Szélhámosok panoptikuma

A kedves és sármos szélhámos, a svindler pofonegyszerí trükkökkel dolgozik, becsap és kifoszt mindenkit, aki az útjába kerül. Detektívnek adja ki magát, előkelő úrként kölcsönöket vesz fel, álruhát ölt és bálokban, estélyeken mulat, vagy éppen eladja az Eiffel-tornyot – egy ócskavas-kereskedőnek. A svindler eszköze a fantázia és a trükk. &Uumlgyesen siklik át a paragrafusok közt, mester módjára játssza ki a rendőrséget, s mindezt olyan leleménnyel és olyan bájjal átitatva teszi, hogy a közönségnek esze ágában sincs haragudni rá…Az egyik legtitokzatosabb pesti szélhámos Somoskeöy Géza volt, akit egész életében üldözött a rendőrség, detektívek jártak a nyomában, ám soha semmit nem sikerült rábizonyítani, sőt, az sem biztos, hogy egyáltalán elkövetett valamit hosszú pályafutása során.

Somoskeöy aprócska ember volt, kerek fejí, vörös hajú, hosszú, nyurga karokkal, és hatalmas, lapáttenyérrel. Ha másért nem, külseje miatt biztosan feltínést keltett volna a fővárosban, ám ő nem ezért volt nevezetes. Az 1880-as években tulajdonképpen nem taposta földi halandó Pest utcáit, aki – ha csak hírből is – ne ismerte volna. Az idősek hangosan mordultak fel a neve hallatán, néhányan kuncogtak, kurjantgattak és a nyelvükkel csettintettek, ha újabb sikeres svindlijéről volt szó; a fiatalok pedig, egészen egyszeríen irigyelték, csodálták és semmire nem vágytak jobban, csak hogy találkozhassanak vele.
Somoskeöy Géza pesti hérosz volt. Ez kétségtelen.

Mi volt a bíne, senki se tudja…

Hogy pontosan milyen gaztettek írhatóak a számlájára, azt nem tudni. A legenda szerint egy alkalommal megsértette az uralkodóház egy tagját. Egyesek azt állították, hogy egy aranyat kínált fel neki a címéért, megint másik társaságban azt rebesgették, vedlett-öreg-sáros kutyáját ajánlotta nemesítésre az illető úr fajtatiszta-díjnyertes pincsije mellé, egy újabb társaságban pedig arról volt szó, hogy párbajra hívta ki, majd egy kukoricacsuhával – mint veszedelmes fegyverével – a kezében jelent meg a helyszínen. Emlegették, hogy megszentségtelenített egy oltáredényt, azért körözte Thaisz Elek rendőrkapitány és csapata.

Tulajdonképpen mindenki ismerte a nevét, de hogy pontosan mi volt a bíne – ezt ma is homály fedi.
Somoskeöy állandóan menekült, a rendőrség pedig szakadatlan üldözte. Fantasztikus orrának köszönhetően jó előre kiszimatolta a nyomozók közeledtét, és egy pillanat alatt tovább illant. Előfordult, hogy a Hatvani utcai policáj mellett, a Nemzeti Kaszinóban vacsorázott. Éppen a legfinomabb falatot vette a szájába, alaposan megrágta, lenyelte, aztán egy előkelő mozdulattal a tányér szélére helyezte a kést-villát, szalvétáját kivette öléből, majd uzsgyi! Felpattant, és kiviharzott a teremből. A következő másodpercben megérkeztek a rendőrök, de Somoskeöy helyén csak a levetett szalvétát találták a físzeres-édeskés, gőzölgő pulykatál mellett.

Egyszer valaki bejelentette, hogy Somoskeöy a német színházban van. A besúgó még azt is leadta, hogy melyik páholyban találják meg a csalót. A rendőrkapitányt a páholyban egy levélke fogadta:

„Kedves Elek bácsi,
Szívesen rendelkezésére állok, ha találkozni akar vélem. A légyott színhelye: a kerepesi-úti temető bejárata. Becsületszavamat adom, hogy ott leszek holnap este nyolc órakor. De pontos legyen, mert onnan színházba kell sietnem. Vár egy szépasszony a páholyában, s beláthatja, hogy igazi gentleman betartja az ilyen tételeket.
Mindig jóakaró híve
Somoskeöy Géza”

