Zsoldosokk

„A zsoldosvezérek vagy kiváló férfiak, vagy nem azok. Ha azok, nem bízhatsz bennük, mert ők maguk is hatalomra törnek: vagy a te romlásod árán, aki felfogadtad őket, vagy valaki másén, akinek romlását nem kívánod, ha pedig nem vitézek, tönkretesznek a legközönségesebb módon.”
Niccolo Machiavelli: A fejedelemA kalandvágyó fiatalok már évszázadokkal ezelőtt is szívesen szegődtek el katonának, hogy páratlan hírnévre tegyenek szert, vagy egyszeríen csak megéljenek valahogy. A zsoldos migráció minden korszakban elsősorban a pásztorkodó hegyvidéki népeket és a szigetlakókat érintette. Hellász városállamai a nehézgyalogos hoplitákat a világ minden tájára exportálták, ugyanakkor a többi fegyvernemből behozatalra szorultak. Az íjászokat Krétáról, vagy a szkíták közül válogatták, parittyásokat a rodosziak biztosítottak, lándzsavetőként a trákok, míg könnyílovasként a tesszáliaiak tartoztak a zsoldosipar élmezőnyébe. Egy perzsa polgárháborúban tizennégyezer görög hoplitát fogadtak fel. A hellének ugyan kivívták a győzelmet, de kenyéradó gazdájuk holtan maradt a csatamezőn. Ellenséges területeken sok száz mérföldet kellett megtenniük, hogy biztonságba kerüljenek, de végül hősies csatározások közepette Xenophón hazavezette a bátor görög zsoldosokat. Karthágó is több tízezer fizetett külföldi katonát tartott.

A parittyásaikat például mindig a Baleár-szigeteken toborozták. Az ókor vége felé a római haderőben a germán harcosok verbuválása jött divatba, akiket még nem puhított el a kenyéradó gazdáikra oly’ jellemző jólét. A középkorban néha egész népcsoportok vállaltak katonai szolgálatot külhonban. A svájci kantonok szabályosan kiárusították harcosaikat, és csupán azt kötötték ki, hogy saját hazájuk ellen nem foghatnak fegyvert. A helvét parasztok, mesterlegények, csavargók és gonosztevők legnagyobb felvevőpiacának Franciaország számított.

Európában különösen keresettek voltak még a flamand és brabanti pikások, walesi és angol hosszúíjászok, genovai és katalán íjpuskások, valamint az albán és magyar könnyílovasok.

A XVI–XVII. századra végre kialakult a katonák verbuválásának pontos menete. A hadseregszervezők megbízólevelet kaptak az uralkodótól, mellyel piacokon, vásárokon, főtereken hirdettek felvételt a seregbe. Elengedhetetlen feltétel volt a jó egészségi állapot és a megfelelő magasság. Szerződésben rögzítették a szolgálati időt, amely fél évtől egészen az adott háború időtartamára terjedhetett. A jelentkezők adatait a toborzólajstromra vezették, majd az eskü letétele után kifizették a foglalót. Ezután a katonának a megadott időpontban és helyen az előírt felszereléssel kellett jelentkeznie. Ha az állami arzenálból látták el, akkor annak árát levonták járandóságából. A pattantyúsoknak, tüzéreknek alkalmassági vizsgát kellett tenniük. Tíz szakmai kérdés megválaszolása mellett sikeres próbalövést végrehajtva juthattak be az osztagba. Ha bínözőt fogadtak segédjükké, azzal megmentették az illetőt a felelősségre vonástól.

