Meg is mosakodjál…

A parasztpolgári tisztálkodás országosan, sőt Európa-szerte egy kialakult s többé-kevésbé meghatározott rendet követett, amelynek tájanként és koronként persze számtalan változata alakult ki. A nem városi életmódú magyar lakosságnál még megfigyelhetők e régiesebb tisztálkodási kultúrának egyre inkább eltínő maradványai. E tisztálkodási rend a vízvezetékek országos elterjedésével háttérbe szorult, de az 1940 körül vagy azelőtt született generációk lakásaiban itt-ott még fellelhetők a nyomai.Egy korty mosdóvíz
Korábban a reggeli tisztálkodás nemcsak egyszerí, gyakorlati rutinteendő volt, hanem vallásos, rituális színezetí is. Ezt támasztja alá az a sok adat, miszerint keresztvetés, imádság kísérte vagy követte, illetve e nélkül nem lehetett az asztalhoz ülni a reggelihez. Sárrétudvariban egyenesen azt mondták az öregek, hogy amíg valaki nem mosdik, addig az ördög orcáját viseli. Ha az udvaron történt a mosakodás, akkor bent a házban törölközés közben imádkoztak, ha a házban, akkor mosdás közben is imádkozhattak. Madar Ilona édesapjáról írja: Gyermekkoromban sokszor megfigyeltem apámat, amint mosdás után törölközött, s a nedves törölközőt két kezében tartva a távolba nézett. Mozgó szája úgy mormolta az imát, hogy hallani nem lehetett.

Felkelés után a férfiak első dolga az állatok ellátása volt, csak ezután következett a reggeli tisztálkodás. Ez a kút mellett a vályúból, vízmerítő vödörből vagy a ház bejárata mellett az udvaron történt, télen a konyhában, melencéből. Jellegzetessége, hogy nagyon kevés vizet használtak hozzá, és teljesen más mozdulatokkal végezték, mint a lavórból mosdást. Valójában nem is igényelt speciális edényt. A mosakodó ugyanis sohasem belemosta a vizesedénybe a szennyeződést, hanem a tenyérrel kiemelt vizet mosdás közben a földre csorgatta, még a házon belül is. A vályúval kapcsolatban különösen fontos tilalom volt ez, mivel országszerte azt tartották, hogy ha a vályúba valaki belemosakszik, a ló nem iszik belőle. A fiúgyerekek számára azonban nyilván nagy lehetett a csábítás, hogy a tiltás ellenére nagy nyári melegben mégis belemerészkedjenek az itatóvályúba, mert több ilyen gyerekcsínyről szóló történettel találkoztam magam is. Dévaványán, Gyomán és Túrkevén azzal riogatták a gyerekeket, hogy ha közel mennek a vályúhoz, belerántja őket a béka.

Gyakori volt a szájból mosakodás is. Ez úgy történt, hogy a pohárból, korsóból a szájukba vizet vettek, és onnan lassan a kezükre engedve mosakodtak. A szájból mosdás gyakorlata máig fennmaradt: a mezőn dolgozó, ha egyedül van, s így nincs, aki kézmosáshoz a vizet kezére öntené, akkor ma is ezt a kézenfekvő megoldást választja. Egy XIX. századi születésí derecskei asszony azért mosakodott szájból minden reggel, mert szerinte ettől volt olyan egészséges a szervezete és sima az arca (az éhnyállal való mosakodás hatása). A korabeli lenvászon viseletek nemcsak ruházatként, hanem törölközőként, zsebkendőként is funkcionáltak.A férfiak reggeli tisztálkodásuk során kezüket, arcukat, nyakukat mosták meg hideg vízzel. Olyanok is voltak, akik félmeztelenül mosakodtak reggel, még télen is a vályú vizének jegét betörve.

Az asszonyok és a lányok felkelés után rögtön arcot-kezet mostak és megfésülködtek, s csak ezután kezdtek hozzá reggeli teendőikhez. A mosdás/fésülködés sorrendje fordított is lehetett: a mindszentkállai szőlőhegyi asszonyok ébredés után még az ágy szélén ülve kibontották a befont hajukat, megfésülték, újra befonták, és kontyba tekerték. Ezután a fésíből kivették a hajat, összegombolyították, s azonnal a tízhelybe dobták. Több helyütt a kifésült hajat egy kis vászonzsákba, szütyőbe gyíjtötték, amit a párnájuk alatt tartottak. Mikor meghalt valaki, ezt is vele temették el, mert a túlvilágon a hajjal és a körömmel is el kell számolni. Gyakran előfordult azonban, hogy köznapon nem fésülködtek rendesen: a férfiak legfeljebb ujjaikkal rendezgették el hajukat és bajszukat, az asszonyok pedig csak a fonatig fésível, esetleg ujjukkal simították hátra a hajat, s a kontyot szorosabbra tízték. Ezután a mosdótálba egy kis hideg vizet öntöttek, és szappannal arcot-kezet mostak, majd az ajtó melletti szegről leakasztották a törölközőt, és megtörölköztek.

