A középkori eredetí bestiáriumok arról tanúskodnak, hogy már a XII. század embere is alaposan megfigyelte a természetet. A latin nyelví könyvek több állatfaj, köztük a bagoly részletes leírását is tartalmazzák.Számtalan babona fíződik a bagolyhoz. Szinte valamennyi hiedelemben valamilyen gyászos esemény hírnöke a rejtélyes éji vadász. Magunk is meggyőződhetünk erről, ha például a bagolyról szóló nézeteket, ismereteket koronként nyomon követjük.
Tojás a feje tetején
A zsidó hagyomány a baglyot tisztátalan állatnak tartotta, minthogy ragadozó és dögevő volt, kietlen hegyeken élt. Ahogy az Ótestamentum írja: A szárnyas állatok közül pedig ezeket utáljátok; meg ne egyétek, utálatosak ezek: a sas, a saskeselyí és a halászó sas, a strucc, a bagoly, a kakukk és a karvaly az ő nemével…
A bagoly az ókori Görögországban ezzel szemben Athénének, a bölcsesség és a tudomány istennőjének szent madara volt, s az istennőről azt tartották, hogy – hasonlóan a bagolyhoz – sötétben is lát. Az Athene noctua, az istennő nevét viselő, kistermetí bagolyfaj rendkívül gyakori Görögország déli részein, így alakulhatott ki a baglyot vinni Athénba kifejezés, ami görögül körülbelül azt jelenti, mint Magyarországon a Dunába vizet hordani.
A görög pénzek egyik oldalán az istennő, másik oldalán a kis bagoly volt látható. A pénzt az argóban gyakran bagolyszemnek is nevezték. A római birodalomban a bagoly elvesztette korábbi presztízsét. Plinius írja: A bagoly megjelenése mindig rosszat jelent; kiváltképpen a közügyek gyászos fordulatát.
Mindig a pusztaságban tanyázik, az elhagyatott, s nehezen megközelíthető helyeket kedveli, az éjszaka szörnyetege; nem rikolt, nem énekel, hanem gyászosan huhog, kuvikol. Ha tehát a városokban, vagy más emberlakta helyen felbukkan, az jót semmiképpen nem jelenthet, csak valamely irtóztató szerencsétlenséget.
Plinius a bagoly gyógyászati felhasználásáról is említést tesz, s nagyon valószíní, hogy a közhiedelemnek ad hangot. Eszerint az inak fájdalmát mézzel és liliomgyökérrel együtt bevett fülesbagolyfejjel lehet enyhíteni. Hályog ellen jó a fülként csavarodó tollazatú Asio neví bagoly (fülesbagoly) friss epéje. Másnaposság ellen használ a borban elkevert bagolytojás, három napig adagolva. A haj bodorítására meg éppen kiválóan alkalmas a bagolytojás vagy a bagolyfióka vére.
Plinius följegyez még olyan közhiedelmeket is, hogy a bagoly azért bújik ki a tojásból a feje helyett a farával, mert túl nagy a feje, s így a tojás megfordul, fejtetőre áll. Baglyot fogni pedig, szerinte úgy kell, hogy az ember először is farkasszemet néz a madárral, majd háromszor lassan körüljárja a fészkét, mire a bagoly feje letekeredik a nyakáról…
Angliában, a toronyban fészkelő baglyot például sokáig védőállatként tisztelték – függetlenül attól a kétségtelen haszontól, amit az egerek pusztítása révén hajtott. Néhány torony eresze alatt még ma is látható a baglyok számára fabrikált fészek.
Az éjszaka hollója
A középkorban a Biblia után talán a legnépszeríbb könyvek a bestiáriumok voltak. Forrásuk egy V. századi görög vagy alexandriai eredetí természetrajz volt, a Phyziologosz, melyben közel 50 állatfaj, köztük a bagoly részletes leírása olvasható.
A századok során azután számtalanszor lemásolták ezt a bestiáriumot, olykor még versbe is szedték sorait, gyakran illusztrálták, s a másoló szerzetesek hellyel-közzel ki is egészítették.
E korszak közgondolkozásában a túlvilág fontosabb szerepet játszott, mint a természet, ezért a bestiárium fő célja az volt, hogy az egyes állatok valóságos vagy föltételezett tulajdonságaival bizonyos erényeket vagy bínöket szimbolizáljon, s ezzel is erkölcsi tanulságokat nyújtson.
A bestiárium szerzője nem tagadta meg a természetet, csak belevetítette mindazt, amit egy jó kereszténynek tudnia illett. Egy XII. századbeli bestiáriumból idézzük: „A noctua neví bagoly neve azért ez, mert éjszaka repül. Nappal nem lát, mert a nap fénye elvakítja.” A baglyok így azokat jelképezik, akik a megváltást elutasítják.
Jobban szeretik a sötétséget a fénynél. A baglyot piszkos madárnak tartják, mert összerondítja a saját fészkét, szívesen tanyázik romok között és temetőkben, s előre látja a szerencsétlenséget. Ha egy bagoly három éjszakán át huhog olyan ház közelében, ahol beteg van, a beteg meg fog halni.
