Életképek Enver Hodzsa diktatúrájából

„Népünk bölcs vezérének emlékét örökké szívünkben őrizzük. Különösen ma, amikor a szobrait országszerte lerombolják, személyét pocskondiázzák, tanításait megtagadják. Születésének századik évfordulóján szeretnénk tisztelegni előtte azáltal, hogy bemutatjuk nagyszerí vívmányait és azt a teljesítményt, amelyet népünk kizárólag az &#336 iránymutatásával tudott elérni.”Ezzel a bevezetővel indítják weblapukat Enver Hodzsa (helyesen: Hoxha), az egykori kommunista albán diktátor hívei. Nehéz megérteni, vajon mi lehet az oka ennek az Európában egyedülállóan hosszú ideig fennálló egyszemélyi diktatúra megteremtőjét övező tiszteletnek. Mégis teszünk erre egy kísérletet.

A Balkán sasfiók
Enver Hodzsa 1908. október 16-án egy déli városkában született, abban az évben, amikor létrehozták az egységes albán abc-t. Ekkor hazája még az Oszmán Birodalom része volt, négy évvel később azonban népe már a független Albán &Aacutellam megalakulásának örülhetett. A hagyományosan a vérbosszú szokásjogára épülő társadalom a függetlenség kivívása után azonnal egymással harcban álló frakciókra szakadt. Envert jómódú gyógyszerész nagybátyja ezért kimenekítette az országból, és beíratta egy jó neví francia egyetemre. A magas, jóképí és jó kiállású fiatalembernek azonban nem fílött a foga a tanuláshoz, és hamarosan ki is csapták az egyetemről. Ekkor kezdte érdekelni a politika, és hamarosan titkos összejöveteleken szívta magába a kommunista ideológiát. Lelkes híve lett Sztálinnak, ami végigkísérte egész életútját.

1936-ban visszatért hazájába – melyet az albánok Shqipëriának, azaz a Sasok Földjének hívnak –, és francia nyelvi tanári állást vállalt. Három évvel később Olaszország megszállta a fiatal államot. Enver nem volt hajlandó belépni a fasiszta pártba, ezért elbocsátották állásából. Ekkor dohányüzletet nyitott Tiranában, amely rövidesen a földalatti kommunista mozgalom központjává vált. Megalapították illegális pártjukat is, amelynek a jó szervező képességgel bíró fiatalember rövidesen az élére állt, a pártba befurakodott árulók azonban feljelentették, és csak az utolsó pillanatban tudott elmenekülni. Ettől kezdve gyanakvóan figyelte társait, és olykor még legfőbb híveiben is ellenséget látott, akiktől rövid úton megszabadult. A felszabadító partizánharcokban ugyan nem vett részt, de a Tirana bevételét követő napon már politikai jussát követelte. Nem hiába, ugyanis rövidesen megszerezte a legfőbb hatalmat, amelyet többé el sem eresztett. Későbbi életrajzírói természetesen odaretusálták a fényképét a felszabadítókról készült fotókra.

Más a felelős
Ezzel meg is született a mítosz: a népe előbbre jutásáért rendíthetetlenül harcoló vezér alakja. Enver Hodzsa személyi kultusza a Sztálint övező feltétlen tisztelet albán megfelelője volt. Ugyanaz, a sokáig elnyomás alatt élő nép hitéből fakadó erő táplálta, amely csak a tekintélyuralmi kormányzást ismerhette. Az elmaradott, törzsi hagyományokkal terhelt Albániában mindig erős volt a vezér kultusza. Egy karizmatikus személyiségnek hatalmas esélye volt arra, hogy riválisaival leszámolva a saját képére formálja a társadalmat, és élet-halál urává váljon.

