Benjamin Franklin aforizmáiban igen borúlátó az emberi titoktartást illetően. „Hárman akkor tudnak titkot tartani, ha kettő már halott – valamint – ha nem akarod, hogy ellenséged megtudja a titkodat, ne mondd el a barátodnak.”A titkoknak óriási, és nem is mindig előre látható hatásuk van az emberi kapcsolatokra. Föltárásuknak rendszerint valamilyen célja van, mégpedig gyakrabban pozitív, mint negatív célja.Titkot tudni azért jó dolog, mert azt meg lehet osztani valakivel, aki arra érdemes. Ez a szelektív titokmegosztás nemcsak bevett, elfogadott, hanem már-már kívánatos része a barátok közötti általános kapcsolatnak: olyan intimitás, amely az
Emberi közelség érzését kölcsönzi azoknak, akik részt vesznek benne.
A témával foglalkozó tudományos irodalom főként a titok negatív vetületeit emeli ki. Dávid Bakán pszichológus például úgy véli, hogy azok, akiknek valami szégyellnivaló titkuk van (például tiltott magzatelhajtás vagy sikertelen vizsgaeredmény), nagyon szívesen osztják meg titkukat sorstársaikkal. Megemlíti, hogy a titkokat általában egyoldalúan negatívan szokás értékelni. Aki titkot őriz, az általában attól tart, hogy ha a titok nyilvánossá válik, kellemetlenség származik belőle.Michigani kutatók, akik ugyancsak foglalkoztak a témával, megállapították, hogy a hallgatók legféltettebb titkainak több mint fele vagy szexuális vonatkozású, vagy az egyetemi, illetve magánéletbeli kudarcokkal kapcsolatos. A kudarc valóban éppen eléggé negatív fogalom, de a szexualitást önmagában már igencsak habozva lehet negatívnak értékelni. Ezért a hallgatókat fölkérték, hogy minősítsék, rangsorolják az ilyen vonatkozású titkokat. A hallgatók véleménye szerint a következő titkot a legkockázatosabb kibeszélni: „Vérfertőző kapcsolatom volt.” Vannak persze pozitív titkok is, például az, hogy Jane mit vett John születésnapjára. A kutatások azonban ezekkel egyáltalán nem foglalkoztak. A pszichológusok általában arra kérik a vizsgálatban részt vevőket, hogy jelöljék meg legfontosabb vagy legtovább megőrzött titkukat.
Az örvendetes titkok ritkán fontosak, az emberek nemigen őrizgetik sokáig.
A fölmérésekből rendszerint kimaradnak. A titok tudományos feldolgozását persze elsősorban etikai és módszertani akadályok hátráltatják. A mindennapi életben a titok egyáltalán nem tanulmányozható, hiszen a dolog természete eleve kizárja az ehhez szükséges eszközök használatát (telefonbeszélgetések lehallgatása, rejtett mikrofonnal készített magnófelvételek magánbeszélgetésekről stb.). Lehetne ugyan szándékosan elplántálni titkokat, és megfigyelni, milyen utat járnak be, de ez is tisztességtelen lenne, no meg körülményes is.
Vizsgálatunkban – jobb híján – a titok szótári meghatározásából indultunk ki: „mások előtt elhallgatott tény vagy dolog”. Ebbe a fogalmi meghatározásba valóban besorolható minden titok: nemcsak a fontosak vagy a negatív színezetíek, hanem az apró és örömteli titkok is. Hogy megbízható információhoz jussunk, a vizsgálatban részt vevő személyeket előre tájékoztattuk és kioktattuk. Egyetemi hallgatók egy csoportjának (huszonkilenc férfi, harminchét nő) elmondtuk a titok meghatározását, számos példával illusztrálva. Arra kértük őket: próbálják emlékezetükbe vésni az összes titkot, amiről a következő héten értesülnek. Egy másik csoportot arra szólítottunk föl, hogy az általuk elmondott titkokat jegyezzék meg egy héten át. Ebben a csoportban huszonhat férfi és negyvenhárom nő volt. A következő héten beszámoltak róla, hogy hány titkot hallottak, illetve mondtak el, s kitöltöttek egy kilencoldalas kérdőívet az elmúlt hét megosztott titkairól.
