Tudósközelben: Bereczkei Tamás pszichológus, egyetemi tanár

IPM: Pécsett mûködik egy evolúciós kutatási csoport, mely többféle jelenséget vizsgál evolúciós szempontból. Professzor úr, egyáltalán mi az az evolúciós pszichológia?

B. T.:Az evolúciós pszichológia gyûjtőfogalom: a viselkedés olyan jellemzőit igyekszik kutatni, amelyek nem a kulturális fejlődés során, nem társadalmi meghatározottság alapján jöttek létre, hanem egy lényegesen nagyobb időlépték, több millió év alatt. &Uacutegy tûnik, ezek a viselkedési programok közösek az emberekben attól függetlenül, hogy hol élnek, &Aacutezsiában, Észak-Amerikában, az Amazonas menti esőerdőben vagy Magyarországon. A tudományág kezdetei Darwinig nyúlnak vissza. Nevezték – és nevezik ma is – etológiának, sőt, hívták szociobiológiának is. Jeles képviselője a humánetológiának Csányi Vilmos. Evolúciós mintákat – elavult kifejezéssel szólva „ösztönöket” – kutatunk: mi az agresszió, mi a szexualitás, mik az anyaság mögött rejlő pszichológiai motivációk.

IPM: Az önök kutatócsoportja min dolgozik most?

B. T.:  Az egyik, ami a jelenlegi kutatásaink homlokterében áll, az arcfelismerés: az arc és a vonzerő kapcsolata, az, hogy milyen jellemzők miatt tartunk valakit szépnek. Nyilván ennek nagyon sok oka van. Vizsgálataink azt mutatják, hogy miközben az ismerkedés első részében a külső, fizikai, testi jellegek a meghatározóak, addig a kapcsolat tartóssá válásával a belső tulajdonságok válnak fontossá, az intelligencia, a személyiségjegyek. De kétségtelen – és kár lenne tagadni –, hogy a testi jellegek, például az arcon megjelenő vonzerő fontos mindkét nem esetében. Olyan jellemzőket vizsgálunk az arccal kapcsolatban, mint például a szimmetria, vagy a nőknél az úgynevezett ösztrogén jellegek, például az ajkak teltsége, amit a női hormon, az ösztrogén befolyásol, a férfiaknál a tesztoszteron jellegek, például az áll mérete, amely ezzel a hormonnal áll összefüggésben. A nőknél fontosak a neoténiás, a fiatalságot hangsúlyozó jellegek, például az arc viszonylag kis mérete vagy a kis áll. Egy nemrégiben, Amerikában végzett kutatás során például színésznők és fotómodellek arcarányait vizsgálták – például a szem szélességét összehasonlították az arc szélességével és ebből arányokat számoltak. Kiderült, hogy a legszebbnek tartott nők arcarányai olyanok, mint az átlagpopulációban élő 12–13 éves kislányoké. Ezek a nők tehát feltehetőleg azért is szépek, mert az arcvonásaik olyanok, hogy fiatalabbnak látszanak, mint amilyenek.

 Ez valószínûleg adottság, illetve tudjuk, hogy a plasztikai sebészet és a kozmetikaipar egyik főcélja éppen a fiatalítás és az ösztrogén jellegek túlhangsúlyozása – például az ajak teltségének hangsúlyozása rúzzsal, vagy a szem megnagyobbítása különböző praktikákkal.Saját vizsgálatainkban is hasonló eredményre jutottunk. Egyéni arcokat ötvözünk: lefényképezünk 8-10, vagy akár 32 arcot, és ezekből egy számítógépes program segítségével egyetlen, átlagolt arcot hozunk létre. Kiderült, hogy ez az integrált arc szinte mindig vonzóbb, mint az egyéni arcok, eltünteti azok túlzásait, a túl nagy orrot, a túl nagy állat, a túl kicsi szemet és szabályos formát kölcsönöz neki. Még vonzóbb lesz ez az átlagolt arc, ha meghatározott irányba módosítjuk: például egy férfi esetében, egy szabályos arcra még erősebb állat rakunk; vagy egy nőnél egy ilyen szabályos, átlagolt arcra még kisebb állat teszünk. Létrehoztunk olyan arcokat is, amilyenek nincsenek is a valóságban, az emberek mégis elhiszik, hogy léteznek: például a férfiak pluszpontokat adnak egy-egy már-már túlzottan megnövelt női szempárra.