Sorstársaihoz hasonlóan megkérdőjelezhetetlen hatalma csak fokozatosan alakult ki. Kezdetben még figyelembe vette párttársai véleményét, sőt gyakran kisebbségbe került nézeteivel. Rendkívüli lavírozó képességével azonban mindig hatalmon tudott maradni. Persze a helyi sajtóban ügyes propagandával sikeresen terjesztette az ország vezetésében elért sikereit, amelyeket kizárólag neki tulajdonítottak. A szükségszeríen bekövetkező kudarcokért pedig mindig másra hárította a felelősséget, akiket aztán megbüntettek. &Iacutegy lassan bírálói is elkoptak mellőle, és talpnyalói mellett végül már önmaga is hinni kezdett mindenhatóságában. Megszámlálhatatlan beszéde, írása jelent meg kötetekben összegyíjtve, hogy a nemzetközi közvélemény is részese lehessen gondolatainak. A nagyobb siker érdekében természetesen saját családtagjait is bevonta a politikába, hogy ezzel is erősítse a pozícióját.

Volt idő, amikor a 43 tagú Központi Bizottságnak mindössze nyolc tagja nem állt vele valamilyen rokoni viszonyban.

A vezérkultusz természetesen külsőségekben is megnyilvánult, amely ugyan nagyrészt hasonlított a többi proletárdiktatúra kifejezési formájához, de még a nyolcvanas években is virágzott. Szobrai megszámlálhatatlanul ott álltak a köztereken, márványtömbökből kifaragott neve domboldalakat csúfított el. Az újságok állandóan az ő idézeteit harsogták, megemlítésekor mindenki azonnal vastapsban tört ki. A YouTube neví videomegosztó weboldalon számtalan felvételt találhatunk olyan színházi előadásokról, amelyeken népszerí albán színészek adják elő el-elcsukló hangon a Legfőbb Elvtársat dicsőítő talpnyaló költők verseit. 1978-ban soha nem látott külsőségek között ünnepelték meg Hodzsa 70. születésnapját. A Nemzeti Stadionban megrendezett szertartás koreográfiája leginkább a mai észak-koreai felvonulásokra emlékeztetett. Amellett, hogy természetesen róla nevezték el a Nemzeti Múzeumot és az első egyetemet, ekkor avatták fel az elbasani „Párt acélja” neví kohászati mívet és a fierzai „Párt fénye” neví vízierőmívet is. Rövid ideig még a vezér halála után is Hodzsa, Marx, Lenin és Sztálin képei alatt vonultak az emberek az állami ünnepségeken.

&Oumlsszeesküvők
Persze az évek során közeli munkatársai előtt sokszor lelepleződött a vezérről kialakított kép hamissága, de Enver mindig képes volt önkritikát gyakorolni, ezért végig a helyén maradhatott, később pedig megszabadult a kritikus hangoktól. &Iacutegy aztán nyilvánosan sosem mondták ki, hogy a király meztelen. A pártiratok szerint az 1948 és 1955 közötti időszakban 307(!) összeesküvést számoltak fel. A nép ellenségeit koholt politikai vádak alapján munkatáborokba zárták vagy kivégezték. Ahogy a vezér egy konferencián mondta: „A párt és a proletárdiktatúra vasökle lesújtott rájuk és a szemétdombra juttatta őket, ahol a forradalom összes árulójának helye van.” Az egész országot átszőtte a besúgóhálózat.

Az általános iskolából elégtelen osztályzattal is tovább lehetett lépni, ha valaki feljelentette a szüleit.

