A jelenet – képzeletbeli, de akár valóságos is lehet – napjainkban játszódik: egy hosszú és mámorító séta után a külföldi turista a Quartier Latinben beszáll a metróba, és fáradtan, de boldogan az élményektől leül. Aztán valami megzavarja. Emberünk hátranéz, és ijedten fölpattan; egyszerre szétfoszlik Párizs varázsa: mögötte egy mosdatlan öreg csavargó – clochard – ül; hajában csak úgy hemzsegnek a tetvek. Megbotránkoztató dolog, már szent igaz, de mi ez ahhoz képest, ami a fény városában várta a turistát kétszáz évvel ezelőtt?Azokon a megsárgult rézmetszeteken, amelyek az utódok emlékezetébe idézik a XVIII. századot, Párizs az érzéki szépség és költészet fővárosa. A versailles-i udvarban XVI. Lajos és Marie Antoinette mesebeli pompában fürdenek. A Tuilleriák virágoltárai között dámák sétálnak, a legutolsó divat szerint öltözve. A város zegzugos, álmos utcácskáin költők vegyülnek el a téma közt, mely az utcán hever. És az egész világtól irigyelt szerelmespár a Szajna-parton az öntudatlanságig gyönyörködik a holdfénynél a folyó romantikus csobogásában. A sanzon, a sláger, az operett a régi Párizsnak ezt a pasztellszíní, moll hangvételí képét a jelen időkig átmentette. Pedig ez a kép hamis – csupán az érem egyik oldala. Nem kérdéses: az ancien régime Párizsa a mívészetek, a színház és a filozófiai tudományok zarándokhelye volt, egyúttal azonban – ami a metszeteken és festményeken persze nem érzékelhető – a bíz fővárosa is.
Denis Diderot, aki lankadatlanul dolgozott az Enciklopédián, munka közben mindig becsukta az ablakot.
Jean-Jacques Rousseau sem véletlenül áradozott az érintetlen természetről: amikor ifjú emberként először érkezett a fővárosba, rögtön a Faubourg Saint-Marcel dögnyúzó telepeinek undorító gőzei csaptak az orrába, és a leendő zseni bizony viszontlátta a reggelijét. A pompában lubickoló Lajos királyról pedig tudjuk, hogy a fürdőkádban már kevésbé szeretett lubickolni – ezért aztán bízlött is rendesen. És ha ilyen volt a fej, milyen lehetett az egész hal?
Louvre a szemétdombon
A valamelyes tisztasághoz szokott külföldi látogatónak ebben az országban bizony felfordult a gyomra. Arthur Young – egy korai útikönyv angol szerzője, aki 1787 és 1789 között utazgatott Franciaországban – majdnem megfulladt Bordeaux, Rouen és Clermont-Ferrand levegőjétől. Honfitársa, Frances Milton Trollope, aki egy trágyáskocsin szekerezett be 1835-ben Párizsba, hogy a nagy Voltaire emlékének tisztelegjen, úti célját elérve még a sétány utcakövét sem látta a szennyáradattól, és azzal a fojtogató érzéssel küszködött, hogy nem is a Louvre előtt, hanem egy fejmagasságig érő, óriási szemétdomb tetején tették ki.Amikor Trollope Londonba visszatérve egy évvel később papírra is vetette véleményét Párizsról és a párizsiakról, ezt írta: „Ebben a városban egy lépést se tehet az ember úgy, hogy a szemét vagy az orrát ne sértené, és ne undorítaná valami.”
Mi tagadás: a francia forradalom előestéjén a higiénia még gyerekcipőben járt. Még nem voltak ventilátorok, angolvécék, és jól kiépített csatornarendszer sem; a fertőtlenítés módszereit alig ismerték, úgyhogy a Grande Nation olyan aromát árasztott magából, amely „biztosabban ért célba, mint a golyó, s gyorsabban, mint a nyílvessző”. Jean-Noel Hallé orvos, a higiénia francia úttörője írta ezt, akinek egyik diáktársa egyetemista korukban egy beteg kloákatisztító szagától elájult. Az orvostanhallgatók vizsgájakor az egyik jelölt egy éppen kivágott máj kigőzölgésétől annyira rosszul lett, hogy haza kellett vinni, és azonnal ágynak is esett.
A kivégzés boldogsága
Gyászvitézként népesítették be Párizst a rongyszedők is, akik ing és harisnya nélkül, sőt télen is mezítláb vonultak a Rue Neuve-Saint-Médard-on vagy a Rue des Boulangers-en; Hallé szerint mozgó szemétkupacokra hasonlítottak. Joggal melléjük sorolhatjuk a hajók gyomrában élve megpenészedő matrózokat is. Egyikük, aki Rochefort kikötőjében kinyitott egy hordó tengervizet, ott helyben meghalt; hat társa erős görcsökben kezdett a földön fetrengeni, a fedélzeti sebészt ugyancsak rosszullét fogta el. A hajó gyomra vált ennek a világnak egyik jelképévé. Ám a kortársak leírásából azt is tudjuk, hogy nem volt sokkal különb a helyzet a kórházakban, kaszárnyákban, elmegyógyintézetekben, börtönökben sem. Egy orvos ezt jegyezte föl az egyik börtöncella megvizsgálása után: „Szelídnek és vigasztalónak szánt megszólításomra láttam, amint az ürülék közül kiemelkedik egy női fej; testét már olyan mélyen beásta a mocsokba, hogy több nem is látszott belőle.”