A vizet az udvarra lottyantották, a melencét pedig visszadugták az ágy alá. Mosakodás után néhol fogat tisztítottak, és kiöblítették a szájukat.A reggeli mosakodás a polgárosodás folyamatában a következőképpen változott. A férfiak a nagyja koszt továbbra is az udvaron öblítették le, de a mosakodást bent a házban végezték. Mire a férfi az állatoktól bejött, addig a nők és a gyerekek már végeztek a tisztálkodással, és a lavórban hagyták a mosdóvizet. A mosdóvíz hőmérséklete helyenként változó volt. &Aacutetányban például forró vízben, szappannal mosakodtak a reggeli előtt. Mindenesetre általában az asszonyok és gyerekek után ugyanabban a vízben mosakodott meg a férfi is (a piszkot belemosva az edénybe), és ugyanabba a törölközőbe törölközött. A víz többnyire bennmaradt a mosdótálban egészen addig, míg teljesen el nem piszkolódott, ekkor az udvarra vagy a szennyvizes vödörbe öntötték.

Este csak lábat áztattak
Este, lefekvés előtt a férfiak nemigen mosdottak, legfeljebb a lábukat mosták meg. A vályú szélére tették, rálocsoltak egy kis vizet, majd egy szakadt ronggyal megtörölték. A nyári nagy munkák (aratás, cséplés) idején sokan azért nem tisztálkodtak, mert későn, fáradtan feküdtek, és nagyon korán, még napfelkelte előtt keltek. A nagyon szegény családoknál, akiknek nem volt rendes ágynemíjük, a mosdásnak sem volt olyan nagy jelentősége, mint ott, ahol vigyázni kellett az ágynemí tisztaságára. Télen viszont azért nem mosakodtak, mert nem lettek annyira koszosak, hogy szükségét érezték volna. A nyári melegben, ha idejük engedte, és volt a közelben természetes víz, abban szívesebben megmártóztak. A lábmosásra sok adat van, amelyek azt mutatják, hogy a férfiak esti lábmosásának volt némi szertartásos jellege is. Mint a történeti áttekintésben láthattuk, a családfő lábát gyakran a felesége vagy gyermekei, az após lábát a meny mosta meg, ami egyben a kötelező tisztelet és alá-fölé rendeltségi viszony kifejeződése is. Először meleg vízben áztatták a kútnál előzőleg nagyjából leöblített lábat, majd a lábmosó személy kézzel, rongydarabbal vagy gyökérkefével jól lesúrolta a piszkot. Utána többnyire száraz ronggyal törölték meg, vagy csak egyszeríen megszárították. Adataim szerint az asszonyok alaposabban tisztálkodtak este: arcot, nyakat mostak, s ha volt alkalom, időnként alulról is megmosdottak, főleg havivérzés idején. A gyerekeket nyáron gyakran a napon melegedett vízben meg is fürdették, télen viszont az esti tisztálkodás többnyire elmaradt.

Az esti tisztálkodás a polgárosultabb rétegek körében rendszeresebb és alaposabb volt. A rendesebbek nyáron minden este tetőtől talpig lemosakodtak, télen pedig ritkábban, attól függően, hogy milyen munkát végeztek aznap. A vízzel jól ellátott területeken egyre inkább gyakorlattá vált a külön vízben való mosakodás, de az egy vízből történő is szinte napjainkig élő gyakorlat az egynemí, hasonló korú és nem túl piszkos gyerekek, illetve
házastársak téli mosakodása esetében. Az esti mosakodást megszabott sorrendben végezték (gyerekek, női személyzetek, öregek, gazda, gazdasszony) úgy, hogy a többi családtag lehetőleg ne legyen jelen. Hogy különnemí felnőtt családtagok egymás jelenlétében derékig levetkőztek volna, nem fordulhatott elő, kivéve, ha a feleség segédkezett férjének a tisztálkodásnál.