IPM: Tudom, van egy önzetlenséggel, nagylelkûséggel kapcsolatos kutatásuk is. Miért fontos egy evolúció-pszichológus számára az együttmûködés vizsgálata?

B. T.: Az ember az egyetlen olyan faj, amely az idegen iránt is képes önzetlen lenni – az állatoktól ezt nem várhatjuk el: ők a rokonoknak segítenek, illetve akkor, ha viszonzást várhatnak. Evolúciós szempontból itt az az érdekes, hogy az ember hogyan tett szert erre a minden kultúrában mûködő képességre.Végeztünk egy olyan vizsgálatot, amiben felkértük egy karitatív szervezet képviselőjét, jöjjön el szemináriumi foglalkozásokra, és kérje meg az ott ülő 10-15 egyetemistát, hogy ajánljanak fel egyszeri segítséget bajba jutott, szükséget szenvedő embereknek. Bizonyos szemináriumi csoportokban a hallgatók leírhatták egy papírlapra, hogy kívánnak-e segíteni, és így, anonimitásukat megőrizve odaadták a lapot a karitatív szervezet képviselőjének. A többieknél úgy jártunk el, hogy a csoporttársak előtt lehetett jelentkezni. Az eredmények arra mutatnak, hogy meglepően sokan, a hallgatóknak 40 százaléka nyújt segítséget, de azok közül, akik nyilvánosan, a társaik előtt szólaltak meg és ajánlkoztak, kétszer annyian jelentkeztek. Más vizsgálatok is azt mutatják, hogy nagyon fontos az embereknek a reputáció, a csoporton belüli megbecsültség.

 Nincs kétségem afelől, hogy ezek a diákok önzetlenül segíteni akartak, de e mögött ott az igény, hogy elfogadtassák magukat a csapattal. Az embernek éppolyan elementáris igénye, hogy elfogadják, és pozitív érzelmeket keltsen a többiekben önmaga iránt, mint a táplálkozás és a szexualitás. Tehát azért stimulálja ennyire a többiek jelenléte a segítségnyújtási szándékot, mert emeli a presztízsünket a csoportban. Kimutattuk azt is, hogy akik ilyen módon segítettek, és a többiek erről tudomást szereztek, azok ezt a csoporttól visszakapták: nagyobb bizalommal ruházzák fel őket, inkább választják őket barátnak – ezt a mi kísérletünkben végzett szociometriai felmérés is megerősítette.

IPM: Ha altruista módon viselkedünk idegenekkel szemben, akkor a világ minden táján rokonszenvesebbek leszünk. Ha a saját csoportunkon belül segítünk, akkor az a dolgok legmélyén mégsem teljesen önzetlen…?