Thaisz Elek tenyerét dörzsölte, annyira régen várt már erre a pillanatra. Vagyis arra, hogy Somoskeöyt dutyiba zárhassa. Másnap már hét órakor ott toporgott embereivel a temető bejáratánál. Többtucat fegyveres detektívet verbuvált össze. Fogcsikorgatva várták a bínözőt. Pontban nyolc órakor egy elegáns lovas fogat jelent meg, egy tiszteletreméltó, hosszú, ősz szakállú úr hajtotta. Megállt egy pillanatra, bólintott, a rendőrök is bólintottak, majd tovább hajtott.
Tíz óráig vártak, de Somoskeöy nem érkezett meg. Az egyik nyomozó egy papírcédulát emelt fel a földről.

„Elek bácsi,
&Aacutelltam a szavamat, itt voltam, személyesen hagytam itt a soraimat. Cseveghettünk volna is, de csak négyszemközt. Nem volt arról szó, hogy tanukat is hoz magával. Főképp vasbotos, revolveres tanukat.
Pá, pá!
Utánam jöhet a Nemzetibe!”

Thaisz Elek káromkodva dobta le a papírt, megtiporta vagy háromszor, aztán, amikor mérgét levezette, felvette, letisztította és eltette bizonyítékul.
Irány tehát a Nemzeti!

Somoskeöy páholyában azonban csak egy hosszú, ősz szakállt, egy okulárét, és egy fogathajtó pálcát találtak…
Somoskeöy rákapott az álruhás csínytevések ízére. Munkásruhában jelent meg kedvenc éttermében, utcaseprőnek öltözve a színház előtt. Az emberek felismerték, kérdezték tőle, min töri a fejét, de ő csak sejtelmesen mosolygott. Pospisi, a híres akrobata kávéházat üzemeltetett a Dohány utca – Síp utca sarkán. Ez az épület a gazemberek, rablók, bínözők tanyája volt. A mindig elegáns, igényes, nett Somoskeöy ideszokott, törzshelye lett. Tulajdonképpen éjjel-nappal Pospisinél üldögélt és a legveszedelmesebb, rovott múltú gengszterekkel iszogatott, kártyázott egy asztalnál.

Mit keresett itt? Mindenki csak találgatott. Egyesek azt híresztelték, hogy megalapította bínszövetkezetét, melyet innen irányít. Az akkoriban nagy port kavart Landauer-féle betörés kapcsán is felmerült a neve: többen azt állították, hallották, amikor a kávéházban haditervet készített. Mások szerint egy nemzetközi bínszövetkezetet igazgatott a házból. (És valóban, híre külföldre is eljutott, s egy idő után már a nemzetközi rendőrség is őrizte a fényképét.)

Philadelphiában állítólag a világkiállításon magyar kormánybiztosnak adta ki magát, majd a brazíliai császár, Don Pedro nejével töltötte az estét, csevegtek, sétálgattak, miközben mindenki azt találgatta, ki is az idegen úr az asszony mellett. Mikor megjelent az igazi kormánybiztos, és számon kérte Somoskeöytől az esetet, egy pillanat alatt kivágta magát: közölte, hogy a külügyminiszter visszavonta annak kiküldetését, és erről levél is érkezett. A konzul hebegve-habogva hagyta el a termet, és visszautazott Budapestre. Mire kitudódott a csalás, Somoskeöy már telepakolta gyomrát, kimulatta magát és elhagyta Philadelphiát.

Persze ez a történet is csak úgy igaz, mint a többi. Ki elhitte, más pedig csak ócska koholmánynak tartotta, és Somoskeöy ártatlansága mellett kardoskodott.
Egyesek szerint roppant egyszerí ok állt rossz hírneve mögött a háttérben. Egy elegáns, kissé romantikus és hóbortos angol hölgy rajongott Somoskeöyért, a pesti hősért, s mint Rózsa Sándort imádta. Ennek a hölgynek a kedvéért vette fel Somoskeöy a svindler álruhát, miatta járt a gengszterek bíntanyájára, érte vállalta az állandó üldöztetést és menekülést. Minden egyes pletykát, szóbeszédet ő eszelt ki, és hintett el a köztudatban – csak hogy a miss szerelmét megtarthassa.