Vasárnap kívül s belül
A nagytisztálkodás hétvégi időpontja egyértelmíen az idő szakrális tagozódásával van összefüggésben, vagyis a hét első hat napja a munkáé, a vasárnap pedig az Istené. A vasárnapi templomi istentisztelet előtt erkölcsi parancs volt a testi-lelki megtisztulás, ami éppen ezért ilyen értelemben rituális megtisztulásnak is számított. Mindez nemcsak a testi tisztaságra, hanem a környezetre is vonatkozott. Ezért kellett szombaton kitakarítani a házat, felsöpörni az udvart és az utcafrontot, rendbe tenni a ház előtti kiskertet.A nagytisztálkodás a test teljes lemosásából, esetenként hajmosásból, a körmök levágásából, kitisztításából és férfiaknál a borotválkozásból állt. Ezután váltottak tiszta fehérnemít is. Ugyanígy tisztálkodtak akkor is, ha hétköznap valamilyen hivatalos helyre, orvoshoz, temetésre vagy a fiatalok találkára készülődtek. A nagytisztálkodás nyáron folyhatott az udvar valamelyik félreesőbb zugában a napon felmelegedett vízben – a nők megvárták, míg teljesen besötétedett – vagy bent a házban is. Ha volt a közelben valamilyen természetes víz (több példa is van), akkor a nyári nagytisztálkodás ott is történhetett. A benti nagymosakodáshoz vizet melegítettek, és félrevonultak a családtól konyhába, kamrába, szobába. Az asz-szony segédkezhetett a férjének a tisztálkodásban: megmosta, megtörölte a hátát, lábát, odanyújtotta a törölközőt, a tiszta ruhát. Adataim szerint a vizsgált időszakban már nem volt szokás felnőtt embereknek egymás előtt ruhátlanul mutatkozni, különleges helyzetek (betegség, szülés) kivételével.

A nagymosakodáshoz is kevés vizet használtak, s gyakori volt, hogy egy vízben többen is megfürödtek. Ez utóbbi esetben a fürdés nagyobb edényben, teknőben, nagymelencében, dézsában stb. történt, és a családtagok megszabott sorrendben végezték (főleg az asszonyokra és gyerekekre volt jellemző). &Aacuteltalában a piszkosság sorrendjében először a gyerekek mosakodtak, végül az asszony, mindig egy kis meleget öntve az időközben kihílt fürdővízbe. A hajmosással kezdték – ez külön vízben is történhetett –, majd a felsőtest, végül az alsótest következett. Szappannal mosakodtak, a hajukat pedig hígított hamuslúggal mosták. Valamennyien ugyanazt a két törölközőt használták: egyet a felsőtestre és egyet az alsóra.

A polgárosultabb rétegek körében egyre inkább általánossá vált, hogy évszaktól függetlenül minden hétvégén tetőtől talpig lemosakodtak, a hajmosást is beleértve. Ezen a téren azonban az átmenet igen lassan, fokozatosan ment végbe. Az intelligencia, iparosok, nagybirtokosok ugyanúgy hetente egyszer, maximum kétszer fürödtek le tetőtől talpig, akár a saját belső alkalmazottaik, azzal a különbséggel, hogy náluk esetleg volt fürdőkád, illetve fürdőszoba. A fürdőszoba igen sokáig nem töltötte be tökéletesen gyakorlati funkcióját, hiszen nehézkesen lehetett rendesen befíteni, a vizet melegíteni, ezért a fürdőszobával rendelkezők is gyakran tisztálkodtak a konyhában.

Cukros vízzel fixálták
Évszázados hagyomány szerint a parasztság körében még a hosszú haj számított természetesnek és erkölcsösnek. A női hajat csak büntetésként, főleg erkölcsi vétségért vágták le. A kisleányok haját eleinte néhányszor rövidre vágták, hogy erősödjön, majd körülbelül hatéves koruk után nőni hagyták. Az első és a további hajvágások időpontját is hiedelmek szabályozták. A hosszú hajat a lányok különbözőképpen befonva, esetleg a fonato(ka)t feltekerve viselték, míg az asszonyok minden esetben kontyba, koszorúba tízték fel befont hajukat, s kendővel vagy más fejviselettel (főkötő stb.) is elfedték.

