Ne feledjük, hogy a végső cél nem önmagában az üvegházhatású gázok kibocsátásának vagy a globális felmelegedésnek a csökkentése, hanem az életszínvonal és a környezet javítása.Valaki nemrégiben a világtörténelem legnagyobb válságának nevezte a globális felmelegedést. Rendre címoldalon szerepel, és rendszeresen foglalkozik vele a világ számtalan médiuma… Vitathatatlan, hogy az elmúlt évszázadokban az emberi tevékenység következtében jelentősen megnőtt a légkör szén-dioxid-tartalma, ami hozzájárult a globális felmelegedéshez. Az azonban már korántsem biztos, hogy az egyetlen lehetséges válaszreakció a hisztéria és a CO2-szint csökkentésére irányuló programokra költött csillagászati összegek. Ez az eljárás különösen akkor vitatható, ha figyelembe vesszük, hogy milliárdok élnek szegénységben, milliók halnak meg gyógyítható betegségek következtében és hogy a fent említett programokra költött összegek tört részéből emberéleteket menthetnénk meg, társadalmakat erősíthetnénk meg és csökkenthetnénk a környezetszennyezést…
Aki ma nem támogatja a globális felmelegedésre kínált radikális megoldásokat, azt a társadalom kiveti magából, felelőtlennek és az olajlobbi sátáni kiszolgálójának tekinti. Az a határozott véleményem, hogy egy ilyen fontos kérdésről nem lenne szabad ebben a szellemben vitázni. Biztos vagyok benne, hogy a vitában részt vevők többsége jó szándékú és nemes célokért küzd – mindannyian egy jobb világot akarunk építeni. De ennek érdekében hívösebb fejjel kell folytatnunk a vitát, beszéljünk higgadtan a problémákról és lehetséges megoldásokról.
1. A globális felmelegedés tény és az emberi tevékenység következménye. A század végére jelentős hatással lesz az emberiségre és a környezetre.
2. A globális felmelegedés súlyos, fenyegető és azonnali következményeivel kapcsolatos állítások nagy része túloz, és ez nem vezethet jóra.
3. Eltúlzott, bár jó szándékú erőfeszítések helyett egyszeríbb, okosabb és hatékonyabb megoldásokkal kell reagálnunk a globális felmelegedésre. A CO2-kibocsátás jelentős és rendkívül költséges csökkentése a jövőre nézve jelentéktelen hatással jár.
4. Sokkal fontosabb problémáink is vannak, mint a globális felmelegedés. Mindent a helyi értékén kell kezelnünk. Sokkal súlyosabb probléma az éhezés, a szegénység és a betegség. Ha ezeket megoldjuk, több embernek segíthetünk, méghozzá olcsóbban és biztosabb sikerrel, mint ha dollárbilliókat fordítunk a drasztikus éghajlat-politikára.
Ez a négy pont sokakat felbosszant. Mindenki hozzászokott az ismert felálláshoz: az éghajlatváltozás tagadhatatlan tény, elképzelhetetlen katasztrófákhoz vezet majd, pedig nem kerül sokba tenni valamit, ráadásul ez erkölcsi kötelességünk is. Talán nem meglepő, hogy az e gondolkodásmódot megkérdőjelezőknek gonosz szándékot tulajdonítanak. Mégis azt gondolom – és a lehető legjobb szándékok vezérelnek –, hogy mielőtt belekezdenénk a világtörténelem legnagyobb beruházásába, legalább a logikánkat meg kell vizsgálnunk…
Halálhullám?
A 2003 augusztusának elején jelentkező hőhullám több szempontból is kivételesnek tekinthető. Szívszaggató méretí katasztrófa volt! Csak Párizsban több mint 3500-an haltak meg, Franciaországban csaknem 15 000-en. Németországban 7000, Spanyolországban és Olaszországban 8000, Nagy-Britanniában 200 áldozatot szedett a hőhullám: összesen több mint 35 000 halottról beszélhetünk. Érthető hát, hogy ez az esemény pszichológiailag igen erős metaforájává vált a melegebb jövőnek és annak elodázhatatlan megelőzésének.A haláleseteket első ízben összesítő Earth Policy Institute neví zöldcsoport szerint „a tragédia mértékének megismerése segíthet abban, hogy felismerjük a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének elkerülhetetlenségét. A rekordhőmérsékletekkel járó hőhullám több millió szenvedő alanya és a több tízezer áldozat rokonai immár személyes problémának tekintik a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését.”
