Mit tudott Don Juan?

Gyakori, hogy lélektani típusok jellemző vonásainak mívészi megjelenítése révén megteremtődik egy figura, kinek nevéről aztán az említett karaktertípust elnevezik. Az örökké hítlen, kötődni nem tudó férfi nyomán létrejött Don Juan figurája, a jelenséget pedig róla donjuanizmusnak nevezték el.Don Juan pontosan meghatározható helyen és időben bukkan fel. Tirso da Molina drámája: A sevillai csábító vagy a kővendég Spanyolországban jelenik meg az 1610-es években, maga az alak azonban még a XVI. századhoz tartozik. Valódi léte bizonytalan. &Aacutellítólag egy középkori spanyol figura, aki akár valóban létezhetett volna. De mint konkrét, történelmi személy nem ismert.

Egyetlen nőt keres, akit képtelen megtalálni
A téma mint költői feldolgozás ezután gyorsan terjed – az irodalmárok háromszáz változatát ismerik. Számunkra a legismertebb persze a Lorenzo da Ponte-féle feldolgozás, ami a Mozart-opera szövegkönyvét adja. Lényegre mutató hiteles szövegnek tínik. A figura napjainkig él, de típusa kifejezett hanyatlást mutat. Érdekes, az ilyen alakoknak megvan a maguk fejlődéstörténete az irodalmi feldolgozásokban: Don Juan esetében is módosul az eredeti felfogás.

Középkori mivoltában Don Juan istenkáromló, dorbézoló, szentségtörő figura, megsérti a fennálló vallásos világrendet, és ezért a pokolra jut. Molinánál a szexus csupán eszköz örömnyerésre, trükkökben gazdag csábítási játék. Ponte-nél a szexus öncél: nincs trükk, de van kíméletlenség, brutalitás, ellentmondást nem tírő attitíd, a félelem és a bíntudat teljes hiánya. Ponte a fordulópont. Jön a romantika. A figura továbbra is többször jelenik meg. &Iacutegy Byron, Lenau, Grabbe míveiben. Megszínik a fékezhetetlen ösztön, hogy uralja a nőket; már nem tud játszani, csábítani. Paul Stefan neví szerző szép esszéjében írja: „Der Versucher wird zu Sucher”. Azaz: a csábítóból kereső lesz. A Don Juan-i hítlenségből keresés lesz: tulajdonképpen egyetlen nőt keres, hajszol, de képtelen megtalálni. (Mi tudjuk egyrészt a klinikumból, másrészt egyéb analízisekből: az anyát keresi. S mivel nem érheti el, nem leli nyugalmát.)Az eredeti Don Juannak nincs is anamnézise, gyermekkora. Mindjárt teljes fegyverzetben jelenik meg.

A történet vége, hogy az eredetileg hiperpatriarchális jellegí férfinak a nők a fejére nőnek.

Max Frischnél Don Juan kiváló geométer. Fel kellene vennie azt a szerepet, amit a társadalom reá – neve alapján – kiszab. &#336 azonban nem nagyon akarja vállalni ezt a státust, el-elcsábít nőket, aztán várja a pokolra szállást, s mivel ez nem következik be, ő maga rendezi azt meg. Végül megnősül, és gyermeket nemz. Míg Molinánál a nő ártatlan, naiv, őrzött, addig Frischnél fordítva: a nő üldözi Don Juant, aki menekül előle…

Ahol az erotika kezdődik…ott már meg is színik
Oscar Schmitz német esszéista, Casanova címí finomtollú írásából idéznék hosszasabban. Don Juan szélhámos csábító. Egyáltalában nem erotikus. Nos, Don Juant a nehézség izgatja, amivel áldozatainak megszerzése jár, továbbá a veszély. A személyes inger egyáltalában nem érdekli. Nem válogat. Schmitz szerint, ahol az erotika kezdődik, ott Don Juan már meg is színik. &#336 egy olyan hadvezér, aki nem óhajt tartózkodni a meghódított területen. Minden csábítás előtt már gondosan meg van tervezve a menekülés. Nem úgy, mint Casanovánál, aki a XVII. század szerelmi mívésze: ő sem mellőzi a cselt, fáradságot, veszélyt, de aztán nagy életbölcsességgel élvezi az óra adta élvezet édes gyümölcsének ízét.

Don Juan nem szereti a nőt, inkább gyílöli és gyílöletet vált ki belőle,

ha nem is egyértelmíen. Casanova nem okoz szerencsétlenséget. Ha ettől függ egy lány férjhezmenetele, inkább megkíméli. Ha Don Juan valamilyen fizikális okból akadályozva lenne abban, hogy Don Juan legyen, karaktere következtében nyilván fekete mágiával foglalkoznék. Casanova inkább a szépmívészet magisztere lehetne.

