Óriási jéghajó, gyilkos Nap-tükör

Gigantománia a II. világháborúban
Fantasztikus míszaki elképzelésekben nem volt hiány a II. világháború idején sem. Ilyen az a kolosszális méretí repülőgép-anyahajó, amelyet az angolok jégből akartak elkészíteni. A hitleri Németországban pedig katonai írállomást terveztek, amely gigantikus tükörrel perzselte volna halálra az ellenséget. Mindkettő megmaradt tervnek, de a részletek még ma is érdekfeszítőek.Anyahajó a fürdőkádban
1942 decemberében elképesztő ötletet ismertettek Winston Churchill brit miniszterelnökkel: építsenek egy 1200 méter hosszú repülőgép-anyahajót, méghozzá jégből. Mivel irtózatosan vastag lesz a hajótest, nincs az a német torpedó, amely kárt tudna tenni benne, így nyugodtan állomásozhat az Atlanti-óceán közepén. Az óriási kifutópályáról a kétmotoros bombázók is fel tudnak szállni, tehát a szövetségesek konvojait sokkal jobban meg tudják védeni a német tengeralattjárók támadásaitól. Churchill szokatlan helyszínen, a fürdőkádjában hallgatta meg a tervet. De az előadó sem volt akárki: a közkedvelt admirális, Lord Louis Mountbatten aki a hatás kedvéért egy jégdarabot pottyantott a miniszterelnök kádjába. És a szürkéssárga jég nem olvadt el a melegben, mert különös módon készült: fírészporral elegyített vízből. Ez volt a pykrete, névadója – és a gigantikus jéghajó kiötlője – pedig egy különös figura, Geoffrey Pyke feltaláló, hírszerző és újságíró.

Az anekdotába illő előjáték után Churchill titkos utasítást adott ki: azonnal lássanak neki a különös terv megvalósításának, amelyet elneveztek Habakkuk-projektnek. Bár az ószövetségi próféta nevét – közép-európai írásmódban: Habakukk – a tengerészetnél sem ismerhették igazán, mert ők többnyire így említették a titkos tervet: Habbakuk (bár más források szerint egy titkár tehet a betíhibáról). &Aacutellítólag a próféta következő mondatai miatt esett a választás az ő nevére: „Nézzetek szét a népek között, vizsgálódjatok, és csodálkozással csodálkozzatok, mert oly dolgot cselekszem a ti napjaitokban, mit el sem hinnétek, ha beszélnék!” &Aacutem a tengeren zajló események inkább szörnyülködésre, mint csodálkozásra adtak okot: a szövetsége-sek szállítóhajói súlyos veszteségeket szenvedtek. Például 1942 novemberében 134 hajót süllyesztettek el a német tengeralattjárók.

Jéghegy vagy míjég?
Eredetileg jéghegyből lehasított kifutópályát talált ki Geoffrey Pyke, amelyet a sarkköri vizekről kellene odavontatni az Atlanti-óceán közepére. De amikor néhány tudóst is bevont az ötletelésbe – köztük volt a leendő kémiai Nobel-díjas Max Perutz –, kiderült, hogy az északi jéghegyek gyöngék, hamarosan széttöredeznének az óceán erős hullámverésétől. Ezért jött kapóra a pykrete nevezetí mesterséges jég – egy bécsi emigráns, Herman Mark kémikus leleménye –, amelyhez csak édesvíz kellett és fírészpor (esetleg faforgács vagy gyapot). &Uacutegy akarták felépíteni a gigantikus repülőhordozót, mint az eszkimók az iglut: kisebb jégtömbökből. Helyszínnek pedig Kanadát választották (korábban a Szovjetunió is szóba került). Előbb azonban kipróbálták a pykrete ellenállóképességét – többek közt víz alatti robbantásokkal –, és valóban olyan erősnek bizonyult, mint a beton.