Természetesen az összes résztvevőt biztosítottuk a teljes névtelenségről és diszkrécióról. A hallgatóknak kizárólag háromszemélyes titkokról kellett beszámolni, vagyis olyanokról, melyekben egy közvetítő, egy meghallgató és az érintett személy szerepelt. Szándékosan kihagyattuk azt a kétszemélyes titoktípust, amikor valaki önmagáról szóló titkot mondott el másnak. Erre két okunk is volt. Az egyik, hogy a kétszemélyes titok általában önmagunk leleplezése olyan valaki előtt, akit a múltban már alaposan megismertünk. A másik meggondolásunk az volt, hogy ha a válaszadó személyesen nem érintett a dologban, sokkal teljesebb és tárgyilagosabb leírást ad a titokról, bármennyire biztosítjuk is a diszkréciót.A hatvanhat „meghallgató” csoportja számos titokban osztozott: átlagosan 4,2 titokról értesültek. Mind a közvetítő, mind pedig az a személy, akire a titok vonatkozott, meglehetősen közel állt a titok meghallgatójához, vagy legalábbis kedvelték egymást. A legtöbb titok arra vonatkozott, amit az alany tett vagy tenni szándékozott, vagy olyasmire, ami történt vagy történni fog vele. Mindössze tizenöt százalék vonatkozott a gondolataira, vágyaira vagy érzelmeire.
A titkok fele negatív tartalmú volt. Ezek szerelmesek szakítására, szokatlan, erkölcstelen vagy épp törvénytelen viselkedésre, valakinek a depressziós állapotára vagy súlyos betegségére utaltak. Annak ellenére, hogy a résztvevőket nem kértük fel a titok tartalmának közlésére, húsz százalékuk önként föltárta a részleteket. Ezek olykor meglehetősen banálisak voltak, mint azé a lányé, aki elmondta barátnőjének, hogy megpróbálja kimozdítani a holtpontról a kapcsolatát a fiújával, aki újabban hanyagolja. Más titkok komolyabbak, mint például: „A barátnőm állapotos”.A beavatottak arról számoltak be, hogy az eseteknek csupán húsz százalékában mondták nekik az információról, hogy az titok. De, mint az egyik diák megjegyezte: „nem mondta, hogy ne adjam tovább, csupán azt éreztette, hogy a csoporttársaimnak megmondhatom, másoknak azonban nem”.A többség a rájuk bízott információk titkosságát tiszteletben tartotta (legalábbis addig az időpontig, míg a kérdőív kitöltésére sor került). Huszonnégy százalékuk egyetlen személynek adta tovább, s csupán egy hallgató vallotta be, hogy olyasvalakinek árulta el a titkot, akinek nem lett volna szabad, mert a beavató nem örült volna neki, ha megtudja.
Hogy megtudjuk, miképpen hatott a beavatottra a titok megosztása, megkérdeztük: „A titok meghallgatása után milyen érzések támadtak önben az érintett személyre és az elmondóra vonatkozólag?” Azt találtuk, hogy a beavatás ténye a barátságot és az intimitást erősíti. Ha valakinek titkot mondunk el, megkülönböztetjük a többiektől. Ezt az illető általában viszonozza: jobban kedvel minket, mint eddig. Megkérdeztük azt is, mi történt volna, ha a titkot az is megtudja, akinek a legkevésbé kellene. Természetesen a válaszok azt tükrözték, hogy ez a titok alanyára nézve volna a legkellemetlenebb (anyagilag vagy erkölcsileg), de a beavató és a beavatott is pletykásnak minősülne, tehát nekik sem érdekük.
