Járt-e ember a Holdon?

„Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”. Ez a történelmi mondat több száz millió tévékészülék hangszórójából hangzott fel egy tücsökzenés nyári éjszakán. A mondathoz tartozó képeken egy amerikai asztronauta, Neil Armstrong mászott le egy létrán, majd huppant bele a porba. A Hold porába. A kép csapnivaló volt, a hang sem felelt volna meg egyetlen mai hifikövetelménynek sem, de a világot megrázta ennek az egyszerí mondatnak a jelentősége. Igen, bármire képesek vagyunk immár, ha a Holdra is el tudtunk jutni. De vajon tényleg a Holdon állt az a tévékamera és mikrofon, amely e földöntúli üzenetet közvetítette azokba a tévékészülékekbe?Hogy jártunk a Holdon, ezt a teljesítményt evidenciaként kezeljük, beépült a kultúránkba. Sokan azonban mindmáig megkérdőjelezik ezt a tényt, és néhányan négyszázezer kilométerrel errébb vélik tudni az egykori holdi adás helyszínét. A NASA – s az amerikai kormány – összeesküvésének vélik a holdra szállást. Érdemes – no meg szórakoztatóan tanulságos – megvizsgálni a teóriákat, a felmutatott bizonyítékokat és górcső alá vonni az érveket – bár a holdra szállást tagadókat bármi is aligha győzi meg…

De nem is olyan egyszerí a dolga annak, aki tiszta vizet szeretne önteni a pohárba, mivel többféle verzió létezik arról, hogy mikor és mekkorát csalt a NASA. A legmesszebbre menők szerint az egész egy nagy csalás, azaz a 12 kiválasztott közül egyetlen egy sem járt a Holdon. Az ingatagabb ellenfelek is tovább osztódnak, hisz van, aki szerint az Apollo–11 és az utána következő 4 írhajó utasai még nem jártak odafönn, csak a legutolsó, az Apollo–17 expedíció írhajósai jártak a Holdon, és van olyan is, aki szerint az összes írhajós járt odafönn, csak az általuk készített fényképek, filmek lettek használhatatlanok és ezeket gyártotta újra az írhivatal. És végül van egy szík kör, amely szerint az írhajósok jártak odafenn, ám ott valamiféle idegen civilizációval találkoztak, és mivel emiatt szigorúan titkossá vált a küldetésük, a titok leplezésére kellett új fotódokumentációt bemutatni. &Oumlsszességében tehát annak ellenére, hogy közel egymilliárd ember látta a tévében élőben Armstrongot és Aldrint a Hold felszínén dolgozni és még többen látták azóta a fényképeiket, mégis támadható a holdra szállás ténye és a NASA-nak újból és újból bizonyítania kell ártatlanságát…De mégis milyen bizonyítékok vannak a NASA és a vitába beszálló, az írhivatal mellett érvelők tarsolyában?

1. Legsúlyosabb érvként ott van három és fél mázsa kőzet és por.
Az Apollo-írhajósok összesen 382 kilogramm mintát hoztak a Holdról apró kavics és futball-labda közötti méretben és persze púderfinomságú por formájában. Az idők során nagyjából 22 kilogramm kőzet megsemmisült a különböző anyagvizsgálatokban, de a többi megvan a NASA tárolóiban és újabban múzeumok kiállítótereiben is. Az anyagvizsgálatok szerint a kövekben egyáltalán nincsenek jelen a könnyen elillanó elemek (például víz, amely légköri nyomás hiányában azonnal gáz halmazállapotúvá forr) és a földi előfordulásúaktól különböző oxigén-izotópokat tartalmaznak. Ergo nem innen a Földről származnak. Ráadásul ez a rengeteg anyag nemcsak a NASA-nál van, hanem közel 70 országban szétszórva (az Egyesült &Aacutellamok az Apollo-program idején rengeteg baráti országnak adott a kőzetmintákból vizsgálatokra). Olyan tudósok is azt állítják, hogy a gondjaikra bízott kőzetek „odaátról” származnak, akinek semmiféle „indítéka” nincs az amerikaiak mellé állni egy világméretí átverésben. A kőzetek között van több olyan is, amely 700 millió évvel régebbi, mint a legidősebb földi kőzet.