A hőhullám – többek között az ilyen jelentések hatására – a globális felmelegedés egyértelmí igazolásává vált a közvélemény szemében. De az ilyen jelentések olykor tévednek. Egy nemrégiben készült tudományos cikk megvizsgálta az elméletet és megállapította, hogy a körülmények valóban különlegesek voltak, ám 1979 óta rendszeresen került sor ehhez hasonló vagy még szokatlanabb hőhullámokra. Ezenkívül – bár a harmincötezer áldozat valóban ijesztően sok – elméletben minden halálesetet egyenlő mércével kell vizsgálni. Mégsem ezt látjuk. Amikor az Egyesült Királyságban kétezren haltak meg a hőség következtében, az olyan hullámokat vert a közvéleményben, amelyek ma sem csillapodtak teljesen. Nemrégiben azonban a BBC feltínés nélkül közölte a hírt, hogy az elmúlt években körülbelül huszonötezren haltak meg a hideg következtében Angliában és Walesben, majd mintegy mellékesen hozzátették, hogy 1998 és 2000 között évi negyvenhétezer áldozatot szedett a tél. A hír azzal folytatódott, hogy a kormánynak több tüzelőanyagot kellene rendelkezésre bocsátania a téli időszakban, és hogy a halálesetek többségét a szélütés és a szívroham okozza.
Figyelemre méltó, hogy ha több országban egyetlen hőhullám következtében harmincötezren halnak meg, mindenki harcba száll, ám ha egyetlen országban, egyetlen évben huszonöt-ötvenezren halnak meg a hidegben, senki sem veszi észre.
Természetesen szeretnénk megelőzni, hogy újabb kétezer embert öljön meg a forróság az Egyesült Királyságban. De nyilván azt sem szeretnénk, ha ennél sokkal többen halnának meg a hideg következtében.Európában évente mintegy kétszázezer áldozatot követel a forróság. Ugyanakkor 1,5 millió európai, vagyis a forróság áldozatainak több mint hétszerese hal meg a túlzott hidegtől. Európában csak az elmúlt évtizedben tizenötmillióan pusztultak el a hidegtől, ami a 2003-as hőhullám szimbólummá vált áldozatainak több mint négyszázszorosa. Súlyos probléma lehet az arányérzékünkkel, ha ezekről a halálesetekről ilyen könnyen megfeledkezünk, a globális felmelegedés áldozatairól viszont ilyen sok szó esik.Hogyan alakul majd a forróság és a hideg áldozatainak száma a következő évszázadban? Tételezzük fel egy pillanatra – bár ez merőben valószínítlen –, hogy egyáltalán nem alkalmazkodunk az eljövendő forrósághoz. Az Európára vonatkozó legnagyobb hideg-meleg vizsgálat még így is arra a következtetésre jutott, hogy 2 °C -os emelkedés mellett
„az adatok alapján a magasabb hőmérsékletekből eredő halálesetek megnövekedett számát ellensúlyozza, hogy a hideg már rövid távon is sokkal kevesebb áldozatot szed majd”.
Nagy-Britanniában a becslések szerint 2 °C-os emelkedés mellett kétezerrel többen halnak meg a forróság következtében, ám húszezerrel kevesebben a hidegtől. Készült egy cikk, amely megpróbálta összevetni a kérdéssel kapcsolatos összes vizsgálatot és alkalmazni őket a világ jelenlegi és jövőbeli állapotára: az eredmény az volt, hogy „a globális felmelegedés csökkentheti a halálozási arányt, különösen a kardiovaszkuláris betegségekkel összefüggésben”.
