Amszterdam – A provók világa

1965 szeptemberében, tizennyolc éves diákként vidékről a nyüzsgő Amszterdamba költöztem. A grachtok álmosan csillogtak az őszi napfényben, ezernyi új tapasztalat várt rám, szabad voltam és boldog, minden lehetségesnek tínt. Egypár barátommal óvatosan nekikezdtünk az új világ felderítésének. Idegen kocsmákba tértünk be, külföldi lapokat vásároltunk, találkozókat beszéltünk meg a Városi Múzeumba, tátott szájjal bámultuk a francia filmeket.Felmentünk teára a tanárainkhoz: utoljára volt mód ilyesmire, öt évvel később már egy sportcsarnokban folyt a vizsgáztatás. Arra is felfigyeltünk, hogy valami különleges dolog zajlik a városban. A cigarettareklámokra mindenfelé jelszavakat firkáltak: „Gnot!”, „Ugge, ugge!” A diákéttermekben halotti csönd lett, ha a vietnami háború képei tíntek fel a televízióban. A fiatalok egymásnak adogattak egy fífélét, a marihuánát, amitől a legfurcsább víziói támadtak az embernek. Járkált a városban egy ember, aki lyukat fúrt a saját koponyájába, hogy mindig magasabb szférákban mozoghasson.

A Spuiön álló Lieverdje körül – ez egy utcagyereket ábrázoló szobor, amelyet 1961-ben a cigarettagyáros Hunter ajándékozott Amszterdamnak – úgynevezett provók tartottak rendszeres akciókat. Péntek esténként kisebb tömeg gyílt össze a szobornál, és megszólalt a szavalókórus: „Ugge, ugge, ugge! Elégedett dohányos élete nem botrányos!” Grootveld, a provo-próféta prédikációt tartott a jövő emberéről, aki rabjává vált a fogyasztásnak: „Nyugat-Európában mindenünk megvan: van tévénk, habverőnk és robogónk. Ha Kínában az embereknek nincs habverője, más céljuk sem lesz, csak hogy azt is minél gyorsabban beszerezzék.” Egy lány mazsolát osztogatott, őt egyből lefogták és betuszkolták egy rabomobilba.

Még mindig őrzök a padláson egypár kartondoboznyi újságot és pamfletet ebből a különös időszakból. Előásom őket a porból, ásítozva beléjük lapozok, olyan, mintha 1910-ből, 1938-ból, vagy bármilyen rég elrepült korszakból származnának.Kézbe veszem a vékony, hosszúkás Provo folyóiratot, melyet Roel van Duijn anarchista diák, Rob Stolk zaandami munkásfiú és egypár író meg színházi ember szerkesztett. Utólag nézve bivalyerős összeállítás. „A Provo belátja, hogy végül úgy is ő lesz a vesztes”, szögezték le mindjárt az elején, és az első szám valamennyi példányába bátran beleragasztottak egy-egy robbanópatront.

Hitweek. „Tiniszaklap, 38 cent.” Az újság 30–50 ezer példányban jelent meg, ami akkoriban óriási példányszámnak számított. A címlapon látható csupasz lányok ma már egyik fehérnemí-hirdetésből sem hiányozhatnak, de akkoriban igencsak felborzolta a kedélyeket az ilyesmi. A lap 1966. december 30-i számából megtudhatjuk, hogy Arthur de Grootot, mint olvasói levelében beszámol róla, pusztán azért szállították le Amszterdamban a 19-es buszról, mert e kedvenc újságját olvasgatta…

André van der Louw, a későbbi rotterdami polgármester és kulturális, rekreációs és társadalmimunka-miniszter: „A pomádés fejíek lementek a pályáról. Helyüket új fiatalok foglalták el.” A talányos „Appealban van a munka gnotja” cím alatt „tiniegylet” alapítását adják hírül. Egy, azaz egy hirdetésre bukkanok: „A Clearasil leszárítja a pattanásokat.” A hatvanas évek ifjúsági lázadása a kulturális fordulattal lépett az első szakaszba, és ez először Angliában játszódott le. 1963-ban berobban a Beatles, egy évre rá követte a Rolling Stones, 1965-ben minden európai címlapon a sovány londoni modell, Twiggy pózolt. Ugyanebben az évben az olasz Epoca magazin így írta le a brit fiatalságot: „ötmillió ember a huszonegymillió közül, fiatalok, akik aláaknázták a brit társadalom minden szokását és egyezményét; áttörték a nyelvi és osztályhatárokat; nagy figyelmet fordítanak a ruházatukra, szeretnek lármát csapni, és lázadnak a szexualitás körüli előírásos tartózkodás és szerénység ellen. Mit akarnak? Semmit,leszámítva, hogy így akarnak élni.”