De legalább egy hajómodellt is kellett építeni az anyagból. 1943 közepén neki is láttak ennek a kanadai Patricia-tó partján (Albertában). A 18 méter hosszú modellt kívülről fával, belülről szurokkal és tílevelekkel szigetelték, s egy kis hítőmotor fújta a hideget a jégbe illesztett csővezetéken át. Az álcázásról úgy gondoskodtak, hogy csónakháznak látszó faépületben végezték a munkálatokat. Egyébként a pykrete-ben kétkedőkre rácáfolva több nyarat is kibírt az alkotmány.Használható prototípus gyanánt viszont már igazi kolosszust terveztek, miközben a légierő és a haditengerészet egyaránt újabb követelésekkel állt elő. Végül a Habakkuk–II hossza 610 méter, vízkiszorítása kétmillió tonna lett volna – annyi, mint 50-60 „közönséges” anyahajóé –, a torpedókkal dacoló hajófal vastagsága 12 méter. Ráadásul a repülőhangárok fölötti fedélzetnek ki kellett volna bírnia az egytonnás bombatalálatot is. Irtózatos erő kellett ahhoz is, hogy a 150-200 repülőgépet – és másfél ezer fős legénységet – szállító Habakkuk egyáltalán megmoccanjon: 33 000 lóerő. Ezt gőzgenerátorok fejlesztették volna, árammal táplálva 26 villanymotort (a közönséges hajómotorok megolvasztanák a jeget), de így is lomhán, óránként legföljebb 18 kilométert haladt volna az óriás. Az építés költségét előbb 70, majd 80 millió dollárra becsülték, Kanada pedig 1944-re ígérte a gigantikus prototípust.

Lövések a konferencián
Mountbatten admirális – az egyesített hadmíveletek parancsnoka – tartott még egy lelkesítő szuperjég-bemutatót Quebecben, a katonai konferencián (1943. augusztus), ahol több fontos stratégiai döntés született. A vendéglátó kanadai miniszterelnök, William King mellett megjelent Churchill és Roosevelt, valamint a legfontosabb tengernagyok és tábornokok. Mellesleg ekkor írták alá a titkos quebeci egyezményt a nukleáris technológia megosztásáról (amit később kölcsönösen megszegtek). Persze a jégből készült hajóóriás csak kis epizód volt a tárgyalások sorában, ám a bemutató nagyon hatásosnak bizonyult. A konferenciaterem előcsarnokában várakozó magas rangú tisztek két dörrenést hallottak odabentről. „Te jó isten, az amerikaiak lőnek az angolokra!” – kiáltott fel a brit légimarsall, sir William Welch. Az őrök berohantak a terembe, ahol azonban a lövéseket nem szörnyülködés, hanem nevetés követte.

Lord Mountbatten ugyanis a tábornokok és admirálisok ülésére kétféle jégtömböt hozatott be: egy közönségeset és egy pykrete-ből készültet. Majd pisztolylövéssel szemléltette, mennyivel erősebb a míjég, amelyről csakugyan lepattant a lövedék – és súrolta egy amerikai admirális (Ernest King) nadrágszárát, majd belefúródott a falba. A baleset nem riasztotta el a közönséget, még a veszélyben forgó tengernagynak is tetszett a katonás demonstráció és a betonszilárdságú jég.Fontos volt megnyerni az amerikaiakat, mert nem vághattak bele a fantasztikus tervbe az ő anyagi támogatásuk nélkül – s a pénz mellett temérdek nyersanyagra is szükség volt. Bár a Habakkuk–II azzal kecsegtetett, hogy gigantikus mérete dacára nem kell rá sok fémet pazarolni – amelynek a világháborús hadigépezet amúgy is szíkében volt –, tervezés közben kiderült, hogy a belső szerkezet nagyon is anyagigényes.

