot elősegítik, akkor sokkal nagyobb a valószínûsége, hogy beteg lesz, ezért az átlagosnál többször kell ellenőrzésre járnia. Ugyanígy ki lehet szûrni például a vérzékenységre való hajlamot. Mióta tudjuk például, hogy bizonyos, a véralvadást befolyásoló génösszetétel és a szájon át szedhető fogamzásgátlók együttese egészen katasztrofális tüneteket képes előidézni fiatal nőknél, azóta például ezt a génszakaszt előzetesen, rutinszerûen ellenőrizzük.
IPM: A molekuláris vizsgálatok tehát a megelőzésben kapnak egyre nagyobb szerepet…
K.L.G.: Mindenképpen ez a jövő. A statisztikai, preventív becslések sokszor évtizedekkel a betegség kialakulása előtt már képesek a veszélyhelyzetet feltárni. Ennek óriási a jelentősége, bár a genetikai hajlam korántsem biztos, hogy betegségbe fog torkolni. Akinél a genetikai háttér fennáll, annak húsz-harminc éve is van arra, hogy életmódjával, a táplálkozásával, rendszeres mozgással lelassítsa, vagy megakadályozza a kór kialakulását. Hogy egy példával is éljek: ha valakinek nagyobb az esélye a csontritkulásra, mint az átlagemberé, és én ezt korán közlöm vele, akkor az illetőnek lehetősége van arra, hogy éljen az egyetlen ma ismert módszerrel ennek megelőzésére: szünet nélkül mozogjon, tornázzon, megfelelően étkezzen, és kerülje a cigarettafüstöt. Ha mérések alapján meg is állapíthatom, mi jelöli ki a beteg állapotát hosszú távon, az rajta áll, milyen cikcakkokkal fog a betegséghez eljutni, s erre évtizedek alatt fel tud készülni. Mindez természetesen etikai és más problémákat is felvet. Például mikor a prediktív medicina először nyilvánosságot kapott Amerikában, a biztosítótársaságok voltak a legelsők, amelyek erre vevők voltak, hiszen a feltárt, bizonyítottan nagyobb kockázat esetén nagyobb biztosítási díjat is kérhetnek…
IPM: A korai felismerés nem épp a meghatározottságot segít kijátszani?
K.L.G.: Nagyon nagy felelősség és nagyon bonyolult kérdés ez azért is, mert egy-egy betegség nagyon ritkán „monogénes kór”, vagyis a legtöbbet nem lehet egyetlen génhez kötni. A legtöbb betegséget gének akár százas csoportjai segíthetik elő, és egy másik százas csoport gátolhatja, akadályozhatja kialakulásukat. Azt, hogy én melyik csoportból milyen arányban, milyen keveréket kaptam a szüleimtől, döntően meghatározhatja a sorsomat.
IPM: Mivel biztat a jövő, a diagnosztika mennyire lesz képes elszakadni a laboratóriumoktól, a nagy berendezésektől?
K.L.G.: A hagyományos eljárás szerint valaki leveszi a beteg vérét, átsétál vele a laborba, ahol elvégzik a méréseket, majd visszajuttatják az eredményeket az orvoshoz. Vannak azonban olyan kórállapotok, amikor a modern orvoslás ennyi késlekedést sem tûr el, annyira akut a helyzet, például ha a beteg infarktusgyanús. No, ilyen esetekhez is alkalmazkodott a labordiagnosztika, és olyan, pofonegyszerûen mûködtethető, de borzasztó bonyolult kis berendezéseket gyártanak, amelyeket a nővér is tud kezelni. Itt tulajdonképpen a laboratóriumi szakismeretet tömörítették egy kicsi, de drága eszközben, s nem kell laboratóriumi szakértelem a mûködtetéséhez. Ami még ezen is túlmutat, és pezsgésnek indult az egész világon, az a beteg által elvégezhető diagnosztika, vagyis a beteg végezze el a vizsgálatot otthon, saját maga.
Ez természetesen még egyszerûbb berendezéseket igényel. Kézenfekvő példa a terhességi teszt, amit ma bárki el tud végezni, s rögtön tudja az eredményt. Ugyanígy a vércukrot is minden cukorbeteg otthon ellenőrizheti. Természetesen nem az a cél, hogy maga a beteg döntse el, mi a baja! De amennyiben ismert a betegsége, kezébe lehet adni egy olyan egyszerû eszközt, amivel ő maga nap mint nap ellenőrizni tudja saját állapotát, és ha kell, akkor telefonon keresztül tanácsot kaphat, illetve a mûszerét is segítenek kalibrálni, hogy az jó állapotban legyen. Egyre szélesebb körû ezeknek a vizsgálatoknak a lehetősége. Gondoljon csak bele, milyen forradalmi változást hozott a cukorbetegek mindennapjaiba az otthoni vércukormérő! Az a beteg, aki hajlandó naponta megszúrni az ujjbegyét, hogy megtudja, mennyi a vércukra, az diétázni fog, el fog menni az ellenőrzésre is, és odafigyel magára.
IPM: Elképzelhető, hogy hamarosan egy aprócska laboratórium egyenesen a beteg testbe kerül?
