Tiberius uralkodása alatt a Római Birodalom egyik távoli és forrongó provinciájában egy hivatalnok halálra ítélt egy agitátort. És a hivatalnoknak akkora hírneve lett, amelyre egyébként képességei alapján nem számíthatott volna. Senki sem tud biztosat születéséről és haláláról, életének korábbi időszakairól, de a nevét az egész világon ismerik, és ismerni fogják. Igaza van-e a mondásnak, amely szerint „belekerült, mint Pilátus a credóba” – azaz semmi köze a dologhoz?Tibérius császár i. sz. 26-ban bízta meg Pontius Pilátust Iudea kormányzásával. Arról, hogy ezt mi előzte meg, semmit sem jegyzett föl a történettudomány. Még a helytartó személynevét se ismerjük. Ragadványneve, a Pilatus nyomán többen úgy gondolták, hogy ősei közt volt egy felszabadított rabszolga (a pilateatus, „vörös sapkás” szóval a felszabadított rabszolgákat illették), vagy pedig egy díszlándzsával (pilum) kitüntetett tiszt fia volt. Innen származik a semmivel meg nem erősített föltevés, hogy annak a Marcus Pontiusnak a fiaként látta meg a napvilágot, aki Augustus uralkodása idején, i. e. 26–19 közt volt Hispániában katonai parancsnok. Magánéletéről sem tudunk semmit. Máté evangélista egy mondatából tudjuk, hogy nős volt. Egy későbbi írásból ismerjük felesége nevét: Claudia Procula. Joggal föltételezhetjük azt is, hogy Pilatus a lovagi rendbe tartozott. Ha életét összevetjük más lovagok pályafutásával, arra gondolhatunk, hogy Júdeába érkezte előtt vélhetően katonáskodott.
Hergelte az alattvalókat
Pilatus a procurator – főleg pénzügyi kérdésekkel foglalkozó hivatalnok – és a praefectus – politikai és katonai vezető – kettős rangjával felruházva kormányozta Iudeát. Teljhatalmú ura volt alattvalói életének és halálának (ez a ius gladii, a pallosjog), pénzt verethetett, de tiszteletben kellett tartania a Róma által kinevezett szomszédos királyocskák jogait – mint amilyen Heródes Antipas, Galilea tetrarchája (kormányzója) volt –, és figyelembe kellett vennie hatalmas szomszédjának, Szíria római kormányzójának akaratát, aki politikailag ugyan nem állt fölötte, de bizonyos mértékben ellenőrizhette míködését. Székhelye nem Jeruzsálemben, hanem Caesarea városában, a nyugati parton volt, ahol főleg görögök laktak. Néhány éve az itteni ásatásoknál előkerült a föld alól kőre vésett neve is.
Pilátus hivatalba lépésének első pillanatától a politikai érzék olyan hiányával gyakorolta a hatalmat, hogy tevékenységét, akárcsak egész iudeai pályafutását, a legkülönbözőbb módon lehetett értelmezni.
Már rögtön az első évben, 26-ban, vagy esetleg valamivel később, Caesareából Jeruzsálembe küldött egy csapat katonát, hogy ott teleljenek át. Ez eddig tökéletesen rendjén való, de a csapat Jeruzsálembe hadijelvényekkel vonult be, amelyekre Tiberius arcképét erősítették. Ez pedig provokáció, sőt szentségtörés. A zsidótörvények ugyanis tiltották az emberek ábrázolását, a római hatóságok pedig tiszteletben tartották az általuk igazgatott provinciák vallási jellegzetességeit. A szentségtörés láttán a zsidók tömegesen jelentek meg Caesareában, és könyörögtek Pilatusnak, hogy távolítsa el a képmásokat. A helytartó nemet mondott, a zsidók sem engedtek. A kötélhúzás öt napig tartott. A hatodik napon a feldühödött Pilatus a panaszosokat bírói széke elé idézte a stadionba. A lesben álló katonák hirtelen körülfogták a zsidókat.