B. T.: Tudjuk jól, hogy a viszonossági alapon történő önzetlenség tölti ki együttmûködéseink nagy részét. Gondoljunk a barátok, rokonok, szomszédok szívességeire, amiket nem illik viszonzatlanul hagyni. Ennek rituáléi is vannak, például a disznótoros kóstoló: ha kaptam két hurkát és három kolbászt a sógortól, hát nekem is legalább ennyit kell visszaadnom, amikor én is vágtam, de még egy kis oldalast is hozzáteszek. Kutatási eredmények támasztják alá azt is, hogy megrontja a barátságot, ha „palira vesznek”: én adok, és nem kapok vissza. Megjegyzem, rokonoknál az egyirányú segítség nem probléma, hiszen a rokonság megmarad. A Kalahári sivatagban a busmanoknál ezt úgy mondják: nem volna jó a rokonnal úgy bánni, mint egy kereskedővel. Ugyanakkor az is megviseli az embert, ha nem tudja viszonozni azt, amit kap. Nem tanácsos egy jó barátot annyira lekötelezni, hogy rosszul érezze magát. Az életünk egy része viszonzás alapján szerveződik, és a kölcsönös altruizmus az állatoknál is megtalálható. Az ember abban különbözik, hogy idegeneknek is tud segíteni – de a kifelé nyújtott segítség befelé térül meg. Sokan mondják, hogy szeretünk dicsekedni a jótetteinkkel. Gondoljon csak a Nyugat-Európában oly gyakori látványra: a gazdag ember télen egy sátor előtt levest oszt a szegényeknek. Pedig ésszerûbb lenne, ha egyszerûen kitöltene egy csekket. Ehelyett ott áll a sátor előtt, ahol látják az emberek, hogy ott fáradozik a szegényekért. Van egyfajta kérkedő altruizmus, de mindez nem pejoratív, hanem nagyon is emberi vonás, egyrészt, hogy adjunk, mert tehetjük, másrészt, mert tartozunk egy csoporthoz, és szeretnénk azon belül a hírnevünket, az elismertségünket növelni. Ez egy nagyon erős, jutalmazó érzés.

IPM: Miért van az, hogy olykor szívesebben segítünk egy idegennek, mint egy utcabéli koldusnak?

B. T.: Ismeretlen embereknek gyakran segítünk, annak ellenére, hogy soha nem látjuk őket, és valószínûleg soha nem is fogjuk. Ugyanakkor létezik egy nagyvárosi paradoxon, miszerint azoknak, akik rászorulnak, de közvetlen kapcsolatba kerülünk velük, azoknak esetleg semmit sem adunk. Befizetjük a számlát az ázsiai árvízkárosultaknak, de az itteni koldusoknak nem adakozunk, arra hivatkozva – ahogy mondani szokták –, hogy úgyis elissza. A személyes kapcsolat gyakran arra jogosít fel bennünket, hogy megítéljük, adunk-e valakinek valamit vagy megvonjuk a támogatást. Persze az anonim kapcsolatnak is vannak buktatói. Nemrég láttam egy filmet a cunamiról: az emberek annyi ruhát küldtek az árvízkárosultaknak, hogy a tengerparton kilométereken át csak a használt ruhák végtelen tömegét lehetett látni – ennek persze nincs semmi értelme, inkább gyógyszerekre, élelmiszerre lett volna szükség, de nem tudták az adakozást szabályozni. Az emberek nagy része nem törődik azzal, mi lesz adományának a sorsa. Az a jó érzés, ami eltölti afelett, hogy adott, már elegendő. De ne az emberi természetet kárhoztassuk! Tudni kell, hogy az emberben mi lakozik, és ennek ki lehet használni a jó oldalát. Egy evolúciós pszichológus szemszögéből az ember olyan sokat talán nem is változott az elmúlt néhány ezer év során: a viselkedés és gondolkodás mélységei ugyanazok.

IPM: Lehet ellenállni ezeknek a viselkedési programoknak?

B. T.: Abszolút. Semmiképpen sem jelentenek kényszert – csak akkor azok, ha úgy teszünk, mintha nem is lennének. Az ember hosszú évmilliókig élt zárt, kis csoportokban, amik rendkívül ellenségesek voltak egymás iránt. Ennek az az oka, hogy ezek genetikailag is – és ráadásul kulturálisan is – erősen különböznek, például nyelvükben: &Uacutej-Guineában például ma is szinte minden 20-30 fős csoport más nyelvet beszél. Elkülönülnek a csoportok, így egy idegenhez nem vagyunk olyan bizalommal, mint egy rokon vagy egy csoporttárs iránt. Az ember sokáig, hosszú időkig így élt: arra szelektálódott, hogy az idegenekkel szemben ambivalens legyen: szeretnénk velük barátkozni, de ugyanakkor tartunk is tőlük. Ha tudjuk, hogy az ember úgy van megalkotva, hogy nem omlik azonnal egy idegen nyakába, hanem szereti kikérdezni, megismerni, akkor azt is tudjuk, hogyan lehet megtanítani arra, hogy a modern korban együtt éljen más kultúrákkal, etnikumokkal.