Olvadozó óriás
Az amerikai haditengerészet és a brit admiralitás technikai szakértői nem bíztak a terv sikerében, Roosevelt elnök míszaki tanácsadója pedig „elképesztő hülyeségnek” tartotta az egészet. A pykrete kiötlője, Max Perutz pedig megállapította, hogy hiába keményebb a mesterséges jég, mégis a tervezettnél jóval erősebb acélszerkezetre, hatékonyabb szigetelésre és fokozott hítésre lesz szükség. (Ennek oka az úgynevezett hidegfolyás. A jelenségre hétköznapi példa, hogy a régi ablaküveg felül elvékonyodik, alul megvastagszik.) A terv szerint a hajótestet mínusz 15 Celsius-fok alá kellett híteni, amelyről csőhálózat és sírített levegő gondoskodott. Mindez alaposan növelte a költségeket és persze a stratégiai fontosságú nyersanyagok felhasználását is. Végül már 40 000 tonna szigetelőanyaggal és több ezer kilométer hítőcsővel számoltak. A tengerészet pedig – mintegy hagyománytiszteletből – továbbra is ragaszkodott a kormánylapáthoz, bár a hajó menetirányát eredetileg csak a motorokkal szabályozták volna. Arról viszont fogalma sem volt a tervezőknek, hogy egy ilyen százméteres lapátot miként lehetne mozgatni. Ehhez képest szinte mellékes gondnak tínt, hogy a pykrete-hez irtózatos mennyiségí cellulóz kell, ami papírhiányhoz vezetne.

Időközben a Habakkuk fő támogatóját, Mountbatten tengernagyot – miután kinevezték a szövetségesek délkelet-ázsiai parancsnokának – Burmába rendelték, és a jégóriás iránti érdeklődése is megcsappant. 1943 októberében pedig sikerült repülőteret létesíteni az Azori-szigeteken (addig Portugália beleegyezésére kellett várni), tehát a légierőnek se kellett már ilyen gigantikus úszóbázis. És nem csak a német tengeralattjárók támadásait sikerült visszaszorítani, hanem az angol légiflotta hatótávolsága is megnőtt. Abból a temérdek acélból pedig, amit elnyelt volna a Habakkuk–II jeges gyomra, sok anyahajót lehetett építeni – hagyományos, jól bevált technológiával. &Iacutegy 1943 decemberében végleg lefújták a gigantikus tervet. Egyébként is már más gondok foglalkoztatták a merész kedví Mountbatten lordot: a japánokkal harcoló Csang Kaj-sek tábornok csapatait kellett támogatnia. Persze erre is volt fantasztikus ötlete Geoffrey Pyke-nak – a gigantikus jéghajó megálmodójának –, mégpedig az, hogy csőpostát építsenek, előbb csak a hajókon küldött utánpótlás gyorsabb kirakodásához, aztán a nehéz terepen is. Ezen aztán bármikor küldhetnek utánpótlást a baráti kínai hadseregnek, csak sírített levegő szükségeltetik. Talán mondanunk sem kell, hogy ebből a nagyszabású elképzelésből szintén nem lett semmi.Érdekes egyébként, hogy bár biztató volt a betonkemény míjég bemutatkozása, Geoffrey Pyke szerényebb ötletét sem próbálták ki, miszerint pykrete-ból készítsenek kisebb (60×15 méteres), a partraszállást segítő úszóegységeket, hajóágyúval a közepén. Máig sem próbálták ki a pykrete-ot komolyabb célokra, sőt azt sem, hogy napjaink míanyagaival vegyítve mit tudna a jég.

