Hétköznapi zsenik

A pszichológusok egyáltalán nem lepődtek meg azoknak a vizsgálatoknak az eredményein, amelyek kimutatták, hogy az emberek többsége átlagon felülinek tartja magát. William Saroyan megfogalmazásában: „Mindenki jó ember egy gonosz világban – legalábbis mindenki ezt tartja magáról.”Több kísérlet igazolja, hogy önmagunk iránt elfogultak vagyunk: jó tetteinket jellemünkkel indokoljuk („Persze, hogy segítettem azon a vak emberen, hiszen előzékeny ember vagyok”), míg helyteleníthető viselkedésünket a körülmények rovására írjuk („Persze, hogy földühödtem, hiszen minden összejött”). Jó tetteinket tehát személyesen vállaljuk, míg a rosszakért másokat hibáztatunk. Sikereinket tehát képességeink és szorgalmunk gyümölcsének tartjuk, kudarcainkat viszont a balszerencsével és más, rajtunk kívül álló okokkal magyarázzuk.

Meggyőzi önmagát
Az olyan játékok, amelyekben az ügyességnek és a szerencsének egyaránt szerep jut, éppen azért népszeríek, mert efféle okoskodást tesznek lehetővé. Az átlagos bridzsjátékos például ügyessége bizonyítékát látja a nyertes játszmákban, ha pedig veszít, a rossz lapjárásra hivatkozik. Ha a betíkirakó játékban nyerünk, mi vagyunk zseniálisak, ha vesztünk, csak olyasmiket mondunk, hogy „mi az ördögöt kezdhettem volna egy q-val, mikor nem volt hozzá u betím?!” A versenyszituációt teremtő kísérleti helyzetekben a győztes személyesen vállalja a sikert, míg a kudarc felelősségét a partnerre hárítja.

Ezt a hagyományt még &Aacutedám atyánktól örököltük: „Az asszony, akit mellém adtál vala, ő ada nékem arról a fáról, úgy evém."

Az utóbbi két évtized szociálpszichológiai kutatásainak legalaposabban bizonyított eredménye az a megállapítás, hogy életfelfogásunk és viselkedésünk kölcsönhatásban áll egymással. Minden egyes cselekedetünk erősíti a mögötte meghúzódó meggyőződést. Ezt illusztrálja a következő szociálpszichológiai kísérlet: egy beavatott személyt fölszólítanak arra, hogy győzzön meg egy csoportot valamiről, amiről ő maga nincs teljesen meggyőződve. A kísérleti személynek, hogy érvelése meggyőző legyen, először önmagát kell meggyőznie – előbb-utóbb maga is elhiszi azt, amit mond. Más részről vegyünk egy másik kísérletet: az alanynak gyenge áramütéssel vagy gúnyos megjegyzésekkel bántania kell egy másik személyt. Az ilyen szerepet játszó alanyok, hogy saját cselekedetüket valamelyest igazolják önmaguk előtt, partnerüket értéktelenebbnek látják, mint amilyen valójában. Az ilyesfajta cselekedetek demoralizálják az embert, a szerep a szerepjátszó fölé kerekedik. Cselekedet és meggyőződés egymásból táplálkozik, olykor az erkölcsi elvek teljes feladásáig is.

Hasznos önámítások
Jean-Paul Codol francia pszichológus húsz kísérletet hajtott végre (tizenkét éves gyermektől felnőttekig) az önmagunk iránti elfogultság vizsgálatára. A résztvevőktől és a kísérleti módszerektől függetlenül általánosan kimutatható volt az elfogultság.Az egyik kísérletben Codol egy csoport minden tagjának átadott néhány pálcát azzal, hogy becslés útján állapítsák meg a hosszúságukat. Miután mindenki nyilatkozott, a pálcákat megmérték, majd megkérdezték a kísérleti személyeket, hogy miként értékelik saját teljesítményüket. Függetlenül a becslések pontosságától, alig akadt olyan kísérleti személy, aki a saját eredményét ne a legjobbnak, vagy majdnem a legjobbnak tartotta volna. Más kísérletek azt bizonyították, hogy az emberek többsége ugyanazokat a tulajdonságokat tartja magára jellemzőnek, amiket korábban ideálisként nevezett meg – legyen az a becsületesség, a tehetség vagy bármi más.A fenti jelenség nem francia specialitás. Példáink is bizonyítják: az amerikaiak is hajlamosak arra, hogy önmagukkal szemben elnézőek legyenek. Kísérleti eredmények igazolják, hogy legtöbben bizony lenézzük barátainkat, szomszédainkat, munka- és osztálytársainkat.