Két évvel később a súlypont áttevődött Amszterdamra. Az 1967-es summer of love-on egzotikus öltözékí fiatal turisták özönlötték el a várost, akik tömegével aludtak a Vondelparkban, és a lehető legfesztelenebbül töltötték az időt a Damon álló Nemzeti Emlékmí körül. A zene alfája és ómegája az új Beatles-album, a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band volt, amiből két és fél milliót adtak el három hónap alatt. A Hitweek azt írta: „Játszani a parkokban és a tereken – egyszeríen azért, mert mindnyájankedvesek vagyunk, és szükségünk van egymásra.”

…töréspontok
A hatvanas évek közepe rendkívül romantikus korszak volt, talán a legromantikusabb a tizenkilencedik század kezdete óta. A fiatal lázadók külseje Európa-szerte nagyjából ugyanúgy festett: a lányokon rövid szoknya volt, a hajukat félhosszúra növesztették, és nem maradhatott el a feszes pulóver – bár a hippilányok csakhamar áttértek az indiai anyagból készült hosszú szoknyákra –, a fiúk egészen 1968-ig megmaradtak a zakónál és a rövid hajnál, aztán mindinkább eluralkodtak a pulóverek, a szakállak és/vagy a hosszú fürtök. Népszerí darab volt továbbá a télen-nyáron egyaránt hordott, bundával bélelt afgán pásztorkabát.Ahogy a harmincas években világok választották el egymástól a jobboldaliak és ultrajobboldaliak számtalan ágazatát, úgy a harminc évvel későbbi progresszív újjáéledés is számtalan áramlatra oszlott, amelyeknek a végén már semmi közük sem volt egymáshoz. Hollandiában például érintkezési pontok nélkül éltek a Hitweek és a Provo körüli csoportok egymás mellett. A Hitweek a zenével, a bulikkal és az életstílussal foglalkozott, a Provo viszont tipikus városi mozgalom volt, amely egyszer csak szemtelenül porondra lépett, és olyan társadalmi problémákat kezdett feszegetni, mint a környezetszennyezés, a közlekedési dugók, a lakáshiány vagy a leromlott városnegyedek.

A párizsi diákok főleg a munkásokkal, illetve a szakszervezetekkel keresték a kapcsolatot; mozgalmuk sokkal tömegesebb és politikaibb jellegí volt, mint a hollandoké. A német akciók résztvevői viszont olyan jelszavakat ötlöttek ki, amilyeneket a francia vagy a holland diákok soha nem mertek volna a szájukra venni: „High sein, frei sein – ein bißchen Terror muss dabei sein!” Közben mindenütt ott sertepertéltek a hippik: nagyrészt elzárkóztak a politikai és a városi világtól, hangsúlyozottan a droggal físzerezett, laza, sőt olykor petyhüdt életstílust választották – ami nem volt más, mint egyértelmí reakció az ötvenes évek fürge tempójára –, és inkább csak egymást és saját magukat szerették.Vajon csak a fiatalság engedte meg magának azt a luxust, hogy – Hans Righart, hatvanasévek-szakértő szavaival – „napirendre tízze a földi paradicsom megteremtését”? A „tinédzserboom” okozta csak a sok nyugtalanságot? Ez így túl egyszerí volna. A hatvanas években mind az idősebb, mind a fiatalabb generáció mentalitásválságon ment keresztül. Hirtelen mindenkinek reagálnia kellett egy sor átütő erejí változásra, annak megfelelően persze, hogy ki milyen múlttal és háttérrel rendelkezett.

