Kiss Kálmán szerint a költészet

– A szüleim tanítók voltak Mezőfalván. Gyakran randevúzott nálunk a falu értelmisége, felcsavarták a szőnyeget, táncoltak, énekeltek – és apám rendszeresen elmondta egy-egy versét is. Érződött rajtuk Ady költészete, de nagyon erős érzelmi töltéssel tudta előadni őket. Ezeken a különös partikon én a zongora alatt üldögéltem – de világosan emlékszem, milyen erős hatással volt rám apám szavalása…Korán megtanultam olvasni, faltam a regényeket, még a Háború és békét is túl rövidnek éreztem: amikor a végére értem, azt gondoltam, a fene egye meg, mi lesz most, pedig milyen jó kis világ volt… Tizenéves koromra végeztem a családi könyvtárral, aztán az orvoséval, majd az állatorvoséval is. Egy ismerőstől anyja csak lányregényeket tudott hozni, nem volt gond, azokat is befalta, a jegyzőtől kölcsönkérte a Herczeg-összest – valahol a kezébe akadt a Nők altesti betegségei címí szakmunka, no, az sem úszta meg…
    
– Székesfehérváron jártam a középiskolát, kollégista lettem. Megváltoztak az olvasási szokásaim: kitínő rendínek kellett lennem még félévkor is, hogy apáméknak ne kelljen fizetniük a kollégiumért. Tanulnom kellett – a regényfalásnak egy időre vége lett. Gondolkodni kezdtem viszont a verstanon… nagyon megtetszett Petrarca és a szonett, elkezdtem kísérletezni, farigcsálni. Szépen megcsináltam a tizennégy sort, ellentétpárt, mindent – csak az egyes sorok ritmusa hibádzott, de próbáltam jobban és jobban verselni. Már egészen tírhető verseim is voltak, amikor az ELTE bölcsészkarára, az Eötvös-kollégiumba kerültem. Merő tévedésből beraktak egy olyan szobába, ahol csupa végzős lakott: Lázár Ervin, Kristóf Attila, Román Károly lett a szobatársam egy hónapra – aztán rájöttek, hogy valamit elírtak, és máshová kerültem, de sokat tanultam annyi idő alatt is… Megismerkedtem az avantgarde-dal, és ez a találkozás is döntőnek bizonyult: a feltínő zeneiség, a mozgalom egész hangulata arra sarkallt, hogy engedjem szabadjára a gondolataimat. Ontottam a verseket, Baranyi Feri szerkesztette akkortájt az Egyetemi Lapokat, leadta pár versemet, többen odajöttek, dicsérték – pedig én nem voltam elégedett velük.

Akkoriban kezdtünk összejárogatni – Baranyi, Bella, &Aacutegh, meg még páran. Kialakult egy nyolc-tíz fős csapat. József Attila-, Kossuth-díjasok lettek sokan közülük. Vitatkoztunk, felolvastunk, beszélgettünk. Ha az ember Kiss Kálmánnal beszélget, hamar hozzászokhat, hogy percenként zúdul rá egy idézet – vagy egy komplett vers, vagy mondjuk egy tanulmány odavágó részlete: maga sem tudja pontosan, hány száz vagy ezer klasszikus-kortárs-saját vers lakik a fejében. Soha nem tanulja őket – csak úgy megtapadnak, mondja könnyedén. És nem kevésbé lenyígöző az előadásmódja: szuggesztív, meggyőző versmondó, lelkesedése mindenen átsugároz.

– Egyik este valaki kitalálta, rendezzünk költői versenyt, és legyen valami szokatlan kötelező téma – mondjuk a maszturbáció. Egy üveg konyak volt a díj – megnyertem. Az volt az első jó versem: mondtam már el ezerkétszáz ember előtt is. Aztán egy költői estet is megszerveztünk, hadd mutatkozzon be mindenki nagyközönség előtt, eljönnek a professzorok is, hajrá. Akkorra állt össze egy erotikus versciklusom, azt akartam elmondani. Erre a szervezők, a barátaim ott, a helyszínen közölték, ezeket mégse mondjam már el… &Uacutegy megsértődtem, hogy kimaradtam az egészből. Elmaradt a pályakezdésem. Attól fogva sehová sem mentem el, kimaradtam az irodalmi mozgalmakból, jártam a magam útját, és ez az egész további életemet is meghatározta.
     