Tömeggyilkos tükör
Bár az írhajózás még csak az ábrándozás korszakában járt, a nemzetiszocialista (rög)eszmék szellemében már írhadviselésen törték a fejüket német mérnökök és fizikusok. Gigászi, három négyzetkilométer (!) felületí tükröt terveztek, amely Föld körüli pályán kering majd, bevetésre készen. Ez lett volna a Sonnengewehr, vagyis a Nap-fegyver. Amint a szörnyí szerkezet személyzete megkapja a parancsot és a koordinátákat, rakétahajtómívekkel a kívánt irányba fordítja a homorú tükröt, és a célpont percek alatt elpusztul. A koncentrált napsugárzás 3000 fokra hevít minden élőlényt és tárgyat, ami csak a hatósugarába kerül. Az iszonyú hőhatástól nem is elégnek, hanem valósággal elpárolognak a szerencsétlen emberek – talán egy rövid halálordításra marad idejük –, az épületek összeroskadnak, a jármívek és a sínek pacallá olvadnak, a felszíni vizek elgőzölögnek. Ha kell, még a tengert is felforralja a csodafegyver.Még az óvóhely sem biztos menedék, ha nincs elég mélyen, és nem tudják időben lezárni a szellőzőkürtőket, elvégre azokon át lejut a pusztító forróság. Szóval mindent elsöprő módja ez a hadviselésnek, akár katonai, akár polgári célpontok ellen vetik be a Nap-fegyvert, amelyet persze ismét ártalmatlan irányba fordítanak a támadás végeztével. Kérdés, hogy közben mi történik azzal a területtel, amelyet a félelmetes sugarak csak úgy felületesen végigszántanak – ugyanis függönyt nem terveztek a tükör elé.

Békés élet a fedélzeten
Mivel a Nap-fegyvert személyzettel képzelték el, róluk is gondoskodni kellett. A lakóterek és a vezérlőterem levegőjét üvegházba plántált növények tisztítják meg a szén-dioxidtól, az oxigént pedig szükség esetén kémiai reakcióval pótolják. A személyzet a tervek szerint mágneses lábbeliket visel, hogy ne röpködjön ide-oda, hanem katonás testtartásban tegye a dolgát. Energiáról a Nap ereje gondoskodik, erre a célra gőzhajtású dinamókat képzeltek el. A gigantikus tükör felülete a német mérnökök szerint tiszta nátriumból készülhet – pedig megálmodhatták volna az ultrakönnyí, fémgőzölt míanyag hártyát –, háta mögül pedig bolygóközi írhajók, netán csillaghajók indulhatnak. &Iacutegy a „végső győzelem” után a nemzetiszocialista szellem szétterjed az egész Naprendszerben, sőt…

Egyébként a tükröt hordozó írállomás ötletadója, Hermann Oberth Magyarországon született, és már ifjú korában nagyon érdekelte a rakétatechnika, annak is a békés oldala: a világír meghódítása. A szász nemzetiségí fizikus másfél évtizedig tanított gimnáziumi tanárként Erdélyben (Segesváron és Medgyesen), majd a bécsi és a drezdai egyetemen kutatott, 1941-ben pedig a német rakétaprogramhoz vezényelték Peenemündébe. Wernher von Braun – a német és az amerikai rakétafejlesztés meghatározó alakja – nagyra becsülte Hermann Oberthet, a világír professzorának nevezte őt, és a háború után az USA-ba hívta közös fejlesztőmunkára. Elvégre Oberth már az 1920-as évektől jövőbe mutató koncepciókkal foglalkozott, ilyen volt például a folyékony hajtóanyagú, többfokozatú rakéta, az írtávcső, majd az ionhajtómí. 1929-es könyvében (Wege zur Raumschiffahrt – Az írhajózáshoz vezető utak) már írállomásról ír, amely 1000 kilométer magasan keringve számos békés célt szolgál: reléállomásként továbbítja a rádióadásokat, meteorológiai és csillagászati megfigyeléseket végeznek róla.

Egy 100 méter átmérőjí, homorú tükör pedig – a Nap sugarait a Földre irányítva – gőzturbinákat tud hajtani, ingyen termelve az áramot. A világír professzora gondolt az állomás mesterséges gravitációjára és ellátására is, fölvázolva egy forgó szerkezetet és a személyzet ellátásáról gondoskodó teherírhajókat. Az írállomás építését előre gyártott elemekkel kívánta megoldani.Mindebben a hitleri Németország tucatnyi mérnöke és fizikusa a fegyvert látta meg. Elvégre a szárazföldi haderők kísérleti intézetének tagjai voltak – egy kis falu, Hillersleben melletti nagy lőtéren munkálkodva –, akik idejük nagy részében nem az írhajózás jövőjén törték a fejüket, hanem a tüzérség fejlesztésén. Ilyen volt a Tigris tankhoz tervezett, 10 kilométer hatótávú rakéta, az óriási írméretí (600 mm-es) mozsárágyú, a segédrakétával gyorsított tüzérségi lövedék és még sok egyéb. (Aki az intézet eredeti, nyelvtörő nevére kíváncsi, annak íme: Heeresversuchsanstalt Hillersleben. Egyébként a háború után az oroszok egyből kisajátították és 1994-ig használták a lőteret, majd a német szövetségi hadsereg vette át.)