A francia idegenlégió szervezését szabályozó 1831-es királyi rendelet alapján a századokat azonos anyanyelví önkéntesekből állították fel. A katonai alkalmasság mellett furcsa módon születési és erkölcsi bizonyítványt is kértek. Kalandorok, fegyencek, maffia által üldözött olaszok, afrikai rabszolga-kereskedők és kiskorúakat megrontó lelkészek időnként mégis menedékre leltek a légió soraiban. A nős férfiakat és a svájciakat ugyanakkor kizárták a jelentkezők közül. Utóbbiak pedig már több mint öt évszázada szolgálják a mindenkori pápát. A gárdába való toborzásuk ma is az 1824-es egyezményen alapul, soraikba olyan svájci állampolgárok kerülhetnek be, akik katonai szolgálatukat letöltötték, nőtlenek, 30 évnél fiatalabbak, legalább középfokú végzettséggel bírnak, és gyakorló katolikusok. Az utóbbi évszázadban a szerepük egyre inkább turistalátványossággá alakult át. Tíz évvel ezelőtt a parancsnokuk, Alois Estermann is csak azért került a világ hírmísorainak élére, mert egyik beosztottja lelőtte. Pedig holló a hollónak…

Nem babra ment…
A kalandvágy és a vérszomj mellett a zsákmány, a fizetség ösztönözte leginkább a zsoldosokat egy kis csetepatéra. Bár a legtöbben Montecuccolinak tulajdonítják, valójában Gian Giacomo Trivulzio zsoldoskapitány intette először így gazdáját: „A háborúhoz három dolog szükséges: pénz, pénz és még egyszer pénz.” Az ókori bérkatonák legjelentősebb bevétele nem járandóságuk volt, hanem a zsákmány. A városok kirablása mellett fontos jövedelemforrásnak bizonyult a fogolyszerzés. A fontos emberekért gyakran ezer drachma váltságdíjat is kaptak, míg értéktelenebb „portékáikat” eladhatták rabszolgának. A gallok pénzt nem kértek alkalmazásukért, ám ellenséget és barátot egyaránt kifosztottak, ha úgy hozta a sors. A középkorban emelték a tétet: Siena városa egyetlen alkalommal 75 960 aranyguldent fizetett ki a Csillag Kompániának. Ez az összeg ma milliárdokat tenne ki. Megbecsülni sem lehet, hogy a spártai és a svájci nemzetgazdaságnak mekkora jövedelmet hozott a katonaexport. A helvét zsoldosok méregdrágán mérték harci erényeiket, ahogy a nemzeti jelmondattá váló szállóige érzékelteti:

Pas d’ argent, pas de Swisses,
avagy Ahol nincs pénz, ott nincs svájci

Hunyadi Mátyás fekete seregének harcosait is bőkezíen megfizették. A gyalogosok hópénze 3, a lovasoké 5 forintra rúgott, negyedévente kapták meg járandóságukat, egy részét posztóban. A törökellenes háborúk idején jóval kevesebb fizetést állapítottak meg, ráadásul annak egy részét is silány minőségí posztóban adták ki. A legjellemzőbb állapot azonban a „se pénz, se posztó” volt. A vitézek közt mindennaposnak számított az éhínség. Felfalták elhullott gebéiket, fakéregből és korpából őrölt lisztből sütöttek kenyeret. Sokkal élelmesebbnek bizonyultak a hesseni tartománygrófok, akik a XVII. századtól kezdve kiárusítást rendeztek fiatal férfi alattvalóikból. Az amerikai függetlenségi háború alatt az angolok évi 25 ezer korona járadékot biztosítottak a fejedelemnek. Zsoldosonként 30 koronát kapott, minden fíbe harapott harcosért pedig 10 korona fájdalompénzt kaszálhatott. Az uralkodó a kiontott vér miatt nem siránkozott, annál inkább azért, hogy a háború túl korán ért véget.

Aki fizet, az se szent…
Ha valamiért egy zsoldos harapni tud, akkor az a fizetség késlekedése vagy elmaradása. Karthágó líbiai és numida harcosai az első római–pun háború lezárulása után joggal követelték kialkudott pénzüket. A szenátus azonban a szerződésben szereplő összegnél kevesebbet ajánlott, és a zsoldosok megértését kérte. &#336k azonban hallani sem akartak erről, és fegyverüket kenyéradó gazdáik ellen fordították. A három évig tartó véres és borzalmakkal teli zsoldosháborúban végül Karthágó kerekedett felül – köszönhetően jeles hadvezérének, Hamilkar Barkasznak, aki harci elefántjaival megtörte a lázadókat. Az elfogott zendülők kezét-lábát összetörték, majd élve eltemették őket.