A valóságban az anyát keresné, ahol végre nyugalmat lelne
Miért veti meg Don Juan a nőket? Mert csábíthatók. Ez az ő alapfelfogása, sötét nézet, ami azonban egy őskeresztény szemléletben gyökerezik a nők eredendő romlottságát illetően. Don Juan pszichológiája egyszeríen és tömören így hangzik: „Már el is van csábítva? Ilyen könnyí elcsábítani?” Többet nem is tud róluk. Egyetlen nagy vetélytársa a rombolásban a halál, akit legyőzni remél akkor, amikor a kőszobrot meghívja vacsorára. Nagy keresztényi rettenet él benne, félelem a haláltól, az elkárhozástól. Ponte feldolgozásában igyekszik a félelem kitörését elleplezni, azonban az utolsó pillanatban itt is áttör. A halálnak ez a tagadási kísérlete – írja Schmitz – fordított kereszténység, sátánizmus. Démonikus volta abban is rejlik, hogy emberfeletti hatásokra, varázslatra képes. (ti. elvarázsolja a nőket). Egy keresztény világban jelenik meg, olyan időpontban, amikor e keresztény világrend alatt megmozdul a talaj (ti. a reformáció idején). Mintha egy vad ibér ősfaj elnyomott fejét felemelné, hogy gyílölködve megrázza a keresztény-lovagi társadalom tartópilléreit. Egyedül vívja ezt a harcot, magára maradva és kárhozat lesz a sorsa. Ebben rejlik tragikuma. Lehetséges-e Don Juan hísége, megtérése? Don Juant ténylegesen méltó módon csak egy nő küzdhetné le, aki szent, keresztényi értelemben véve tökéletes, akinél megtörik a csábítás ereje. A meghódíthatatlan nő természetesen az anya, az istenanya.

A nő erényességének követelménye leáldozóban van a század eleje óta, és ezzel együtt Don Juan alakja is kiveszőben van…

Érdekes, ahogyan – inkább vallásos metafizikai gondolatmenet során – Schmitz eljut ahhoz a gondolathoz, hogy Don Juan a valóságban az anyát keresné, ahol végre nyugalmat lelne. Valószíní, hogy Schmitzet is egy olyan kérdés izgatja, mint saját magamat.
 
Megéli a maga létét, melynek könyörtelenség a meghatározója
Miért van az, hogy egy ilyen figura, mint Don Juan egy bizonyos időpontban és egy bizonyos geográfiai ponton, tehát a XVI. század Spanyolországában jelenik meg?Nézzük az időpontot. Igen meglepő volt számomra, amikor arról olvastam, hogy Don Juant Fausttal állítják párhuzamba. A Schmitz-tanulmányban már eléggé felmagasodik a figura, de azért mégis, nem túlzás Faust mellé állítani? Továbbgondolva a dolgot, bizony sok vonás köti őket össze. Itt most ne Goethe Faustjára gondoljunk, hanem ennek előképére, Doktor Faustusra, a népkönyv hősére. Ez a figura is a XVI. században öltött testet, csak éppen nem Spanyolhonban, hanem Németországban. A két alak együtt szerepléséről is lehet tudni. Grabbénak, egy XIX. századi feldolgozónak a mívében a két alak együtt jelenik meg. Faustus doktor is démonikus figura, ő is képes varázslásra, természetfölötti hatások kiváltására. &#336 is sérti a keresztény világrendet, ő is elkárhozik, mint Don Juan. Faustusban például Don Juan-vonásként említik a keresés, kielégíthetetlenség motívumát, sőt a csábítás és a hítlen elhagyás is előtínik.

Don Juan az érzékiséget jeleníti meg démonikusan, Faustus pedig a szellemit.