2. A következő bizonyíték három darab lézertükör.
Az Apollo–11, –14 és –15 expedíciók míszerkészletében volt egy-egy olyan eszköz, amely a rá eső lézerfényt pontosan a kibocsátás irányába tükrözte vissza. Ezeket a passzív (vagyis önállóan nem míködő, energiát és karbantartást nem igénylő) eszközöket az írhajósok egyszeríen otthagyták a felszínen. Az eszközöket a Hold távolságának pontos mérésére használják a mai napig, a Földről lézersugárral célba veszik azt a területet, ahol a tükrök vannak és a kibocsátás és visszaverődés időkülönbségéből 2–3 centiméteres pontossággal meghatározható a két égitest távolsága. Az elmúlt közel 40 évben ezek a mérések rendületlenül folytatódtak, számos nemzet számos kutatólaboratóriumában „lézerezték meg” az Apollo-leszállóhelyeket és a lézertükrök valóban ott vannak, ahol a NASA mondja, hogy lenniük kell.

Persze a lézertükrök telepítéséhez nem kell(ett) feltétlenül ember, így az összeesküvés-elmélet támogatói szerint a NASA egyszeríen fellőtt néhány automata holdszondát, amely a Hold felszínére juttatta a tükröket… A tükrök nagyon pontos helymeghatározása sokat segített a NASA-n. Az Apollo–11 és –15 landolásnál – az előre számítottak helyett – ezen lézertükrök segítségével tudták a maguk pozícióját meghatározni, méteres pontossággal. Automata szondákkal feljuttatott lézertükrökkel ez nem lett volna lehetséges. Az automata szondák leszállóhelyeinek koordinátái a mai napig csak kilométeres pontossággal ismertek – az egy Surveyor–3 kivételével, amit pontosan az egyik Apollo-expedíció kedvéért kutattak fel a Hold körül keringő szondák fotóinak segítségével.

A pontos koordinátáik meghatározásához a Holdról készült nagy felbontású fotókat mikroszkóp alatt kellene tanulmányozni és akkor is hetekbe-hónapokba telne a siker. És persze további probléma, hogy utoljára a holdra szállások előtt járt olyan íreszköz a Holdnál, ami fényképeket készített a leszállóhelyekről – leszámítva természetesen magukat az Apollo írhajókat, amelyek ugye a kétkedők szerint a valóságban nem is jártak ott… Az a tény, hogy a NASA-tól független kutatók egyből megtalálták és méterre ott mérték ki a helyét a lézerrel a tükröknek, ahol az írhivatal mondta, azt a tényt erősíti, hogy azoknak ember mérte ki helyüket, s ember helyezte el a tükröket a helyszínen.
 
3. Bár tízezres nagyságrendben állnak rendelkezésre a Holdon készült fényképek – mégis talán ezekkel van a legtöbb baj.

Mivel a különböző tagadó irányzatok csak abban egyeznek meg, hogy a fotók hamisak, érdemes a vizsgálódást erre szíkíteni. A fotókon az összeesküvést kiáltók számos gyanús dolgot fedeztek fel. Legelőször is, hogy túl sok van belőlük, több mint 20 000 darab.