A Német Lovagrend hadseregének zömét a XV. század közepén már német és angol zsoldosok alkották. Az eltartásuk érdekében kivetett egyre magasabb adók a parasztságot és a polgárokat is szembefordították a nagymesterrel, s a lázadók a lengyel király támogatásáért folyamodtak. A 13 esztendőn át tomboló háborúban a lovagrend pénzügyi válságba került. Falvakat, várakat, sőt tartományokat kellett elzálogosítania a felbérelt katonáknak. A pénzsóvár zsoldosok persze minden lelkifurdalás nélkül eladták a birtokokat az ellenségnek, a lengyel uralkodónak. A békekötés már a Német Lovagrend agóniáját jelezte, ám a kompániák kapitányai zsíros földeket szereztek, s belőlük alakult ki később a porosz főnemesség.

A francia hadsereg 400 ezer ezüsttallérral felpakolva érkezett Itáliába 1522-ben. A zürichi kantontól 8 ezer harcedzett svájcit vettek bérbe. &Aacutem néhány hónap múlva elfogyott a pénz, mire a helvét tisztek ultimátumot nyújtottak át tábornokuknak: ha nem fizeti ki őket, akkor hazamennek. Végül azzal bírták maradásra őket, hogy a győztes csata után kedvükre fosztogathatnak. Pechjük volt: ezúttal ugyanis vesztettek. A svájci zsoldosok olykor egymással kerültek szembe. Olykor rokonok, egykori barátok, földik ismerték fel egymást, s igyekeztek megkímélni a másik életét. A csaták előtt gyakran összeültek a kapitányok, és előre lezsírozták, hogy kinek kell majd megfutamodnia anélkül, hogy emberéletben kárt tennének. Akadt azonban egy másfél mázsás hústorony, akit a Genfi Bika gúnynévvel illettek. A szilaj harcos senkire sem volt tekintettel: szúrta-aprította az elébe kerülőket. Társai végül megelégelték őrült ámokfutását, és az egyik ütközetben mindkét had legkiválóbb svájci zsoldosai nekiestek. A veszettül küzdő óriás számtalan embert megölt, míg végre legyírték, és végeztek vele.

A XX. század leghírhedtebb zsoldos katonája, a francia Bob Denard a hatvanas évektől bárkinek eladta harci tapasztalatát az éppen függetlenségéért küzdő gyarmati Afrikában. Csaknem minden gyarmati konfliktusban szerepelt a kongói Katangától Angoláig, a nigériai Biafrától Rhodesiáig. Legkedvesebb vadászterületének azonban a Comore-szigetek számított, ahol valóságos „királycsinálóként” míködött. Maroknyi katonája élén bárkiből diktátort faragott, majd ha a kiválasztott már nem tudta kellőképpen megfizetni őket, gondolkodás nélkül államcsínyt követett el, és új bábkormányt juttatott hatalomra.

Hosszú nyársak joga
 Néha azonban a zsoldosok húzták a rövidebbet. Féken tartásukban mindig is komoly szerepe jutott a vasszigornak és ha nem engedelmeskedtek, a következetes megtorlásának. Háborús időszakban a szabályok áthágását leggyakrabban halállal büntették. Hannibál a második pun háborúban képes volt arra, hogy zsoldosait feltétlen engedelmességre bírja. Igaz, sok keltát kellett ehhez kivégeztetnie parancsmegtagadás és dezertálás miatt. A sajátos „fizetség” aztán hamar lecsendesítette a többi lázongót. Ennél is szörnyíségesebb tettekre vetemedtek a fáraó szolgálatában álló görög zsoldosok, amikor vezérük, Phanész átállt az Egyiptom ellen vonuló perzsákhoz. Fiait darabokra szabdalták, majd egy üstbe hányták a testrészeket. Vízzel és borral megfőzték a húscafatokat, majd mindannyian ettek-ittak a levesből. Ez a borzalmas varázsital sem mentette meg azonban őket a gyászos vereségtől. Talán elsózták a menüt.