Adjuk át a szót a történész Josephus Flaviusnak, hadd fejezze be ő az elbeszélést: „A zsidók, mintha összebeszéltek volna, egyszerre letérdeltek, lemeztelenítették nyakukat, és hangosan kiáltoztak, hogy inkább megöletik magukat, de nem szegik meg a törvényt. Pilatus meghökkent, hogy a nép ily hősiesen védelmezi vallását, és parancsot adott hogy a hadijelvényeket azonnal távolítsák el Jeruzsálemből.”Ez az epizód értetlenséget vált ki a történetírókból. Egyesek szerint az új helytartó a császárnak ilyen látványosan megadott tisztelettel akarta kifejezésre juttatni hatalmát. Ügyetlen gesztus volt ez, amire hamarosan ő maga is rájött, és nem lévén ostoba ember, túl messzire nem akart elmenni. Mások szerint Pilatus csak az új hivatalos politikát alkalmazta a zsidókkal szemben. Ezt a keménykezí politikát Tiberius kegyence és minisztere, Seianus sugalmazta, akinek Pilatus állítólag a kinevezését köszönhette. Mivel egyik magyarázatra sincsenek tényszerí bizonyítékok, elégedjünk meg ennyivel: Pilatus, aki kétségtelenül tudta, hogy Rómában zsidóellenes hangulat uralkodik, valószíníleg elhatározta, hogy a kemény kéz politikáját alkalmazza Júdeában, a lázadás kockázata láttán azonban meghátrált.
Elképzelhető, hogy a „keménynek” szánt lépései folyamatosan rontották a tartomány népe és helytartója között a viszonyt, amely alapvetően sem lehetett idilli. Rontották ezen kívül Pilatus és Heródes Antipas viszonyát is, amelynek alapja a Róma kegyeiért folytatott versengés volt: a birodalom központjából kiküldött, átlagos képességí hivatalnok és a helybeli, székében a hódítók által meghagyott tartományúr vetélytársakként éltek egymás mellett. Lukács evangélista följegyzi, hogy amikor a kihallgatás során kiderült Jézus galileai származása, Pilatus átküldte őt Heródeshez, s a gesztus eredményeként „ezen a napon Heródes és Pilatus jó barátok lettek, bár azelőtt haragban voltak”.
Döntés kézmosással
Pilatus pályafutásának leghíresebb epizódjává Jézus letartóztatása és pere vált. Próbáljuk meg a helytartó viselkedését elemezni. Tacitus római történetíró szerint Jézust „Tiberius uralkodása alatt Pilatus procurator végeztette ki”. Ez biztos kiindulási pont, lássuk, milyen az események krónikája az evangéliumok szerint. Jézust először Annás főpapnál, majd vejénél, az éppen hivatalban lévő Kaifás főpapnál hallgatják ki, ezután átadják Pilatusnak, aki kétségtelenül Nagy Heródes egykori palotájában tartózkodott, Jeruzsálem nyugati dombján. A főpapok az ítéletet már meghozták, de végre nem hajthatták, ehhez a római helytartó jóváhagyása kellett. Lukács evangélista, aki a nyugati világ számára írta le a történteket, bizonyos jogi-formális részeknek különös hangsúlyt adott munkájában. „Ezzel fölkerekedett az összeverődött nép, és Pilatushoz kísérték. Ott vádolni kezdték: Azt tapasztaltuk – mondták –, hogy tévútra vezeti népünket. Megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak. Azt állítja magáról, hogy ő a Messiás király.”
A vád tehát lázítás, és a rómaiak az ilyesmire érzékenyek, a kormányzónak tehát ki kellett hallgatnia a foglyot, és ítélkeznie fölötte. A kihallgatás során azonban semmi sem merült föl, ami indokolta volna a halálos ítéletet. Jézus válaszaival ugyanis politikai jellegí kérdésből filozófiaivá vált a dolog, ez pedig nem a római helytartó dolga, akit föltehetően nem is érdekeltek a zsidók belső, vallási ügyei. A vádlók azonban hangsúlyozták, hogy „tanításával fellázítja a népet Galileától kezdve egészen Iudeáig” – erre Pilatus kibúvót talált: ha Jézus elsősorban Galileában tanított, akkor átküldi Heródes Antipas tetrarchának, ítéljen az fölötte. Így ügyesen megszabadult egy kellemetlen fogolytól.Heródes ekkor történetesen Jeruzsálemben tartózkodott. Mikor azonban Jézust elé vezették, a tetrarcha, aki kétségtelenül hóbortos lázítóra számított, kinevette Krisztust, és csúfságból pompás ruhába öltöztetve visszaküldte Pilatusnak. Mit tehetett a római?
Elengedje, vagy kivégeztesse a foglyot? A helytartó úgy dönt, hogy döntésével inkább megnyerje, semmint önmaga ellen hangolja a népet: úgy tesz, mintha nem is ő, hanem az összegyílt tömeg döntene, s erre jó alkalom kínálkozik.Az egyiptomi rabságból való szabadulás emlékére ugyanis a zsidó húsvét alkalmából a szokásnak megfelelően egy foglyot minden évben szabadon bocsátottak. Pilatus még nem hozott ítéletet, a római jog szerint tehát elengedhetné Jézust. Felajánlotta a választást, mert ugyanekkor volt ott egy másik fogoly is, aki még szintén ítéletre várakozott: gyilkosság és lázadás vádjával tartóztatták le. Ezt a foglyot Barabásnak hívták, a személyneve szintén Jézus volt. Adjuk át a szót Márk evangélistának: „Ám a főpapok felizgatták a tömeget, hogy inkább Barabás szabadon bocsátását kérje.