És a válságot ezúttal nem a gazdasági pangás okozta, mint a harmincas években, hanem éppen ellenkezőleg: az egész Nyugat-Európát jellemző példátlan gazdasági fellendülés, a feltínően megnövekedett szabadidő és mobilitás, a feltartóztathatatlan technikai haladás, az autók, robogók és más luxuscikkek tömeges hozzáférhetővé válása, a fogamzásgátló tabletta, amely 1962-től kezdve „megszabadította” a szexualitást a szaporodás terhétől, az amerikai eszménykép vietnami lehanyatlása, a tévék és a tranzisztoros rádiók tömeges megjelenése, melyek azzal az érzéssel ajándékozták meg a fiatalokat, hogy New Yorktól Amszterdamig egyazon életritmus egyesíti őket.Rob Stolk, egy volt provo később elmesélte nekem, hogyan élte meg az új időszak beköszöntét: egy szép napon fehér autó gördült be az utcájukba, és a benne ülő lányok egy újfajta levest, Royco zacskós levest osztottak ki az embereknek: „Ez eddig ismeretlen volt. A levest, amiért néhány évvel korábban még sorba kellett állniuk, most csak úgy, minden további nélkül megkapták, hadd kóstolják meg. Egyszeriben komolyan vették őket mint fogyasztókat. Ezen a napon új korszak kezdődött a számomra.” De nemcsak Rob Stolknak és az én baráti társaságomnak kellett választ találnia minderre, hanem a szüleinknek is.

Nekünk, nyugati fiataloknak kezdettől fogva jólétben volt részünk, és ez a jólét az idő múlásával csak nagyobb lett. A szüleinknek viszont elakadt a lélegzete, olyan szédítő iramban változott a társadalom. Még nagyon erősen ragaszkodtak ahhoz a materialista értékrendhez, amely a szegénység és a háború idején oly példásan bizonyította fontosságát. Gyerekeik, akik biztonságban és jómódban nőhettek fel, tovább mertek menni ennél. Az ő számukra már nem volt kérdés a puszta lét.A hatvanas évek fiataljainak lázadásával tehát törésponthoz ért a világháború utáni Nyugat-Európa történelme. Aligha beszélhetünk „a hatvanas évek” „mozgalmáról”. Valójában több mint másfél évtizedet fogott át az időszak – ennyi telt el a Rock Around the Clock címí film 1956-os bemutatása és az 1973-as nemzetközi olajválság kezdete között –, tetőpontját pedig 1966, 1967 és 1968 jelentette. Amit barátaimmal végigéltünk – még ha ez nem is jutott el akkor a tudatunkig –, az a mentalitás villámgyors átalakulása volt: hullámtörés áramlatokkal és ellenáramlatokkal, semmihez sem fogható lázadás. „Tökéletes vihar”, ahogy a meteorológusok mondják; négy-öt elem időleges összetalálkozása, amiből ismeretlen erők szabadulnak fel.

…a fiatalság
Az első tényező a fiatalság volt. A Hitweek olvasói rovatából sohasem hiányzott a figyelmeztetés: harminc fölött mindenki gyanús, harminc fölött mindenki ellenség. A szerkesztőség azt írta: „1966 novemberében a holland népesség 52 százaléka harminc alattiakból állt. Legfőbb ideje, hogy kézbe vegyük a dolgokat.” A fiatalok mindent kihasználtak, hogy hangsúlyozzák a „mi” és a „többiek” ellentétét; ezt fejezte ki a zene, a ruházat, a hajviselet, a szimbólumok és a rituálék. A Nouveau Candide egyik felméréséből kiderült, hogy a tizenöt éves francia lányok egyöntetíen borzalmasnak találnák, ha édesanyjuk vagy édesapjuk tiszteletét tenné a bulijaikon – tíz évvel korábban még elképzelhetetlen lett volna ez az attitíd. Egy 1959-es holland felmérés hasonló eredményre jutott: a fiatalok 83 százaléka úgy vélekedett, hogy saját generációjuk merőben más, mint a szüleié.Hogy egy nemzedék tagjait minden különbözőségük ellenére ennyi minden összefízheti – ez volt a hatvanas évek egyik nagy tapasztalata. Hiszen a lázadás sok egyéb mellett az elöregedett, elmeszesedett struktúrák elbontásából is állt, amiben olykor a háború után felbukkant, de a szilárd, régi rend által mindjárt el is fojtott megújulási mozgalmak találtak folytatásra.