Az azonban valószínítlen és konzervatív feltételezés, hogy a huszonegyedik században egyáltalán nem alkalmazkodunk majd. A legújabb felmérések az Egyesült Államok huszonnyolc legnagyobb városában vizsgálták meg az alkalmazkodást. Vegyük például Philadelphiát. Az optimális hőmérséklet 26,6 °C. Amikor az 1960-as években emelkedett a hőmérséklet (körülbelül 38 fokra), jelentősen megnőtt a halálozási arány. Ugyanez történt akkor is, amikor a hőmérséklet fagypont alá süllyedt – éppen, mint Athénban.A következő évtizedekben azonban csodálatos dolog történt. A jobb egészségügyi ellátásnak köszönhetően csökkent az általános halálozási arány. De ami még fontosabb, ma már nem okoz extra haláleseteket a 38 °C körüli hőmérséklet. A hideg következtében azonban ma is többen halnak meg. A forróság csökkenő áldozatainak egyik oka valószíníleg a légkondicionálás elterjedése. A felmérések szerint idővel és megfelelő erőforrások segítségével megtanulunk alkalmazkodni a magasabb hőmérséklethez. Ezért hiába emelkedik majd a hőmérséklet, kevesebb ember hal meg a hőség következtében.
Ráadásul a világ több nagyvárosában is tapasztaltak már olyan hőmérséklet-emelkedést, mint amilyenre a következő évtizedben számítanak. Az évszázad végére a világ népességének túlnyomó többsége városokban él majd. A városokban már eddig is történtek jelentős hőmérséklet-emelkedések, ezért a városok segítségével bepillanthatunk a jövőbe és átérezhetjük a 2,6 °C-os emelkedés jelentőségét.A városokban jellemző tégla, beton és aszfalt sokkal több hőt nyel el, mint a vidéki növényzet. Ebből származik az úgynevezett városi hősziget. Luke Howard brit meteorológus már az 1800-as évek elején fölfedezte ezt a jelenséget Londonban, de ahogy a városok növekednek és a növényzet helyét átveszik a magas épületek és a kátrány, ugyanezt figyelhetjük meg a világ számos városában – Tel Avivtól, Baltimore-tól és Phoenixtől a mexikói Guadalajaráig, az alaskai Barrow-ig, Sanghajig, Szöulig, Milánóig, Bécsig és Stockholmig. Los Angeles belvárosában az elmúlt évszázadban 2,5 °C-kal emelkedett a maximum-, 3,8 °C-kal a minimum-hőmérséklet. New Yorkban is 3,8 °C-os az éjszakai városi hősziget.
Nemrégiben míhold segítségével mérték meg egyes városok teljes felszínének hőmérsékletét. A gyorsan növekvő Houstonban – 1990 és 2000 között háromszázezer ember költözött oda, így egyötödével nőtt a lakosok száma – megdöbbentő eredményre jutottak a kutatók. Az éjszakai felszíni hőmérséklet mindössze tizenkét év leforgása alatt mintegy 0,7 °C-kal nőtt. Száz év alatt ez több mint 6,6 °C-os emelkedést jelentene.A világ nagyvárosaiban rendre ilyen hőmérséklet-különbségeket találnak. Az ázsiai városok a világ leggyorsabban növekvő régiói. Tokió húszmillió lakosa tapasztalhatta meg a városi hősziget legdrámaibb következményeit: miközben a Tokió körüli területeken augusztusban 28 °C-ot mértek napközben, a belvárosban több mint 40 °C meleg volt. És ez a magas hőmérséklet nem csupán a város kis területí belvárosát érinti, hanem mintegy 7500 négyzetkilométernyi részt, vagyis Manhattan területének 140-szeresét. A városi hőmérséklet világszerte tapasztalható emelkedése legalább két dolgot jelent.Először is, ezek az ötven vagy száz év alatt bekövetkezett emelkedések ugyanakkorák vagy nagyobbak, mint a következő évszázadra várt 2,6 °C.
A városi hőszigetekből eredő, huszadik században mért emelkedés sok városban valószíníleg nagyobb mértékí, mint amit a globális felmelegedés okoz a huszonegyedik században.