Don Quijote alig néhány évtizeddel korábban jelenik meg, mint Don Juan, ugyancsak Spanyolországban. Szintén eléggé fantasztikus figura. S negyedikként meg lehet említeni Hamletet, ő ugyancsak a század gyermeke.Amikor a Don Juan-témával foglalkozni kezdtem, a figura maga nehezen jelent meg előttem vizuálisan. Tulajdonképpen mindvégig okozott ez bizonyos nehézséget. Valamit segített egy idézet Hildesheimer Mozart-könyvéből: „Csakis Mozart révén képzelhető el ez a figura, csakis őrá gondolhatunk, ha felidézzük. Soha nem kötődik szavakhoz, mint Hamlet. Don Juan nem elmélkedik, a gondolkozás nem kenyere.” &#336 inkább megéli a maga létét, amelynek könyörtelenség a meghatározója. Szavakban objektíve megragadhatatlan, ő maga soha nem foglalná szavakba önmagát. Még csak vizuálisan sincsen előttünk az alakja, ha szeretnénk felidézni magunknak.Amikor kiderült, hogy Don Juan alakja egy kultúrszinten jelenik meg Don Quijotéval, azonnal oldódott a helyzet. Persze, ki ne látná maga előtt Don Quijotét. A négy figurát most már el tudjuk képzelni. Festhette volna őket például El Greco, vagy akár Parmigianino. Persze, hiszen a XVI. században, a késői cinquecentóban járunk, a manierizmus korában…
 
A narcisztikus jellem meghódít minden nőt, de egyet sem szeret
A korszakváltások megrendülést, nyugtalanságot idéznek elő a lélekben. A reneszánsz egyensúly megbomlik, a barokk harmónia még nem áll egybe. A kettő közé esik (a mívészetben) a nyugtalan manierizmus. Arnold Hauser így ír: „Az Én védelme céljából megjelenik a narcisztikus jellem. Ez döbbenetes szövődményekkel, válogatott fondorlatokkal él a valóság elnémítása érdekében, például Don Quijote, majd mégis lecsap a végzet. Az alakok együttérzésüket végkép megvonják a világtól és felebarátaiktól, mégsem lehetnek meg nélkülük. A valóságon kívül cselekszenek, énjük börtönének foglyaként tengetik fiktív életüket. A narcisztikus jellem – írja Hauser – igazi helyett szélmalomharcot vív: meghódít minden nőt, de egyet sem szeret. Eladják lelküket az ördögnek fiatalság és némi varázserő fejében, holott egyikkel sem tudnak mit kezdeni. Csak saját énjükre van szükségük, de ez az én irreális, megfoghatatlan, terméketlen. „Ezzel (ti. a narcisztikus jellemmel) már sok vonásában jellemeztem is a manierizmust” – folytatja. A spanyol irodalmi manierizmus Cervantestől Calderonig tart, a XVI. század közepétől 1681-ig, mélyen belenyúlva a barokkba. Létrejön a lélektani regény, jellemtragédia, lelki dráma. Az igazi felfedezés e korban a lélektan, távolról sem korlátozódva a narcisztikus típusra. Nem az emberi lélek belső megismeréséről van szó, ezt ismerték már korábban is, hanem a lelki jelenségek új szemléletéről, a lélek ambivalenciájáról.

Don Quijote örökké bajt csinál, holott mindig jót akar. Don Juan élvhajhász libertinus, végül örömtelen áldozat. Faustban életuntság és életszomj küzd, Hamletnek meg kell torolnia egy gaztettet, melynek elkövetésétől maga sem esik távol.

Agyonütik az atyát és a tor során elfogyasztják
Az irodalomban, szépmívészetekben uralkodó XVI. századbeli manierizmus jelzi a modern pszichológia beköszöntének előszelét… A pszichoanalitikus irodalomban fellelhető a Don Juan-alak analízise, a donjuanizmus, mint klinikai jelenség. Otto Rank írt egy monográfiát Don Juanról. Gyanítom, hogy ez a munka Freud Totem és tabu címí mívének szellemi környezetében jöhetett létre, ott pedig sokszor szóba kerülhetett a Totemmahlzeit, a totemlakoma: ez pedig, némileg variált formában állandó és fontos alkotórésze a Don Juan-történetnek. Don Juan elképesztő cinizmussal meghívja vacsorára az általa megölt atyaimágót, a kormányzó megelevenedett szobrát, egyik kedvesének, Donna Annának az apját.

Freud a Totem és tabu címí alapvető munkájában a társadalomfejlődés hosszú és változatos történelmének egy stációja lehetséges variációját így foglalja össze: Az őshorda vezére, egy erőszakos és féltékeny atya magának akarja megtartani a horda összes nőtagját, és a fiait elízi. Az elízött fiúk egy nap összefognak, agyonütik az atyát, és a halotti tor során elfogyasztják. Egyesülve merészelték megtenni, ami az egyén számára lehetetlennek mutatkozott. Az orális bekebelezés egyszersmind identifikációt is jelentett, részben a megölt ősapával, részben pedig a testvérek egymással azonosulnak, létrehozván erős szövetségüket. Az őshorda helyébe a szociális organizáció lép, a nőkön való megosztozás létrehozza az erkölcsi önkorlátozást. Az ősatya tisztelete azután visszatér és például a totemállat képében emlék állíttatik neki: kialakul az első vallás és a bíntudat az elkövetett ősbín miatt. Mindez persze ennél sokkal komplikáltabb és részletesebb kifejtésre kerül a Totem és tabuban…