Többen is – egybevágóan – kiszámították, hogy ehhez a mennyiséghez úgy 50 másodpercenként kellett volna exponálniuk az írhajósoknak. A számítást végzők azonban nem voltak precízek, csak egy írhajóssal számoltak expedíciónként (talán mert az Apollo–11 esetében tényleg csak Armstrongnál volt fényképezőgép), ám a hatból öt küldetésen mindkét írhajósnál volt egy-egy Hasselblad. Ráadásul bekerült a számításba az a pár ezer fotó is, amely nem a felszínen, hanem a Hold körüli pályán keringő anyaírhajóból készült, csak a lajstromszáma gyakorlatilag nem különbözik azokétól, amelyek a felszínen készültek. Mindezek tetejébe a kételkedők elkövették azt a hibát is, amit a statisztikák olvasói gyakorta: az időbeli eloszlást egyenletesnek vette. Az írhajósoknak egyetlen eszközük volt míveleteik és felfedezéseik dokumentálására, a fényképezőgép, és utasításuk is volt az alapos dokumentációra (írni, rajzolni ugyanis esély sem volt az ormótlan kesztyíben). A helyszíneket megörökítő panorámaképeknél akár másodpercenként is kattant az exponálógomb, ahogy a míveletek megörökítésekor is, nem beszélve az ősi fotósreflexről, a fontos dolgok dupla megörökítéséről.

A kétkedők szerint baj van a felvételek minőségével is, túl jók! A Holdon készült képek egytől egyig gyönyörí élénk színí, éles felvételek, némelyikül már-már reklámfotó minőségí. A magyarázat itt sem túl bonyolult, alig van a Földön ember, aki végignéz(het)te az összes Apollo-fotót. A nagyközönség számára csak „emészthető” mennyiséget tett nyilvánossá a NASA, nagyjából 600-800 darabot a húszezres kollekcióból. Az pedig csak természetes, hogy nem az alul- vagy túlexponált, ügyetlenül fotózott darabokat tették közzé, hanem a „szépeket”. Mert elszúrt fotóból is van bőven a NASA archívumában, legalább annyi, mint jól sikerült, legfeljebb az nem forog közkezén.

&Aacuteltalános probléma a fotókkal, hogy nem látható rajtuk egyetlen csillag sem. A Holdon nincs légkör, nincs, ami szórja a fényt, ezért az égbolt fekete és az írhajósok elmondása szerint látszanak a csillagok akár nappal is.&Aacutem a fotókon egyik sem jelenik meg. De vajon látszaniuk kell-e a csillagoknak a fotókon, és ha igen, akkor mennyinek? A második kérdés megválaszolásához talán érdemes elvégezni egy kísérletet: válasszunk egy hold nélküli estét és nézzük meg, hány csillagot látunk. Ugye milliónyit? Aztán egy teliholdas este is ismételjük meg a kísérletet, és talán ha 100 csillaggal találkozunk, pedig ekkor is sötét este van. Ebből aztán levonható a következtetés, hogy a tiszta erőből világító nap nappali fényénél a Holdon látható csillagok száma sem igazán sok, csak a legfényesebb csillagok láthatók.

De még ott az első kérdés, hogy rajta kell-e lenniük a legfényesebb csillagoknak a fotókon? Nos, a válasz határozott nem, és ez már a fotótechnikához vezet át bennünket. A fényképezés alapja a fénygyíjtés és manapság talán már nem mindenki tudja, hogy a fényképezőgépbe jutó fény mennyiségét a gép zársebességével és a rekesz nyílásának nagyságával szabályozzuk (tudatlanságunk oka, hogy ezt a dolgot egyszeríen elintézi helyettünk a technika). Ha például kevés a fény, akkor hosszabb záridővel, ha sok, akkor rövidebb záridővel operálunk. A csillagok kevéske fényt juttatnak el hozzánk, a megörökítésükre több másodperces expozíciós idő szükségeltetik – ellenben a Nap rengeteget ont magából akár század, sőt ezredmásodperces fényképezési idő is elegendő a nappali fotókhoz. Tehát a verőfényes napsütésben dolgozó írhajósok képeinek rövid zárideje nem volt elég a csillagok megörökítésére, kompromisszum pedig – amikor a csillag már rajta van a képen, de a napfény bevilágította felszíni témák még nem égtek ki – szinte nincs is. &Aacutem aki nem ért a fényképezéshez, annak is jut perdöntő érv. Ugyanis létezik néhány olyan fotó, amin igenis vannak csillagok, ám olyan aprók, hogy csak a kép óriásira nagyításával tínnek elő – olyan nagyítások esetében, amilyenre a képek átlagos publikálásakor nem szokták méretezni a képeket – azaz a bírálók nem láthatták őket.