Az államvédelmi hatóság, a Sigurimi, a szovjet KGB módszereit lemásolva bárkit letartóztathatott, aki a vezérnek nem tetszett. A börtönökben a legkülönbözőbb módszerekkel kínozták és vallatták a foglyokat, amelyekbe a cigarettacsikkel való égetés épp úgy beletartozott, mint a kényszeritatás. 11 év felett államellenes cselekedetért és szabotázsért bárkit törvényesen kivégezhettek. Hodzsa életének utolsó másfél évében csaknem teljesen megvakult. Aki ezt követően akárcsak véletlenül is felemlegette azt az albán közmondást, hogy: „A vak holló még feketébbnek tínik” az hamarosan eltínt a Sigurimi egyik cellájában. A vezér politikai ellenfeleivel való leszámolásának legismertebb példája, a hozzá mindvégig hí egykori harcostárs és miniszterelnök, Mehmed Shehu esete. Amikor 1980-ban a kormányfő megpróbálta önként visszavonulásra bírni a betegeskedő Hodzsát, a feldühödött vezér alapos bosszút állt. Shehut 1981. december 17-én holtan találták ágyában, egy pisztolygolyóval a fejében.

 Hivatalosan idegösszeomlás következtében végrehajtott öngyilkosságnak tüntették fel a halálát, de mindenki tudta, hogy a titkosrendőrség gyilkolta meg Hodzsa utasítására. Közvetlenül halála előtt ugyanis a pártfőtitkár és a Politikai Bizottság más tagjai megvádolták őt azzal, hogy Jugoszlávia részére kémkedett, sőt az ő utasításukra meg is akarta gyilkolni főnökét. &Aacutellítólag a miniszterelnök felesége Párizsban kapta a lassan ható mérget, melyet Hodzsa ételébe kellett volna kevernie. &#336 azonban megijedt, s lelkiismeret-furdalástól gyötörten a WC-be öntötte a mérget, majd még aznap éjjel maga ellen fordította a fegyverét. Szárnyra keltek olyan hírek is, hogy Hodzsa saját kezíleg ölte meg őt a Központi Bizottság egyik ülésén, majd holttestét otthonába szállították. Tény az, hogy a kor albán jogrendje bínnek minősítette az öngyilkosságot, így Shehu már halála napján a „nép ellensége” lett, s egy jelöletlen sírba helyezték el holttestét. „&Uacutegy temették el, mint egy kutyát” – írta Hodzsa az emlékirataiban. A bosszú Shehu hozzátartozóira is kiterjedt. Feleségét és három fiukat 1982-ben börtönözték be.
 
Sztálin-klón
Enver Hodzsa különösen tehetségesnek bizonyult a régi barátokkal való összeveszés és új szövetségesek szerzése terén. Ennek első példái a jugoszlávok voltak. A háborúban és azt követően Belgrád hathatós támogatást nyújtott Albániának az ország újjáépítésében és a szocializmus alapjainak lerakásában. Amikor azonban a kölcsönök visszafizetéséről lett volna szó, Hodzsának kapóra jött, hogy Sztálin összeveszett a jugoszláv vezetővel, Joszip Broz Titóval. Azonnal talált a pártellenzékben olyan embereket, akik az északi szomszédnak kémkednek, és nem mellékesen az ő életére törnek. &#336ket aztán rövid időn belül likvidálták. Ezt követően Hodzsa kiutasította az országból a jugoszláv tanácsadókat és minden kapcsolatot megszakított Belgráddal. Ugyanakkor megszaporodtak moszkvai látogatásai. Az albán államháztartási deficitet a Szovjetunió hosz-szú lejáratú hitelekkel kompenzálta. &Oumlt alkalommal találkozott Sztálinnal, és hogy nagyon is kitínő tanítványnak bizonyult, azt a következő 1953-as beszéde is jól példázza: „A marxizmus–leninizmus azt tanítja, hogy minél élesebb az osztályharc, annál elszántabban és elkeseredettebben harcol az ellenség. Ez bebizonyosodott a kulákok példáján, akik arra vetemedtek, hogy kézigránátokat dobtak a földfoglaló parasztokra.”

