Miért irigyek a boszorkányok?

Az irigy ember megszerzi magának az eszközöket, hogy az irigyelt emberen bosszút álljon. Mindig megpróbálja úgy berendezni a világot, hogy irigységérzése elégtételt nyerjen.A boszorkány szó hallatán legtöbben először mesékre, Goethe Faustjára vagy a boszorkányégetésekre gondolunk. Eredetileg a boszorkány olyasmit jelentett, mint rosszindulatú, fenyegető ember. Az ártó pillantással való összefüggés már korán megjelenik. Boszorkánysággal, rontó varázslattal gyanúsították régóta mindazokat, akiknek indítékuk lehetett irigységre a kevésbé csúnya ember, a boldog szülők, a jó terméssel és egészséges jószággal rendelkezők iránt. Hisz végső soron csak azt érheti szerencsétlenség, akinek van vesztenivalója: egészsége, szépsége, vagyona, családja. S a szerencsétlenség problémájával is könnyebb érzelmileg úgy boldogulni, ha számba veszi az ember, kik voltak irigyek rá.

Az európai boszorkányperek során éppen olyan emberek ellen emeltek vádat, akik valahogy azt a gyanút keltették, hogy irigyek, és ezért mások kárát akarják. Az irigységnek a boszorkányhitben betöltött kettős szerepe megtalálható a természeti népeknél is. A kívülállót, a nyomorékot, a károsultat irigységgel vádolták meg, és felelőssé tették a károkért. De azt is állíthatták, valamely törzsbeli társ csak azért olyan gazdag, hatalmas és jó vadász, mert varázslás révén hatalmába kerítette azt, ami valójában más törzsbeli társainak járna.

A természeti népekről szóló beszámolók minden földrészen szinte mindig tartalmaznak részletes utalásokat a boszorkányhitre és a boszorkányságra. Ez létezésük változatlan aspektusa. Néhány törzs, például a navahók Észak-Amerikában, a zandek Afrikában, a dobuk, szigetlakók a Csendes-óceán nyugati részében, különösen intenzíven hisznek a boszorkányokban, de alapjában mégis ugyanarról a képről van szó, bárhol is kutatunk.

Néhány kutató a boszorkányhitet hasznos biztonsági szelepnek, érthető és kívánatos intézménynek tartja, amely társadalmon belüli feszültségeket szabályoz. Kluckhohn ezzel szemben úgy gondolja, hogy sokszorosan alábecsülték ezeknek az elképzeléseknek a romboló és gátló hatását: sokkal erősebben vezettek félénkséghez és a társadalmi viszonyok korlátozásához, mint az agressziók jótékony levezetődéséhez.

Aki a szívében beteg…
F. R. Kluckhohn nem hagy kétséget afelől, hogy az irigység és a boszorkányság között közvetlen összefüggés van. A navahóknál valaki azért válik boszorkánnyá hogy bosszút álljon, gazdagsághoz jusson, vagy egyszeríen, hogy szántszándékkal, leggyakrabban irigységből, kárt okozzon. Sajátos fajtája a dühöngő boszorkányságnak az olyan rontó varázslat, amely főként a jobb gazdasági helyzetben levők ellen irányul. Egy navahó így írta le ezt: „Ez a boszorkányság akkor fordul elő, amikor az emberek látják, hogy valaki mindenkor a legjobbat kapja az életben: jó gyereket, jó feleséget”. – Nézze azt az embert ott! Rossz ember, és talán ezt gondolja: „Ezt az otthont lerombolom.”