A katalán Roger de Flor templomos lovagból lett zsoldosvezér. Miután megalakította félelmetes hírí Katalán Kompániáját, bárkinek dolgozott, aki eleget fizetett neki. Utoljára a bizánci császár igazolta le őket. Amikor a katalánok legyőzték a törököket, Flor jutalmul az uralkodó unokahúgának kezét és hatalmas birtokokat kapott. A zsoldosvezér azonban egyre önállóbban kezdett viselkedni, mire a császár úgy döntött, hogy végez velük. Embereivel együtt a palotába csalta őket, ahol a testőrök lemészárolták a fegyvertelen, díszes kompániát.

Nem mondhatjuk álomállásnak a százéves háború idején francia szolgálatba szegődött genovai íjpuskások beosztását sem. 1346-ban Crécy-nél hatezren álltak a francia uralkodó szolgálatában, aki jól csengő aranyakkal fizette őket. Az angol hosszúíjászok ellen azonban semmit sem tehettek, a nyílzáporban hamar megbomlottak soraik. A francia király dühöngött: „&Oumlljétek meg a zsiványokat, mert elállják az utunkat, és semmi hasznukat nem vesszük!” A türelmetlen lovagok pedig legázolták a szerencsétlen genovaiakat. Amikor a francia király 1445-ben úgy döntött, hogy állandó hadsereget létesít, először is meg kellett szabadulnia a fegyelmezetlen, lázongó zsoldosbandáktól, akiket a parasztok csak „népnyúzók” néven emlegettek. Pedig volt „becsületes” nevük is:

Kézvagdosó, Szemkiverő, Vaskezí,
Fekete Kutya, Bendőlyuggató.

Utolsó megbízásként elküldte őket Elzászba a rettegett svájciak ellen. És hogy, hogy nem, a feleslegessé vált bérkatonák szinte mindannyian ottvesztek. A harmincéves háború idején egy hadbíróból és 12 katonából álló testület ítélkezett a vétkes katonák felett. Aki őrségben elaludt, dezertált a regimentből, fegyvert emelt a felettesére, az mindenképp halállal lakolt. Ha verekedtek, részegeskedtek, testi fenyítéssel büntették őket. Civilek meggyilkolása, kifosztása, nők meggyalázása általában nem minősült súlyos véteknek, habár a hadiszabályzat tiltotta. Wallenstein intézményesítette seregében a rekvirálást, de az egyéni rablásokat komolyan megtorolta. Megtörténhetett az is, hogy néhány különleges esetben az ezredre bízták az ítélkezést. Az eljárást „hosszú nyársak jogának” hívták.

A bínös védekezhetett, majd az alakulat tagjai kézfelemeléssel szavaztak. Ha az illetőre halál várt, elbúcsúzhatott bajtársaitól, meggyónhatott, aztán három botütés után a pikás katonák közé lökték. A harmincéves háború egyik legendás zsoldosvezére volt Braunschweigi Krisztián, aki az egyik ütközetben elveszítette bal karját. Ezt azonban egy ezüst végtaggal helyettesítette. Nem csoda, hogy kortársai csak a Halberstadi Háborodott becenéven emlegették. A szipojok évszázadon keresztül híségesen szolgálták a brit Kelet-indiai Társaságot. 1853-tól azonban bevezették a korszerí Enfield-puskákat, melyekhez a golyót és a töltetet együtt csomagolták töltényhüvelypapírba, s a katonáknak le kellett harapniuk a papír szélét. Kenőanyagként azonban marhafaggyút, illetve disznózsírt használtak, ami sértette a hindu vallású szipojok önérzetét. Amikor megtagadták a fegyverhasználatot, a lázadókat kényszermunkára ítélték. Erre kitört a szipojlázadás, amely egy évre vérbe borította Indiát. Ennek leverése után a britek megtorlásul ágyúcsövekre kötözve végezték ki a zendülőket. §

  • Tíz legendás zsoldoscsapat

    Baleári parittyások
    A szigetlakó pásztornép a vadállatok ellen parittyákkal védekezett, így váltak a fegyver kiváló kezelőivé az ókorban. &Aacuteltalában pun vagy római zsoldban harcoltak segédcsapatként. Sokan lebecsülték őket, mivel a parittya nem számított tekintélyes fegyvernek. De az óránként akár 190 km/h-val repülő kő-, ólom- vagy agyaglövedék akár az 50 lépésre álló harcosokkal is végzett.

