Sokszor hallottunk már a Földet fenyegető aszteroidákról, a globális felmelegedésről, a jégkorszakról – és még néhány óriási katasztrófáról, amely egyből romba döntené civilizációnkat. Sőt akár minden két- és négylábút elpusztítana a Földön. De ne ragadjunk le ezeknél a forgatókönyveknél, hiszen már Hollywood is megunta őket, lássunk öt olyan végzetes csapást, ami legalább ilyen látványos és borzalmas – mégis alig hallani róluk.Ragyogni fog a végzetünk?
Új csillag ragyog fel az égen, elhomályosítva a napot – ám ez csupán egy-két percig tart. Gyönyörködni vagy szemészhez menni azonban már nem marad időnk, mert végzetes csapás éri bolygónkat: irtózatos lökéshullám és több kilométer magas tízvihar fut szerteszét. A felszíni vizek felforrnak, a légkör egy része leszakad, a kéreg olvadozni kezd, árapályszerí rengések rázzák meg a Földet. Aki szerencsés e szerencsétlenségben, azt rögtön megölik az első csapások, még az apró organizmusokat is kiirtja a gamma- és röntgensugárzás. A Föld túlsó oldalán, a kozmikus katasztrófa árnyékában lévő élőlényekre valamivel hosszabb haldoklás vár. Az emberiség végleg eltínik, és ha éppen akkor zajlott egy Mars-expedíció, már nincs miért visszatérniük a lakhatatlanná vált Földre. Az utóhatások miatt a maradék tengeri élet is kipusztul, bár évmilliók múlva néhány mélyvízi fajjal és a rendkívüli tírőképességí (extremofil) baktériumokkal újra elindulhat az evolúció – ha még lesz hozzá kedve.
Pedig kozmikus értelemben nem történt semmi különös, csak egy gamma-kitörés (GRB – gamma ray burst), ilyenből hetente kettőt-hármat észlelnek a míholdak, és ha érzékenyebb míszereink lennének, hatot-kilencet is följegyezhetnénk. Némelyik kitörés energiája akkora, mint amennyit a Nap eddig összesen (!) produkált.
Ezúttal a GRB túl közel villant: tőlünk pár száz fényévnyire, ahol hirtelen összeomlott egy óriási – a Napnál legalább húszszor nagyobb tömegí – csillag. Fekete lyukká vagy neutroncsillaggá zuhant össze, és mi pont a gamma-kitörés csóvájába esünk. Ezért a pusztulás olyan léptékí, mintha sok millió hidrogénbomba robbanna föl egyszerre. Valószíníleg sokkal rosszabbul járunk így, mint egy közeli szupernova-kitöréssel, az atomháború pedig ehhez képest majális.
Ha tőlünk több ezer fényévnyire omlik össze egy csillagóriás, és pont beleesünk a gamma-sugárzás csóvájába, akkor is megrendülhet civilizációnk és a földi élővilág. Elégetni ugyan nem fog minket a csóva, de kárt tesz az ózonrétegben, beindítva a nitrogén-oxigén rekombinációt, amitől savas nitrogén-oxid keletkezik. (Ezer fényévnyire történő GRB megfelelhet akár 7 millió hirosimai atombomba robbanásának is.) A hatás átterjedhet a gamma-sugárzás árnyékában lévő féltekére, megtizedeli a táplálékforrásokat, hosszú időre megváltoztatja az éghajlatot és a légkört. Emiatt az élőlények – köztük az emberek – tömegével pusztulnak el, egész fajok semmisülnek meg, és az emberiség végül talán a tizedére fogyatkozik. Persze ha igyekszünk, akár teljesen is kiirthatjuk egymást a maradék élelemért küzdve.