A századfordulótól egyre inkább általánosnak tekinthető gyakorlat szerint a hajat a fiatalabbak hetente, kéthetente, az idősebbek havonta, sőt még ritkábban, egy évben egyszer mosták meg, általában a hétvégi nagymosakodás alkalmával. A nagytisztálkodást ilyenkor hajmosással kezdték. Mosdótálba meleg vízzel hígított hamuslúgot öntöttek, és fölé hajolva szappannal dörzsölték be bevizezett hajukat. Legjobb volt esővizet használni, mert egyébként a szappan nagyon nehezen habzott, s így a kosz sem ment le rendesen. Legtöbben kétszer szappanozták be, és mindkétszer öblítették is a hajat. Ecetet is tettek az öblítővízbe, ami semlegesítette a lúgot, így lágyabb, fényesebb lett a haj. A kislányok haját édesanyjuk mosta meg, az idősebbek saját maguk, de valamelyik családtag gyakran segített leöblíteni a habot.A század elején a paraszti női szépségideál a hosszú aranyszőke vagy barna, fényes, göndör haj volt, amit illett mindig szépen megfésülve, rendezetten viselni. A borzas, kócos hajú leányokat és asszonyokat kigúnyolták.

A barna hajszínt diófalevél főzetével próbálták megközelíteni (Székelyföld), a szőkék pedig pipitér- vagy kamillafőzetet használtak öblítésre. A túl világos szőke hajat vagy a fekete hajat már nem tartották kívánatosnak. A frissen mosott hajat zsírral vagy dióolajjal kenték be, hogy sötétebb legyen, jól fésülhető, és ne szálljon szét. A göndörítést egyszeríen a haj félnedvesen való szoros befonásával érték el, amelyet sok helyen még cukros vízzel is fixáltak. A haj fényességét a zsírozáson kívül benyálazással (éhnyállal), bevizezéssel is fokozhatták. Hajmosás után télen a kályha vagy a kemence mellett ülve, félig betakarva szárították hajukat, és közben fésülgették. Gyakran nem száradt meg teljesen, ezért éjszakára a félnedves hajat befonva kendővel is bekötötték. Nyáron a napon szárítkoztak.

A múlt század első felében egészen a negyvenes évekig a lányok-asszonyok nagy része még hosszú hajat viselt, csak az intelligencia, az iparosok, kereskedők tehát a polgárosultabb rétegek hölgyei vágatták hajukat az akkori városi divat szerint rövidre. Paraszti körökben a rövid haj továbbra sem volt elfogadható: a fiatalokat is megpróbálták a hajvágatástól minden eszközzel eltiltani, de egyre kevesebb eredménnyel.

Intimborotva a gerenda lyukában
A század elején a férfiak még pödrött bajuszt viseltek. Borbélyhoz nem jártak, szőrzetüket saját maguk tartották rendben. Késsel borotválkoztak, bajuszkötőt és bajuszpödrőt használtak. A hajukat általában valamelyik családtagjukkal vágatták le. Ezekre a generációkra a hetenkénti egyszeri borotválkozás jellemző, amelyet háziszappannal végeztek. A család férfitagjainak közös borotvahasználata csak a régiesebb paraszti rétegekben fordult elő, legtöbb helyen minden férfi saját borotválkozó felszereléssel rendelkezett. A borotva kényes szerszám volt, az intim testápolás eszköze, sohasem adták kölcsön. A borotválkozó felszerelést általában kis fadobozban félreeső, a gyerekek által nem megközelíthető helyen tartották, például a gerendalyukban, s csak használatkor vették elő.

A borotválkozás ideje vasárnap reggel volt. Sokan szerettek esővízzel borotválkozni, mert az lágyabb volt, könnyebben habzott. A kést az ajtókilincsre akasztott nadrágszíjon, fenőszíjon élesítették, gyakran borotválkozás közben is. Voltak, akik fakeretre szegezték a fenőszíjat. A borotválkozás helye a szobai tükör vagy a konyhai mosdóállvány előtt volt. A borotválkozáshoz használhatták a mosdótálat, de külön borotvatálkát is. A tálkában, esetleg pohárban vagy közvetlenül beszappanozott arcukon a pamacs segítségével szappanhabot készítettek, jól bepamacsolták az arcukat, majd szép sorjában leborotválták a szőrt, a habot ujjukra vagy papírdarabra kenve. Borotválkozás után az esetleges vérzést timsóval csillapították, ezután arcukat hideg (ecetes) vízzel, bekölnizett ujjaikkal paskolták, dörzsölték át. A nagy bajszúak – korszakunkban többnyire a legidősebb paraszti rétegek – benedvesített vagy bajuszkenőccsel bekent bajszukat kipödörték, és bajuszkötővel rögzítették, amelyet csak közvetlenül (templomba) indulás előtt vettek le. A benedvesített, beolajozott hajat fésível igazították formára.