    Fehér csapat (Alba societas)
    Az 1360-as bretagne-i békekötés után az Itáliába áramló munkanélküli angol katonák alakították, később jelentős számban magyarok is csatlakoztak hozzá. Fénykorában a 10 ezer fős létszámot is elérte a kompánia. Parancsnokai: Hugh Mortimer, majd Sir John Hawkwood voltak. Rövid ideig az egyik alvezér a magyar Toldi Miklós lett. A hatalmas testi erejéről híres harcos Mórocz Simon pozsonyi alispán oldalán érkezett Itáliába, akit a rémült taljánok Simon della Morte (Halál Simon) névvel tiszteltek meg. Jelentős számú nehéz- és könnyílovas mellett a hosszúíjászok alkotják a haderő magvát.

    Fekete sereg
    Hunyadi Mátyás alapította. Az 1460-as években csak néhány ezer katonát jelentett, létszámuk 1485 után emelkedett húszezer fő fölé. Zömük cseh és német, de magyar, lengyel, szerb, moldvai és svájci vitézek is színesítették a palettát. Fő alakulatok a nehézlovasság és a huszárok, de gyenge volt a tüzérség, mert Mátyás többre tartotta az ostromgépeket. Kiegészítő fegyvernemként szerepeltek a naszádosok. Főként a cseh és osztrák hadszíntéren aratták sikereiket. Nevét valószíníleg utolsó vezéréről, a feketének hívott Haugwitz Jánosról kapta, esetleg a Mátyás halálakor viselt sötét gyászszalagról. Ezt követően az elmaradozó zsold miatt fosztogatni kezdtek, míg 1492-ben Kinizsi Pál vezetésével fel nem számolták őket. Az elfogottakat karóba húzták, kerékbe törték, forró meszesgödrökbe hajították, élve eltemették. A törökökkel cimboráló hadfiak egy-egy megsütött társukat kapták egyedüli eledelként tömlöcükben.

    Gurkhák
    Az angolok a nepáliak ellen vívott harcokban ismerték fel a hegylakók komoly harcértékét. Frederick Young hadnagy 1815-ben 3 gurkha zászlóaljat szervezett. Jelenleg 9 ezred szolgálja a briteket. A harcosok csak Nepálban toborozhatók, 4–5 éves szerződéssel. A második világháború malájföldi és burmai dzsungelharcaiban többször kiérdemelték a Viktória-keresztet. A lőfegyverek mellett a hagyományos, keskeny rövidkardot, a kukrit használják. Jelszavuk: „Jobb meghalni, mint gyáván élni!"

    Francia idegenlégió
    Elődei a Napóleon parancsára 1804-ben felállított Hannoveri Légió, majd az 1815-ben szervezett Királyi Idegenlégió. Névlegesen az 1831-es királyi rendelet alapította meg. Súlyos veszteségeket szenvedett a spanyol polgárháborúban a karlisták ellen és a krími háborúban. Később inkább gyarmati hadseregek szerepét játszotta. Legsúlyosabb kudarcát a vietnami Dien Bien Phunál szenvedte el. Manapság legfontosabb bázisa Korzika.

    Katalán kompánia
    Hat-hétezer főnyi zsoldoscsapat volt, amely az Anjouk ellen vívott szicíliai háborúban bizonyította képességeit. Katalán és genovai számszeríjászok, valamint aragón-katalán könnyígyalogság alkották. Az íjpuskásokat vassisak, sodronying védelmezte, valamint a nagy gyalogsági állópajzs, melyet segédeik hordoztak. A könnyígyalogság bőrpáncélba öltözve harci gerelyekkel, s egy hentesbárdnak is beillő késsel küzdött. Nemegyszer páncélos lovagok seregét is megsemmisítették. 1303-ban Roger de Flor vezetése alattbizánci szolgálatba álltak, és legyőzték a törököket. A császár azonban meggyilkoltatta parancsnokukat. Bosszúból végigdúlták Trákiát, majd Thesszáliát, végül 1311-ben elfoglalták az athéni hercegséget.

