Kamikaze voltam

Azt jelenti: isteni szél. Ezt a kifejezést 1281-ben használták először. Kamikaze, isteni szél – vagyis a tájfun – szórta szét akkor a japán szigetekre támadó, partraszállásra készülődő mongol hajóhadat. Több mint hatszázötven évvel később ezt a nevet kapták a második világháborúban bevetett japán pilóták, akik a biztos halál tudatával támadták meg az amerikai hadihajókat.A japán hadsereg csaknem ötezer kamikaze pilótája közül nem sok maradt életben. Felkutattunk Japánban egy volt kamikazét, Jonekava Hirosit. Megkértük, idézze fel életét: Apám kereskedő volt, építőanyagot árult. Én gyerekkorom óta repülő akartam lenni. &Uacutegy gondoltam, roppant izgalmas foglalkozás lehet. Az egyenruha különösen tetszett nekem; elképzeltem, amint repülő-egyenruhában sétálgatok szülővárosomban, Kiotóban…. 1940-ben sikerült bekerülnöm az oszakai pilótaiskolába. Három évig tartott volna a kiképzés, de Japán közben belépett a háborúba, s ezért már két év múlva végeztem. Közben kicsit romlott a szemem, ezért a földi személyzethez osztottak be. Gépre 1943-ban kerültem, amikor már nagy veszteségeket szenvedtünk, és sok új pilótára volt szükség. Fedélzeti lövésznek osztottak be, négy amerikai repülőgépet semmisítettem meg a levegőben és a földön.

A császár megérdemli
Aztán 1944 őszén magához kéretett Ojama ezredes, az egységem parancsnoka. Akkor már őrmester voltam, egy huszonnégy tagú szakasz élén álltam. Az ezredes azt mondta: puhatoljam ki, volna-e olyan katona a szakaszomban, aki önkéntesen öngyilkos repülésre, kamikazefeladatra jelentkezne.
– De ne beszélje rá őket – mondta.
– Csak önkéntesekre van szükségünk. Van, aki már a családja miatt sem vállalhatja. Különben sincs elég repülőgépünk.
Elmondtam a dolgot az embereimnek, nem volt vita, mindenki jelentkezett. Jelentést tettem a parancsnoknak, és megkértem, hogy első lehessek a listán.
– Azt már nem, Hirosi – mondta. – Elfogadom a jelentkezésedet, kamikaze leszel, de az utolsó a listán. A parancsnoknak az a kötelessége, hogy végig az embereivel maradjon. Másokat a halálba vezetni sokkal nehezebb, mint meghalni. Nem sokkal ezután egész szakaszunkat áthelyezték egy különleges támaszpontra, Sikaja város közelében. Már kétszáz önkéntes gyakorolt ott. Nemsokára megkezdődtek a harci bevetések. Szinte azonnal, hiszen hosszabb átképzésre nem volt szükség. Ezek az emberek mind tudtak repülni, pilóták és tapasztalt harcosok voltak. A kamikaze feladata nem igényelt nagyobb hozzáértést, mint az átlagos pilótáé. Sőt, jóval egyszeríbb volt. Csak át kellett törni az ellenséges légelhárításon, és a repülőgéppel a célba csapódni. Ennyi az egész. No igen, de ugyanakkor meg is kellett halni. Ahhoz viszont nem kellett külön kiképzés. Csak az volt a cél, hogy átitasson bennünket az úgynevezett kamikazeszellem, vagyis a megfelelő lelkiállapotba jussunk.    A kiképzés során abban is segítettek, hogy elérjük ezt az állapotot. Propaganda-előadásokat, közös imákat rendeztek, hazafias olvasmányokat terjesztettek. &Iacutegy kialakult a megfelelő légkör, de ahhoz, hogy igazán átjárjon minket a kamikazeszellem, mindenki a maga egyéni módszerét alkalmazta.

Ezt a lelki fölkészülést persze nem a nulláról kellett kezdenünk. Még mielőtt középiskolás lettem, már tudtam, hogy a császárért meghalni óriási megtiszteltetés. Ebben a meggyőződésben élt az egész családom, a barátaink és a rokonaink. Mindenki, akit csak ismertem, legyen szegény vagy gazdag, kész volt életét adni a császárért. Az iskolában megkaptuk a tudományos indokolást is: a császár megérdemli a legnagyobb áldozatot, mert önmagát áldozza föl a népért; a császár nélkül Japán a múltban kínai vagy koreai gyarmattá vált volna. Persze ment azért a profi propaganda is: az újságok hosszú cikkekben dicsőítették az elesett katonákat, kiemelt helyen közölték az önkéntesek nevét. Az első kamikaze, Hajato Ocuki őrnagy nemzeti hős lett. És egy nap az én nevemet is megláttam az újságban, ott állt vastag betíkkel szedve: Jonekava Hirosi.

