Stradivari rejtélye

A mester halála óta több százan próbálták meg földeríteni a legendás Stradivari-hegedík titkát – eleddig sikertelenül.Évente átlagosan három-négy alkalommal olvashatunk a sajtóban olyasféle híreket, hogy valaki már megint fényt derített Stradivari titkára. Számolhatunk azzal is, hogy nem minden ilyen esemény híre érkezik el hozzánk. Nagyon szerényen fogalmazunk tehát, ha azt mondjuk, hogy a mester halála óta több százan próbálták meg földeríteni a legendás Stradivari-hegedík rejtélyét – eleddig sikertelenül. A jámbor hangszerkészítő pedig aligha gondolta volna, hogy ilyen megoldhatatlan feladat elé állítja az utókort. &Ouml csupán a munkáját végezte, a legjobb tudása szerint. Olyannyira nem csinált titkot mesterségéből, hogy

pontos följegyzéseket készített munkájáról,

s ezek a hagyatékában ma is megvannak.
Ki is volt ez az Antonio Stradivari? Egyike azoknak az itáliai hegedíkészítőknek, akik Cremona városát világhírívé tették. A három legnagyobb hegedíkészítő közül időben a középső. Míködése átível Nicolo Amati (1596–1684) és Giuseppe Antonio Guarneri (1683–1745) ideje között. Stradivari 1644-ben született és 1737-ben halt meg. &Aacutem csak a kronológiában a középső – hegedíi mindenki másénál jobbak. Mai ismereteink szerint mintegy másfél ezer hegedí, nagybőgő és brácsa került ki a keze alól, valamint – ki tudja, mi okból – két gitár. Hegedíi közül ma több is világhírí mívészek tulajdonában van.Igor Ojsztrah, Yehudi Menuhin, Leonyid Kogan, Nathan Milstein, Isaac Stern egyaránt őriz egy-egy példányt. A Stradivari-hegedík vagyont érnek – talán nincs is olyan pénznem, amelyben hét számjegyínél kisebb összegben lehetne kifejezni az értéküket. Épp ezért igen sokan próbálták meg hamisítani, már Stradivari mester életében, és azóta is. De nemcsak csalárd szándékú, hanem becsületes hangszerkészítők is kísérleteznek vele, hogy utánozzák…

Első titok: a forma
Egy időben divatossá vált az a nézet, hogy Stradivari titka a hangszer alakjában rejlik. A hegedí formájának tanulmányozásával a XIX. század elején Félix Savart strasbourgi orvos foglalkozott először, ő volt az, aki elsőként merte úgy kézbe venni a bívös hangszert, mint egy egyszerí fizikai míszert. Neki köszönhetjük a jó hegedí legfontosabb tulajdonságának, a rezonátor állandó behangoltságának fölfedezését. Savart kísérleteket végzett egy Stradivari-hegedível, és észrevette, hogy a test még húrok nélkül is a legenyhébb érintésre tiszta C-hangot ad. Ugyanígy a hegedí összes többi alkatrésze – a számuk körülbelül negyven – mind saját, állandó hangot képes kiadni. A kész hegedí alakjának legcsekélyebb módosítása is megváltoztatja a hangzást. (Mellesleg nem egy kiváló hangszert tettek tönkre úgy, hogy a felület kifényesítése érdekében megcsiszolták a fedőlapját.) De ugyanakkor nincs két olyan hegedí, amelyet akár ugyanaz a mester, ugyanabban az időben pontosan egyformára készített volna el.