    Landsknechtek
    A szó eredetileg az adószedéssel, rendőri feladatokkal megbízott személyeket jelentette. I. Miksa császár koronázása évében kezdte meg az állandó zsoldoscsapat felállítását dél-német kisnemesekből, polgárokból, szökött jobbágyokból. Kiképzésüket hozzáértő svájciakra bízták. Láncinget, mellvértet viseltek, komolyabb páncélzattal csak a tisztek rendelkeztek. Jelentős számú arkebúzzal és muskétával felszerelt lőfegyveres volt soraikban. A csapatok zöme 4–6 méteres lándzsával, alabárddal harcolt. Tömör négyszögeik méretét és számát könnyen variálták, ezért harcrendjük sokkal rugalmasabb, mint a svájciaké. 1522-ben és 1525-ben súlyos vereséget mértek tanítómestereikre.

    Stratióták
    Albán, dalmát, görög eredetí zsoldosok, akik a velencei és a nápolyi hadsereg könynyílovasaiként szolgáltak. Azután szinte minden európai regimentben megjelentek. Vezetőik a legelőkelőbb albán és bizánci famíliákból kerültek ki. A császári csapatok elővédjét hagyományosan Szkander bég valamelyik leszármazottja irányította. Dárdával, karddal, buzogánnyal, íjpuskával, tőrökkel szerelkeztek fel. Féktelen, lármázó, bosszúálló természetükről hírhedtek. „Puskájukat teszik meg pasának, kardjukat vezírnek." George Basta is albán stratióta családból származott.

    Svájci alabárdosok
    A makedón falanxot tekintették mintának. A svájci gyalogsága XIV. századtól óriási négyszögoszlopokban harcolt. Olykor 8–10 méter hosszúságú pikáikkal állították meg a lovasrohamokat. Kampós alabárdjaikkal lerángatták a lovagokat paripáikról, s könynyíszerrel végeztek velük. Nagy taktikai fegyelemmel, hatalmas elszántsággal küzdöttek. Nem kedvelték a tízfegyvereket, a XVI. században is alig harmaduk szerelkezett fel arkebúzzal vagy muskétával. Szálfegyvereik palettáját viszont luzerni fokos, katonai villa, árpika, s ökörnyelvpartizán is színesítette. Győzelmet arattak a Habsburgok és Burgundia hercegei felett, ám hírhedten maradinak bizonyultak, harci módszereiken később sem változtattak. A landsknechtek végül fölébük kerekedtek.

    Walesi hosszúíjászok
    A XIV. században a legfélelmetesebb alakulatnak számítottak. Elbántak a skótokkal, Crécy-nél, Poitiers-nél és Azincourtnál pedig szétzúzták a francia lovagi hadsereget. Hosszúíjaik tiszafából vagy szilfából készültek, és ember nagyságúak voltak. Beérték egyszerí bőrvérttel, de kardot, bárdot, tőrt, esetleg buzogányt is hordtak magukkal a közelharcra. Az íjászok hivatásos katonák voltak, akiket egy-egy hadjárat időtartamára fogadtak fel. A gyakorlottabbak percenként 6 nyílvesszőt lőttek ki, és a 250 méterre lévő célt is eltalálták.


  • &Oumlt legendás zsoldosvezér

    Bertrand DuGuesclin (1320–1380)
    Breton hétszilvafás nemesi család sarja. Csúfsága és alacsony termete miatt a Fekete Kutya gúnynevet aggatták rá. Az 1360-as bretagne-i békekötés után a „népnyúzók" ellen harcolt. A pápa Granada elleni keresztes hadjárattal bízta meg, zsoldoscsapatai azonban Trastamara Henrik kasztíliai trónkövetelő érdekében küzdöttek. DuGuesclin a nájerai csatában az ellenfél fogságába esett, százezer aranyért váltották ki. A montieli diadallal hálálta ezt meg, ami után gazdája elnyerte a kasztíliai koronát. A francia király 1370-ben Franciaország főparancsnokának tette meg. Tíz év alatt csaknem minden angol hódítást visszavett.