Idős korában Somoskeöy Géza gyárat alapított Párizs mellett. Mindezt az angol hölgy tetemes vagyonából fedezte, aki halála után egész vagyonát kedves hősére hagyta…

Zálogházas trükk detektív módra

A századelő pesti lapjai egy időben hemzsegtek Theimer Adolf, Dr. Meskó és Aczél nyomozó nevétől. Csak évekkel később derült ki, hogy a három személy egy és ugyanaz.

Theimer Adolf eredetileg szakács volt, családja unszolására a főváros egyik legjobb neví iskolájában tanulta a mesterséget. Kiválóan értett a físzerekhez, a lehető legjobb érzékkel keverte ki a mártásokat, mindenből mindig egy lehelettel többet használt, mint azt a receptek előírták, így erőteljes, jellegzetes ízí ételeit a gourmandok és a hozzá nem értő, közönséges habzsolók is nagyon szerették.

Theimer Adolfnak remek fantáziája volt, ez konyhamívészetén érződött. &Aacutem éppen ez a fantázia sodorta a „rossz útra” is. Theimer megunta a húsok, szaftok, ezüstkanalak, porcelántálak néma társaságát. Izgalmakra, eseményekre vágyott.
Élvezettel olvasgatta a napilapok bínügyi rovatát: talán el is játszott a gondolattal, hogy vonatrablónak vagy titokzatos ékszertolvajnak áll, ám valami elegánsabb, nagyvonalúbb, tekintélyesebb csalásra vágyott.

&Uacutegy döntött, hogy felcsap rendőrkapitánynak. Napokat mászkált a rendőrség előtt, egy alkalommal még be is ment a kapitányhoz, és érdeklődött korábban eltínt aranyvégí sétapálcája felől – csak hogy kicsit magába szívhassa a közeget. Megfigyelte a kapitány viselkedését, hanghordozását. Szóval előtanulmányt folytatott. Szép ruhát készíttetett magának, kalapot szerzett, szemüveget, és egy picike bajuszt is növesztett (ez komolyabbá tette ábrázatát) – a hitelesség érdekében.

Aztán megvásárolta a legfrissebb napilapot. Csak a bínügyi rovat érdekelte. Meg is van! Rövidke tudósítást talált egy szerencsétlen tanárról, akinek egy zsebtolvaj elemelte értékes óráját. Név alapján kikereste a telefonkönyvben az áldozatot, és becsöngetett hozzá.
 
Szörnyí komoly ábrázattal bemutatkozott. Dr. Meskó kapitány közölte a tanárral, hogy megkerült az óra, a tolvaj máris leadta a közeli zálogházba. A férfi kezet rázott vele, legkényelmesebb foteljébe ültette, angol teával kínálta a jó ír hallatán. Dr. Meskó elkortyolgatta az italt, majd megemlítette, hogy ő örömmel kiváltja az órát, és el is hozza az úrnak, aki majd utólag megtéríti a harminc korona negyven fillért.

A tanár tiltakozott. Szó sem lehet róla, és már elő is vette a tárcáját, s átadta az összeget. Theimer zsebre vágta a pénzt, és ígérte, másnap délután hozza az órát.
Reggel a tanár idegesen kereste az ezüst dohányszelencéjét. Sehol nem találta, noha előző nap még abból kínálta a rendőrt. Sebaj! Majd Dr. Meskó megoldja az ügyet! A rendőrségre rohant, ahol Dr. Meskóról természetesen még soha nem hallottak…

Theimer ekkorra már újabb ajtón kopogtatott. Ezúttal a betegen fekvő gazdag físzeres feleségéhez állított be. Aczél detektív – mutatkozott be –, majd a szobalány bejelentő lapját kérte, mert állítólag hiányosan töltötték ki annak idején.

A físzeresné behívta a lányt, aki bediktálta az adatokat, majd Aczél detektív megemelte a kalapját és távozott. Másnap vette észre az asszony, hogy eltínt az aranyórája. De már csöngetett is valaki az ajtón. Aczél detektív volt. Személyes ügyben jött az asszonysághoz, majd visszafogott hangon közölte vele, hogy tolvaj él az otthonában.
A nő csodálkozott, hiszen még nem jelentette be az aranyóra eltínését a rendőrségen.