Márpedig az eddigi hőmérséklet-emelkedés nem pusztította el ezeket a városokat.Ez nem jelenti azt, hogy a hőmérséklet-emelkedés nem tett rosszat egyes városoknak. Noha a halálesetek száma általában csökkent (ahogy Philadelphiában is), a hőmérséklet-emelkedés nélkül talán nagyobb arányban csökkent volna. A végítéletről szóló hírek azonban semmiképpen sem objektívek, mert nem veszik figyelembe a hőmérséklet hatásait jelentősen enyhítő alkalmazkodást. Ha az elődeink képesek voltak alkalmazkodni, akkor mi, sokkal több pénz és technikai tudás birtokában biztosan meg tudjuk ismételni a mutatványukat.Azt sem szabad persze eltagadni, hogy a globális felmelegedéssel súlyosabb lesz a városokat ért hatás, hiszen kettős ártalom sújtja őket: a CO2-ből és a még mindig terjeszkedő városi hőszigetekből eredő hőmérséklet-emelkedés. De elődeinkkel ellentétben, akik alig valamit vagy éppen semmit nem tettek a városi hőszigetek ellen, mi könnyen enyhíthetjük a hatásukat. Az a célunk, hogy megelőzzük a következő évszázad hőmérséklet-emelkedéséből származó problémák egy részét.
A politikai javaslatok „hívös közösségekről” szólnak, a tetők és a járdák világosabbra festéséről és faültetésről. Los Angelesben egy ilyen program – tizenegymillió fa ültetése, az ötmillió ház többségének tetőcseréje és az utak egynegyedének átfestése – egyszeri költsége mintegy egymilliárd dollár lenne. A légkondicionálás költségei ugyanakkor évi 170 millió dollárral, a szmog enyhítésével járó költségek pedig 360 millió dollárral csökkennének – nem beszélve a zöldebb városból származó egyéb előnyökről. És ami még fontosabb, a város hőmérséklete több mint 2,7 °C-kal csökkenne, ami körülbelül megfelel a század végére várt hőmérséklet-emelkedésnek.
Éhínség?
Az elegendő élelmiszer az egyik legalapvetőbb és legfontosabb kérdés a föld sok lakója számára. Egyben ez az ENSZ 2015-re elérendő hét millenniumi fejlesztési célkitízésének egyike – nevezetesen az éhező emberek számának felére csökkentése.Sokan attól tartanak, hogy az éghajlatváltozás hatására a jövőben drámaian romlik az élelmiszer-ellátás. Egyre-másra halljuk, hogy a globális felmelegedés jelentősen növeli az éhes emberek számát, és katasztrófa vár ránk, egész régiók válnak képtelenné az élelmiszer előállítására. Való igaz, a globális felmelegedés kissé lelassítja az élelmiszer-termelést, de a félelem ismét csak eltúlzott és – amennyiben valóban az élelmiszer-biztonság és a világ éhezői miatt aggódunk – rossz megoldásokhoz vezet.A kérdés megértéséhez tudnunk kell, hogy az élelmiszerek elérhetősége drasztikusan nőtt az elmúlt négy évtizedben. A fejlődő világ átlagos lakója 40 százalékkal több kalóriához juthat hozzá. Az alultápláltak száma 50 százalékról 17 százalék alá esett. Az ENSZ legalább 2050-ig e pozitív tendencia folytatódásával számol: a kalória mennyisége további 20 százalékponttal nő, az alultápláltság pedig 3 százalék alá csökken. Ám e 3 százalék 2050-ben még mindig nagyon sok, 290 millió embert jelent, és ez okot adhat a globális aggodalomra. Nem azért lesznek éhesek, mert nem tudnak elég élelmiszert előállítani, hanem azért, mert szegények és nem képesek keresletet kialakítani a többlet mezőgazdasági termelés iránt.Néhány széles körí vizsgálat az éghajlatváltozás hatásait tanulmányozta a mezőgazdasági termelésre és a globális élelmiszer-kereskedelmi rendszerre. A négy legfontosabb eredmény szinte minden vizsgálat esetében ugyanaz.
1. Először is, jó hírek is vannak. Valamennyi modell szerint jelentősen nő a mezőgazdaság teljesítménye – a gabonatermelés több mint kétszeresére nő a következő évszázadban. Vagyis még több élelmiszert tudunk biztosítani a világnak.