A fenti forgatókönyv a lehető legrosszabb változat, ám egy közeli GRB-esemény elég valószínítlennek tínik a közeljövőben. Ismert, ám erősen vitatott hipotézis, hogy a perm–triász kihalási eseményt (251 millió éve) egy GRB okozhatta. Akkor kipusztult a tengeri fajok 96 és a szárazföldiek 70 százaléka (beleértve növényeket, rovarokat, gerinceseket). Hasonlót vetettek föl pár éve egy jóval korábbi nagy kihalás kapcsán (ordovícium–szilur, 444 millió éve), de erre sincs bizonyíték.Szerencsénkre az eddig megfigyelt összes GRB a Tejútrendszeren kívül játszódott le. A legtávolabbi kereken 13 milliárd fényévre zajlott, s elképesztő erejét mutatja, hogy még ilyen – nagyságrendben a Világegyetem életkorához közelítő – távolságból is jól észlelhető. A leghosszabb kitörés ijesztően sokáig, több mint 33 percig tartott, és két éve történt, ám tőlünk megnyugtató távolságra: 440 millió fényévre. A legerősebb látható fényt idén márciusban produkálta egy gamma-kitörés: szabad szemmel is megfigyelhettük, pedig 7,5 milliárd fényévre van tőlünk. (Eddig a legtávolabbi ilyen objektum a 2,9 millió fényévre lévő Triangulum-galaxis [M33] volt, de a kitöréshez képest ez szinte szomszédunk.) Mivel a GRB-k elég szík csóvában (anyagsugár, jet) terjednek, ezért csak egy töredéküket észleljük. Becslések szerint galaxisonként 100 000 évente egyetlen ilyen esemény történik. Ráadásul a fémekben szegény galaxisokban ez jóval valószíníbb, mint például a mi Tejutunkban, amely hál’istennek! „fémesebb”.
De még ne dőljünk hátra, ugyanis akad két feltételes jelölt. Egyik a hiperóriás Eta Carinae (120 Nap-tömegí, tőlünk 7500 fényévre), másik a WR 104 kettőscsillag (Szélforgó-köd [Pinwheel nebula], 8000 fényévre). A közelmúltban is több kutató mérlegelte a kockázatot, mert ha valamelyik csillag gamma-kitörést produkálna, és a csóvája nem kerül el minket, azt könnyen megsínyli a földi élet – talán hamarosan, talán csak évmilliók múlva.
Elfogynak a férfiak?
Egyesek azzal ijesztgetik az emberiséget, hogy veszélyben van a férfiasság legfontosabb kelléke – no nem az, amire kapásból gondolnánk, hanem az Y-kromoszóma. Mi tagadás, elektronmikroszkóp alatt elég szánalmas kis vacaknak tínik a terjedelmes X-hez képest, amelyből a nőknek ugyebár kettő is van. A borúlátók szerint pont az pecsételi meg a hímek sorsát, hogy szegény Y így egyedül maradt. Ha valami baj éri, nem tudja olyan lazán megjavítani magát, mint az X-kromoszóma. Utóbbi ugyanis tüstént hívhatja kolléganőjét, és együttes erővel ismét épek, egészségesek lesznek (ez a rekombináció). Bár ha jobban megnézzük, az a nyamvadt Y szintén képes egy kicsit rekombinálódni az X-szel, de igazából nem sokat ér vele (teljes hosszának csak 5 százaléka alkalmas rá).
350 millió éves karrierje során az Y-kromoszóma négyszer is drámai változáson esett át, és ezek ritkán váltak a javára. Hajdani mérete egyharmadára satnyult, és csak huszadannyi gént hordoz, mint a büszke X. Ebből – és még sok egyéb viszontagságból – akár az is következhet, hogy a férfiak előbb-utóbb eltínnek, mintha az evolúció fölösleges fényízése lettek volna. Különösen borúlátóak a britek, náluk ebben az évezredben két ismert genetikus – Steve Jones és Brian Sykes – jósolta meg a férfiak eltínését, és ezt közhírré is tették (2003-ban, illetve ’06-ban).
Eszerint eljöhet az idő, amikor utódaink zömét már csak mesterséges megtermékenyítéssel tudjuk összeeszkábálni, a spermahiány pedig egyre csak öröklődik. Amikor már a maradék hím ivarsejtek egy hajítófát se érnek, marad a roppant kockázatos klónozás – vagy a csöndes kihalás. Amíg ez be nem következik, addig a maroknyi potens férfit a széltől is óvni fogják. De nem lesz kéjmámor az életük (még annyira se, mint Robert Merle regényében, a Védett férfiakban), mert csak a Petri-csészében udvarolhatnak, ott is csupán ivarsejtek alakjában. Ám egyelőre nem mennek csődbe az óvszergyárak, a spermabankokat nem őrzik géppuskával, és Viagra-készleteket sem halmoznak föl a nagyhatalmak. Miért ez a nagy tétlenség?