A harmincas évek középkorú és fiatal férfijainak többsége már az újabb divat szerinti stuccolt bajuszt viselte, és a haját borbélynál vágatta. Csak a legszegényebbek haját vágták saját családtagjaik. A rang fokmérőjének is számított, hogy ki az, aki a borbélyhoz jár, és kihez jár házhoz a borbély. A legelőkelőbbeknél hetente több reggel is megjelent a borbély a férfiakat borotválni. A tehetősebb középréteg csak nyiratkozás céljából rendelte magához időnként a mestert, akitől ilyenkor borotválást is kértek. A nagy többség maga kereste fel a borbélyt a néhány havonta esedékes hajvágatás ürügyén. A fiatalabb és középkorú férfiak hét közben is borotválkoztak legalább egyszer.

A harmincas-negyvenes évek fordulóján kezdett elterjedni a napjainkig használt eszköz, a zsilettpenge, amelyet főként az akkor legfiatalabb (18–20 éves) legények használtak. A borotvapenge nagy értéknek számított, ezért, ha élét elvesztette, nem dobták ki, hanem sajátos módszerrel élesítették. A pengét sima belsejí üvegpohár belső palástjára feszítették, és azon forgatták. Ez a módszer az ötvenes évek végéig volt szokásban, a hatvanas évek elejétől ugyanezt a míveletet már komplett többfokozatú fenőszerkezet segítségével végezték.A legények 15–16 éves koruktól kezdtek rendszeresen borotválkozni. Legtöbben ekkor kaptak vagy vettek saját borotválkozó felszerelést. A kisfiús hajviseletet is ebben az életkorban váltotta fel a hátrafésült frizura. A szakállviselés egyáltalán nem volt szokásban a múlt század első felében, legfeljebb értelmiségi körökben és egyes nemzetiségeknél. §

  • &Oumlregember ne mosgyék?
    A nagytisztálkodás gyakoriságával és intenzitásával kapcsolatban még felfigyelhetünk a következőkre. Az idősebbek ritkábban tisztálkodtak, gyakran előfordult, hogy csak két-három hetente kerítettek rá sort, akkor sem egész testfelületükre kiterjedően, a hajukat pedig még ennél is ritkábban mosták – volt, aki csak egyszer egy évben, húsvét előtt. Az idősebbektől nem is várták el, hogy adjanak magukra, sőt inkább rossz szemmel nézték. Az öreget már nem illeti a címer: megszólnák, ha túl alaposan tisztálkodna, szépítkezne, vagy akár a lakását túl nagy gonddal csinosítaná.
  • Dunsztba kötött fejtetík
    A hajzsírozás szokásának megszínte után gyakran előfordult a fejtetí, különösen az elhanyagoltabb gyerekek között. A tetvesség megszüntetése céljából általánosan ismert módszer szerint az illető fejét denaturált szesszel, petróleummal dörzsölték be, és másnapig úgy hagyták. Másnap a szokott módon jól megmosták a fejét, esetleg ecettel is leöblítették, s a hajszálak tövéről egyenként lehúzkodták a sörkéket. Különféle főzeteket is használhattak ebből a célból. A Mezőségben például egy kg dohánylevelet főztek egy veder vízbe, s ezzel mosták meg a fejet. Padragkúton (Veszprém m.) a fokhagymát megszelve zsírban sárgára pirították, majd ecettel felengedték, és annyira hítötték le, hogy a fejbőr még éppen elbírja a melegét. Jól bedörzsölték vele a fejbőrt, és a hajat kendővel bekötötték. „Ezt a dunckötést fél óráig rajtahagyva epusztútak a tetük, sörkék.”
  • Flancos fogkrém
    Az ételmaradékot cirokseprídarabbal, hegyes pálcikával vagy a körmükkel távolították el a fogak közül. A fog tisztítása minden esetben reggel és nem este történt, ahogy azt a mai előírások javasolják. Ennek oka az volt, hogy nem a fogszuvasodás megakadályozása volt a fogtisztítás célja, hanem a rossz szájszag megszüntetése és a fogak fehérítése. Mosakodás után ujjukra (a két háború közt egyesek már fogkefére) sót vagy fahamut téve megdörgölték a fogukat, és kiöblítették a szájukat. Fogkefét nem használtak, az említett tisztítószereket az ujjukra vagy kis darab megnedvesített rongyra tették. Ha mégis, több helyen előfordult, hogy a család minden tagja egyetlen fogkefét használt: „Vót fogkefe. Főleg, ha mëntem valahova, akkor mëgmostam, belemártottam sóba, mëgmostam. Jobban a fiataloknak vót ëgypár fogkefe. Ahogy ivópohár nem vót külön, úgy fogkefe së.” A fogpor és a fogkrém használata jóval később terjedt el Abán, mint a fogkefe. „Hiába ismerték, nem volt pénzük, csak a téesz után került flancra.”