Sejtésem szerint a totemlakoma motívuma asszociálódhatott a Don Juan-történethez Otto Rank elméjében és ez csábította őt egy szellemes magyarázatra. E szerint a meghívás nyílt és kendőzetlen módja bevallása annak, ami történt: az ősbínnek, annak, hogy a fiú megölte az apát, mégpedig egyszeríen kéjvágytól hajtva és nem is csak egy szeretett nőnek a nyomasztó iga alóli megszabadítása érdekében. &Iacutegy Don Juan leleplezte a hősi jelzővel borított hazugságot. &#336 maga annyiban hős, hogy egyedül marad egy ellenségekkel teli világgal és egy veszélyekkel teli alvilággal szemben. Nem osztozik a nőkön, valamennyit magáénak akarja tudni azáltal, hogy identifikálja magát a hatalmas ősatyával… Olyan, mint egy vágyteljesítő fantázia: az apa gátlástalan félretétele, az egész nőhorda birtoklása fennmarad… a végén mégis áttör a bín tudata. A nők közül egy sem elérhető, és az ősatya pusztulásba sodorja, pedig megölése árán az ő hatalmát akarta volna konzerválni.

Hivalkodó szexualitás, rejtett impotencia
Mielőtt néhány saját hipotézist vetnék fel Don Juanról, összefoglalom néhány vonását annak, amit a pszichoanalitikus irodalomban a klinikai donjuanizmusról írnak. Stekel, Ferenczi, Fenichel foglalkozott a témával többek között. Wilhelm Reich leírt egy karaktertípust, amit fallikus-narcisztikus típusnak nevezett, és ami pontosan ráillik a Don Juan-típusra is. A Don Juan-i hiperszexualitás inkább csak pszeudo-jellegí: bár a páciens úgy viselkedik, mint akinek túl fejlett a szexualitása, a valóságban inkább zavartnak mondható. A donjuan ugyanis impotens, mégpedig rejtett formában: nem tud kielégülni. És ez az állandó kielégületlenség hajtja újra meg újra a fokozott szexuális tevékenység irányába. A klinikai elemzés során azt találták, hogy ilyen esetekben a pszichoszexuális fejlődés már majdnem eléri a teljes érettséget, de az utolsó lépcsőfokon elakad. A genitális apparátus hibátlanul míködik, innen a feltínően jónak látszó potencia. Azonban az emocionális fejlődésben nem éri el teljesen a genitális fokot.

Nem tud szeretni. Pontosabban szólva ambivalens. A szeretet és gyílölet együtt jelentkezik, és paralizálja egymást.

Innen a kielégíthetetlensége. Az ifjúkori előzményekben erős és gyors szexuális érési folyamat zajlik le, erős sodródás ödipális irányba, majd pedig traumatikusan intenzív tiltás, amit talán erős exhibicionista törekvések váltanak ki. Az elhárítás, letiltás sokszor azon személytől indul ki, akinek irányába szólnak a vágyak, törekvések. Tehát egy női személy, az anya részéről. Az apa inkább színtelen, vagy akár teljesen hiányozhat is. A trauma többféle hatású lehet. Akár visszavetheti a pácienst egy szexuális passzivitás irányába, ekkor azonban nem a Don Juan-típus jön létre. Vagy megmarad a szexuális aktivitás, a frusztráció azonban bosszút, gyílöletérzéseket fejleszt, ami aztán meghatározza kapcsolatainak jellegét. Szüntelen szexuális kutatásainak célja talán az elveszett anyaimágó feltalálása, ez azonban sikertelennek bizonyul. A nők iránt kialakult bosszú-gyílöletérzések a pácienst átterelhetik homoszexuális irányba is, a nők megvetése révén. Az aktív pederaszták személyiségében sok hasonló vonás lelhető fel. Don Juan karakterében is találhatók homoerotikus vonások, még ha ő ezt nevetséges állításnak is mondaná.

A donjuan számára fontos a nő megszerzése. Ezzel bizonyítja önmaga és a világ előtt, hogy igazi férfi.