Ugyanez áll az agresszivitásra is: bennünk van, és a frusztrációra igen keményen tudunk reagálni. Ezeket a reakciókat vizsgálni kell, hogy új társadalmi gyakorlatot és nevelést lehessen rá építeni – a tudománynak ebben lehet szerepe. Ha egy patkánynak odaadom a tálat, majd elvonom tőle, aztán összeengedem egy másik patkánnyal, azt rögtön meg is támadja, mert annyira frusztrált. Ez a lánc egyik vége, a másik végén, mondjuk, a lelátókon önkívületben összeverekedő szurkolók állnak. A két pont között nagy a távolság, de meg kell találnunk a láncszemeket. Mérsékelt optimista vagyok, mert egyrészt azt látom, hogy a tudománynak korlátozott szerepe van, de mégiscsak van szerepe, és a problémák megoldásaiban előbb-utóbb megjelennek ezek az evolúciós pszichológiai ismeretek.

IPM: Utódaink elmondhatják majd, mondjuk 300 év múltán, hogy új evolúciós viselkedésminták alakultak ki?

B. T.: Nem. Az evolúció során azok a viselkedésminták maradtak fent, amelyek kapcsolatban voltak a túléléssel és a szaporodással – ma már nagyon ritkák, hiszen mindennapi tevékenységeink nem ezeket, hanem a jólétünket, a munkánkat, a társas kapcsolatainkat érintik.Régen az, hogy volt-e szövetségesem, volt-e barátom, azt jelentette, hogy megérem-e a holnapot. Az aka pigmeusok, akik Kongóban élnek, a legfontosabb társadalmi erőforrásnak azt tekintik ma is, hogy hány fivérük van, mert akinek sok a testvére, az jó vadászközösségben tud dolgozni, és ez a rokoni koalíció fontos a túlélésük szempontjából. Mi, ha barátokat szerzünk, ez már nem kapcsolódik közvetlenül a túléléshez és a szaporodáshoz. Másrészt egyre kisebb a mortalitás, még a gyermekeké is ezrelékekben mérhető. Ez azzal jár, hogy – és ilyen értelemben azt kell mondanom, hogy hála istennek – nincs terepe a szelekciónak. Régebben belehaltak a cukorbetegségbe, színvakságba, magas vérnyomásba, olyan betegségekbe, amiket játszva gyógyítunk manapság. A szelekció akkor mûködik, ha egyesek túlélnek, mások meg meghalnak.

A XIII–XIV. században a pestis teljes városokat törölt el Európában. A legtöbb antropológus osztja azt az elképzelést, hogy csak a szerencsés genetikai kombinációkkal rendelkezők maradtak életben. Egy angol kutatás kimutatta, nem státustól függött, hogy életben maradt-e valaki: a tehetősek annyiban voltak jobb helyzetben, hogy el tudtak vonulni a világtól, de rájuk is éppolyan rossz higiénés viszonyok voltak jellemzőek – a betegség nem válogatott. A legtöbb parazitológus azt tartja, hogy a nagy történelmi megbetegedések és a halálozások egyéni különbségei mögött nagyrészt genetikai különbségek álltak. Aki ellenállóbb volt, túlélte. Persze mindig jönnek újabb és újabb betegségek, és ezek leküzdésében is fontos a genetikailag adott egyéni ellenálló képesség.Hogy tehát az eredeti kérdésére válaszoljak, akkor mûködik a szelekció, ha van változatosság – ha ez összeszûkül, mert kicsi a mortalitás, és az emberek viselkedése nem kapcsolódik már össze a túléléssel vagy a szaporodással, nem várható, hogy evolúciós változás történik az ember szervezetében. Hacsak nem csap le ránk egy olyan társadalmi kataklizma, ami miatt csak diaszpórák maradnak a Földön.