A hatvanas évek elején még sok országban olyan férfiak – elvétve nők – voltak hatalmon, akik a század első évtizedeiben érték el a felnőttkort. Ehhez a gerontokráciához tartozott de Gaulle, Franco, Salazar, Hruscsov, Brezsnyev, Ulbricht, Gomulka. Németországot, ahol az apák eljátszották a becsületüket, teljes egészében a nagypapák irányították – Adenauer, Strauss. Ritkaságszámba ment az olyan, negyven év alatti vezető figura, mint Fidel Castro volt. A néhai John F. Kennedy – negyvenhárom éves volt, amikor elnökké választották – a fiatalság dicsőséges megtestesítőjének számított.Az is szította a generációs ellentétet, hogy az „ifjúságot” mint jelenséget önmagában is kultiválták: immár nem a felnőttkor előkészítő szakaszát jelentette, hanem „az emberi fejlődés végső és kiteljesedett stádiumát”. Mi, középosztálybeli gyerekek szüleinkhez és nagyszüleinkhez képest hamar elhagyhattuk a szülői házat a hatvanas években. Ugyanakkor az új ellátási formák – ösztöndíjak, juttatások – sokkal tovább megóvtak bennünket a kemény felnőttléttől. Ami másfelől arra is módot adott, hogy valaki éveken át halogassa a felnőtt élet elkezdését, és ezt a lehetőséget sokan ki is használták. Főleg az egyetemek nőtték ki magukat „a fiatal emberek szigetévé”.

…a lázadás
A „tökéletes vihart” kiváltó második tényező a lázadás kimondottan nemzetközi, sőt interkontinentális jellege volt. Barcelonától Berlinig valamenynyi egyetemi városban ugyanazokat a könyveket látta az ember a kirakatokban:
Herbert Marcusétól – az ember már csak termelőeszköz, elidegenedett minden örömtől és élvezettől –, Marshall McLuhanen át – „the medium is the message”, a modern média mindenható – Karl Marx ismét evangéliummá kikiáltott míveiig. Ettől kezdve a fiatal Mary Quant chelsea-i „bazárjában” kitalált londoni divat – csizma, tarka blúz, farmernadrág – fogja meghatározni a fiatalok külsejét Európa-szerte és Észak-Amerikában. De ugyanez igaz – 1962-től – a hosszú hajra és a Beatles zenéjére is. A Hitweek egy hónapig tartó kampányt folytatott „Inkább a hosszú haj, mint a rövidlátás” címmel.

…a szexuális szabadság
A fiatalok önérzetét tovább táplálta az újonnan elhódított szexuális szabadság is, amely ugyancsak nem lebecsülendő eleme volt a lázadásnak. Hiszen a „polgári” morál alóli „felszabadulás” nem lett volna teljes a szexualitás terén érvényes hagyományos kötelmek lerázása nélkül.Már a legelső Provo-szám síkra szállt a „teljes amorális promiszkuitás” mellett. 1967. június 30-án a Hitweek részletes eszmefuttatást közölt arról a kérdésről, hogy „hol lehet nyugodtan, zavartalanul, teljes összpontosítással szerelmeskedni?” A szerző ünnepi „sex in”-ek szervezését szorgalmazta, továbbá javaslatot tett olyan nyilvános „páros helyek” létesítésére, amelyeket mindenki igénybe vehetne, ha arra késztetést érez. A fogamzásgátló zöld utat engedett mindennek, az abortusz nem számított bíntettnek, féltékenység pedig nem létezett. Ugyanakkor a babyboom-generáció tagjai, hála ugyanannak a fogamzásgátlónak, egyre tologathatták a házasságot és a gyerekvállalást, még hosszabbra nyújtva ezzel fiatalságukat. Némelyik országban szélsebesen beindult a „szexuális forradalom”: míg 1965-ben a hollandoknak csaknem a fele úgy találta, hogy egy nőnek szízen kell férjhez mennie, addig 1970-ben már csak minden hatodikuk vélekedett így. Az ötvenes évek Nagy-Britanniájában a menyasszonyok 1 százaléka sem élt együtt leendő férjével házasságkötésük előtt; 1980-ban már egynegyedük összeköltözött a jövendőbelijével. 1970 és 1985 között Belgiumban, Franciaországban és Hollandiában is megháromszorozódott a válások száma.