A másik csoport, a beavatóké némiképp ellentmondó értesüléseket szolgáltatott. Becslésük szerint a hét folyamán átlagosan csupán 2,7 titkot osztottak meg mással. Emlékezzünk rá, hogy a meghallgatók 4,2 titokról számoltak be. Ez arra utal, hogy az emberek még névtelenül is szívesebben ismerik el azt, hogy hallottak titkot, mint azt, hogy továbbadtak valamit, amit talán nem kellett volna. A férfi hallgatók azt állították, hogy lényegesen több titkot hallottak (2,7), mint amennyit elmondtak (0,9!). A nőknél ez az arány szorosabb (3,2-et hallottak, 2,6-et mondtak el).Hogy ez valóban így van-e, azt nehéz lenne eldönteni. Lehetséges, hogy a válaszadást az az általános szemlélet befolyásolta, mely szerint a nők pletykásabbak, így ők nyíltabban vallják magukat fecsegőnek, mint a férfiak.
A beavatók szemében a titkok jelentősebbek, mint a beavatottak szemében.
A legtöbb titok olyasmire vonatkozott, amit az alany tett vagy tenni szándékozott; ebből ötvenkilenc százalék negatív, s csupán tizennyolc százalék pozitív színezetí. A titkok hatvannyolc százalékát úgy mondták el a beavatók, hogy nem követeltek további titoktartást; negyven százalékban nem mondták ugyan, de éreztették, hogy bizalmas természetí a közlés. Ennek ellenére a beavatók kilencvenegy százaléka biztos volt abban, hogy a beavatott nem fogja továbbadni az értesülést.A beavatottak iránti érzelmeik az esetek egyharmadában pozitívabbakká váltak vagy nem változtak, s szinte sohasem lettek negatívabbak. A titkok alanyai iránti érzelmeik ugyanolyan arányban váltak pozitívabbá, mint negatívabbá, ami nem is csoda, hiszen a beavatottakkal ellentétben ők semmi újat nem tudtak meg az illetőről.
Amíg mi Kaliforniában eredtünk a titkok nyomába, a Leydeni Egyetem két pszichológushallgatója, Dancker Daamen és Beatrijs Ritsema Hallgatni arany címmel írt közös disszertációt.A két kutató az utcán osztogatott kérdőíveket, s megkérte a járókelőket, hogy névtelenül töltsék ki, és küldjék vissza. Hogy idősebb személyek is legyenek a mintában, fölkerestek egy nyugdíjasotthont is. Olyan titkokat kértek, amelyről csak három vagy még kevesebb személy tud, és amely jelenleg is fontos a megkérdezett számára. Ezek az alapszabályok biztosították, hogy igazi titkokat lehessen vizsgálni. A példák szerint ez sikerült is. „Röstellem, hogy hetvennyolc éves koromban még mindig szükségét érzem a szexnek”, vagy: „A második gyerekem nem a férjemé, és ezt sohasem mondtam meg neki.”
Az utcáról verbuvált csoportban (tizenöt és hatvanhat év közöttiek) a két leggyakoribb titoktéma a szexualitással és a kudarcokkal kapcsolatos, pontosan úgy, akárcsak a Michigani Egyetem anyagában. A holland csoportban azonban többször szerepel a magány, a szorongás és a halálfélelem, mint az amerikai egyetemistáknál. Voltak aztán egészen különös titkok is, mint például ez: „Egyre vallásosabb vagyok. Kitínő a kapcsolatom Istennel.”Arra a kérdésre, hogy miért osztják meg titkaikat, a legtöbbször azt a semmitmondó közhelyet találták a válasz helyén: „csak”. Az emberek általában nehezen tudják kifejezni a titkokkal kapcsolatos érzéseiket. Arra a kérdésre, miért tartják magukban a titkaikat, a válaszadók elsősorban azt válaszolták, hogy félnek a többiek véleményétől. Persze fölmerült a presztízsveszteségtől való félelem is, s a gyanakvás, hogy mások úgysem értenék meg.