Meghitt viszony a halállal
Nyilvánosan soha nem használták ezt a kifejezést: öngyilkosság. Csak körülírták a fogalmat: a kamikaze „a boldogság legmagasabb fokára emelkedik”, „a legértékesebb áldozatot hozza a Császárságért”. A szüleim tudták, hogy kamikazénak jelentkeztem, és őszintén büszkék voltak rám. Mindnyájan hittük, hogy lelkem majd hazatér, és örökké velük lesz.

Ne feledje, a japán embernek a halál nem az a végső iszonyat, mint sok más nép fiának.

&#336sidők óta meghitt viszonyban vagyunk a halállal, mert gyakoriak nálunk az elemi csapások: földrengés, árvíz, tájfun, ilyenkor tízezrével pusztulnak el az emberek. Nagy szerepe volt gondolkodásunkban a szamuráj tradíciónak is. E hagyomány szerint a halál, legyen akár öngyilkosság, az élet logikus következménye, olykor pedig dicső megkoronázása. Még a második világháborúban is egész ezredek követtek el kollektív harakirit, mert szégyennek tartották volna, hogy megadják magukat, és élve kerüljenek az ellenség kezébe. Katonaszemmel nézve is jobb úgy meghalni, hogy egyszersmind veszteséget okozunk az ellenségnek.Akkor miért nem haltam meg? Ezek után valóban jogos a kérdés. Nos, említettem már, hogy a szakaszomból utolsónak kellett bevetésre mennem. Az embereimet 3-6 tagú csoportokban jelölték ki bevetésre. Én mindig velük tartottam. Vagy nagyon magasan repültünk, hogy a légvédelmi tüzérség ne érjen el, vagy nagyon alacsonyan, hogy a radarok ne észleljék érkezésünket.

Mindegyik rajt elkísértem, és a célra irányítottam. A célpont többnyire a támaszpontjára visszatérő hadihajó volt, vagy valamelyik repülőtér a Fülöp-szigeteken. A háború előtt többször jártam a Fülöp-szigeteken, és úgy ismerem a térképét, mint a tenyeremet. A támadás alatt biztonságos magasságba emelkedtem, és figyeltem a támadás kimenetelét. Aztán visszatértem a támaszpontra, és jelentést tettem a bevetés eredményéről. Hallottam róla, hogy némelyik ember az utolsó pillanatban összeroppant, és meghátrált. Az én szakaszomban azonban nem volt ilyen eset. Mindenkit fítött a harci vágy, és tökéletesen bizonyosak voltak benne, hogy amit tesznek, azt magasabb szükségszeríség parancsolja.

A legszebb perc az volt, amikor búcsúlevelet kellett írni a családnak.

Akkoriban sokat hallottam arról, hogy némelyik pilóta ilyenkor roppant össze. Egyedül maradtak a barakkban, és volt idejük alaposan átgondolni mindent. De azért a legtöbben úgy döntöttek, hogy vállalják.Bevetés közben, amikor a célpont felé repültünk, már nem volt választása a pilótának. A kamikaze repülőgépek csak annyi üzemanyagot kaptak, amennyi a célpontig elég. Egyedül az enyém vitt valamivel többet. Az én gépemen nem volt bomba, ennélfogva könnyebb volt, nagyobb hatótávolságú, de típusát tekintve a Zero, pontosabban: Micubisi A6M5/0 volt, mint a többieké.Hogy mire gondoltam visszafelé? Már úgy érti, miután meggyőződtem róla, hogy minden bajtársam szabályosan bevágódott a célba? Arra gondol, nem volt-e lelkiismeret-furdalásom, hiszen mégiscsak részem volt a pusztulásukban?Nem, semmi effélét nem éreztem. Azt is írhatja, hogy kőszíví voltam. Természetesen sajnáltam őket, hiszen a barátaim voltak, és örökre el kellett tőlük válnom. &Aacutem ez minden alkalommal csak fokozta az ellenség iránti gyílöletemet.