Sztálin halála után Hruscsov az SZKP XX. Kongresszusán beismerte a múlt bíneit és feltárta a sztálini személyi kultusz visszásságait. Ez persze nem tetszett Hodzsának, de egyelőre haladt az árral: „Követelem, hogy egyszer és mindenkorra vessenek véget a személyem iránti féktelen megnyilvánulásoknak – amelyek külsőleg abban nyilvánulnak meg, hogy nevemet skandálják –, hogy vessenek véget mellszobraim felállításának a városokban és fényképeim ok nélküli közlésének az újságokban és folyóiratokban.” Belül azonban egészen mást gondolt, és csak az alkalmat leste, hogy visszavághasson. Erre 1960-ban jött el az idő. Miután a Román Kommunista Párt kongresszusán Hruscsov megbélyegezte a Mao vezette Kínát, Hodzsa azonnal védelmébe vette a hatalmas távol-keleti országot. A szovjet pártvezetés válaszul az ígért gabonaszállítmányokat nem indította el az aszály sújtotta Albániába, mire Hodzsa így kelt ki magából:

„Miközben a szovjet patkányok dőzsölnek a gabonában, az albán emberek sorra éhen halnak".

Sztálint azonban megvédte: „Nagyszerí ember volt, aki győzelemre vitte a kommunizmus ügyét egész Európában. A hruscsovisták azonban alig tudták kivárni, hogy meghaljon, és magukhoz ragadhassák a hatalmat. Persze amíg Sztálin élt, pontosan ők voltak, akik dicshimnuszokat énekeltek róla. A halála körülményeit azóta sem tisztázták.” Megbírálta Nagy Imre titokban történt kivégzését is, és kijelentette: Sztálin ezt nyilvános perben tette volna. Közben kiderült az is, hogy Moszkva kísérletet tett Hodzsa elmozdítására, de a Sigurimi leleplezte a szervezkedést, és öt szovjetbarát politikai vezetőt kivégeztek. Hruscsov még egyszer kísérletet tett a békülésre, és meghívta az albán vezérkart, de Shehu kijelentette: „Készek vagyunk összehúzni nadrágszíjunkat és füvet enni, ha kell, de nem hódolunk be önöknek, nem kényszerítenek térdre bennünket. Aki nem ért egyet velünk, azt szemen köpjük, pofán vágjuk, s ha kell, golyót eresztünk a fejébe”. Ezek után 1961 októberében, az SZKP XXII. Kongresszusán kiközösítették Albániát a kommunista tömbből, s decemberben megszíntek a diplomáciai kapcsolatok a két ország között. A szovjet tanácsadók csomagoltak…

Sárgaláz
Kína – noha maga is gazdasági gondokkal küzdött – azonnal pótolta a kieső szovjet gabonaszállítmányokat. Az „ellenségem ellensége a barátom” elv alapján Hodzsa készségesen csatlakozott Mao Ce-tung politikájához. Tirana és más városok közterein megjelentek az „Éljen a megbonthatatlan kínai–albán barátság” feliratok. Kínai segítséggel építették fel 1967-ben az első albán rádióadót, amelyen folyton Sztálin, Hodzsa és Mao Ce-tung dicshimnuszait sugározták. Ugyanakkor a kínaiak és albánok között felmerülő nyelvi korlátokat ironikus módon az orosz nyelv segítségével hidalták át. A kínai híradók akkoriban Albánia esetében európai nagyhatalomról beszéltek. A romló életkörülmények, a silány minőségí áru ugyanakkor felszínre hozták a kritikus hangvételt is. A mívészek támadták a dogmatikus szocialista realizmust, és nehezményezték, hogy az irodalom, a képzőmívészet a pártpolitika játékszerévé vált. A kialakult helyzetben – a Mao Ce-tung nevéhez fíződő kulturális forradalom mintájára – Hodzsa 1966-ban meghirdette a saját kulturális forradalmát.