Erkölcstelenebbek, elvakultabbak, ostobábbak, mint mi. Sőt, előbb is fognak meghalni. A Kansasi Egyetemen végzett vizsgálatok szerint az ottani egyetemi hallgatók átlag tíz évvel hosszabb életet jósolnak maguknak, mint az életbiztosító társaságok statisztikái. Freud kedvenc vicce állítólag arról az emberről szól, aki azt mondta a feleségének: „Ha valamelyikünk előbb halna meg, azt hiszem, átköltöznék Párizsba.”A felsőbbrendíségi komplexus minden egyes összehasonlításban megnyilvánul, bár sokszor mélyebben meghúzódó bizonytalanságot takar. Nyilvánosan csak ritkán kérkedünk felsőbbrendíségünkkel, mivel annyit már általában megtanultunk, hogy mások is hasonló illúziókat dédelgetnek, s ezért nehéz őket meggyőzni.A legtöbben arra is rájöttünk, hogy önmagunk pocskondiázása igen alkalmas arra, hogy mások dicséretét kicsikarjuk. Az olyasféle kijelentésekre, mint: „Ha Carolt látom a gyönyörí cuccaiban, még szürkébb kis verébnek érzem magam, mint amilyen vagyok”, rendszerint az a válasz: „Ugyan Jane, ne mondd, hogy nem vagy csinos! Tudod, hogy milyen szép a hajad.”Míveltségünk, tájékozottságunk megítélését is áthatja bizonyos intellektuális önhittség. Szívesen kérkedünk azzal, hogy egy adott kísérlet eredményét, valamely esemény bekövetkezését előre megjósoltuk – holott a valóságban ugyancsak meglepődtünk tőle. Az ilyesféle kijelentések nem hazugságok, csak az egyén számára hasznos önámítások.

Egyes szociobiológusok szerint könynyen meglehet, hogy ez az öncsalás a természetes kiválasztódás során vésődött belénk. A csalók például sikeresebben tudják kiadni magukat becsületes embernek, ha maguk is hisznek önnön igazukban. Hasonlóképpen segít sikerhez az önbizalom is. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor önmagunk iránti elfogultságunk éppenséggel nem az alkalmazkodás jele; csoportmunkában például kifejezetten káros tényező lehet. Ha a csoportmunka sikeres, a tagok mindegyike úgy érzi, hogy ez jórészt neki köszönhető, s a jutalomból vagy a dicsőségből is többet vár el másoknál; kudarc esetén pedig kevesebb felelősséget vállal az átlagnál. Az sem használ a csoport összhangjának, ha minden tag úgy érzi, hogy teljesítményét nem értékelik kellőképpen. Közismert tény az is, hogy a házaspárok tagjai rendszerint úgy érzik: nagyobb részt vállalnak a háztartásból és a gyermeknevelésből, mint házastársuk. Ezt a kísérletet végző pszichológusok azzal magyarázzák, hogy saját tetteinkre jobban vissza tudunk emlékezni, mint másokéra. Sőt, a saját negatívan értékelhető tetteinket hamarabb elfelejtjük, mint azokat, amelyekre nem szégyenkezve kell emlékeznünk.