Egyrészt azért, mert a borúlátó Brian Sykes is ad még úgy 125 000 évet a hímnemnek. Másrészt mert egyáltalán nem biztos, hogy olyan nagy bajban van az Y-kromoszóma. Több millió évig kibírja még, bár kétségtelenül sérülékeny – véli Steve Rozen, aki egyik felfedezője a férfinemet eldöntő Y-kromoszóma szakasznak (SRY). Brian Sykes szerint az a kiút, hogy ezt a szakaszt beültetik egy „rendes” génbe, ami akár a mai technológiával is megoldható. „Egy ilyen Adonisz-kromoszóma szerintem telitalálat. Szinte azt kívánom, bárcsak nekem is lenne ilyen” – fantáziál Sykes. Egyébként ma is előfordul, hogy XX-kromoszómájú fiú születik (de la Chapelle-szindróma), akinek SRY-je máshova épült be, de ez a rendellenesség hátrányos testi adottságokkal és teljes spermahiánnyal járhat.
Az Y-kromoszóma nem véletlenül úszta meg több százmillió évig. Ugyanis képes saját magát javítgatni: DNS-készletének egy része úgynevezett palindróma. Nyelvi hasonlattal élve olyan, mint az oda-vissza ugyanolyan értelmí „indul a görög aludni” mondat (persze a DNS-nél bázispárokból áll az információ). Tehát a sérült ág visszahajlik az épre, és így házon belül megy végbe a rekombináció. Ráadásul egyes génekből négy példányt is hordoz a makacs kis Y. Hölgyeim, uraim, fellélegezhetünk – vagy mégse? Ugyanis a férfiak rafináltabb módon is kihalhatnak. Képzeljük el, hogy egy mutáció révén a nők egy része szíznemzéssel is tud szaporodni. Ha ez nem jár egyéb változással, ugyanannyi peteérés következik be az „új” nőknél, mint a többinél, csakhogy az újak kétszer annyi lánygyermeket hoznak a világra.Egyszerí kiszámolni, hogy generációnként megduplázódik a mutáns nők száma, míg végül – bármily kevesen voltak eredetileg – kiszorítják a „régi” nőket. Ezzel pedig a férfiak automatikusan kihalnak. De legalább az emberiség fennmarad…
A globális elsötétedés
Már egy évtizede nem sütött ki a nap, éppen csak átsejlik fénye a barnásszürke égbolton. A civilizáció hamar összeomlott, amikor az emberiség egy része éhen halt, a többi megfagyott – és ez a kis maradék is a végét járja. Zuzmót, nyálkagombákat, rovarokat eszegetnek, és zihálnak, mert kevés a légkörben az oxigén. Már nem ölik egymást az élelemért, hiszen a hajdan oly értékes konzervek rég elfogytak vagy megromoltak. A legszívósabbak talán kibírnak még egy-két évtizedet, aztán vége. A nagyobb állatok és növények már úgyis kihaltak.De hát hogyan következhet be ilyen tragédia? Többféle módon. Az ég egyre jobban beborul, egyre ritkábban látszik a Nap, végül a legmakacsabb szakértők is elismerik, hogy bekövetkezett a globális elsötétedés. Az ipari szennyezés, a fítés, a közlekedés füstje olyan sírívé vált, hogy lehíl a Föld, és leáll a fotoszintézis. Csekély vigasz, hogy így megússzuk a 2100-ra várható klímakatasztrófát, amikor a globális felmelegedés akár 10 fokkal is növelheti a hőmérsékletet.
Az is megeshet, hogy végre kezdünk jó útra térni, visszafogjuk a füstköd jellegí szennyezést, épp a repülőket akarjuk átállítani hidrogénre – de mielőtt összeszedné magát a légkör, kitör egy szupervulkán. Lám-lám, hiába strapáltuk magunkat. Bizony erre is akad jelöltünk: a Yellowstone-vulkán, amelynek óriási magmakamrája – 60 kilométer hosszú, 40 km széles, 10 km mély – kereken 24 000 köbkilométer(!) fortyogó anyagot tartogat nekünk. Ha kitörne, a hangsebességnél gyorsabb tempóval lőné fel a lávát 50 km magasba, a sztratoszférába. (A földtörténeti múltban már háromszor megtette, s ezek gigantikus kitörések voltak.)És ha ezt megúsznánk, ott van még a „hidroxil-összeomlás” (hydroxyl collapse) néven emlegetett mumus, ekkor nem csak sötét lesz, hanem állandó szmog is. Úgyhogy valószíníleg előbb fulladnánk meg, minthogy megfagynánk. A hidroxil-gyökök (vegyjelük OH–) ugyanis kulcsszerepet játszanak abban, hogy a Föld légköre képes oxidálni az egészségünkre ártalmas gázokat. Ha az ózonréteg túlzottan megvastagszik, felborulhat a hidroxil-egyensúly, és belefulladunk a büdös gázokba. Ezek zömét persze magunk produkáltuk. Vigasztaljon majd az a tudat, hogy a sok ózon addig is megvédett minket az UV-sugárzás káros hatásaitól: a gyors leégéstől, a bőrráktól és a hályogtól.