…a kirobbanó jólét
A negyedik összetevőnek döntő jelentősége volt a vihar kitörésében; ez pedig nem más, mint a jólét robbanásszerí, ráadásul széles tömegeket érintő növekedése. Edgar Morin francia szociológus 1967 nyarán hozzákezdett, hogy megrajzolja egy breton falucska, Plodémet fiataljainak portréját. Mint leírja, a fiatalokat két új kommunikációs eszköz segítette hozzá, hogy függetlennek érezhessék magukat a felnőtt világtól: egyfelől a motorizált közlekedés – ami a robogót vagy akár a kisebb használt autót jelentette –, másfelől a telekommunikációnak az a formája, amelyet a – mindenki által folyton bekapcsolva tartott – tranzisztoros rádió tett lehetővé. „Manapság tehát a plodémeti fiatalok ugyanazzal vannak ellátva, mint a városi fiatalság, ugyanazok a hívószavaik (vachement [fantasztikus], terrible [iszonyatos]), ugyanaz az antennájuk és ugyanaz a kultúrájuk, mint városi társaiknak.” Az idősebb nemzedék mindig is abból indult ki, hogy a fiatalok különösebb akadályok nélkül át tudják venni az ő norma- és szabályrendszerüket, és többé-kevésbé át is akarják venni azt. Csakhogy az „ifjúság szocializációját” – ahogy e folyamatot a szociológusok nevezték – egyik napról a másikra nem lehetett már olyan magától értetődőnek tekinteni.

1960 és 1968 között Hollandiában több mint kétszeresére emelkedett a felsőoktatásban tanulók száma. Eközben az apáknak a fele, az anyáknak pedig a kétharmada még csak alapfokú iskolai végzettséggel rendelkezett. Annyiféle új lehetőség nyílt meg, hogy inkább a fiatalok tudtak volna mit tanítani a szülőknek, mint fordítva.De éppen az ifjú lázadók álltak hozzá felemásan a kibontakozó jóléthez. Egyfelől hálásan elfogadták az áldásait, másfelől egész lázadásukat áthatotta a „fogyasztás rabjává lett emberrel” és annak újdonsült vívmányaival, a tévével, „az elektromos habverővel” és mindenekelőtt az autóval szembeni kritika. A Provo leginkább tiltakozásnak szánta „fehér terveit”, ily módon véve fel a harcot a „birka nép” jóléti gondolkodása ellen. Miként egyik kiagyalójuk fogalmazott, minden terv egy-egy mind-opener volt, fantasztikus ötlet, amely zavarba ejtette és gondolkodásra késztette a nyilvánosságot.Ilyen volt a „fehér bicikli”-terv is: „A fehér bicikli az egyszeríséget és a higiéniát jelképezi az autoriter autó kipufogásával és pöffeszkedésével szemben. Hisz egy bicikli, az szinte semmi, de azért nem semmi.”(Lefordíthatatlan szójáték a fiets ’bicikli’, iets ’valami’ és niets ’semmi’ szavakkal )A hatvanas évek közepén keletkezett hippimozgalom egy lépéssel még tovább is ment. Egy olyan fiatal, aki tudta, milyen ruhát kell felvenni, milyen zenét kell hallgatni, és hová kell járni, az ugyan hip-nek mondhatta magát, de az igazi hippik azok voltak, akik a társadalomból való totális drop-outot választották. A hippik nagy hangsúlyt fektettek ruházatuk, táplálékuk és életstílusuk „természetességére”: fehérítetlen pamut, mezítlábasság, makrobiotikus táplálkozás, meditáció, nyugalom. A városok tehát mint mesterséges képződmények, szóba se jöhettek. A hippik eszménye a nyugodt közösségi lét volt valahol vidéken – ahol ezek a városi gyerekek zömmel fél évet se bírtak ki. „Hollandiában is egyre több jóravaló fiú és lány dönt úgy, hogy kiszáll”, írta a Hitweek 1969-ben. „&Uacutej, sugárzó életet kezdenek élni, amiből mit sem ért a világ, ahonnét jönnek.”