Saját szemünkbe nézni
&Aacutetlagember az, aki magát átlagon felülinek képzeli. Larwood szerint „ha az átlagember úgy viselkedik, mintha átlag fölötti volna, elérhető céljai és vágyai között óhatatlanul ellentmondás keletkezik. Mindez változatlanul túltermeléshez és túlhajszolt fogyasztáshoz vezet.”Az átlagon felüliség képzetét nemcsak magunkra vonatkoztatjuk, hanem kiterjesztjük arra a csoportra is, amelyhez tartozunk. Valószíní, hogy egy adott iskolában mindegyik osztály úgy érzi, hogy valamiben fölülmúlja a többit. Irving Janis pszichológus szerint a nemzetközi konfliktusoknak is egyik fő forrása, hogy mindkét fél saját eljárását tekinti jogosabbnak. A téves önértékelésre vonatkozó kutatások eredményei sok régi bölcsességet igazolnak. A klasszikus görög tragédiákban a hős tipikus vétsége például a hübrisz, az elbizakodottság vétke volt. E hősök – mai kísérleti alanyainkhoz hasonlóan – nem tudatosan tértek rossz útra; az volt a baj, hogy túl sokat képzeltek magukról (azt hitték, különbek az átlagnál), s ez hozta magával a bukásukat. Az emberi gonoszságot persze nem elkövetői, hanem áldozatai látják ilyennek.

Sören Kierkegaard szerint saját bíneinket felismerni ugyanolyan lehetetlen, mint saját szemünkbe nézni.

A szerénység nem azonos önmagunk megvetésével. Ahogy C. S. Lewis angol regény- és esszéíró mondja: a szerénység nem az, ha egy szép ember csúnyának képzeli magát, vagy egy okos ember idiótának. Kényelmetlen érzésünk támad, ha egy Nobel-díjas azt mondja a riporternek: „Hát igen, váratlanul ért a hír, meg örültem is neki, mert az az igazság, hogy valójában az átlagosnál csak kicsit jobb nukleáris bioorganikus mikroökológiai fizikokémikus vagyok.” Hát akkor mi, akik még egy torta receptjének szövegét is alig tudjuk követni, vajon mik vagyunk?Amikor Muhammad Ali kijelentette, hogy ő a legnagyobb, tulajdonképpen nem is vétett a szerénység szabályai ellen. Sokkal rosszabb az álszerénység, amely arra vezethet, hogy – paradox módon – büszkék legyünk arra, mennyire szerények vagyunk.

Az az igazi szerénység, ha nem foglalkozunk önmagunkkal, ha örülünk különleges képességeinknek, de ez nem gátol meg bennünket abban, hogy fölismerjük mások képességeit. Mindkettőt olyan adottságnak vesszük, mint például a testmagasságunkat, s mivel nem tehetünk róla, belátjuk, hogy nincs okunk sem szégyenkezni miatta, sem büszkélkedni vele. Az volna az ideális, hogy az ember becsületesen elfogadná magát olyannak, amilyen, egyaránt kerülve az álszerénységet és az öntömjénezést. Mindebből kiviláglik, hogy igazán szerénynek lenni nem könnyí dolog. §

  • Mi újság ’80 óta?
    Ha összeomlik a személyiségMegkérdeztünk egy szakértőt, hogy az elmúlt években milyen változások történtek, milyen új nézetek születtek a hétköznapi zsenik megítélésében:– Manapság sokkal inkább érvényesek a cikk megállapításai, mint a ’80-as évek Magyarországában – mondja dr. Gyarmathy Éva, az MTA Pszichológiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa. – Mondhatni azok a társadalmi, kulturális változások zajlanak le ma nálunk, amelyek közel harminc évvel ezelőtt Amerikában végbementek. A társadalom elszemélytelenedett, az emberek hozzászoktak, hogy a gépek elvégzik helyettük a munkát, és pénzért bármit megszerezhetnek, így a pénz lett a siker mércéje. A tudás is leértékelődött, hiszen az információ bármikor megszerezhető, akár megvásárolható, és ez elbizonytalanodáshoz vezetett, az emberek nem érezték és ma sem érzik, hogy tevékeny résztvevői lennének a társadalomnak, illetve saját életüknek. Ha például baltával kivágok egy fát, azt tudom, hogy én csináltam, ma azonban már gépek segítségével pillanatok alatt ki lehet irtani egy egész erdőt, s ez meghaladja a képességeket, amelyeket az ember önmagának tulajdonít. Nem tud vele megküzdeni, de a belső bizonytalanságát megpróbálja kifelé leplezni. Az álszerénység nagyon jellemző a magyar társadalomra, és ez korábban is így volt. Kifelé mutatjuk, hogy semmiség az elvégzett munka, mert dicsekedni nem szabad, de közben máshogyan próbáljuk jelezni, hogy mennyire jó, amit csináltunk.