Félix Savart tehát meggyőződött róla, hogy a titok a test hangolásában rejlik. Megtervezett egy különös, trapéz formájú hegedít, amelyet megrendelése alapján egy kiváló francia mester, Jean Guillaume készített el. Az új hangszer valóban rendkívül jó hangzású volt; Savart úgy érezhette: kezdeményezése sikerrel járt. A hangszert még a Párizsi Akadémia is jóváhagyta. Csak épp olyan zenészt nem sikerült találni, aki hajlandó lett volna rendszeresen játszani rajta.Az ideális hegedíformát több száz éven át kereste több ezer mester, és valószíníleg több tízezer dilettáns. Látszólag mi sem egyszeríbb: csak le kell másolni valamelyik Stradivari-hegedít, és kész.Másolták is épp eleget. Stradivarinak valóban sajátos módszere volt a fedőlapok kivágására, a testen az f alakú réseket is egyedül őrá jellemző módon készítette el, s jellegzetes körvonalakat adott a hangszernek. Csakhogy a ma meglevő

1150 hegedíje között nem találni két egyformát.

Még hangzásban is különböznek egymástól. Az egyetlen, ami közös bennük – hogy mindegyiknek páratlan, csodálatos a hangzása.Ezek szerint tehát nincs valamilyen egyedül üdvözítő hegedíforma. Lehetséges, hogy az anyag minősége a fontos?

Második titok: az anyag
Fennmaradt egy legenda, amely szerint Stradivarinak szokása volt séta közben a botjával ütögetni a kerítéseket, palánkokat. Ha valamelyik deszkadarab hangja megtetszett neki, állítólag azonnal kitörte a helyéből, és magával vitte. S a cremonaiak, akik büszkék voltak mesterükre, nem vették ezt zokon. A történet azonban valószíníleg nem igaz. Hiszen palánkot bármilyen fából lehet készíteni, és minden faanyagnak jellegzetes hangja is van. A Stradivari-hegedík viszont mindig ugyanabból az anyagból készültek:

a felső lemez fenyőből, az alsó juharfából,

és ráadásul a faanyagot nem is hosszirányú, hanem sugárirányú fírészeléssel vágták ki a rönkből – tehát úgy, ahogyan a kerítésdeszkákat sohasem.A Stradivari titkának megfejtését keresők az anyag iránt sokkal szigorúbb követelményeket támasztottak, mint maga Stradivari. Csak a svájci Alpok fenyőfáit fogadták el, s a fa törzsének is csak egy bizonyos része jöhetett szóba.„A fát nem hosszában, hanem a kéregtől a középpont felé kell fírészelni, a narancs gerezdjeihez hasonlatosan; s csak a törzs középső részét szabad felhasználni. A gyökérhez közeli rész túl nedves, a csúcshoz közeli részt túlságosan kiszárítja a nap. Végezetül: előnyben kell részesíteni a fatörzs déli oldalát” – írta Claude Marly francia kutató.

Ugyanilyen szigorúak voltak a húrokra vonatkozó előírások is. A Stradivari-korszak utáni időben az egyedül megfelelő anyagnak a hét-nyolc hónapos bárányok beleit ismerték el, de csupán azokét, amelyek Közép- és Dél-Olaszország vidékein nőttek fel. Ezeket a beleket hosszú időn keresztül áztatták lúgos vízben, majd szárították, ezután sodorták őket húrrá. Az volt az uralkodó vélemény, hogy a húr minősége függ a legelő helyétől, a vágás időpontjától, az áztató víz minőségétől és még egy sor egyéb tényezőtől…Egyszóval, az anyagok terén olyan apróságok figyelembevételéig jutottak el, hogy mindezeknek az „ideális” összetevőknek egybegyíjtése szinte kivihetetlen feladattá vált. S közben, ne feledjük, Stradivari remekmíveivel egyenértékí hegedí egy darab sem készült.