2. Másodszor, a globális felmelegedés termelésre gyakorolt hatása valószíníleg negatív lesz, de összesítve is igen csekély. A legpesszimistább modellek és éghajlati hatások alapján az éghajlatváltozás nélküli forgatókönyvhöz képest 1,4 százalékos az összesített csökkenés. Az alacsonyabb éghajlati hatással számoló legoptimistább modell a mezőgazdasági termelés 1,7 százalékos nettó növekedésével számol.E számok kontextusba helyezése érdekében elmondjuk, hogy az elmúlt harminc évben 1,7 százalékos volt a mezőgazdaság átlagos éves növekedése. A legnegatívabb forgatókönyv szerinti 1,4 százalékos, egy évszázadra érvényes csökkenés kevesebb mint a termelékenység jelenlegi éves növekedése.
Más szóval a huszonegyedik században az éghajlatváltozás okozta teljes veszteség annyit jelent, hogy a világ mezőgazdasági teljesítménye nem 2080-ra, hanem 2081-re duplázódik meg.
Mindez alig lesz hatással a globális gazdaságra. A 2080-as évekre a teljes mezőgazdasági GDP változása valószíníleg az 1,5 százalékos csökkenés és a 2,6 százalékos növekedés között lesz. Ám a mezőgazdaság a teljes GDP kevesebb mint 1 százalékát teszi majd ki; vagyis az összesített gazdasági hatás rendkívül csekély lesz, legrosszabb esetben is 0,015 ezrelékes csökkenésről beszélhetünk.
∏ Harmadszor, globálisan ugyan alig lesz változás, regionálisan azonban annál inkább. A globális felmelegedés általánosságban negatívan érinti a harmadik világ mezőgazdaságát, az első világ gazdálkodóit viszont pozitívan. Ennek az az oka, hogy a magas szélességi fokokon előnyt jelent a hőmérséklet emelkedése, mert hosszabb érési időszakkal, több aratással és magasabb hozammal jár. A trópusi országok – amelyek általában a harmadik világhoz tartoznak – gazdálkodói számára a magasabb hőmérséklet csökkenti a mezőgazdaság teljesítményét. A CO2 önmagában azonban mindenütt pozitív tényező, mert trágyaként hat a termények növekedésére.
A legrosszabb forgatókönyv szerint ez 7 százalékos hozamcsökkenést jelent a fejlődő világban és 3 százalékos hozamnövekedést a fejlett világban. Néhány nehéz helyzetben lévő területen ez 10-20 százalékos relatív hozamcsökkenést jelent az előttünk álló évszázadban, ami a felszínen súlyos problémának tínik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezekben az országokban abszolút értékben csökken a termelés. A hozamnövekedés, a fejlettebb technológia és a több termőterület következtében az évszázad során mintegy 270 százalékkal nő a termelés.
A következő évszázadban a fejlődő országok nagyobb mértékben függnek majd a fejlett országokból származó élelmiszerimporttól. Ez azonban nem elsősorban a globális felmelegedéssel függ össze, hanem a nagyobb népességgel és a fejlődő világ termőterületének csökkenésével. A demográfiai tendenciák következtében a legkevésbé fejlett országokba érkező import a globális felmelegedés nélkül is megkétszereződne. A globális felmelegedés hatására további 10–40 százalékkal nő az import.
Ne feledjük azonban, hogy a 2080-as években a fejlődő országokban élő fogyasztók sokkal gazdagabbak lesznek, mint ma. Egy modellkészítő csoport szerint a harmadik világ fogyasztói nagymértékben leválnak a mezőgazdasági termelési folyamatokról, mert városokban élnek és nem a mezőgazdasági ágazatból származik a fizetésük. A mai fejlett országokhoz hasonlóan a fogyasztás mértéke az élelmiszeráraktól és a jövedelmektől függ, nem a hazai mezőgazdasági termeléstől.
π Negyedszer, az élelmiszergyártás enyhe csökkenésének következtében valószíníleg valamivel több lesz az alultáplált ember. A legvalószíníbb forgatókönyv szerint ez azt jelenti, hogy 2080-ra 108 millióról 136 millióra nő az alultápláltak száma. (Más forgatókönyvek szerint a globális felmelegedés kevesebb alultáplálthoz vezet.) E számokat mindenképpen érdemes kontextusba helyezni. Láttuk, hogy ma körülbelül nyolcszázmillió alultáplált ember él a földön. A következő évszázadban legalább hárommilliárddal nő a világ népessége, az alultápláltak száma azonban valószíníleg jelentősen csökken – 136 millió körül lesz (globális felmelegedés nélkül 108 millió).