Egy másik indián törzs, a hopi, nagyon békeszeretőnek számít. Kultúrájuk a társadalmi harmóniát a legfelsőbb értékként hangsúlyozza. Viszont ha egy hopi betegséget, halált vagy hasonló szerencsétlenséget próbál megmagyarázni, akkor, mint a navahó, hisz abban, hogy boszorkányok vannak közelebbi környezetében.A hopi indiánok ismerik az irigység veszélyét. Az egyik fő szabály, hogy sohasem szabad büszkélkedni vagy kérkedni. „Az emberek ellophatják a kérkedő dolgait és rontást küldenek rá.” Néhány szavahihető ember elmondása szerint a hopik személyiségeszménye az irigységet haszontalan magatartásként ítéli el. Egy hopinak mindig ki kell íznie fejéből az irigy gondolatokat: „Fáj a szíved, mert a másik személynek többje van, mint neked. Azt mondod magadnak: ez valójában az enyém kellene, hogy legyen. De az ilyen meggondolások haszontalanok.” A hopik nyelvében van egy szó [unangtutuiqa], amely tulajdonképpen azt jelenti, hogy „szívében beteg”, s amelyet az amerikai etnológusok envious, jealous, azaz irigy, féltékeny szavakkal fordítanak.

A zuni indiánok osztják a hopik ellenszenvét a versenyző magatartással és a nyílt agresszióval szemben, és feláldozzák az individualitást a kollektívának. Mind a nagyon szegény, mind a nagyon gazdag zunik megvádolhatók boszorkánysággal. A boszorkányság állandóan fenyegető vádja esetükben a társadalmi konformitás elérését szolgálja. Egy megcsalt férjet vagy egy eltaszított szeretőt a zunik legendáiban nem úgy írnak le, mint aki vetélytársa iránti gyílölettel és bosszúvággyal teli, hanem olyan emberként, aki nem tudja elviselni, hogy csak ő boldogtalan: az egész törzs, bínösök és ártatlanok, egyaránt el kell, hogy pusztuljanak. A zunik mondája kifejezetten úgy véli, hogy a boldogságától megfosztott férj azt kívánja, senki ne legyen többé boldog. Nappali álmodozásaiban pedig egy zuni, aki magát megcsalva vagy megrövidítve gondolja, rendszerint arra vágyik, hogy mások úgy szenvedjenek, mint ő. Az elhagyott feleség például a törzs ősi ellenségének, az apacsoknak a megjelenését kívánja, hogy rombolják le a falut.

Vannak Észak-Amerikában olyan indián törzsek, amelyeknél az etnológusok feltínően kevés boszorkányságtól való általános félelmet találtak. Létezésük központi értékei mégis veszélyeztetettnek számítottak. A nyílt prérik komancsai például bátor emberek voltak, de a támadó kedví harcos szerepe a 20 és 45 év közötti férfiaknak volt fenntartva. Ha egy öreg ember nem alkalmazkodott jóindulatúan a békeszerető öreg szerepéhez, akkor irigy varázslást tulajdonítottak neki. Még meg is ölhették másvalaki rokonai, akik boszorkánysággal vádolták.

Érthető módon a komancsoknál főként olyan emberek lettek tisztelt öreg főnökök, akik fiatal harcosként nem különösen tüntették ki magukat, akiknek az esetében tehát feltételezhették, hogy nem sírnak fiatalságuk után.

A közép-amerikai indián kultúrákra is érvényes általában, hogy „az irigységet és a mohóságot anomáliának vagy bíntettnek tekintik. Az indiánok ismernek egyfajta mágiával okozott betegséget, amelyet envidiának (irigység) neveznek, és amelyet irigy személy boszorkánysága vált ki. Az áldozatnak kétségtelen joga, hogy a közösség helyeslésével megölje az ellenséget, ha az megtalálható. Ebből az okból elgondolhatatlan, hogy valaki nyilvánosan beismerje irigységét.

A köztünk levő ellenség
E. H. Winter A köztünk levő ellenség: boszorkányság az ambáknál címí tanulmányában a következő különbséget állapítja meg: míg a boszorkányok csak az ambák képzeletében léteznek, addig az európai megfigyelő számára nem kétséges, hogy az ambák között ténylegesen élnek olyan egyének, akik gonosz varázslatot íznek, azaz a törzs egyes tagjai ellen mágikus praktikákat végeznek, hogy ártsanak nekik.