    Francesco Bussone Carmagnola (1380–1432)
    Az itáliai születésí Bussone gyermekkorában pásztorkodással kereste a kenyerét, kalandvágya azonban a katonák közé sodorta. 1412-ben már a milánói herceg zsoldoscsapatát irányította. Alessandria meghódításáért a herceg törvénytelen lánya kezével jutalmazta, s megtette Castelnuovo grófjának. Hadjáratai során visszaverte a svájciakat, milánói fennhatóság alá kényszerítette Bresciát, Cremonát, Parmát és Genovát. 1424-ben összeesküvéssel vádolták, és menekülnie kellett. Ekkor velencei szolgálatba szegődött. Sorozatos sikereket követően Soncino ostromakor – a kor szokásai szerint – Carmagnola megvesztegette a várnagyot, hogy nyisson kaput. Tárgyalópartnere azonban miután elfogadta a kenőpénzt, értesítette a milánói zsoldoscsapatokat, akik rajtaütöttek Carmagnola katonáin. A vereség után Velence azzal vádolta őt, hogy összejátszott Milánóval. Alig néhány órás kínvallatás után Carmagnola készségesen bevallotta gyalázatos árulását, s 1432-ben lefejezték.

    Giorgio Basta (1544–1607)
    Itáliában született albán köznemesi famíliában. Közkatonából küzdötte fel magát generálissá. Zsoldosként harcolt Németalföldön, Franciaországban. 1590-ben lépett Rudolf császár szolgálatába. 1597-ben Magyarországra vezényelték, ahol csapatai élén bevonult Erdélybe, és éveken át kormányozta azt, a helyi parasztok legnagyobb bánatára. 1604-ben az udvar táborszernagyi ranggal és grófi címmel ismerte el érdemeit. Egyik emlékiratában elismerte, hogy országunk számára a zsoldhadak istenverésnek tekinthetők, s állandó magyar sereg felállítását szorgalmazta helyettük.

    Albrecht von Wallenstein (1583–1634)
    Albrecht Wallenstein morva kisnemesi családból emelkedett egyre magasabbra és magasabbra a harmincéves háború időszakában. Már gyermekkorában nagy kötekedőnek tartották. Karrierje megalapozásához minden eszközt megfelelőnek tartott: gyilkosság, érdekházasság, katolizálás, birtokspekulációk, hamis pénz veretése. Friedland hercegeként már 9 város, 57 vár, 60 uradalom felett rendelkezett. 1625-ben saját költségén 40 ezres hadsereget állított ki a császár számára, aki megtette főparancsnokává. Ráadásul a hadisarcot, illetéket, adókat maga szedhette be. A birodalmi gyílés 1630-ban azonban elérte a túlságosan nagy hatalomhoz jutott Wallenstein menesztését. A lützeni vereség után ismét elnyerte a császár kegyét, de amikor kiderült, hogy titokban a protestánsokkal tárgyal, az uralkodó utasítást adott meggyilkolására. 1634-ben saját hívei végeztek vele Égerben.

    William Walker (1824–1860)
    &Iacuter származású amerikai kalandor. Eleinte orvosként, majd ügyvédként kereste meg a napi betevőt. 1853-ban a déli ültetvényesek támogatásával szabadcsapatot szervezett, és zsoldosaival elfoglalta Mexikótól Alsó-Kaliforniát, melyet független köztársasággá nyilvánított. Az inváziós erőket azonban kiízték, és vissza kellett térnie az Egyesült &Aacutellamokba. Hamarosan a nicaraguai polgárháborúba avatkozott be saját 500 főnyi zsoldosseregével, melyet Amerikai Falanx névre keresztelt. A közép-amerikai állam elfoglalása után egy kis csalás segítségével elnökké választatta magát. Az angol nyelvet tette hivatalossá, és visszaállította a rabszolgaságot. Végül a közép-amerikai államok csapatai kergették el. Honduras megtámadásakor fogságba esett, és kalózkodás vádjával kivégezték.