Lassan a kanapéra ereszkedett és figyelt. Aczél detektív pedig elmesélte neki, hogy előző nap a szomszéd utcában megpillantotta a szobalányt, amint a zálogház fele sietett. Nagyon zaklatott volt, zavart, a haja egészen összekócolódott. Ezért tínt fel a viselkedése. Miután kijött az épületből, Aczél nyomozó megkérdezte a zálogost, mit keresett ott a lány. Egy aranyórát adott le, drága holmit, olyat, amilyet egy ilyen szegény lány aligha őrizhetne. Csakis a nagyságos asszonyé lehet – magyarázta a csaló.

A físzeresné bólintott, valóban eltínt az órája. Azonnal behívatta a szobalányt, aki tiltakozott, sírt, esküdözött. Majd Aczél detektív behozatta vele a bőröndjét. Kipakolta, kiforgatta, és „megtalálta” benne az aranyórára kiadott zálogcédulát. A lány dermedten állt. Aligha tiltakozhatott volna.
Az asszonyság elzavarta a cselédet, és hálálkodva megköszönte a nyomozó segítségét. A nagylelkí Aczél felajánlotta, hogy menten elmegy a zálogoshoz, kiváltja az ékszert. Csak az asszonyság adja neki oda a száz korona zálogpénzt… A físzeresné örömmel nyújtotta át a bankjegyet. Theimer eltette, és ígérte, egy óra múlva már vissza is tér.

A nő másnap délutánig várt. Aztán felhívta a rendőrséget. Az igazi Aczél detektív egy szót sem értett az asszony szavaiból, aki egy aranyórát, zálogcédulát, és száz koronát keresett rajta… Az efféle esetek mindennaposak voltak Theimer életében. Olyan könnyen és játékosan, olyan pofonegyszeríen becsapott embereket, olyan hebehurgyán bedőlt mindenki a meséinek, hogy már-már ráunt az egész szakmára. A pénz ugyan könnyen jött, de ezt önmagában már nem élvezte. Az oda vezető út, az a lényeg – gondolta, és sóhajtott egyet. &Uacutejabb trükkön törte a fejét…

Pár nap múlva Bécsbe utazott, felkereste a rendőrigazgatót, és mint lovag dr. Bihari Károly m. kir. rendőrfogalmazó mutatkozott be, aki a bécsi közigazgatási rendészet éjszakai tanulmányozására érkezett az osztrák fővárosba. Magyar rendőrtiszti egyenruhában volt, így a kapitány egyáltalán nem gyanakodott. Sőt, örült, hogy a budapesti kollégák így érdeklődnek az osztrák ügyek iránt. A rendőrfőnök bemutatta társainak, elegáns vacsorákat rendeztek számára, ahol részletesen beszámoltak neki az éjszakai élet figuráiról, a legnagyobb csalásokról, a bécsi tolvajnép trükkjeiről. Csupa olyan érdekes információval látták el, melyek a pesti rendőrök előtt ismeretlenek voltak. Az ifjú „rendőrfogalmazó” pedig itta a szavukat. A bécsiek meg is jegyezték egymás közt, hogy ilyen buzgó, és tanulni vágyó kollégával még aligha találkoztak. Dr. Bihari jegyzetelt, kérdezett, a rendőrség cseleit, elfogási módszereit véste a fejébe.

Tizenöt–húsz évre való biztos csalási-rablási-fosztogatási trükkel a mappájában készülődött a hazaútra, de még mulatott egy kicsit Bécsben.
Az egyik komisszárius ugyanis meghívta az orfeumba, a vacsorát és az italokat is ő fizette. Persze Theimer tiltakozott, nem fogadhat el ennyi jót, mire pertut ittak, és megígérte a komisz-szárius, hogy következő hónapban meglátogatja Budapesten, és akkor majd a vendége lesz. Pezsgőztek, lányokkal táncoltak, s az uraság körbevezette újdonsült rendőr barátját a társaságban… aztán kocsiba ültek.