…a félelem
Egy ötödik, mélyen rejtőző erő is gerjesztette a vihart: a félelem. A gondolatkincs nagy részéből sütött a tizenkilencedik századi optimizmus; az a meggyőződés, hogy a világ kedvünkre alakítható, és hogy „az új, sugárzó élet” egyből ott hever a következő sarkon. Ugyanakkor lehetetlen megérteni a hatvanas éveket, ha nem vesszük tekintetbe, hogy ekkoriban sok európai életére nyomta rá a bélyegét az egzisztenciális félelem. &Uacutegy tínt, bármikor kirobbanhat egy újabb háború, és a hatvanas évek egész nemzedéke ennek a fenyegetésnek az árnyékában nőtt fel. Rengetegen voltak, akik közvetlen és reális veszélyt láttak az atombombában, és sok fiatal mindenáron számízte volna a világból a háborút és az elnyomást.1967 októberének elején minden újságba bekerült Ernesto „Che” Guevara jól ismert melankolikus portréja. Abban a pillanatban, hogy elesett a bolíviai őserdőben, a lázadóvezér mítosza életre kelt. Képe megjelent a tüntetéseken, kint lógott kocsmákban és a diáklakásokban, jelképévé vált a harmadik világgal vállalt új szolidaritásnak. Az olyan lapokban pedig, mint a Provo, a Salut les Copains, az ABC, a Konkret, a brit OZ vagy az olasz Mondo Beat egyre gyakrabban napirendre kerültek a huszadik század égető kérdései: a gazdagok és szegények közötti viszony, a technológia etikai oldala, a föld kizsákmányolása, a növekedés határai.

Ugyanakkor a politikai viták továbbra is a hidegháború, illetve az arra adott reakció jegyében álltak. Elég volt, ha egy afrikai népmozgalom vezetője valamilyen vörös könyvvel hadonászott, máris számíthatott az európai lázadók szimpátiájára. Ahogy a harmincas években a spanyol polgárháború adta meg az alaphangot, a hatvanas években az amerikaiak vietnami intervenciója osztotta meg a közvéleményt. 1968 kezdetén több mint félmillió amerikai harcolt ebben a mocskos és kilátástalan küzdelemben – egy olyan háborúban, amelyet az ember napról napra nyomon követhetett a televízióban. Európa és Amerika fővárosaiban egyik tüntetés követte a másikat. Több tízezer amerikai fiú tagadta meg a katonai szolgálatot. E fiatalok egy része, mint már szó volt róla, újból menedékre talált Karl Marx és Mao Ce-tung írásainál. Az „osztályharc” tizenkilencedik századi modellje új, aktuális töltetet kapott a globális fejlemények tükrében. Ami nem is volt teljesen logikátlan: miközben nyugaton folyamatosan nőtt a jólét, a világ többi része egyértelmíen lemaradt.

Az emberek durván kétharmada óriási szegénységben élt, a gazdag országok hatalmas katonai, politikai, gazdasági és kulturális fölénye pedig tovább növelte az egyenlőtlenséget. Vietnam ennek az állandó strukturális erőszaknak volt az első számú szimbóluma.De a marxizmus és a maoizmus antiideológiaként is szolgált a „fiatal emberek szigetein” belül: egyfajta radikális módja volt annak, hogy valaki elhatárolódjon az idősebb nemzedékek terhelt múltjától. Mindkét módszer azzal kecsegtetett, hogy segítségével a modern társadalom begyömöszölhet egy áttekinthető modellbe; ezenkívül ideális fegyvert nyújtottak, ha az antikommunista establishment provokálásáról és megtámadásáról volt szó. Az „igazi” munkásokat csak addig dédelgették, amíg beleillettek ebbe az elméleti keretbe. A párizsi diákok keblükre ölelték a flins-i Renault-gyár munkásait, az amszterdami ismerőseim rákaptak a tájszólásra, és szolidaritási meneteken fejezték ki összetartásukat a kelet-groningeni szalmakartoniparban dolgozókkal. A majdani német külügyminiszter, Joschka Fischer, hogy „együtt éljen a munkásokkal”, 1970-ben szalagmunkás lett az Opelnél. Senki sem akart már egy levegőt szívni a „polgárokkal”.

A statisztikák utólag elárulják, hol ment végbe a valódi fordulat: 1965-ben a hollandoknak több mint a fele nem akarta, hogy a gyerekek tegezzék a szüleiket, 81 százalékuk hevesen ellenezte, hogy a nők a háztartáson kívül is dolgozzanak. &Oumlt év sem telt el, és ezek a százalékarányok megfeleződtek. A hatvanas évek igazi forradalma a lakásajtókon belül zajlott, a száz- meg százezer átlagos konyhaasztal mellett. §