® Az ambák szemében a boszorkány és a varázsló közti különbség tevékenységük indítékában rejlik. A varázslást szokásos indítékok, irigység, féltékenység és gyílölet alapján végzik. A hétköznapi élet eseményei váltják ki, olyan társadalmi helyzetek, amelyekben a gyílölet érzése alakul ki. Ezért az ambák, jóllehet természetesen elítélik, meg tudják érteni, ha valaki varázsláshoz folyamodik.

® A boszorkányok ezzel szemben az emberhúsra irányuló vágyuktól hajtva minden elképzelhető fajtájú szerencsétlenséggel üldözik az embereket – olyan vágytól hajtva, amelyet a normális amba nem ért. Winter a következő analógiát javasolja: a varázsló annak a gyilkosnak felel meg a mi társadalmunkban, aki megöl egy rokont, hogy örököljön tőle; a boszorkány a patologikus gyilkossal hasonlítható össze, akinek indítékait nem vagyunk képesek kikutatni.

Nekünk azért nem felel meg ez az analógia, mert az afrikaiak varázslásáról szóló egész irodalom azt mutatja be, hogy az irigy ember (varázsló, sorcerer) kárt szeretne okozni irigyelt áldozatának, de csak ritkán indul ki abból az elvárásból, hogy ezzel az irigység tárgyát – legyen az a másik vagyona vagy testi tulajdonsága – maga szerezze meg. Az irigy ember fizetsége minden kultúra felfogása szerint abban az örömben rejlik, hogy az irigyelt személyt valamitől megfosztotta vagy az irigyelt érték birtoklásáért megbüntette, ha az irigység tárgya elpusztíthatatlan, mint például a hőstettek dicsősége.

Igazuk lehet viszont az ambáknak és értelmezőjüknek, Winternek abban az elgondolásban, hogy valaki csak akkor válik varázslóvá, ha valami felkelti sajátos irigységét. Lehet, hogy egy ember, bizonyos körülmények között, életében csak egyetlen alkalommal folyamodik mágiához. Nem veszélyes úgy mindenkire, mint a boszorkány, akinek kannibalizmusa mindenkit fenyeget. Senki sem tud védekezni ellene. „Egy személy viszont legalábbis elméletben védekezhet a varázslóval [irigy emberrel] szemben, amennyiben elkerüli mások bosszúságát vagy féltékenységét.” Azt mondanánk tehát: amennyiben irigységkerülő magatartást tanúsít.

Az északi Szukumaföld (Tanganyika, Kelet-Afrika) varázslóiról szóló tanulmányában R. E. S. Tanner hasonlóképpen beszél az irigység sajátszerí dinamikájáról a boszorkányhitben. A szukumák az ártó varázslást megtervezett és célzott gonosztettnek tartják. A varázsló esetében semmiképpen sem gazemberről van szó, aki az emberiségnek mint olyannak önkényesen nekitámad. A varázsló sokkal inkább saját kapzsiságával, saját irigységével van elfoglalva. A mágiától materiális nyereséget vár. Hogy a varázsló mennyire csillapíthatatlan irigységgel gyanúsított ember, az abból is kiderül, hogy a közösség néha teljes bojkott révén arra kényszeríti, hagyja el a környéket.