Délben a komisszárius egy kietlen, szegényes szobában ébredt. A tárcája, az órája, a szivartartója sehol…
Theimer pedig eközben végigjárta a férfi összes ismerősét, akikkel az éjszaka találkozott, mindenkinek elsírta panaszát, hogy az éjjel egy szeparéban egy vörös kis táncosnő meglopta, és nem tud visszautazni Budapestre.
A komisszárius neve és barátsága garancia volt Bécsben – így több ezer forintnak megfelelő kölcsönt kapott.
Persze dr. Bihari turpisságai lassan kiderültek. Módszerei szájról szájra keringtek itthon és külföldön is. Sokan próbálták utánozni, többek között egy Brandspiegel Károly neví férfi, aki már az első alkalomnál lebukott. Brandspiegel nem volt elég intelligens hozzá – kommentálta Theimer Adolf, helyesebben Fellner ügyvéd úr az esetet báró Fiedelmannak teázgatás közben. Éppen egy Bécsben tanult új tolvajtrükkön dolgozott…

Nagy balhé fogadóirodában és bankban

&Aacutem a világ legszemtelenebb és legszerencsésebb svindlerét Amerika jegyzi. Az aprócska férfi Joseph Weilként látta meg a napvilágot 1875-ben, majd kedvenc képregényhőse nyomán Yellow Kidnek keresztelte át magát.
Kidnek tisztességes, polgári szakmája volt, egy könyvelő irodában dolgozott kifutóként valahol New Yorkban. Az izgága, ravasz fiú mindig mindenre nagyon odafigyelt, összebarátkozott a könyvelőkkel, akik nyíltan beszéltek előtte kisebb-nagyobb üzelmeikről. Többek között arról, hogy vagyonokat lopnak össze főnöküktől.

A kifutófiú üzletet látott az információban. Esze ágában sem volt papírmappákat, dokumentációkat hordozgatni, néhány fillérért lótni-futni. Inkább megzsarolta a könyvelőket, lebuktatja őket a főnöknél, ha nem fizetnek neki. Szép summát vágott zsebre, majd ócska szemüvegkeretekre fordította a pénzt. Persze azt, hogy a szemüvegkeretek ócskák, egyedül ő tudta. Gyönyörí, értékes aranykeretként vidéki farmereknek adta el valamennyit.

Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a lóversenypálya hozza meg számára az igazi sikereket. Abban az időben szegény és gazdag, boldog és boldogtalan, vagyis mindenki a pályák körül forgolódott. A Western Union fogadóirodáiban csak úgy hemzsegtek a kuncsaftok.
Kid fejére kanyarította smicisapkáját, vett egy csomag szotyolát, majd megállt a pálya egy csendes szegletében, szotyolázgatott és figyelt.

Balekra vadászott.
Meg is érkezett az első. Középkorú, piknikus úr, picike bajusszal. Arca kissé izzadt, ideges volt, az óráját bámulta. Kid biztos volt benne, hogy felesége tudta nélkül surrant ki a lovira; ezért ideges, sietnie kell haza. Az ilyen csakis jó pancser lehet! Megköszörülte a torkát, és leszólította a férfit. Rendkívüli ajánlata volt számára. Egy unokatestvére a fogadóirodánál dolgozik. A beérkező táviratokat továbbítja. Ha az úr kívánja, megszervez vele egy találkozót. &Iacutegy, közvetlenül a befutó ló célba érkezése előtti másodpercekben fogadhat, az unokaöccs pedig gyorsan felveszi a fogadást és továbbítja. Ennyi az egész, és mindenki jól jár vele.

Az úr kapott a lehetőségen. Bár még soha nem csalt semmiben, ezt az alkalmat nem hagyhatta ki.
Másnap a svindler elvitte az urat a Western Union halljába, ahol bemutatta neki „unokaöccsét”, aki természetesen Kid egyik cimborája volt. Az unokaöccs idegesnek tettette magát, hiszen ő tisztességes úriember, aki csak pillanatnyi anyagi gondjai miatt vetemedett ilyen csalásra. Osztottak-szoroztak, és az öcsike közölte az úrral, hogy 5000 dollárt tegyen meg tétnek, mert abból a pénzből az ő tiszteletdíját is kifizetheti, és maga is szép vagyonhoz jut. Az úr kicsit tétovázott, de rábólintott. Hatalmas nyereményre számított.
Másnap betértek a fogadóirodába, ahol csak úgy tolongtak a bukik és a kliensek. Az ablakoknál jól öltözött urak vették fel a fogadásokat.