IPM: Elképzelhető-e egy ilyen katasztrófa? És ha a pusztulás vagy járvány megjelenne, meg lehet-e jósolni azt, hogy milyen lesz a túlélők viselkedése?

B. T.:  Sajnos ez lehetséges, és az ilyen esetekre vannak is történeti analógiák. Például az amishoké. Egy többmilliós népesség, amelynek tagjai mindössze egy néhány száz fős szekta leszármazottai. Ôk Németországból települtek Amerikába, s azóta többé-kevésbé zárt közösséget alkotnak, egymás között házasodnak. Nagyon specifikus, ritka betegségek jellemzők rájuk, s levéltári adatokból kimutatható, hogy a néhány emigráns közül melyik hordozta ezt a betegséget, ami most már – például egy bizonyos szembetegség – több százezer embert érint, miközben kétszáz évvel ezelőtt mindössze két ember hordozta. Evolúciós szempontból ez úgynevezett mintavételi hiba: olyan, egy nagyobb népességből kiszakadt populáció, ami véletlenszerûen hordoz valamilyen betegséget, vagy bármilyen más genetikai jellegzetességet. Ha – tegyük fel – egy katasztrófa után megjelennek a túlélő csoportok, az ember várhatóan különböző irányokba kezd majd el változni, attól függően, hogy ezek a csoportok milyen genetikai összetételt hordoznak. Ha azonban szerencsések vagyunk, és elkerüljük ezeket a nagy kataklizmákat – ez az optimista verzió – akkor tovább folytatódhat a mai lassú, folyamatos társadalmi átalakulás anélkül, hogy a biológiai evolúció komolyabb változásokat hozna létre az emberben. Inkább az várható, hogy jobban ki tudjuk használni az ember biológiai kapacitását. Jobban megismerhetjük az emberi természet jó vagy rossz oldalát és felülírhatjuk, vagy éppen kibonthatjuk a még benne rejlő lehetőségeket. A mai videós, klipes, számítógépes kultúra – aminek persze ártalmas, sőt egyenesen ijesztő hatásai vannak – óriási hatást gyakorol a mai gyerekek vizuális intelligenciájára. &Aacuteltalában véve jobban oldják meg
a tájékozódással, térészleléssel, mentális elforgatással kapcsolatos feladatokat, mint 20 évvel ezelőtt élt társaik. Az ember evolúciósan kialakult gondolkodási képessége, érzelmi szabályozása, társas ügyessége jelentősen javítható a megfelelő társadalmi környezetben. §

  • Életrajz
    Bereczkei Tamás pszichológus, egyetemi tanár 1956-ban született Egerben. Az egri Gárdonyi Géza Gimnáziumban folytatott középiskolai tanulmányai után a szegedi József Attila Tudományegyetem kutató-biológus szakán szerzett diplomát 1980-ban, majd egyetemi doktori fokozatát is a JATE-n szerezte 1984-ben.Közben a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen filozófiát hallgatott, 1984-ben diplomázott. Kandidátusi disszertációját 1991-ben védte meg az ELTE-n. 1981 óta Pécsett él és dolgozik, 1995-ig a Pécsi Orvostudományi Egyetem (ma a PTE &Aacuteltalános Orvostudományi Kara) Magatartástudományi Intézetében dolgozott, azóta a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a Pszichológiai Intézet &Aacuteltalános és Evolúciós Pszichológia Tanszékének vezetője. Részt vesz a Pszichológia Doktori Iskola munkájában, azon beül az Evolúciós és Kognitív Pszichológia program vezetője. 2001-ben habilitált, 2003-tól a Magyar Tudományos Akadémia doktora. Kutatási területe az evolúciós pszichológia, azon belül a párválasztás, az altruizmus és a reprodukció. Több könyve (mint A génektől a kultúráig, A belénk ivódott múlt) jelent meg a témában. A Magyar Pszichológiai Társaság, a Magyar Etológiai Társaság, valamint a Human Behavior and Evolution Society és az International Society for Human Ethology tagja.