Ez is csak terv maradt
Persze akkoriban egyetlen gramm anyagot se tudtak Föld körüli pályára állítani, nemhogy tíz- és százezer tonnákat. S mivel 1945-öt írtak, arra sem maradt idő, hogy modell formájában kipróbálják a náci írcsodafegyvert (a tiszta nátriumból tervezett tükörfelület miatt ehhez vákuumkamra kellett volna). De azért a puszta fantáziálásnál valamivel többről volt szó: a kísérletezéshez szükséges német rakétatechnika jócskán túljutott az első szárnypróbálgatáson. A közismert V–2 Anglia elleni bevetése után Peenemündében egy interkontinentális rakéta hajtómívével kísérleteztek 1945 elején (ez lett volna az USA ellen bevethető, 5000 km-es hatótávú A9). Wernher von Braun pedig javában tervezgette a négylépcsős A12-es típust, amellyel alacsony pályára (kb. 300 km magasra) lehetett volna feljuttatni 10 tonnányi hasznos terhet. A maga nemében ez a többfokozatú rakéta is gigantikus: 70 méter magas, 4100 tonnás lett volna. Persze a Nap-fegyver alkatrészeit ennél jóval magasabbra, 8100 kilométeres pályára kívánták, ami a meglévő hajtómívekkel reménytelen feladatnak tínt – nem is beszélve az egyéb technikai nehézségekről. &Iacutegy minden elrugaszkodottságuk dacára a német tervezők elég józanul kalkuláltak, amikor – folyamatos fejlesztés esetén – 1995-re jósolták a hadrendbe állítást.

Kipróbálta Moszkva és Hollywood
1993-ban az oroszok fellőttek egy kis Nap-tükröt (ez volt a Znamya–2), amely, miután szétnyílt az írben, 20 méter szélesen verte vissza a fényt. Európában is látható volt teliholddal felérő fénye, ám csak 5 kilométer széles sávban. Néhány óra múlva más irányba fordult, majd – ahogy eredetileg is tervezték – elégett a légkörben. Utódját, a Znamya–2.5-öt valamivel nagyobbra szabták, de az kudarcot vallott: beleakadt a Mir írállomás egyik antennájába. Pedig 5-10 telihold fényét várták tőle, ami a Földön 7 kilométer átmérőjí területet világított volna meg. (Ezt is csak egynapos kísérletnek szánták, hogy kipróbáljanak egy jobban visszaverő felületet.)

A 60–70 méter átmérőjíre tervezett harmadik tükröt már föl se lőtték, és alighanem jobban jártunk így. Mert ha elvesztik fölötte az irányítást, akkor még hónapokig egy ide-oda bóklászó Nap-tükör ijesztett volna rá időnként emberekre és állatokra – méghozzá 100 telihold fényével!Hollywood ehhez képest megkésve mutatta be, mire számítsunk, ha gonosz összeesküvők hatalmukba kerítenek egy tükröző míholdat, amely látszólag békés célokra készült (Die Another Day – Halj meg máskor, 2002). A nemzetiszocialista Nap-fegyverhez képest ugyan pirinyó a filmbeli Icarus szatellit, de legalább gyémántokból van a tükre. James Bond, a legyőzhetetlen szuperügynök kellett ahhoz, hogy megmentse &Aacutezsiát egy észak-koreai merénylettől, amelynek során a míhold és a Nap erejével semmisítették volna meg az északot és délt elválasztó aknazárat. §