Sajátos reformokat vezettek be a politikában, a hadseregben és a gazdasági életben. &Oumlsszesen hat miniszteri tárcát töröltek, köztük olyan alapvetőt is, mint az igazságügyi tárcát. Az értelmiségi dolgozókat kötelezték, hogy kommunista szombatokon vegyenek részt a termelésben. A mozgalomnak az „&Oumlsszpontosított ökölcsapás az imperializmusra” nevet adták. A fizetéseket maximálták, amely persze negatívan hatott a munkakedvre. A hadseregben eltörölték a katonai rangokat és helyette politikai komisszárokat küldtek ki a laktanyákba, akik semmit sem értettek a hadászati taktikából. A következő évben elsöprő kampányt indítottak a vallás ellen, arra hivatkozva, hogy az egyházak megosztják és tudatlanságban tartják az albán népet. Egyetemisták „spontán” tiltakozó akciókat szerveztek országszerte, melynek nyomán százával rombolták le a mecseteket, templomokat, kolostorokat, vagy raktárakká, mozikká, tornatermekké alakították át azokat. Mindennek eredményeképpen 1967-ben Hodzsa végre bejelenthette népének:

Albánia a Föld első és egyetlen hivatalosan is ateista országa.

Az albán–kínai kapcsolatokban az 1970-es évek elején állt be változás, amikor Mao nyitott az Egyesült &Aacutellamok felé, hogy kitörhessen nemzetközi elszigeteltségéből. Az albán vezetők megvetéssel fogadták ezt a lépést, és nem fukarkodtak a bírálattal. Mao 1976-ban bekövetkezett halála után utolsó szövetségesét is elvesztette. „Kína Hruscsovhoz hasonlóan letérdelt Tito előtt, az opportunizmus és a demagógia mély mocsarába süllyedt.”Válaszképpen Kína 1978 nyarán bejelentette az Albániának nyújtott gazdasági és katonai segítség megszüntetését. Ahogy egy veterán kommunista annak idején megfogalmazta: „Hodzsa folyton megharapja azt a kezet, amelyik táplálja”.

Lőrések
Az örökös konfrontációval Albániának sikerült teljesen elszigetelnie magát. Ahogy Hodzsa írta: „Kérlelhetetlen harcot indítottunk az amerikai imperializmus, a szovjet szociálimperializmus, a jugoszláv és kínai revizionizmus ellen.” Durva szavakkal illette a sztálini útról letért árulókat. Miután Albánia patrónus nélkül maradt, Hodzsa a párt és az ország fő irányvonalát az izolacionizmusban, a gazdasági önellátásra való berendezkedésben határozta meg. Utolsó nyilvános felszólalásán, az 1981 novemberében tartott pártkongresszuson büszkén vallotta: „Pártunk, államunk és népünk egyedül és szemtől szemben harcol egy kolosszális ellenséges erő, a bennünket bekerítő kapitalista-revizionista világ ellen.” Ehhez azonban erőt kellett mutatni a külvilág felé. Albánia már 1968-ban, Csehszlovákia kommunista megszállására válaszul kilépett a Varsói Szerződésből, és a paranoiás Hodzsa meg volt róla győződve, hogy a nagyhatalmak csak az alkalomra várnak, hogy az ő kommunista paradicsomába is behatoljanak. A várható katonai csapásra válaszul véderőmí-építési programba kezdett, melynek eredményeként néhány év alatt mintegy 700 000 kisebb-nagyobb beton lövészbunkert építtetett országszerte.

Az egyenként 5 tonna súlyú, az eszkimói iglura emlékeztető, vasbetonból készült építményekbe négy-négy ember fért el, akik kis téglalap alakú lőrésen keresztül figyelhették a közeledő inváziós erőket. A bunkereket tervező főmérnöknek állítólag maga Hodzsa parancsolta meg, hogy bújjon be egybe, aztán T–34-es tankokkal lövetni kezdte, hogy kiállja-e a próbát. Emberünk kissé megszédülve, de élve kászálódott ki belőle. Miután megsemmisíteni szinte lehetetlen ezeket a betonkolosszusokat, még ma is ott éktelenkednek a domboldalakon, kertekben és tengerparton. Csakhogy ezeket már többnyire a fiatalok használják az optimista népszaporulat biztosítása érdekében. Az albán légierő „hatékonyságáról” ugyan sok vicc fennmaradt, de azért ne feledjük, hogy még ma is büszkén mutogatják az egyetlen általuk lelőtt amerikai kémrepülőgépet!