Egy másik általános probléma a képekkel, hogy a holdfelszínre kitízött zászlók lobognak a szélben a légkör nélküli égitesten, pedig a vákuumhoz alkalmazkodva kellene lógniuk a zászlórúdon. A magyarázat egy egyszerí technikai lelemény, a vízszintes zászlórúd. Az amerikaiak rendkívül büszkék nemzeti jelképeikre, ráadásul az Apollo-program nemcsak tudományos küldetés volt, hanem legalább annyira hazafias tett is, ha úgy tetszik, csata a hidegháborúban. A NASA egyszeríen nem engedhette meg, hogy országának kitízött zászlaja szárnyaszegetten lógjon, helyette kitalálták, hogyan érhetnék el azt a képet, amit az emberek általában a zászlóhoz mint jelképhez társítanak. A mérnökök a zászlórudat vették kezelésbe, és a tetejére egy csuklót szereltek, a csuklóba pedig még egy rövidebb rudat erősítettek, amely vízszintesen is kifeszíti a zászló tetejét. A zászló tehát nem lobog, hanem egyszeríen kifeszített. De van egy ok, amiért lobogni látszik, s ez a „stars and stripes”, a gyírődések. Ha egy hagyományos zászlót kifeszítenek, akkor simán áll, nincsenek rajta redők, ráncok, hacsak nem fújja éppen a szél.

&Aacutem a holdra szállásoknál használt lobogók természetesen nem hagyományosak, textil helyett míanyag fóliából készültek. Ráadásul a zászlókat hetekkel, hónapokkal a start előtt berakták a holdkomp csomagtartójába, összehajtogatott állapotban (a különleges zászlórúd miatt természetesen nem a megszokott elvágólag kockára, ne adj` isten a filmekben látott háromszög alakúra hajtva, hanem a rúd engedte módon, gyakorlatilag összegyírve).
A hosszú hónapok gyírése és a míanyag ridegebb viselkedése megtette a hatását, az összecsomagolt állapotra „emlékező” zászló redői nagyon élethíen utánozzák a lobogást. Élethíen, ám megtévesztő módon és a kelepcébe többen be is sétáltak.

(Amúgy a zászlótízés fontos mozzanat volt minden küldetésen, ezért minden esetben több kép készült egymás után, sok esetben ugyanabból a látószögből. Az egymás után – tehát némi időkülönbséggel – készült képeken levő zászlókat érdemes összehasonlítani. A szél fútta zászló képtelen lenne kétszer egymás után ugyanolyan gyírődésmintát formázni, azonban a holdi zászlók az egymás utáni fotókon teljesen ugyanolyanok, másodpercek, vagy percek elteltével is ugyanott vannak a gyírődéseik, „ugyanarra fújja őket a szél”. Ez egy szeles helyszínen elképzelhetetlen lenne, a tökéletes mozdulatlansághoz vákuum kell, amilyen a Holdon van. 

Van a képeken egy árnyékfajta, aminek éppen a hiánya a probléma.