A bagoly kiáltása szüléskor is rosszat jelent. A lány számára a bagoly hangja jelzi szüzességének elvesztését. A néphit szerint a baglyok kiisszák az olajat a templomi mécsesekből; nem lehetetlen, hogy ezt egy sekrestyés eszelte ki, aki rosszul sáfárkodott az olajjal. Ez a legenda egy XV. századi, elsősorban a növények gyógyhatásaival foglalkozó könyvben is föllelhető, a Hortus sanitatusban, melyben állatokra, sőt kőzetekre vonatkozó utalások is vannak.
A XIII. századi bestiáriumok mintegy 150 állatfajt tartottak számon, s az angol változatok általában háromféle bagolyról számoltak be: a noctuáról, a bubáról, vagyis az uhuról, és az úgynevezett éjszakai hollóról, mely nevével ellentétben szintén a baglyokhoz tartozik. Annyi bizonyos, hogy különböző baglyokat ismertek, de hogy a ma ismert, osztályozott és leírt bagolyfajok közül melyik melyikkel azonosítható, nem tudjuk pontosan.
Ezópus nyomán
Az építészetben a XII. század közepe táján a gótikus stílus kezd uralkodóvá várni. A gótika térhódításával az épületek díszítőelemei is megváltoztak; egyre természetszeríbbek lettek.
A korábbi merev, stilizált növényábrázolás helyett a gótikus templomokban mind gazdagabb, élethíbb díszítőelemeket alkalmaztok. A chartres-i katedrálist például 1205 körül már természethíen megmintázott szőlőlevelek ékesítették, a 25 évvel későbbi faragványokon pedig az egyes szőlőfajtákat már külön-külön meg lehet különböztetni.
A baglyok ábrázolása már egyes XIII. századi bestiáriumokban is hasonlóan élethí. A tollazat ugyan még stilizált, de a legjellegzetesebb testrészek: a karmok és a csőr ábrázolása döbbenetesen pontos. A mívészek (mint például a norwichi katedrális kőfaragója) olykor túlzottan is hangsúlyozták ezeket a jellegzetes vonásokat.
Természetben is megfigyelhető, hogy a baglyot gyakran körülveszik a nálánál kisebb madarak. Ilyen jeleneteket a középkori miniatúrafestők és fafaragók is gyakran ábrázolnak. Erről szól a már említett, A bagoly és a fülemüle címí vers is. A jelenet magyarázata azonban sokszor téves.
Ezópus egyik meséje nyomán ugyanis azt hitték, hogy az apró madarak tanulni mennek a bölcs bagolyhoz. Egyes bestiáriumok szerint viszont a bagoly Krisztust jelképezi, akit az emberek körülvettek, és kitaszítottak.
A középkorban egyébként már azzal is tisztában voltak, hogy a bagoly előszeretettel foglalja el a madarak fészkét, és hogy kedvenc fája a tölgy.
A tölgy ábrázolása legalább olyan gyakori, mint a zsákmányszerző bagolyé. Igaz ugyan, hogy a bagoly gyakorta gúny tárgya volt – talán éppen azért, mert féltek tőle, s a félelemtől ily módon igyekeztek megszabadulni –, a legtöbb középkori mívész azonban mégis ecsetjére vagy vésőjére méltó témát látott benne.
A mívészek azzal, hogy igyekeztek pontosan és élethíen visszaadni az állatot, tulajdonképpen a később kialakult állattannak tettek nagy szolgálatot. Azt is mondhatnánk: a zoológusok elődei voltak.
Az állattan mint tudomány valóban nem létezett még a középkorban, ám gyökereit mind a folklórban, mind a képzőmívészetekben megtalálhatjuk.
- Madaras néphitek
Nem csak a baglyot veszi körül a babonaság, számos más madárhoz is fíződnek baljós hitek. Az egyik ezek közül a pávával kapcsolatos. Egy kurd törzs hite szerint a páva a Sátán jelképe. Szerintük Évát nem tudta volna elcsábítani egy olyan undorító állat, mint a kígyó, ellenben egy olyan csodálatos lény, mint a kiterjesztett farkú, titokzatos páva, könnyen elkápráztathatta és bínbe ejthette.
A bíbicet júdásmadárnak tartja a néphit, mivel a monda szerint, amikor Jézus bujkált az üldözői elől, a bíbic a feje körül repkedett, és hangos visítással árulta el. Úgy tartják, azóta nem megy erdőbe, mert ha rászállna egy fára, az azonnal meggyulladna alatta az átok miatt, amellyel Isten sújtotta.
A varjak leghíresebb legendája Londonhoz kötődik. Úgy tartják, hogy a kelta istenek egyik legnagyobb hőse, Bran, akinek a neve varjút jelent, a halálakor kérte, hogy a fejét vágják le, és London határában temessék el, hogy őrizni tudja a várost. Ma is úgy tartják, hogy ha a varjak elhagyják a Towert, összeomlik az angol birodalom.