1976 decemberében elfogadták az ország második sztálinista alkotmányát. Az alaptörvény ugyan garantálta a szólás-, a sajtó- és a gyülekezési szabadságot, de ezeket a jogokat a közösségi cél, azaz a szocializmus építése alá rendelték. A törvény szigorúan tiltotta külső gazdasági segélyek vagy hitelek elfogadását, vagy a külföldi vállalatokkal történő bármilyen együttmíködést. Az áruhiány következtében bevezetett jegyrendszer egészen 1975-ig fennmaradt, de azt követően is csak a központilag meghatározott fejadagokhoz lehetett hozzájutni. Az elzákózás természetesen kiterjedt a polgári lakosságra is. Albán állampolgár nem utazhatott külföldre, a tv napi négy órában csak pártpropagandát közvetített: Enver Hodzsa gyárlátogatásait és véget nem érő beszédeit. A külföldi rádió- és televízióadókat a legkorszeríbb zavaróberendezésekkel tették elérhetetlenné, hogy „a nyugati fertő ne férkőzhessen be a tudatukba.” A Bibliából vagy a Koránból ismert nevek viselőit kötelezték arra, hogy egy szocialista utónévkönyv segítségével kijavíthassák a hibát. A nyugati rockzenét és az ökölvívást, mint durva sportot betiltották. Albánia amúgy sem vett részt az olimpiákon, hogy ne kelljen szovjet vagy kínai sportolókkal egy légtérbe kerülniük. Azt a néhány turistát, aki az országba tévedt, szigorúan átkutatták a határon és elkobozták tőlük az „illetlen kiadványokat”. Az albán hajviselettől eltérő frizurájú külföldieket fodrászhoz küldték, és ha nem engedelmeskedtek, már fordulhattak is vissza.

&Uumlres piramis
Hodzsa 1973-ban szenvedte el az első szívrohamát. Egészségi állapota fokozatosan romlott. Cukorbeteg lett és többször is szélütést kapott, melynek következtében tolókocsiba kényszerült. Nyugdíjba vonulása után (1981) tiranai villájában, az emberektől hermetikusan elzárt negyedben tengette életét, de továbbra is rajta tartotta ujját az ország ütőerén. 1985. április 9-én reggel újabb szívrohamot kapott, melynek következtében kómába esett és két nappal később elhunyt. Szelleme azonban tovább kísértett. 1986-ban az AMP IX. kongresszusán utódja így áradozott: „Enver elvtárs nincs többé velünk, de velünk van halhatatlan míve, bölcs tanítása és útmutatása.”

Hodzsa halála után az albán fővárosban saját lánya és veje által tervezett hatalmas üvegpiramist építettek számára, de az új szelek következtében már soha nem szállították ide a holttestét. Az 1991. február 20-i tiranai százezres antikommunista tüntetésen ledöntötték az egykori diktátor aranyozott szobrát, majd néhány hét alatt megsemmisítették összes fellelhető képmását. Könyveiből kitépett fotóit WC-papírnak használták. A Nemzeti Múzeumból – amely egykor Hodzsa életútját mutatta be – úgy kisöpörték az emlékét, hogy azóta sem sikerült feltölteni történelmi tárgyakkal. A második emeleten régészeti leletek helyett még ma is bélyeggyíjteményekben gyönyörködhetünk. Hodzsa testét időközben exhumálták a Hősök temetőjéből és szerény körülmények között újratemették. De emlékét még mindig ápolja néhány követője. §