Nyilván öltözékének hiányossága kényszerítette rá, hogy a hideg évszakban a saját ürülékébe ássa be magát.
Az ítélet végrehajtására ezek a szerencsétlenek néha úgy vágyakoztak, mint a kegyelemre: nem egy börtönlakóról mesélték, hogy amikor a rothasztó cellából kivégzésre vezették ki a szabadba, hálás könnyekre fakadt, és hangosan örvendezett a friss levegőnek …A kortárs szemtanúk egész sora szól egy egészen különleges francia specialitásról is: a párizsiak olykor még a nagy hírí Operájukban sem röstellték szükségüket végezni. Nem is vehetjük rossz néven Voltaire-től, hogy egy ízben így ironizált: „A Jóistennek nincs szaga. Tehát a párizsi az egyetlen nép, amelyet bizonyíthatóan nem a saját képére teremtett.”
Amikor 1760 körül Párizs bizonyos negyedei már annyira meg voltak fertőzve, hogy az orvosok féltek házhoz menni, a higiénia, e fiatal tudományág úttörői a kémikusokkal szövetkezve nagy terveket kovácsoltak a főváros szagtalanítására. Bizonyos Banau feltalált egy „antimefitikus” (leginkább dögletellenesnek fordíthatnánk – a szerk.) lakkot, amelyet a bútorzat bekenésére ajánlott. A parasztoknak azt javallották, hogy a talaj mérgező gázai, az átkozott miazmák elkerülése végett munka közben ne hajolgassanak. A nedves, új házakat utcalányoknak adták ki. A tisztaságukért irigyelt városok, Bern és Liége példájára fegyenceket alkalmaztak az utcák takarítására. A higiénikusok jelszava az volt: „Le a stagnálással!” Ez a túl általánosnak tínő program azon az elméleten alapult, amely szerint a nyugalom (ami ugyebár a mocsarakra is jellemző) általában a betegségeknek kedvez, a mozgás viszont az egészséget segíti elő. Párizs dögletes levegője egy csapásra megtelt csodálatos tervekkel.
A szappan ártalmai
Egy Bresse neví orvos a tespedés ellen azt ajánlotta, hogy az emberek minden nap táncoljanak egy kicsit. A már említett Banau a háziasszonyokat szólította föl aranyhalak tartására, mivel „ezek a kis állatok üvegházuk vizét állandó mozgásban tartják.” Egy rendelet kitiltotta a csatornatisztítókat a kocsmákból. Párizs népe mellesleg fütyült a higiénikusok szent programjára. Már csak szegénysége és hajmeresztő lakásviszonyai miatt sem igen tehetett másként. Az egyszerí emberek sokféle burkolt ellenállással bosszulták meg a „dezodorálást”, éspedig arra hivatkozva, amit az erkölcs apostolai nemzedékeken át mint erényt prédikáltak, és amit a higiénikusok most egy csapásra elátkoztak.
A moralisták ugyanis a szappant az ördög egyszerre több főbínre – hiúságra, bujaságra, henyeségre – is csábító mívének tartották, és nyilvánosan elégették; óva intették az embereket a könnyelmí fürdőzéstől, mivel rossz kedvet idéz elő, és bebeszélték a nőknek, hogy a túlzott mosakodás gyengeelméjíséget okozhat, az intim mosakodás pedig egyenesen meddőséget.
Ezekre az intelmekre aztán még sokáig lehetett akkor is hivatkozni, amikor már régen elavultak. Így aztán Párizs bíze túlélte Robespierre erényes korszakát és a restauráció tisztasági fanatizmusát is.A franciák mocsok iránti közönyét – egyesek szerint: szeretetét – furcsamód társadalmilag haladó érzelmek is táplálták: a nép éppúgy szembeszállt az egészségügyi hatóságok felügyelőivel, mint a rendőrökkel. Nem véletlenül: a „dezodorálás” volt a társadalmi higiénia programja is, a testek megtisztításával együtt a csavargásnak és a nyelvi tisztátalanságnak is el kellett volna tínnie. Még jóval azelőtt, mielőtt a bínüldözés fölfedezte az ujjlenyomatot, egy francia higiénikus azt javasolta, hogy szagukról azonosítsák a kétes elemeket. Ez akkor vált valósággá, amikor a polgárság körében divatba jöttek a parfümök, így lehanyatlott az általános szagegyenlőség korszaka. Jött a kölnivíz és a virágkultusz, amely a másik véglethez vezetett: a múlt század végén már – ahogy ezt Zola megörökítette a Mouret abbé vétkében – szinte divattá vált a nők között, hogy a magukra halmozott virágok özönillatával vessenek véget életüknek… §
- Az állatok is elmeneklének…
Adjuk át a szót egy kortárs franciának, Louis Sébastien Mercier-nek (az 1782–88-as Párizsi tabló címí cikksorozatát idézzük): „Ha megkérdeznének arról, hogyan bírja ki az ember ebben az odúban szennygödrök, vizeletpatakok, ürülékhalmazok kigőzölgése között, ha megkérdeznének, hogyan élhetnek emberek ebben a veremben, ahol soha nem cserélődik a levegő, csak véget nem érő körben forog a házak labirintusában, ha megkérdeznének, hogyan rohadhat el akárki ebben a börtönben szabad akaratából, miközben minden háziállat, ha elengednék, rohanva menekülne a szabad földekre, hogy végre virágoktól illatozó mezőre leljen, erre azt válaszolnám: ebben a párizsi ember egyedülálló a világon…"