Ki gondolta volna, hogy statiszta volt valamennyi! Yellow Kid toborozta őket.
A következő jelenet filmbeillő: a becsapott úr megteszi a tétet, átadja a bankót a pénztárosnak, majd várja az eredményt. A ló nyer, ő örömmámorban tör ki. &Aacutem abban a pillanatban nyílik az ajtó, megjelenik a rendőrség – természetesen ők is statiszták – felfegyverkezve. Lövöldözés kezdődik, valaki meg is sérül. Kid és a balek sikeresen elslisszolnak. Persze az 5000 dollár és a nyeremény elúszott, de legalább épségben megmenekültek…
Yellow Kid ezt a trükköt évtizedeken át alkalmazta. S a trükk emlékét mi sem bizonyítja jobban, hogy utóbb Nagy balhé címmel filmet is forgattak belőle.

Egyszer Indiana egy kis városában a nemzeti bankot átépítették, ideiglenesen bezárták. Kiürült az épület, ám a feliratokat, táblákat, a berendezést, sőt, még a csekk-könyvek és szerződések egy részét is otthagyták – persze csak a felújítás kezdetéig.

Kid még aznap beköltözött embereivel az épületbe. &Uumlres zsákokat tömött meg újságpapírokkal és kavicsokkal, a tetejére dollárosokat helyezve. Aztán bankigazgatónak öltözött, és felkereste a környék leggazdagabb üzletembereit, akiknek remek befektetési lehetőséget kínált. Az egyikük kis gondolkodás után rábólintott, hajlandó üzletet kötni.
A kuncsaft másnap reggel érkezett a bankba, ahol nyüzsgött az élet, az igazgatói szobában pedig ott pózolt Kid, aki átvett az „ügyféltől” 50 000 dollárt, sőt, még valódi, átvételi bizonylatot is kiállított. Néhány nap alatt közel félmilliót keresett itt, majd továbbállt.

Kid egyre szemtelenebbül bonyolította üzleteit. Besétált egy bankba, üzletembernek adta ki magát, aki hatalmas hitelt venne fel az intézményből. Az igazgató örült, hogy a kliens éppen az ő bankját kereste fel. Szivarral, whiskyvel kínálta. Kid ekkor egy különös kéréssel állt elő: másnap, egy órára kölcsönkérné az igazgató irodáját, ugyanis fontos üzletfele érkezik, és nincs a városban elegánsabb, méltóbb hely a tárgyalásra.
Az igazgató semmi kivetnivalót nem látott a kérésben, és örömmel segített.

Kid aznap délután bankigazgatónak öltözve újabb befektetőt verbuvált. Másnap az igazgató átadta Kidnek az irodát egy órára. Megérkezett a befektető, aki azt hitte, hogy a bank valódi vezetőjével ül szemben, és 50 000 dollárt nyújtott át a csalónak. Kid átvételi nyilatkozat ellenében eltette a pénzt. Egy óra múlva megjelent a valódi igazgató, Kid pedig megköszönte a segítségét.

Ezzel a trükkel – vagyis, ahogy a svindlerek nevezték az átverést, a Nagy Balhé – Yellow Kid milliárdokat szedett össze. Pontosan nehéz lenne megmondani, hogy mekkora vagyonra tett szert.
Később megnősült, és felhagyott a svindlerkedéssel. Persze, hiszen az ötvenes évek elejére olyan gazdag volt, hogy tisztességes úriemberként élhette le hátralévő életét.

1976-ban, 101 évesen tollba mondta az életét egy újságírónak, aki megvásárolta tőle a filmkészítés jogát is. &Aacutem néhány hónappal később egy filmstúdió is felkereste az idős embert, aki fittyet hányva a szerződésre, a stúdió tulajdonosának is eladta a filmkészítés kizárólagos jogát.
Yellow Kid utolsó svindlijére már csupán a halála után derült fény…

  • Aki eladta az Eiffel-tonyot ócskavasnak

    Persze nem kell Pesten maradnunk, svindlerekkel a világ minden pontján találkozhatunk. Tagadhatatlanul Európa egyik legnagyobb csalója volt Victor Lustig, aki 1925-ben kormánytisztviselőnek kiadva magát összehívta Franciaország hat legnagyobb ócskavastelepesét, akikkel elhitette, hogy az Eiffel-torony fenntartása olyan sok pénzbe kerül, hogy lebontják, és a vasat eladják. Végül Andre Poisson „vette meg” a tornyot, aki – az ügy sikeres kimenetele érdekében – még meg is vesztegette a svindlert. Lustig elhagyta Párizst, majd egy hónap múlva visszatért és ismét eladta a tornyot. Mindkét alkalommal vagyonokat keresett vele.