Egyes érvek szerint az általános iskolai fizikaórák fénytani fejezetében tanultak szerint a fény nem hajlik el, ezért az árnyékos helyen levő tárgyaknak koromfeketének kéne lenniük. A Földön azonban ez csak elmélet, mivel a légkör szórja a fényt és olyan helyre is jut (szórt) fény, aminek a fénytan szerint feketén kéne ásítoznia. Az Apollo-felvételek némelyikén azonban olyan írhajósokat láthatunk, akik gyakorlatilag háttal állnak a napnak, ám az árnyékban levő oldaluk mégsem koromfekete, hanem szépen kivehetőek rajtuk szkafanderük részletei. Ugyanakkor a holdfelszín árnyékai (pl. egy-egy dombnak a síkságra vetett árnyéka, vagy a holdkomp árnyéka a környező talajon) tényleg tökéletesen feketék. Azaz itt nincs szórt fény, amit segítségül hívhatunk a probléma megoldásához. Van viszont fényvisszaverődés bőven, ami megoldja helyettünk a problémát. A holdfelszín, a visszahozott kőzetek és por színe az aszfaltéhoz hasonlít. A szinte fekete felszín azonban meglepően jó tükör, a rá eső fény 4 százalékát visszaveri. Megint összehasonlításként: a teljes napfogyatkozáskor a napkorong még, vagy már egy százalékos szabad felülete esetén teljes láthatóság uralkodik a Földön. Azaz a felszínről épp elegendő fény verődik vissza – mégpedig a hepehupák miatt mindenféle irányba –, hogy az írhajós árnyékos oldala is látszódjon. De ha ez nem lenne elég, még vannak további „fényforrások” is. Egyrészt ott van az égbolton mindig ott függő Föld. Bolygónk sokkal nagyobb felületí, mint a Hold és a fényvisszaverő képessége is sokkal nagyobb, ezért nem is kell „teliföld” a teliholdéhoz hasonló világítás elérésére. És végül ott van maga a fotós is, aki szükségszeríen szemben áll a témát jelentő társával és fehér szkafandere mint egy mítermi derítőlap ontja a fényt.

Van az  Apollo-gyíjteményben egy olyan fotó, ami az egész Holddal kapcsolatos összeesküvés-elmélet úgynevezett állatorvosi lova. Ezen az Apollo–16 írhajósa, Charlie Duke látható a holdjáróval egy sziklákkal hintett helyszínen. A felvétel „hemzseg" a hibáktól. Az egyik furcsaság a holdjáró antennája környékén keresendő: az utólagos földi elemzések segédeszközéül a fényképezőgép objektívjén levő szálkeresztek egyike a holdjáró antennája mögé került. A másik furcsaság a kép előterében levő egyik sziklán levő C betí. És végül a megszokott árnyékproblémák is megjelennek.Az árnyékok összevisszaságának itt sem más az oka, mint a többi képnél – vagyis a nagy látószögí optika és az erősen tagolt talaj fényszórása – annál izgalmasabb kérdés az antenna mögötti szálkereszt. A szálkereszteket eredetileg az objektívre festették fel, hajszálvékony jelként jelennek meg a képeken, és a képek elemzőinek szolgálnak információkat a képen levő objektumok valós méreteit illetően, ha más méretreferencia – például egy írhajós, vagy szerszám – nem került rá a képre. Mivel a szálkereszt az objektíven van, ezért elé nem tud kerülni az égvilágon semmi, az antenna fehér teste viszont jól láthatóan eltakarja, azaz elé került. &Aacutem ha megint segítségül hívjuk a fotótechnikát, máris másképpen látjuk a helyzetet. A képlemez síkján nincs értelme olyan fogalmaknak, mint „előtte”, vagy „mögötte”.

 A filmen kialakuló képen csak az játszik szerepet, hogy az adott területre jutott-e fény, vagy sem. Az objektívre festett apró, fekete, azaz nem fényáteresztő kis kereszteknek az a fotótechnikai szerepe, hogy ne engedjen át fényt. Ha megnézzük a képet, láthatjuk, hogy az antenna és a legtöbb ember alkotta tárgy fehér és a fehér felületek nagy, homogén, részlettelen tömeget alkottak, fotós nyelven szólva kiégtek, azaz már-már túl sok fényt kapott a leképezésük helyén a film. A kiégett fehér antenna helyén oly sok fény érkezett a filmkockára, hogy az objektívre festett szálkereszt nem tudta teljesíteni feladatát, hiába állta útját a fénynek, a szomszédos területekre érkező fényár beégette a szálkereszt területét is, ami a pozitívon azt  a látszatot kelti, hogy az antenna a szálkereszt elé került. Azaz nem mással állunk szemben, mint egy kis híján elrontott fotóval (az írhajósok védelmében érdemes megjegyezni, hogy fehér felületeket a legnehezebb fotózni, főleg, ha azok vegyesen fordulnak elő más felületekkel).