Az ilyen egyén irigy tetteitől való félelem néha még ellene irányuló lincsakciókban is megnyilvánul. Más kultúrákból, például Közép-Amerika egyes helyeiről is származnak beszámolók olyanok hasonló kitaszításáról, akikre az irigy varázslás gyanúja vetül vagy azt rájuk bizonyították.A varázslást jelentő szukuma szó, a bulogi, a félni igéből származik. Tanner hangsúlyozza, hogy a szukuma közösség nincs tele ilyen varázslókkal. De ha valakivel szerencsétlenség történik, mindig azt kérdezi magától, vajon az egyik rokonának vagy szomszédjának lehetett-e boszorkányságra indítéka ellene. A szukumáknál, ahogy mindenhol, majdnem kizárólag csak a közelségben és a közelállók ellen irányul varázslás. Figyelemre méltó a szukumák hajlama, hogy varázslással vádolják a sikereseket és módosakat. Tanner kifejti, hogy ilyen esetekben a varázsló és a főnök is segít a vád igazolásában és megalapozásában: „Tehát irigységen alapuló politikai cselekvésről volt szó.”Következtetésképpen minden társadalomban az irigységnek legalább két lehetséges irányával és megnyilvánulásával kell számolnunk.

® A kevésbé vagy átlagosan módos ember irigyelheti a rokonait vagy szomszédait, és romboló varázsló praktikákhoz vagy gyújtogatáshoz folyamodhat. Az áldozat és a többé-kevésbé érdekeltek az irigységindítékot tulajdoníthatják neki. Ha a vád bizonyossággá erősödik, akkor végül a közösségben szinte mindenkinek, függetlenül attól, hogy gazdag vagy mérsékelten jómódú, félnie kell a krónikusan irigy embertől. Sor kerülhet arra is, hogy kitaszítják. A csoport számára a veszély egyetlen egyén, a varázsló romboló irigységében rejlik.

® Létezik azonban az ellentétes helyzet is. Ebben a társadalmi feszültség többek egyetlen személy elleni irigységéből ered, aki gazdagabb, kedveltebb vagy sikeresebb, mint a többiek. A többség terjeszteni kezdi azt a pletykát, hogy ama szerencsés sikerét törvénytelen varázslásnak köszönheti. Tanner említ egy híres esetet Szukumaföldről: egy főnököt megvádoltak, hogy halott törzsbeli társak szellemeit saját földjei mívelésére használja, mivel úgy tínt, a látható munkások csapata nem magyarázza a földek minőségét és hozamát. Tanner joggal nevezi ezt sikerre vagy jobb munkára vonatkozó irigység megnyilvánulásának, mintsem okkult képzetek megjelenésének.

Ahogy a legtöbb más esettanulmány, Tanner munkája is adós marad a leírt jelenség elméletével. E varázslás egyetemessége nem alapulhat csupán alkalmi gyílöleten. A szerző egyetértően utal arra a közkedvelt elméletre, amely szerint legitim (mondjuk orgasztikus) kiút nélküli felhalmozódott érzelmekről van szó. Eszerint az európaiakkal és az európai jogrenddel való kapcsolat előtt a gonosz varázslók sokkal ritkábbak lettek volna, mint ma. A romboló mágiához való menekvést tehát, majdnem mentegetve, a fehér igazgatás és betelepítés nyomására adott reakcióként értelmezik. Legfeljebb annyiban kellene az európaiak feltínésével ösz-szekapcsolnunk az irigységből eredő varázslás – önmagában csak a törzs régebbi tagjainak emlékezete által szavatolt – növekedését, amennyiben éppen a gyarmatosítás volt az, amely először teremtett a törzsek számára jogbiztonságot és olyan gazdasági helyzetet, melyben az egyéni siker – s ezzel az irigységre való indíték – nagyobb mértékben lehetséges lett.