A világ éhezőinek száma azonban sokkal inkább függ a demográfiai adatoktól és a jövedelemtől, mint az éghajlattól.
Az IPCC forgatókönyvei szerint a globális felmelegedéssel kapcsolatos politikai döntések huszonnyolcmillióval több alultáplált embert eredményezhetnek, míg a gazdasági és demográfiai döntések hatására 90 millió és 1,065 milliárd között mozoghat a további alultápláltak száma.Ebben a helyzetben megint csak fontosabbak a társadalmi-politikai döntések, mint az éghajlattal kapcsolatosak. Ha úgy döntünk, hogy csak az éghajlatváltozást állítjuk meg, körülbelül huszonnyolcmillióval csökkenthetjük az alultápláltak számát (de ha nincs szerencsénk, még növelhetjük is a számukat). Ha nagyobb népességí, vagy lassabb gazdasági növekedést mutató társadalmat választunk, akár 975 millióval több alultáplálttal számolhatunk. Nyilvánvalóan azt a megoldást kell választanunk, amely a lehető legkevesebb alultápláltat eredményezi, és ez egybeesik a nagyobb jövedelemmel járó megoldással.
Ha az olvasó úgy érzi, hogy ezt már hallotta tőlem, igaza van. Még a modellek kidolgozói is jelzik, hogy „[a maláriával, az éhínséggel, a vízzel és a többivel kapcsolatos vizsgálatokból] az derül ki, hogy a különböző fejlesztési megoldásokból származó különbségek sokszor fontosabbak a globális és regionális hatások mértékének és eloszlásának befolyásolása szempontjából, mint maga az éghajlatváltozás”.Úgy is fogalmazhatunk, hogy egy gazdag világban az utolsó 108 vagy 136 millió éhező egy politikai prioritás eredménye, és mint ilyen, könnyíszerrel csökkenthető vagy kiküszöbölhető.Ahogy a modell kidolgozói mondták: „Röviden arról van szó, hogy a gazdag társadalmak számára az éhezés periférikus probléma és ez az éghajlatváltozás nélkül is így marad”.
Klímapolitikával elérni a kismértékí csökkenést tehát nem a legjobb stratégia. Ha végrehajtanánk Kiotót, 2080-ra évi 180 milliárd dollár árán kétmillióval csökkenthetnénk az alultápláltak számát. De ha tényleg segíteni szeretnénk az éhezőknek, jobb megoldást is választhatunk.
Az egyszerí intézkedéseket kellene preferálnunk: a mezőgazdasági befektetéseket – jobb talajminőség, vízgazdálkodás és mezőgazdasági technológiai kutatás – és az olyan közvetlen stratégiákat, mint az iskolai étkeztetés és a tápanyagok biztosítása (például jód hozzáadása a sóhoz). Az ENSZ becslései szerint 2015-re évi mintegy tízmilliárd dollárért 229 millióval csökkenthetnénk az éhezők számát.Álljunk meg egy pillanatra ezeknél az eredményeknél: évi tízmilliárd dollárért 229 millióval csökkenthetjük az éhezők számát az évszázad során. Ha ugyanennyi pénzt Kiotóra költünk, a század vége felé egy tizennyolcaddal kevesebb embernek segíthetünk. Ha a teljes évszázadra vetítjük a hatást, akkor évente mindössze harminckilencezerrel lesz kevesebb az alultápláltak száma. Ha az éghajlatra költött pénz egy embert ment meg az éhezéstől, ugyanez a pénz közvetlen megoldásokra fordítva több mint ötezer embert menthet meg. A koppenhágai konszenzus ezért sorolta az alultápláltságot a második helyre (mindjárt a HIV után), a mezőgazdasági támogatások megszüntetését a harmadikra, a mezőgazdasági kutatást pedig az ötödikre.Ezekkel a tényekkel szembe kell néznünk. Ha tényleg érdekel a világ éhezőinek sorsa, nem ötezret kellene megmentenünk egy helyett?