Valószíníleg erősen érezhet magában nőies vonásokat. Éppen ezen nőies vonások tesznek számára könnyívé gyors hódításokat, mert nagyon bele tudja élni magát a nők vágyfantáziáiba. Saját lappangó homoszexualitását tagadja, sőt üldözheti is a homoszexuálisokat. Van olyan donjuan, aki éppen a férfiasabb nőket kedveli, más pedig feltínően irtózik az ilyen alkattól. Erőteljes nárcizmusa is jelenthet átvezetést a homoerotika irányába. Előszeretettel pécéz ki olyan nőket, kik már tartoznak egy férfihez. Don Juan esetében – legalábbis a Ponte-féle feldolgozásban – a vetélytárs férfiak, a kormányzó kivételével eléggé gyenge kaliberíek. Elmarad a párviadal, a hős ügyesen elkerüli ezt a férfias tettet. A kormányzótól pedig vereséget szenved. Don Juant nem féltékeny férfiak üldözik, hanem csalódott nők.Mint látjuk, vannak rokon vonások a donjuan és Don Juan pszichológiája között. De azt is láthatjuk már, hogy Don Juan valódi tragikus hős, szemben a mindennapok neurotikus, néha nevetséges, néha szánandó donjuan figuráival.Néhány hipotézist megkockáztatok a magam számára az egész kontextus alapján.

Megöli az apát, és nincs, aki megóvná az anyától
A klasszikus pszichoanalízis teóriájának egyik alappillére az a tapasztalat, hogy a későbbi neurotikus megbetegedések hátterében a pszichoszexuális fejlődés egy korábbi pontjához történt fixálódás húzódik meg. Bizonyára ez sokszor így is van. Manapság, az énpszichológia korszakában arra lehet gondolni, hogy esetleg az énfejlődés korai stádiumaihoz is lehet-e fixálódni, ami aztán az ego és az objektkapcsolódás zavarait vonja majd maga után. Egy énpszichológia szemszögéből nézve Don Juan kétségtelenül súlyos kötődési zavarokban szenved. Szinte hipomániásan sodródik egyik nőtől a másikhoz, alig kerül közelébe, máris elpattan és ez százszámra ismétlődik. Lorenzo da Ponte-nál már a végjáték kezdődik. A hős – eléggé meggondolatlanul – megöli az esetleges ellensúlyt biztosító kormányzót és utána elszabadul – még nem a pokol (de nemsokára), hanem a mániás nyugtalanság. Don Juan már kritikátlanul csapódik ide-oda.

Az egész egy nagy pánikhelyzet, folytonos menekülés. Kötődni már nem tud, már egyik nőt sem képes megkapni, a nők egyre inkább üldözővé válnak.

Ezt a végleges és végzetes felfítöttséget fejezi ki aztán Mozart zenéje.M. Mahler felfedezése óta sokszor jelenik meg a gyermekpszichológiai irodalomban az énfejlődés egy korai fázisaként az úgynevezett Wiederannäherungsphase, az „újraközeledési fázis”. A gyermek, autonómiájának alakulása útján elérkezik a szeparáció egy fokához. Elindul az anyától, a fejlődés következtében a lábai szó szerint elviszik az anyától, majd megfordul és visszatér. Ez a gyermeki fejlődés egy kritikus pillanata. Az önállóságában még bizonytalan gyermek, függően az anya önkéntelen valódi magatartásától is, olyan tapasztalatra tehet szert, hogy az anya a visszatérő gyermeket visszarántja a szimbiózisba, elnyeli. De tapasztalhatja az ellenkezőjét: az anya elutasítását és a végleges leválás traumatikus módját. &Iacutegy alakulhat ki a jó, illetve a gonosz anya fantáziája. Illetve hosszú kiegészítő sor, melynek során kedvező megoldás is létrejöhet.

Az újraközeledési fázis mint énfejlődési fixációs pont maradványait fel lehet fedezni a felnőtt patológiában is… Ha most a gyermeki fejlődés ezen fixációs pontját együtt képzeljük el a Don Juan-i magatartással, akkor előttünk az újraközeledési fázis, illetve ennek stagnációja és szüntelen ismétlődése. A sikeres mitológiai hősök csak a fejlődés legvégén követték el az apagyilkosságot, amikor ők maguk már elegendő belső stabilitásra tettek szert. Ilyen Perseus, Theseus. &Oumldipusz király – szerencsétlenségére – azzal kezdi, hogy megöli az apát, és nincs, aki megóvná az anyától.

E vonatkozásban ugyanez a helyzet a Ponte-féle Don Juan esetében. Apagyilkossággal kezdődik és így kimarad – az, amit a modern pszichoanalitikus irodalomban preödipális triangulácinak neveznek – az apa fejlődést szabályozó, mérséklő, egyengető szerepe. Az újraközeledési fázisban az apa mérséklő hatással lehet a kialakuló szélsőséges anyaképre. §