Aztán ott a C betís szikla a kép bal alsó sarkában. A holdra szállások tagadói szerint a sziklát valamiért megjelölték, és ott éktelenkedik rajta egy C betí. Nyilván a míteremben kellett a jelölés valamilyen ismeretlen okból. De talán mégsem a míteremben került oda az a C és talán nem is a sziklán volt rajta. A magyarázat abban rejlik, hogy az Apollo-negatívok hatalmas nemzeti kincset jelentenek az USA-nak és az emberiségnek is, és ennek megfelelően vigyáznak is rá. Maguk a negatívok egy hatalmas mélyhítőkamrában vannak a mai napig és nem kutathatók szabadon, nehogy bajuk essen. Közvetlenül soha senki, a leghírnevesebb tudós sem kaphatja meg őket, hanem csak a róluk készült másolatokat, illetve az azokról készült pozitív képeket. Az is többnapos procedúra, amikor a kutatásokhoz szükséges egy-egy másolat, és ezt a NASA elkészíti. Egyébként éppen napjainkban folyik a negatívok digitalizálása, hogy az internet segítségével minél könnyebben elérhetőek legyenek a fotók. Ennél fogva viszonylag szíkösen állnak rendelkezésre a képek a kutatók számára és nem ritka a másodlagos, harmadlagos felhasználás sem. És természetesen a holdkutatók között is vannak olyanok, akik jegyzeteiket, jelöléseiket közvetlenül a kutatási anyagot képző képre teszik. Egész egyszeríen egy olyan kép került a nagyközönség elé szánt „reklámanyagba”, amin valaki előtte már dolgozott, vagy esetleg a negatívmásolás közben került valami oda nem illő apróság (szőrszál, hajszál stb.) a képre. A kiválasztottak, akik hozzáférhettek a negatívokhoz, „eskü alatt” vallották, hogy az eredeti negatívon nincs C, de a filmtekercsen az ominózus felvétel után következő kockán, amely gyakorlatilag egy „duplázás”, szintén nincs jel a kitüntetett kövön.

Számos további vádat lehetne még sorolni: a leszállótalpak nem mélyednek eléggé a holdporban, a hajtómíharangok alatt nincs kráter, pedig a lángcsóvának mélyedést kellett volna égetni maga alá, a holdpornak nem lenne szabad összeállnia, az üzenetváltások néha nem várják ki a kötelező szünetet, amíg a rádiójel meg nem teszi az oda-vissza távolságot és még sorolhatnám. De nem teszem, mert mindet meg lehet magyarázni egyszerí módszerekkel. Kérdezhetné bárki, hogy miért nem próbálják lefényképezni a leszállóhelyeket a Hubble-írtávcsővel, vagy a hatalmas földi megatávcsövekkel, amelyek az univerzum széléig is ellátnak? Mert a Hubble felbontása a Hold távolságában egy 60 méteres tárgy megpillantására elegendő, viszont a legnagyobb eszköz – a holdkomp leszálló fokozata – sem nagyobb 10 méternél, és egy nagyjából 200 méteres átmérőjí távcsőre lenne szükségünk a Földön a fent hagyott holdi eszközök megpillantására.

De ott vannak a szuper írszondák is, csakhogy a Holdnál évtizede nem járt belőlük. Persze amikor ott járt egy ilyen szonda, megpróbálták már lefényképezni a leszállóhelyeket, és a Clementine képein fel is tínt egy elmosódó folt, ami a Falcon holdkomp lehet az Apollo–15-ről, de ez kevés, még várni kell a még jobb kamerák hold körüli pályára juttatására. Sőt, talán ez sem lesz elég, mivel ezek is csak fényképeket hoznak majd, ami mint tudjuk, hamisítható…A holdra szállás tagadói inkább egy sajátos szociológiai probléma áldozatai, mintsem nagy leleplezők. Az ember egyszerre individuum és egy közösség tagja. Már maga a létfenntartás is szinte nem is képzelhető el bennünket körülvevő közösség(ek) nélkül, de mindannyian hangsúlyozni kívánjuk az ezen belüli másságunkat öltözködésünkkel, viselkedésünkkel. Ezen kettős igény sajátos közös pontja lehet, ha egyes „különleges” közösségekhez tartozik az ember. Egy titok tudójának lenni ilyen vonzó, különleges helyzet. Ezért bizonyítható csak akkor a holdra szállás, ha tagadója ott áll az Eagle holdkomp lábainál, mert ez nem racionalitás, hanem egy már-már vallásos meggyőződés kérdése, mint hitetlen Tamás esete Jézussal. §