Kiss Kálmán 1963-ban került Dunaújvárosba, ahol a város akkoriban egyetlen középiskolájában kezdett tanítani, meglepően egyéni látásmóddal.

– Nagyon sok téves, sőt hazug állítás volt és van a történelem- és irodalomtanításban – de abból nem volt gondom, hogy én más módon tanítottam, szerencsére kiváló szakfelügyelőkkel hozott össze a sors….
Hat évet töltött a gimnáziumban, ekkor viszont az addig névtelen intézmény névadása kapcsán összetízött az igazgatóval – Kiss tanár úr Kassák vagy Rosti Pál (a környék neves polihisztora, egy igazán varázslatos életpályájú arisztokrata) mellett kardoskodott. Amikor aztán a vezetőség inkább Münnich Ferencet preferálta, azt kérte, legalább a doktor titulust mellőzzék a neve elől – na, ez már picit sok volt a jóból, mennie kellett, dr. Münnich viszont maradt pár évtizedre. 1969–76 között a város másik gimnáziumában tanított, akkor viszont az ottani igazgatóval támadt konfliktusa – szakmailag megfelelőnek, politikailag nem megbízhatónak, mi több, ellenségesnek minősítették. &Iacutegy került a potentátok látókörén kicsit kívül eső a dolgozók iskolájába (némi kései elégtétel talán: ma Rosti Pál Gimnázium), ahol „tovább eszmélkedett”, immár felnőtteket fertőzve meg a vers csodájával. És kisebbfajta csoda volt az is, hogy ötvenéves korában kiadták első verseskötetét.

– Nem igaz, hogy nem kell az embereknek a költészet. Csak amit eléjük raknak, az nem kell. Az irodalmi folyóiratokban rosszul választják ki a verseket, egy csomó olyat is közölnek, amikről a szerző sem tudja, micsoda… és persze az oktatás is rosszul közelít. Három oldalon át elemeznek, hogy végigolvasni se lehet – közben a versre magára nem marad idő. Nem foglalkoznak a formával, a verszenével, a versmuzsikával – holott egy lírai költemény igenis zenemí is egyben. A költői szó az elmének gondolat, a szívnek érzelem, a szemnek kép, a fülnek zene: a verset tehát minden oldalról meg kell munkálni. Hány olyan verset látunk, amelyben állati nagy érzelmek vánszorognak a porban, mert nincsen benne zene… Most már rövid verseket írok, de rettenetesen megformálom őket, hogy minden szempontból kifogástalanok legyenek.

Elégedett vagyok, jó, hogy így történt, ahogy. Nem jártam rosszul. A társadalom és a szakmai élet intézményei nem torzították a költészethez való viszonyomat, a versvilágomat. A címeknek, rangoknak, díjaknak nincs nagy jelentőségük. Egy csomó Kossuth-díjast nem is olvasnak, nincs közönségük – nekem mindig volt, én mindig valódi, eleven közönség előtt szavaltam. És még valami: így tudom, hogy valami nagyon nincs rendben a költészet meg a társadalom viszonyában – különben valószíníleg nem tudnám, ülnék valahol a babérjaimon, elégedetten…   
Nem csak a vers költészet, hanem minden olyan emberi alkotás, amely önmaga fölé, az ég felé emeli az embert. Mindenhol jelen lehet: egy rockgitár sírásában, egy nénike tipegésében. A költészet a boldogság képessége – a legnyomorúságosabb körülmények között is. A költészet a személyiséget fontossá teszi, élni segít, boldoggá lenni segít… Én hedonista vagyok: a szó teljes, filozófiai értelmében.

Kiss Kálmán Dunaújváros legendás irodalomtanára augusztusban lesz 69 éves. Az idei az első év, hogy nem tanít. Legyünk pontosak: hivatalos keretek között nem…