K.L.G.: A miniatürizálás, a komputerizálás és az ûrtechnika eredményeinek napi alkalmazása lehetővé teszi ma már – s erre Japánban, Amerikában vannak kísérletek –, hogy bejuttassunk a szervezetbe olyan miniatûr jeladókat, amelyek szünet nélkül mérik a vércukrot, a vérzsírt, a legfontosabb paramétereket, és egy rádiójelfogónak szünet nélkül jeleznek. El tudom képzelni – de most fantáziálok – hogy 10 év múlva bejön a beteg a klinikára, először beadják neki a „labormûszert” egy injekcióban, beállítják a jelfogót, majd egy képernyőn folyamatosan leolvassák, hogy éppen mi a helyzet. Gondolja el, milyen hasznos lehet ez életveszélyes állapotoknál! Az én szakmámban az a fantasztikus, hogy a világ orvosi módszertani fejlődésének, innovációjának a laboratóriumi medicina az egyik kapuja.
IPM: Mennyi és milyen feladatokat tud átvenni a robotika?
K.L.G.: Éppen ezzel kapcsolatban indítunk egy közös kutatási projektet négy orvosegyetemi laboratóriummal. Azt szeretnénk bevezetni – Magyarországon először – hogy a laborleletek egy részét robotszerû számítógépes elemzés után lehessen kiadni. Ha egy utasszállító repülőgépet vezérlő robot megbízható, akkor egy gép is megtanítható arra, hogy ugyanazokat a paramétereket vizsgálja, amit az orvos tenne. Azt várjuk, hogy így a leletek 30-40 százalékát a robottal automatizált ellenőrzéssel lehet majd kiadni.Nálunk fejlettebb országokban, miután ott a komplex munkát erősen megfizetik, nagyon drága a szakember, ezért bizonyos laborméret fölött robotizálják a folyamatokat. A pécsi Laboratóriumi Medicina Intézet a határon egyensúlyoz az évi 3 millió vizsgálattal. De hozzá kell tennem, hogy ma már vannak olyan osztrák laborok, ahol 20 millió vizsgálatot végeznek, de ott komoly robotizálás zajlik. Magyarországon jelenleg talán Pécsett állunk a legjobban, de már szerelik a mieinkhez hasonló gépeket a Szegedi Egyetemen, és úgy tudom, hogy a debreceni társintézet is ugyanígy gondolkodik. A technikai fejlődésnek köszönhetően a felszabadult energiákat világszerte egyre inkább a konzíliumba fektetik. Amerikában szinte nincsen olyan eset, amit ne beszélne át közösen a klinikus orvos és a laboratóriumi orvos. Közösen meg tudják határozni, hogy melyik vizsgálat a leggyorsabb, a legeredményesebb és a legolcsóbb.
Nálunk ez még gyerekcipőben jár. Csak a tavalyi évben 200 millió laborvizsgálatot végeztek kollégáim Magyarországon – ez elképesztően sok, bár semmivel sem tér el a fejlett országok gyakorlatától. Ehhez a rengeteg vizsgálathoz felkészült kollégák, jó vizsgálómódszerek, kiváló berendezések kellenek. Nem akarok panaszkodni, de nem élünk boldog életet a szakma finanszírozását tekintve – talán éppen azért, mert nem vagyunk a fókuszban, távolabb vagyunk a betegtől. Hogy közelebb kerüljünk, tudományos társaságunk készített egy honlapot, a http://www.labtestsonline.hu/-t, amin a betegek is nyomon tudják követni a vizsgálatokat. Ez egyrészt azért jó, mert egy laikus is megértheti, miért van szükség a tesztekre, másrészt pedig megérti, hogy itt a laborban, a zárt falak mögött ugyanúgy érte folyik a küzdelem, mint a kórteremben. §
- Szakmai életrajz
Kovács L. Gábor, orvos, akadémikus. 1948-ban született Pécsett. Itt végezte felsőfokú tanulmányait. 1997-től a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára, jelenleg a PTE Általános Orvostudományi Kar Laboratóriumi Medicina Intézetének, valamint az Egészségtudományi Kar Diagnosztikai és Menedzsment Intézetének igazgatója, az Orvostudományi és Egészségtudományi Központ elnöke, az egyetem klinikai rektorhelyettese. Labordiagnosztikával foglalkozó kutatóként lett a Magyar Tudományos Akadémia tagja, 2004-ben.Munkásságát többször kitüntetésekkel honorálták: 1992-ben megkapta a Magyar Laboratóriumi Diagnosztikai Társaság Pándy Kálmán-emlékérmét, 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 1999-ben az Amerikai Laboratóriumi Társaság nemzetközi díját, 2002-ben Akadémiai Díjat, 2003-ban Szent-Györgyi Albert-díjat kapott., 2006-ban Jendrassik Loránd-emlékéremben, 2007-ben Bálint Péter-emlékéremben, 2008-ban Kiss Sándor-díjban részesült. Kutatási eredményeit 50 könyvfejezetben és több mint 300 tudományos dolgozatban foglalta össze. Eredményeit a tudományos közvélemény 3500 alkalommal idézte a nemzetközi tudományos irodalomban. Hat nemzetközi folyóirat szerkesztőbizottságának tagja.