Vízhiány?
A víz a jövő jólétének egyik fontos mutatója. Környezetvédelmi körökben régóta aggódnak miatta, és úgy tartják, hogy hamarosan kitör a válság. A teljes körí vészhelyzetről szóló híresztelések azonban félrevezetőek. Való igaz, hogy regionális és logisztikai problémák merültek fel a vízzel kapcsolatban. Meg kell tanulnunk értelmesebben használni. De alapvetően elegendő a vízkészletünk. A vízkészletről szóló 2006-os jelentésében az ENSZ úgy fogalmaz, hogy a vízhiány „elsősorban nem az apadó vízkészlet, hanem a rossz színvonalú szolgáltatás következménye”. A World Water Council (Vízügyi Világtanács) összegzése még félreérthetetlenebbül fogalmaz: „Kitört a vízügyi válság. Ám a válságot nem az okozza, hogy nincs elég víz a szükségleteink kielégítésére. Inkább arról van szó, hogy rosszul gazdálkodunk a vízzel, és ennek többmilliárd ember – és a környezet – látja kárát”.
A vízzel kapcsolatos problémákat általában az úgynevezett vízhiánymutatóval mérik. A mutató azt méri, hogy egy víztároló területén belül fejenként mennyi víz áll rendelkezésre, és ha fejenként kevesebb mint évi ezer köbméter, akkor problémásnak ítéli a helyzetet. Ez a határ nem szigorú, mert a technológia (mint a mezőgazdaságban a cseppöntözés) és a kereskedelem (a gabona behozatala termesztés helyett) drámaian csökkentheti a vízigényt.
Nyilvánvaló, hogy a század végén több embert érint a vízhiány. Ez azonban csupán a népességnövekedés következménye – ha többen használnak ugyanannyi vizet, többen kerülnek a hiányszint alá. Ez a becslés azonban nem veszi figyelembe, hogy a gazdasági növekedés legalábbis ellensúlyozza a kisebb vízmennyiséget. Az ipari társadalomban ugyanis a többség nem foglalkozik olyan nagy vízigényí tevékenységekkel, mint a gazdálkodás, ezért ezeket a tevékenységeket nagyrészt át lehet helyezni oda, ahol a legtöbb víz áll rendelkezésre.Mi azonban azt szeretnénk tudni, hogy az éghajlatváltozás hogyan befolyásolja a vízhiányt. Az Egyesült Államok egyik legnagyobb modellkidolgozó cége számításokat végzett a népességszám és a világ 1300 legnagyobb vízgyíjtő területén rendelkezésre álló víz alapján. Arra a meglepő eredményre jutottak, hogy a globális felmelegedés csökkenti a vízhiány sújtotta területeken élők számát: a magasabb hőmérsékletekkel számoló forgatókönyvekben kisebb a vízhiány, mint az alacsonyabb hőmérséklettel számolókban.
Ma körülbelül kétmilliárd ember él a vízhiány sújtotta vízgyíjtő területeken. Ha nincs globális felmelegedés, az évszázad végére ez a szám csaknem hárommilliárdra nő. Ha viszont van globális felmelegedés, csökken ez a szám, kevesebb mint 1,7 milliárdra. Ennek az az oka, hogy a melegebb világban több a csapadék – a modellek átlagosan 5 százalékkal több csapadékra számítanak 2100-ra. Ez nem jelenti azt, hogy mindenhol ugyanannyival több lesz a csapadék. A bolygó nagyobb része nedvesebb lesz, így például Dél- és Kelet-Ázsia, egyes helyeken azonban – különösen a Földközi-tenger környékén, Közép- és Dél-Afrikában és az Egyesült Államok déli részén – szárazabb lesz az éghajlat.