Harmadik titok: a lakk
Nagy reményeket fíztek a lakkok összetételének meghatározásához is. A cremonai mesterek a szájhagyomány szerint olyan fák gyantáiból állították elő keverékeiket, amelyek a tiroli erdőkben nőttek abban az időben, és melyeknek azóta írmagja sem maradt. Igaz-e ez vagy sem, nem könnyí megmondani. A régi lakkok pontos összetételét a mai napig sem sikerült megállapítani. Tehetetlenek a legkorszeríbb vegyelemzési módszerek is. Abban a kérdésben viszont, hogy mennyire befolyásolja a lakk a hangzást, eltértek a vélemények. &Aacutellítólag még olyan esztelen kutató is akadt, aki elkövette a legszentségtörőbb kísérletet: teljesen eltávolította a lakkot egy valódi Stradivari-hegedíről. Szerencséje volt: a hegedí hangzása egyáltalán sem romlott. A kísérlettől viszont senki nem lett okosabb. Egy tény mindenesetre biztos:

rossz hangszert nem lehet megjavítani jó lakkal, de rossz lakk felhordásával a legjobb hegedít is tönkre lehet tenni.

Lehetnek azután egyéb titkok is. Azt mondják például: a cremonai hegedík attól olyan jók, hogy a hangszer két-háromszáz éven keresztül egyfolytában javul, érik, minél többet játszanak rajta, annál jobb lesz. Igen ám, csakhogy Amati hegedíi korábban készültek, mint a Stradivari-félék, mégsem jobbak. Ezenkívül létezik egy olyan Stradivari-hegedí is, amely sok évtizeden át némán hevert egy gyíjteményben: első ízben 1824-ben szólaltatták meg, és máris a mester legjobb munkájának ismerték el. Nem szívesen gondolnánk arra, hogy Antonio Stradivari nem avatta be tanítványait – köztük saját fiait – mestersége összes titkába, hogy személyes hiúságát előbbre valónak tartotta volna, mint a mesterséget, amelyet tökélyre vitt. Mivel magyarázható hát, hogy közvetlen utódai közül sem tudott senki a nyomába lépni? Bár az is igaz, hogy a Stradivarinál kisebb mesterek munkái is páratlanok. Paganini például egész életében Guarneri-hegedín játszott; ezt a hangszert ma „Paganini özvegye” néven emlegetik. De rajtuk kívül is dolgoztak nagyszerí hegedíkészítők német földön, Franciaországban, még Oroszországban is. Lehetséges volna, hogy ezek valamennyien a sírba vitték titkukat?

Negyedik titok: mindez együtt
&Uacutegy látszik, hogy századunkban már közel jutottunk az ideális hegedí matematikai képletének megalkotásához. A harmincas években N. N. Andrejev professzor kidolgozott és közzétett egy képletet, amely a rezonáns faanyag kiválasztására szolgált. A tudományos érvek nyomán ma már világos, hogy a svájci fenyő semmivel sem jobb az összes egyéb fenyőfajtánál.Tehát az „ideális” hegedí elméletileg kiszámítható. Tudjuk, hogy a fában a hosszanti irányú rezgés gyorsabban terjed, mint a keresztirányú. Következésképpen az optimális rezonátort könnyen meg lehet tervezni a longitudinális (hosszirányú) és a transzverzális (keresztirányú) rezgések sebességi viszonyának pontos figyelembevételével. Mi sem egyszeríbb ennél!…

Igen ám, csakhogy mind a mai napig nem sikerült ezt a viszonyt pontosan meghatározni, bár immár több évtizede próbálkoznak vele. S mindezt nemcsak az nehezíti, hogy a hegedí negyven darab, több különböző fajtájú fából készített alkatrészből áll (hogy a lakkról ne is beszéljünk). Bonyolítja a dolgot a hangszer hajlított, ívelt formájú doboza. Hiszen nemcsak a fa rezeg, hanem maga a levegő is. A doboz belsejében található nyitott és zárt légterek sokasága vesz részt a hangszer hangzásának kialakításában… És mégis, ennek a ma még ugyancsak hozzávetőleges elméleti képletnek a segítségével az ipar egészen jó minőségí hegedíket tud produkálni.Feltételezhető. hogy előbb-utóbb meg fogják találni az ideális hegedí képletét. Hiszen minden zenekarnak, minden zeneiskolának jó hangszerekre van szüksége, ezért a cél épp az, hogy sorozatban is gyártani lehessen a Stradivariéval azonos, vagy csaknem azonos minőségí hegedít. Ez azonban nem jelent majd értékcsökkenést; a valódi Stradivari-hegedík tulajdonosainak nincs okuk aggodalomra, mert az eredeti mindig értékesebb lesz a tömegterméknél. Még akkor is, ha minőségi különbség nincs köztük. §