Mindent fölzabálnak a gépek?
Egy szép napon sikerül létrehozni az önmagát tökéletesen lemásoló gépet, talán olyan parányit, hogy egy tí hegyén is ezerszámra elfér. Ez a molekuláris replikátor (nanorobot) vagy egy látható méretí Neumann-gép aztán elszabadul, és amire észbe kapnánk, elterjed, mint a termeszhangya – saját magáévá alakítva az egész Földet. Elvileg egyetlen „őrült” nanorobot is képes lenne 72 óra alatt mindent átformálni a maga képére, beleértve az összes élőlényt és szervetlen anyagot. De legalább már van nevünk arra az állapotra, amikor sok trilliárd (1021) egymáson nyüzsgő replikátorrá alakul a Föld: ezt hívjuk szürke ragacsnak (grey goo) – K. Eric Drexler, a nanotechnológia híres népszerísítője nyomán – vagy tudományosabban ökofágiának (a környezet fölfalásának). Még szerencse, hogy a gépek globális étvágyának határt szab a távolság, az energiafelhasználás, a másoláskor fellépő hibák és még egy pár – számunkra üdvös – akadály.
Kellő rosszindulattal azonban talán már 2050 körül tudunk olyan ártalmas gépeket készíteni, amelyek lokális környezeti katasztrófát okoznak. Pedig csak azért készítjük őket, hogy szétrágcsálják az ellenség fegyverzetét – de aztán ráunnak a diétára, és felzabálják a mi békeszerető tankjainkat, bombázóinkat, üzemanyagtartályainkat, desszertnek pedig az atomrakétákat.
Fogtunk egy fekete lyukat, de nem ereszt?
Idén még csak olyan pinduri fekete lyukakat tudunk csinálni – a Svájcban beindított 27 kilométeres Nagy Hadrongyorsítóval (LHC) –, amelyek a másodperc trilliárdod (10-21) része alatt elpárolognak, mert még egy atomnál is kisebbek. (Pontosabban szólva a Hawking-sugárzás miatt elenyésznek.) De egyszer talán sikerül egy nagyobb lukat kreálni, vagy befogni valahol a világírben – bár mindkettő elképesztően bonyolult feladat lenne. Ha a fekete lyuk tömege nagyjából akkora, mint a Mount Everesté, még akkor is csak mikroszkopikus méretí, de legalább nem fog hamar elpárologni. Aztán elhelyezzük a lyukat a Föld felszínén, és várunk. Úgy fog átzuhanni bolygónk átellenes oldalára, mintha egy követ ejtenénk le az erkélyről. Ide-oda leng majd, mint az inga, csak éppen közben magába szippant minden anyagot, ami az útjába kerül. Ha már szépen felhizlalta magát, megáll a Föld vasmagjában, és tovább zabál. A Nemzetközi Űrállomás lakói csak annyit látnak, hogy a Föld elkezd torzulni, szétterül, mint egy tányér, majd látványos sugarak törnek fel a pólusok mentén – és zsupsz, a bolygó eltínik, mintha ott se lett volna.
Az írállomás viszont szépen tovább kering körülötte, hiszen a továbbra is láthatatlan fekete lyuk immár planétánk teljes tömegét képviseli. De legalább marad néhány élő szemtanúja annak, hogy az emberiség csodákra képes. Még szerencse, hogy se ma, se holnap nem tudnánk egy valamirevaló fekete lyukat barkácsolni. Amikor már igen, addigra tán megjön az eszünk. Vagy legalább annyit fejlődik az írtechnológia, hogy ha véletlenül elejtünk egy stabil fekete lyukat, még időben el tudunk költözni a Földről – más menekvés olyankor már nincs. Ugyanezt kell majd tennünk, ha egy igazi, nagy tömegí fekete lyuk idevetődik, és láthatatlan szemét ráveti szegény planétánkra.
Ennyi. §
- 2036-ban a Földnek ütközhet egy aszteroida. Az Apophis kisbolygót 2004-ben fedezték fel, és a csillagászok már akkor megállapították, hogy 2029-ben a Föld mellett elhaladva módosul a pályája, s hét évvel később visszatérve akár nekünk is ütközhet. Ennek az esélyét egy a negyvenötezerhez becsülték, a legújabb számítások alapján viszont az Apophis pályáját olyan, előre nem látható tényezők is alakíthatják, amelyek végül mégis a Föld felé irányíthatják a kisbolygót.