Második lépésben Daamen és Ritsema negyven egyetemi hallgatót kérdezett ki: miért, mikor és kinek mondtak el titkokat. Érdekes, hogy ebben a csoportban a férfiak valamivel több titkot árultak el másoknak, mint a nők, és a titkok között kevesebb volt a szexuális tárgyú közlés. A legtöbben természetesen a legjobb barátjuknak mondták el a titkaikat. A különböző típusú titkok más-más utakat járnak be ismerőseink között. Anyagi vagy hivatali titkainkat, ellenségeink névsorát nem áruljuk el ugyanazoknak, akiknek szexuális jellegí titkainkat kiadjuk. Jóllehet a vizsgálatok még csak a kezdet kezdetén tartanak, némi képet azért nyerhetünk belőlük arról a szerepről, amelyet a titok mindennapi életünkben, s főként a diákok életében betölt. Egyelőre úgy látszik, hogy a titok többször és nagyobb fontossággal szerepel a diákok kapcsolataiban, mint a többi társadalmi csoportnál. Ebben a korosztályban a barátságok is gyakrabban kötődnek és bomlanak föl, mint az idősebbek között, és a viselkedés is általában kevésbé formális, mint a többi csoportban. Másrészt az a benyomásunk, hogy nagyon sok kisebb titok szinte tudattalanul cserélt gazdát a barátok között, s ezért nem is került rá a kérdőíveinkre.A kutatásokat nemcsak ezek az egészen csekély horderejí titkok nehezítik, hanem azok a súlyos, nyomasztó titkok is, amelyeket az emberek senkivel sem hajlandók megosztani, amit nemcsak a legmeghittebb barátjuk, hanem esetleg még önmaguk előtt is rejtegetnek. Az effélék természetesen a kérdőívekről is hiányoznak. Könnyen meglehet, hogy van valahol egy határ, egy korlát, amelyen soha nem fogunk tudni átlépni. §
- Mi újság 1980 óta?
Megkérdeztünk egy szakértőt, hogy az elmúlt években milyen változások történtek, milyen új nézetek születtek a titokkal kapcsolatban:– Egyetértek a cikk megállapításaival, nem találtam benne semmi olyat, amit ma másképp értékelnénk – mondja dr. Perczel Forintos Dóra, a Semmelweis Egyetem Klinikai Pszichológia Tanszékének vezetője. – Az újabb kutatások azonban súlyosabb problémákra, nehéz életeseményekkel kapcsolatos titkokra fókuszálnak, s azt vizsgálják, hogy a lelki egészségre milyen hatása van a titoktartásnak. Tipikus és elég gyakori titokhelyzet, mikor a szülők nem mondják meg a gyereknek, hogy örökbe fogadták. Ennek oka, ahogy a cikkben is szerepel, a félelem. Félnek a negatív következményektől, hogy a gyerek ezért esetleg megharagszik, vagy el akarja hagyni őket, és ezért inkább hallgatnak. A jó megoldás viszont az lenne, ha természetesen kezelnék a helyzetet, és minél korábban, már négy-öt éves korában beavatnák a gyereket, persze kedvesen, felkészülve, először akár mese formájában.A félelem az oka az olyan rendkívül negatív tartalmú titkok megtartásának is, mint a nemi erőszak vagy a családon belüli bántalmazás. Az ilyen titokhelyzetek poszttraumás tünetek kialakulásához, szorongáshoz, ingerlékenységhez, alvászavarhoz vagy indokolatlan dühkitörésekhez vezethetnek. Az elmondást az is nehezíti, hogy ilyenkor sokan önmagukat okolják, a nemi erőszak áldozatai, például gyakran úgy gondolják, hogy elkerülhették volna a helyzetet, ha nem úgy öltöznek vagy nem járnak azon a környéken, és ezt bizonyosan mások is így vélik. A kudarc eltitkolása azonban nem célravezető. Még a ’70-es években végeztek Magyarországon egy nagyon érdekes felmérést, amelyben az ’56-ban elesett férfiak kamaszkorú gyermekeit vizsgálták, és azt találták, hogy azoknál a családoknál, ahol tabuként kezelték a dolgot, szorongás alakult ki a gyerekekben. Azok viszont, akik otthon beszéltek a történtekről, jó kapcsolatot alakítottak ki a kamaszokkal. Ez a példa is mutatja, hogy a bizalom nagyon fontos, mind a családi viszonyokban, mind a terápiában. Ha sikerül bizalmas légkört kialakítani a pácienssel, akkor könnyebben beszél kudarcairól, és súlyos, szorongást keltő titkairól is.