  • Mi újság 1980 óta?
    A Stradivari-hegedík utánozhatatlan hangzásának titkát az eltelt majdnem harminc évben is sokan próbálták megfejteni, az egymásnak ellentmondó teóriák közül azonban egyik sem tudott eddig egyértelmí bizonyítékkal szolgálni.

    • Amerikai kutatók szerint a hegedík faanyagának köszönhető a rendkívüli hangzás. A felhasznált fák ugyanis egy négy évszázadon át tartó lehílés mélypontján, az úgynevezett Maunder-minimum időszakában nőttek. Antonio Stradivari egy évvel a Maunder-minimum kezdete előtt született, és legértékesebb hangszereit az időszak vége felé, 1700 és 1720 között készítette el. A kutatók tizenhat kiválasztott vörös-, luc- és erdei fenyők alkotta magasan fekvő európai erdőséget vizsgáltak meg Nyugat-Franciaországtól Dél-Németországig. A hidegebb éghajlati viszonyok a fák lassú növekedését okozzák, s az eredmények szerint az 1625 és 1720 közti időszakban példátlan lassúsággal nőttek a fák. Erre utalnak a sírín álló, vékony évgyírík, amelyek valószíníleg erősebbé tették az ilyen fából készült hangszert, a fa tömörsége pedig hozzájárulhatott a kivételes hangzáshoz.

    • Mások szerint az anyagkezelésben rejlik a cremonai mesterek titka. Az Amerikában élő, magyar származású biokémikus, Nagyváry József három fontos kezelési módszerben látja a megoldást, ezek: a fa áztatása tengervízben vagy sós vízben, az oldható növényi rost használata töltőanyagként, valamint a töltőanyag és a lakk finom ásványi porral való megkötése. A tudós szerint az anyagkezelés – ha a hangszert megfelelően készítik el –, a kívánt akusztikus hatáshoz vezet. A kutatás során két, javítás alatt álló hangszerből származó fahulladék kémiai elemzését végezték el, ahhoz azonban, hogy biztosak lehessenek az eredményben, több hangszer vizsgálatára lenne szükség. A több millió dollárt érő hegedík tulajdonosai viszont nem szívesen engedik hangszereiket vizsgálatoknak alávetni.

    • A legfrissebb, 2008 júliusában napvilágot látott tanulmány szerzői éppen ezért orvosi képalkotó szkennerrel, CT-vel keresték a különleges hangzás okát. &Oumlt klasszikus cremonai és nyolc modern hegedí anyagát vizsgál>ták a következő módszerrel: az emphysema neví tüdőelváltozásnál a tüdő síríségének mérésére kidolgozott számítógépes programot módosították úgy, hogy alkalmas legyen a hegedík fájának vizsgálatára anélkül, hogy bármilyen kár érné a hangszereket. A kutatók szerint a fa kivételesen egyenletes tömörségében rejlik a válasz. A klasszikus és a modern hegedík anyagának átlagsírísége ugyan nem tért el jelentősen egymástól, ám azt találták, hogy az öreg hangszerek fájának erezete, tömörsége sokkal egyenletesebb. Mivel a fa síríségének változása hatással van a hangszerben keltett rezgésre, ezáltal a hangzás minőségére, a felfedezés megmagyarázhatja a cremonai hegedík különlegességét. Hogy mi az oka a síríségnek, az egyelőre kérdéses – lehet az amerikai tudósok által hangoztatott lehílésnek és a fák lassú növekedésének eredménye, de a nyersfa kezelési módja – ahogyan azt Nagyváry állítja –, vagy akár a fa öregedése is az elmúlt évszázadok alatt.