Az állandó félelem
Az afrikai loveduk közül ha valaki megbetegszik, rögtön a megbívölés lehetőségére gondol, mindenekelőtt akkor, ha vitája volt valakivel vagy ellensége van. Mindenféle szenvedésért, amely valakit sújt, elsősorban egy közismerten ressentiment-t tápláló, vagy egyáltalán egy népszerítlen embert tesznek felelőssé. A nagyon csúnya arcú személynek gyakran lesz az a híre, hogy boszorkány… A nagyon öreg személy hasonlóképpen számíthat boszorkánynak. Hosszú életét azzal magyarázzák, fiatalabb rokonok életét cserélte be a sajátjáért. Megfordítva pedig, amilyen mértékben indok van arra, hogy némelyeket boszorkányként gyanúsítsanak, abban a mértékben hiszik, hogy a törzs sikeres tagjait különösen könnyí megbívölni: olyanokat, akiknek másoknál jobb termésük van, akik jó vadászok, és olyanokat is, akiket európai kenyéradóik alkalmazottként értékelnek. A sikert magát ismételten a sikeresek másokra nézve káros varázsmívészetének tulajdonítják.

Talán beiktathatunk itt egy általánosítást: nyilvánvaló, hogy a primitív ember – s a loveduk hasonló természeti népek százait képviselhetik – azt a társadalmat tekinti normálisnak, amelyben mindenki minden pillanatban teljesen egyforma helyzetben van. Ugyanannak az egyenlőségeszmének a megszállottja, amely a magas kultúrák politikai áramlataiban is évek óta felhívja magára a figyelmet. De a valóság mindig más. Mivel nem sikerült máshogy feldolgoznia a tényleges egyenlőtlenségeket, ezért az egyenlők vélhetően normális társadalmától való minden felfelé és lefelé való eltérést okozatilag törzsbeli társai gonosz célzatú mívének nyilvánítja. A gyanú annál erősebb, minél közelebbi rokon a kérdéses személy.

Az irigység jelenségéről szóló egész, tudományt megelőző irodalom, így például a közmondások, mindig hangsúlyozzák az irigy és az irigyelt társadalmi közelségét. Nemcsak arról van szó, hogy rokonok és szomszédok a leggyakrabban érintettek, hanem arról is, hogy különösen nehéznek számít, hogy idegent sikeresen megbívöljenek. A loveduk azt hiszik, hogy csak az anya nem képes soha gyerekeit boszorkánysággal üldözni, ahogyan ők sem képesek soha hasonlóan ártani anyjuknak. Valóban, olyan viszonyról van szó, amelyben a legkevésbé tudjuk elképzelni az irigységet.A túlzott szerénység, az angolokra jellemző understatement, amellyel azonban a kínai kultúrában is találkozunk, a loveduknál az érintkezési formákhoz tartozik. Ha egy ember más vidéken tett látogatásról visszajön, a szomszédai e kérdéssel üdvözlik: „Mit esznek ott?”, vagy elárulva az irigységet: „Mit titkolnak előlünk, akiknél voltál?” A válasz mindig így hangzik: „Éhhalál előtt állnak” – akkor is, ha mindenben bővelkednek és királyi módon vendégeltek meg minket. Az ember még attól is fél, hogy szorgalommal, a sikerre törekvéssel gyanúsítják meg: ha elmegyünk egy mező mellett, ahol egy lovedu férfi vagy nő dolgozik, és azt mondjuk: „Na, szorgos munkában?”, akkor a válasz mindig ez: „Szinte nem is dolgozunk.”A koraérett, élénk gyerek leendő boszorkánynak számít a loveduknál. Az irigységtől való állandó félelemben élnek. Vagyontárgyaik nem jelentenek presztízst.