Ne felejtse el, hogy közéjük tartoztam, és ugyanaz a vég várt énrám is. Ha siránkozom a halálukon, magamat is sajnálnom kellett volna. De hát mi a kamikazesorsot választottuk, és ezáltal az emberi vágyaktól mentes istenekké váltunk.Három hónap alatt valamennyi alárendeltem végrehajtotta feladatát. Ekkor rám került a sor. Engedélyt kaptam az akcióra, de azzal az utasítással, hogy mivel tapasztalt megfigyelő vagyok, előbb végezzek néhány felderítő repülést.

Az egyik felderítő bevetésen lelőtték a gépemet.

Megsebesült a lábam, egy napot és egy éjszakát a tengerben töltöttem, Okinava közelében. Efféle nehéz helyzetbe már korábban is kerültem kétszer, de most különleges balszerencsém volt. Egy amerikai tengeralattjáró halászott ki. Fél évig feküdtem a hawaii haditengerészeti kórházban. Aztán egy időre hadifogolytáborba zártak. Eleinte – a tengeralattjárón és a kórházban – folyton lestem az alkalmat, hogy végezhessek magammal. Mély meggyőződésem volt, hogy ez a kötelességem. De ők tudták, mire készülök, és szemmel tartottak. Egyszer sikerült felkapnom egy kést – pillanatokon múlt, hogy nem követtem el harakirit. De rám vetették magukat, és kiszedték a kezemből.

Az amerikaiak mindenáron meg akarták változtatni a gondolkodásmódunkat. És bár eszközük a kényszer volt, nagyrészt sikerült is nekik. &#336k voltak az erősebbek, azonkívül ésszeríen érveltek. A mi értékrendszerünk a hagyományon, a közfelfogáson és a belső meggyőződésen alapult – az amerikai propaganda- és lélektanszakembereknek időre volt szükségük, hogy megingassák ezt az értékrendszert. Alapvetően csak akkor változott meg a felfogásom, amikor a császár parancsot adott a harc beszüntetésére.

A gyerekei csodálják
A háború után elhatároztam, hogy továbbtanulok. 1946-ban tanítóképzőbe mentem, majd egyetemre. 1954-ben végeztem el az egyetemet, azóta középiskolai tanár vagyok itt, Kanazavában.Mint látja, nem nagyváros, van egy szép várkastélyunk, parkunk, egészen jó színházunk; az üzletekben nagy a választék. Békésen élek itt. Nem, azt nem mondhatnám, hogy a múltam miatt tisztelnének az emberek itt a városban. Ismer majdnem mindenki, de kevesen tudják, hogy mit tettem a háborúban. Ma már ez nemigen érdekli az embereket. Történelmet tanítok. Hát persze, a háború is benne van a tananyagban.

Mikor azokról az időkről beszélek a gyerekeknek, megadom a dátumokat, leírom az eseményeket. Igyekszem meggyőzni őket, hogy a háború katasztrófa az emberiségnek, és arra kell törekedni, hogy mindig béke legyen. A kamikazetéma nem szerepel a tantervben. Az órákon nem szoktam említeni. De óra után sokszor odajönnek hozzám a gyerekek, és kérdezgetnek erről-arról. Ha a kérdés a kamikazékre vonatkozik, elmondok nekik mindent, amit a témáról tudok. De igyekszem kikapcsolni a saját emlékeimet, a személyes élményeimről nem beszélek.

Két gyerekem van, egy fiam és egy lányom. &#336k töviről hegyire ismerik a történetemet, sokszor elmeséltem nekik. Azt hiszem, betéve tudják. Mikor kicsik voltak, folyton arra kértek, hogy meséljem el újra ezt vagy amazt a részletet, megvoltak a kedves epizódjaik.Tudom, mit akar kérdezni. Igen, azt hiszem, a gyerekeim csodálnak. Olyan erős érzelmi kapcsolat fízi őket hozzám, hogy a végletes áldozatkészséget sem tartják esztelennek. Tudom: vannak, akik fanatikus őrülteknek tartanak bennünket. Még emlékezni sem akarnak arra, hogy rendkívül hatékony harci alakulat voltunk.