Ha csak Afrikát vizsgáljuk, igaz, hogy Közép-Afrikában 2080-ra további huszonnyolcmillió embert érint a vízhiány. Ugyanez a tendencia látható Dél- és Észak-Afrikában, ahol tizenötmillióval nő a vízhiánnyal sújtottak száma. De azt is hozzá kell tenni, hogy huszonhárom nyugat-afrikai és negyvennégymillió kelet-afrikai több vízhez jut majd hozzá. Összességében tehát a melegedés hatására Afrikában huszonnégymillióval kevesebben szenvednek majd a víz hiányától.Azt is látnunk kell, hogy a megnövekedett csapadékmennyiség csak akkor hasznos, ha elraktározzák a száraz évszakra (ahogy azt most is teszik a csapadék egy részével). A végeredmény azonban mindenképpen az, hogy a globális felmelegedés hatására a jövőben kevesebben küzdenek majd vízhiánnyal.Az éghajlati stratégiák biztosan nem eredményeznek több vizet (egyes esetekben csökkenthetik is az elérhető víz mennyiségét), viszont hasznos és olcsó megoldásokkal javíthatjuk a vízhez és a csatornázáshoz való hozzáférést. Jelenleg egymilliárd ember nem jut tiszta ivóvízhez, és két és fél milliárdan élnek csatornázás nélkül. Egy évtizeden belül, évi körülbelül négymilliárd dollár árán mindannyiuknak biztosíthatnák a vizet és a csatornázást.
Így évi egymilliárddal kevesebben kapnának hasmenést. Hárommilliárd ember szempontjából is lényeges, bár kevéssé vizsgált hatással járna: fejenként átlagosan kétszáz órát takarítanának meg azzal, hogy nem kell messzire menni és várakozni a vízre és a vécére. Ennek pénzbeli értéke több mint kétszázmilliárd dollár. A tiszta ivóvíz és a csatornázás biztosítása hatodik helyre került a koppenhágai konszenzus listáján.De nem érintette-e hátrányosan a globális felmelegedés a vizet? Mi a helyzet azzal az állítással, hogy az 1980-as és az 1990-es években tartós aszály sújtotta a Sahel-régiót, és hogy „mi idéztük elő az afrikai szenvedést”? Való igaz, hogy a Sahel-régió sokat szenvedett, és hogy a környező tengeri hőmérsékletek megadásával a klímamodellek képesek az aszály előidézésére. Amikor azonban két kutatócsapat kipróbálta, hogy a klímamodellek elő tudják-e idézni a Sahel aszályát és a környező tenger hőmérsékletét a CO2-kibocsátás segítségével, a válasz egyértelmí nem volt. Tizenkilenc modellből csak nyolc tudott aszályt előidézni, de még a legjobb sem érte utol az eredeti nagyságrendjét és időtartamát. Hét modell több csapadékot eredményezett. Az egyik kutatócsoport megállapította, hogy „az aszály valószíníleg természetes eredetí volt”.
A globális felmelegedés több csapadékot és több vizet jelent. A jövő vízproblémáját nem a globális felmelegedés jelenti, hanem annak biztosítása, hogy hárommilliárd ember tiszta ivóvízhez és csatornázáshoz jusson. Ez a stratégiai változás mindössze négymilliárd dollárba kerülne évente, és jelentős egészségügyi és életminőségbeli fejlődést jelentene a világ népességének fele számára. §
- Falfehér
A vizsgálatok szerint az egészen egyszerí megoldásokkal is nagyon sokat tehetünk. A települések elsősorban két okból melegszenek: az egyik a szárazság. A városokban kevés a nedves, zöld terület, viszont sok a nagy, vízhatlan felület, és a csatornázás egyébként is gyorsan elvezeti a vizet. Ezért a nap energiája nem a vízgőzt híti, hanem a légkört melegíti. Ha a városi környezetben fákat és növényeket ültetünk, és vízfelületeket telepítünk, akkor nemcsak szebb, hanem jelentősen hívösebb is lesz a város. Londonban több mint 7,7 °C-kal csökkenhetne így a hőmérséklet.A városi forróság másik oka a sok fekete aszfalt és a sötét, hőelnyelő építmények. Az egyik legjobb megoldás annyira egyszerí, hogy már-már nevetségesnek hat: fehérre kell festeni a kátrányt és az épületeket. Ha megnöveljük az épületek tükröző felületeit és a természetes árnyékolást, a hőelnyelés nagy részét megelőzhetjük. Londonban ez 10 °C-kal csökkentené a hőmérsékletet.