    Társadalmi késztetés, hogy egyedül kell megküzdeni, hiszen sokan nevelik egyedül a gyerekeket, a szingliség elfogadott, sőt ünnepelt életforma, a nagycsaládok is kicsire bomlottak. Egyedül azonban sokszor nem boldogul az ember, és a külső megfelelési vágy másokkal szemben nem tart ki sokáig, így azt érzi, hogy összeomolhat, és ekkor indulnak be a különböző énvédő mechanizmusok. Ritkán előfordul, hogy ez konstruktív, ha például egy tehetséges ember egy területen nem tud megfelelni, és ennek túlkompenzálásaként más területen kiemelkedőt alkot. &Aacuteltalában viszont az történik, hogy megpróbálja másra kivetíteni a rossz érzéseket, és mást hibáztat a kudarc miatt. Ez azonban nem igazi kompenzáció, s azt mutatja, hogy az egyénnek nincs belső kontrollja, hanem külső hatásokra befolyásolható. Az ilyen személyiség veszélyes is lehet, mert ahogy a cikkben is szerepel, a külső befolyásolás akár az erkölcsi elvek teljes feladásához is vezethet. Mint nemrég a meleg felvonulás ellen az egyik agresszíven fellépő ember állította, csak kiment megnézni, mi történik, majd a társas nyomás hatására sodródott bele az eseményekbe.Az is megfigyelhető, amit az áramütéses kísérlet nyomán leírtak, vagyis hajlamosak vagyunk a másikat leértékelni; ő semmit sem ér, csak saját magam vagyok a fontos. A magyarok jellemzően nem csupán a negatív dolgokat tulajdonítják rajtuk kívül álló tényezőknek, de a pozitívokat is. Ebben nemek közötti különbség is lehet. A férfiak nem tudnak a stresszel megküzdeni, bár ők azok, akik a sikerorientáltabbak.

    Hajlamosabbak a pozitív dolgokat a maguk, míg a negatív történéseket a körülmények számlájára írni, ami alapvetően előnyös lenne, de mivel manapság több negatív hatás éri az embert, a férfiak könnyebben elvesztik a belső kontrollt azzal, hogy több dolgot tulajdonítanak külső tényezőknek. A nőknek biológiai szerepükből fakadóan is több belső erőre van szükségük, s emellett a férfiakkal ellentétben inkább a pozitív élményeiket tudják be a külső hatások eredményének, kudarcaikat pedig önmaguknak. &Iacutegy, mivel a kudarcot maguknak tulajdonítják, fenntartják a változtatás jogát és lehetőségét, saját erőből próbálnak megbirkózni a problémákkal.Az internet elterjedésével, a kapcsolatok személytelenné válásával csökkent a visszacsatolás, kevéssé tudjuk számon kérni, amit mondtak nekünk. A kommunikáció azonban csak úgy míködhet jól, ha visszajelzik az egyénnek, mi az, amit jól vagy rosszul csinált, és ez segíthet abban, hogy a belső irányítás kialakuljon. A megoldást a kis közösségek jelenthetik, ezek adhatnak erőt, a nagyban ugyanis elvész az egyén. Kis csoportban, legyen az család, szakkör vagy más kisközösség, érezheti a saját erejét az ember, lehet olyan szerepe, hogy fontosnak tartsa magát.A külső irányítású személyiség egyértelmíen a társadalom hatására alakul ki. Vannak persze a személyiségtípusok között különbségek, az idegrendszer meghatározza, mennyire befolyásolják az embert a külső hatások, de ez a szocializáció során kifejlődő tulajdonság, és manapság a társadalmi-kulturális változások abba az irányba hatnak, hogy egyre kevesebb a belső irányítású személyiség.