  • Hold-kórosok
    Lépjünk ki az összefüggések szintjére, hívjuk a tanúk padjára a történelmet és a logikát. Először is repüljünk vissza az időben négy-öt évtizedet. A világot két nagyhatalom – mit nagyhatalom, szuperhatalom – uralja, mindkettő köré népekből, államokból gyúrt szövetségi rendszer fonódik, a nyugati féltekén Szabad Világ, Keleten pedig Béketábor néven. És mindkét oldalon hegyekben állnak az egymás megsemmisítésére szolgáló fegyverek, csak a biztos (atom)haláltól való félelem és a nagy háború alig évtizedes emléke tartja vissza a két tábor vezetőit attól, hogy újra egymás torkának uszítsák/taszítsák népeiket.

    Egyszeríbben szólva tombol a hidegháború, a világ egy újabb világháború kitörésének pengeéles szélén egyensúlyoz.Mivel ebben a végletekig feszített légkörben nem lehetett katonákat bevetni a gyors döntésre, a politikusok allegóriákba csomagolták a melldöngetést. Egy jobb helyezés az olimpiai éremtáblázaton máris az egyik vagy másik világrendszer felsőbbrendíségét hirdette, ahogy egy-egy technikai-tudományos áttörés során elért elsőség is. És éppen ez hívta életre magát az Apollo-programot is, amely a Holdra vitte – vagy nem… – az Embert. Az amerikaiak nyílt sisakkal álltak ki, amikor a nyilvánosság széles körét bevonva, a tévében (és persze a másnapi sajtóban) hirdettek versenyt. A szovjetek ravaszul – teljes titokban –vették fel a kesztyít és maguk is elindultak a Holdra. A két nagyhatalom fej-fej mellett rohant előre a Hold felé és figyelték egymás minden rezdülését. Ahogy a CIA lassan mindent megtudott a szupertitkos szovjet holdkísérletekről és kudarcokról, úgy a KGB-nek is megvolt a maga feladata az Apollo-program állásának ellenőrzésében.

    &Aacutem ahogy az írrepülések, úgy a holdra szállás(ok) megfigyeléséhez sem kellett a CIA  vagy a KGB, csak néhány rádióantenna és esetleg egy radar. Amikor Gagarin repült, egy amerikai hadihajónak sikerült rögzíteni egy rádióadást, amely megdöbbentő módon igazolta, hogy ember jár az írben. Az amerikai antennának nem a beszédcsatornára, hanem a létfenntartó rendszer telemetriájára sikerült ráállni és a hadihajón tisztán hallhatták Gagarin szívverését. A lassan vereségbe csúszó szovjetek ugyanígy csüngtek a rádión és a radaron, hogy a Hold felé indított Apollo írhajók tényleg a Hold felé mennek-e, a Holdról jövő rádióadások tényleg a megfelelő irányból érkeznek-e, a Hold körül keringő anyaírhajó tényleg az égitest mögül bukkan-e elő keringései során.Vajon nem kiáltott volna csalást egy szovjet rádió-, vagy radaroperátor, ha csak egy kis kételye támadt volna abban, ahogy Armstrongék tényleg a Mare Tranquilitatison állnak-e? A szovjeteknek elemi érdekük volt a csalás leleplezése. De a holdprogram éveiben és az azóta eltelt évtizedekben a szovjetek semmit sem mondtak, csak csendben beismerték vereségüket, ezzel kimondva a mi vitánk feletti perdöntő – bár egyelőre csak a racionalitás talaján álló – ítéletet is: Igen, az amerikaiak jártak a Holdon!