A lovedu társadalom nem ismer társadalmi és gazdasági rétegződést. Ez a bantu törzs már most kultúrájában, tehát összegyíjtött normái rendszerében mindenféle mélyen gyökerező gátlást mutat, amelyek közvetlenül levezethetők mindenkinek mindenki ellen irányuló intenzív irigységéből, de amelyek azt is világossá teszik, hogy ezek milyen sajátosan gátolják a fejlődést.A loveduk között lehetetlen a kézmívesek versengésére célozgatni. Gyakran dicséri az egyik fazekas egy másik fazekait a vevőknek. Céltalan a kézmívest gyorsabb munkára ösztönözni azzal megfenyegetve, hogy másnak adjuk a megbízást. Még ha egy lovedunak sürgősen pénzre van is szüksége, hogy adót fizessen, fél a nyereséget hozó foglalkozástól. Arra is alig lehet rávenni, hogy magát másokkal nyíltan összehasonlítsa. Sőt, nyelvéből hiányoznak az olyan kifejezőeszközök – például fokozási formák –, amelyekkel különbségeket tehet. Alig hallunk tőlük véleménynyilvánításokat kézmíves készítette tárgyak, egyéni teljesítmények vagy más kulturális tartalmak egymáshoz viszonyított értékéről. Még annak is, amikor segítségért vagy kedvezményért könyörögnek őseikhez, így kell hangoznia: de csak ugyanabban a mértékben, mint a többiek. Amikor az egyik falu lakosai felépülnek a himlőből, egy másik falué viszont meghalnak, a lovedu ezt csak a megmenekültek boszorkányságával tudja megmagyarázni.Ebben a mindenféle versenyre képtelen kultúrában az idő nem számít. A lassúságot, a sietség vagy gyorsaság hiányát kifejező szó ugyanaz, mint a jót, az erényt kifejező szó.

® Azt, hogy valaki önmagát sajnálva képtelen arra, hogy mások erényeit vagy előnyeit anélkül lássa meg, hogy ne higgye, ez az oka saját maga megfosztottságának, megtaláljuk fejlett kultúrák mívelt tagjai esetében is, akik voltaképpen többet tudhatnának erről. A természeti népek fekete mágiába vetett hite kevéssé különbözik a modern elképzelésektől…

® Azt a tévkövetkeztetést, hogy az egyik előnye szükségképpen a másik vesztesége, még a modernség gazdaságteoretikusai is megengedik maguknak; akik ugyan rontó varázslathoz nem, viszont gyakran nem kevésbé abszurd eszközökhöz nyúlnak, amely végül éppen azokat károsítja meg, akiknek segíteni akart.

A vegytiszta ártó szándék
Aki rontást mível, hogy másoknak ugyanolyan kellemetlen legyen, mint neki, alapjában véve ugyanazt akarja. Egy ismert vagy akár ismeretlen másiknak kell az általa a múltban elszenvedett sorsban hasonlóként osztoznia. Sorstársakat akar. Hiszen a közmondás is azt mondja: megosztott szenvedés fél szenvedés. De ezen csak olyan sorstársakat ért, akik külső körülmények alapján egyidejíleg kerültek fájdalmas helyzetbe. Aki viszont pusztán szenvedésre való emlékezésének csillapítására önmagától vállalkozik arra, hogy egy másik személy jövőbeli életszakaszát a káröröm érzése alapján ugyanazokkal a nehézségekkel terhelje meg, melyeket maga átélt, az a saját irigységét sorsistenné teszi…

Ha a legkülönbözőbb földrajzi területeken, nagyon különböző kultúrák keretében újra és újra megtaláljuk a maguk a bennszülöttek által tipikusnak leírt személyt, aki rontó varázslást hoz az idegenre, csak azért, mert különben könnyebb dolga lenne, mint nekik maguknak, akkor felmerül az alapvető kérdés, milyen emberi hajtóerőről, milyen emberi indítékról van itt szó…?Miközben létezik több irigységforma, amely legalább tartalmaz progresszív elemet, addig e cselekvés a bosszú arcát hordozza. Mivel a balszerencséért nem tud bosszút állni a sorson (némely kultúrában gyakran nem is létezik ez a fogalom), keres magának valaki mást, akinek ugyanazt a szenvedést kívánja. Az irigy rontó varázslás szinte klasszikus leírását adja Karsten a hivaro indiánokról való megfigyelései alapján.