Amikor az ország tartalék erői már-már kimerültek, jelentős katonai sikereket tudtunk elérni egy maroknyi ember áldozatkészsége jóvoltából. Minden beruházás nélkül, minden míszaki újítás nélkül – egyszerí és pokolian hatékony módon. Azt mondja: hogy pontosan ilyen dolgok történtek például a varsói felkelésben? Valóban, lehet úgy érvelni: az itt a lényeg, hogy milyen eszméért áldozza életét az ember. A hadtörténészek azonban általánosabb szempontból nézik ezt a kérdést, hideg fővel mérlegelik, a katonai nyereség és veszteség kategóriáiban…

Csak az elsüllyesztett vagy harcképtelenné tett amerikai hajók száma több volt kétszáznál, köztük tizenöt repülőgép-anyahajó – tud más olyan módszert, amellyel ekkora veszteséget lehetett volna okozni, mindössze négy és fél ezer ember élete árán? Igaz, a háború kimenetelén ez nem változtatott. Valószíníleg azért, mert ezt a harci módszert túl későn vetettük be ahhoz, hogy a háború sorsát még befolyásolhatta volna. Hiszen csak a végén jutottunk el a leghatékonyabb fegyverhez: a repülőgépek alá felfüggesztett, pilóta által irányított repülőbombákhoz. Ezeket a nagyon gyors repülőbombákat fölszerelték a legszükségesebb kormányberendezéssel, motor azonban nem kellett hozzájuk. Sokkal takarékosabb megoldás volt, mint a kétszemélyes legénységgel indított, teljesen fölszerelt repülőgépek, amelyeket eleinte föláldoztunk.Harci módszerünk kétségtelen eredményei alapján azt tervezték, hogy különféle kamikaze jellegí harci gépeket vetnek be. A haditengerészetet át akarták állítani az öngyilkos kamikazetorpedókkal és a part menti harcokhoz való, robbanótöltetes motorcsónakokkal végrehajtott hadmíveletekre.

Ma mást jelent
Alakulatunk eredményei megmozgatták a parancsnokok fantáziáját. 1945 augusztusában még az a gondolat is fölmerült, hogy húszmillió ember föláldozásával akadályozzák meg az inváziót. Az amerikaiakat megbénította az a tudat, hogy halálra szánt emberekkel állnak szemben. 1945. április 4-én az ellenség súlyos veszteségeket szenvedett Okinavánál: 26 elsüllyedt hajó, 12 000 elesett katona, kétszer annyi sebesült. És ezt a veszteséget 2000 kamikaze okozta, egyetlen nap alatt.Akkor senkinek sem jutott eszébe, hogy feljebbvalóink visszaélnek áldozatkészségünkkel. Egyébként a magas rangú tisztek fiai voltak a legelszántabb kamikazék, és apáik követték példájukat. A mi parancsnokunk, Ugaki tengernagy maga hajtotta végre az utolsó kamikaze repülést; amikor meghallotta, hogy a háború befejeződött Okinavánál, egész rajával együtt nekirepült egy ellenséges hadihajónak. A legalacsonyabb rangútól a legmagasabb rangúig mind hittünk abban, amit tettünk.

Talán százhúsz kamikaze élte túl a háborút, de szinte sohasem találkozunk. Nincs semmilyen bajtársi egyesület, nem rendezünk veterántalálkozókat. Ha valami dolgunk van egymással, ami ritkán fordul elő, inkább csak telefonon érintkezünk.Akit ismerek, az mind komoly, megállapodott ember: orvosok, mérnökök, vállalatvezetők. Egyik volt tisztünk a parlament felsőházának a tagja, és még mindig repül – most a saját repülőgépét vezeti.Azok, akikben valamikor megvolt a kamikazeszellem, a polgári életben bizonyos előnnyel indultak. Nemcsak arra gondolok, hogy fegyelmezettek, kitartóak, képesek a lemondásra. Egyszeríen: tudják, hogy mennyit ér az élet.

Nagyon-nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki a múltra emlékeztet bennünket. Néhány éve meghívtak a televízióba, de a kamerák előtt éreztem, hogy a mísorvezetők és beszélgetőpartnereim egyáltalán nem értenek meg. Tudja, a köznyelvben a kamikaze szó ma már egészen mást jelent. &Iacutegy nevezik a gyorshajtó motorosokat, vagy a pénz kedvéért túlórázó taxisofőröket. Ami az emlékeket illeti: nemsokára elutazom az Egyesült &Aacutellamokba meglátogatni a tengeralattjáró parancsnokát, aki kihalászott. Mosolyog ezen? Mégiscsak az életemet köszönhetem neki. §