„Az indiánok az esővarázslást szinte mindig gonosz indítékból végzik. Szándékuk az, hogy törzsbeli társaiknak szenvedést vagy kellemetlenségeket okozzanak, mindenek előtt, ha folyón utaznak. 1917-ben hosszú folyami expedíció után jöttem a folyón lefelé a középső Pastazán az asuárokhoz. Esőzések leptek meg, melyek hetekig tartottak. Megárasztották a Bonbonazzát úgy, hogy indián legénységemnek nagyon megerőltető volt a folyón felfelé utazni. Amikor végül célunkat elértük, egyik indiánom azt mondta, hogy most varázslás révén további esőt fog előidézni, hogy a többi utazónak ugyanolyan nehézségei legyenek, mint nekünk.”

Talán nem létezik tisztább esete az irigységnek, mint ami olyan emberekre vonatkozik, akik egy általunk már véglegesen magunk mögött hagyott és kiállt, félelmekkel, nélkülözésekkel teli időszakot vélhetően kevesebb nélkülözéssel fognak végigélni. Az irigy ember itt semmilyen módon nem lehet megkárosítva saját jövőbeli egzisztenciájában a nyereség, mások életkörülményeinek megkönnyítése révén. Egyedül a kellemetlen múltra vonatkozó saját emlékei miatt sajnál másoktól valami jobbat.

Tipikus alapmagatartásnak tartjuk ezt, amelyből komplexebb irigységfolyamatok épülnek fel. Ennek az abszolút anyagi helyzettől független és bevallottan ismeretlen emberre irányuló emberi alaphajlamnak a bizonyítása kétségessé teszi, hogy valaha joggal felállíthatjuk-e a tételt: az irigyelt ember bínös az irigységben… §

  • Nő vagy férfi… vagy öreg
    Max Scheler összevetette a krónikusan irigy személyt a boszorkány alakjával. Szerinte a ressentiment érzése „sohasem alakulhat ki a tehetetlenség sajátos érzésének közvetítése nélkül”. Vannak olyan társadalmi helyzetek, amelyekben az érintett emberekben, eltekintve az egyéni jellemvonásoktól, különösen könnyen alakul ki ressentiment. Scheler összefüggést lát a női nem és a boszorkány alakja között: „A nők általában ilyen »helyzetben« vannak, hiszen gyengébbek, ezért bosszúvágyóbbak, és éppen személyes, megváltoztathatatlan tulajdonságaik tekintetében női társaikkal a férfiak kedvezéséért mindig versenyre kényszerülnek. Ezért nem csoda, hogy a legbosszúvágyóbb istenségek (például az Eumeniszek sötét kígyófajzatai) elsősorban a matriarchátus nőuralma alatt támadtak… Az is ezen alapulhat, hogy a »boszorkány« alakjának nincs férfi ellenpárja.”Amilyen helyesen Scheler megfigyelte és értelmezte a sajátos rokonságot a másik nem és a boszorkány irigy alakja között, olyan figyelemre méltóak más kultúrák eltérései.Jóllehet az angolban léteznek hímnemí főnevek, amelyekkel egy boszorkánymestert lehet megnevezni (sorcerer, wizard), az angolul író etnográfusok majdnem mindig a nőnemí witch, boszorkány szót választották, ha ilyen személyeket kellett megnevezniük. A természeti népek esetében azonban a boszorkány semmi esetre sem korlátozódik a női nemre. A navahó indiánok például azt hiszik, hogy férfiak és nők egyaránt válhatnak boszorkánnyá, de a férfi boszorkányokat sokkal gyakoribbnak tartják. A navahók rendszerint annyira félnek az öregek varázslatától, hogy amennyire lehet, előzékenyek velük, gazdagon megvendégelik őket, még ha az illető személy nagyon kellemetlen is. Kluckhohn ezt többek között azzal magyarázza, hogy a navahók nagyra értékelik a hosszú életet. Aki elérte, szeretné megtartani, gyakran a fiatalabbak kárára.