Pilatus ismét megkérdezte: Mit csináljak hát azzal az emberrel, akit ti a zsidók királyának mondtok? Azok újra ezt kiáltozták: Keresztre vele! Pilatus folytatta: Mi rosszat tett? Azok annál hangosabban kiáltották: Keresztre vele! Erre Pilatus, aki eleget akart tenni a tömeg kérésének, szabadon bocsátotta Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta nekik, hogy feszítsék keresztre.” Meglepőnek tínhet, hogy ez a római, amióta csak megérkezett Júdeába, bár gyakran semmibe vette a közhangulatot, ezúttal döntés előtt kikérte a tömeg véleményét. Vagy politikai bölcsességét jelenti ez? Föltehetően elhatározta, hogy óvatos lesz. Semmi sem utal arra, hogy átadta volna a döntés jogát a tömegnek, ő maga ítélt a jelenlévő tömeg kívánságának megfelelően. De Pilatus súlyt helyezett arra, hogy ne őt tartsák Jézus gyilkosának: „Vizet hozatott, s a nép szeme láttára megmosta kezét: Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok – mondta. Ti lássátok!”
Vajon mi rejlett e jelenet mögött? Volt-e mélyebb tartalma? Pilatus, bár megvetette alattvalóit, ismerte a zsidó szokásokat: ha valaki bínt követett el, attól egy leölt üsző fölött kezet mosva meg lehetett tisztulni.
A hétköznapi nyelvben a „mosom kezeimet” kifejezés morális értelemmel feltöltve bevonult egy jelképrendszerbe, amely Jézus perében a Jó és a Rossz összecsapását látja a gyávaságból vagy vakságból közönyös, mulandó hatalom előtt.
Egyre dúsabb életrajz
Jézust i. sz. 30-ban, de még valószíníbb, hogy i.sz. 33-ban feszítették meg. Majdnem ugyanekkor újabb epizód fordítja szembe Pilatust és a zsidókat.Bizonytalan, hogy pontosan mikor, de kétségtelenül i. sz. 31–33 között Pilátus – tájékoztat bennünket Alexandriai Philón – aranyozott pajzsokat helyeztetett el Heródes jeruzsálemi palotájában. Ez önmagában még nem szentségtörés: a pajzsokon nem volt kép, és a zsidók is díszítették ilyesmivel zsinagógáikat. A jeruzsálemi zsidók azonban megsértődtek. Valójában attól féltek – joggal –, hogy ezeknek a közönségesektől különböző pajzsoknak rejtett rituális értelme van: a hivatalos római vallás által istennek tekintett Tiberius császárnak ajánlják fel őket. Más szóval, felajánlás, áldozat, de nem Izrael istenének! Ne feledjük, hogy a zsidók áldoztak a „császárért”, de a császárnak soha! A nemes jeruzsálemiek küldöttsége – köztük Nagy Heródes négy fia – tiltakozásával szemben Pilatus szilárd maradt. Ezzel azonban nem ért véget az ügy: a zsidók közvetlenül Tiberiusnál tettek panaszt, aki igazat adott nekik, vagyis megtagadta procuratorát.
Az utolsó esetben, amikor Pilatusról hallunk, ugyancsak brutális cselekedetek keveredtek ügyetlenséggel. Júdeában különféle népek éltek egymás mellett: zsidók, görögök és szamaritánusok, a zsidókkal rokon, tőlük a babiloni fogságból való visszatérés (i. e. 538) óta elszakadt nép.
Alighanem i. sz. 36-ban a szamaritánusok összegyíltek a Gerizzim-hegyen, amely éppen a vallásszakadás óta volt szent helyük, és a Peszah ünnepén hagyományosan jártak ide: ezúttal talán egy álpróféta is szerepelt, aki azt ígérte, hogy a nemzeti szentélybe gyílteknek megmutatja a szent edényeket, amelyeket Mózes ásott el. Sokan tartottak a szent hely felé, de a római katonák megelőzték és bekerítették őket. Nagy tömeg szamaritánust lemészároltak, köztük a legtekintélyesebb polgárokat is. A zavargások elültével a vezetők panaszt tettek Pilatus hatalmas szomszédjánál, a szíriai kormányzónál, Vitelliusnál, aki kezébe vette a júdeai ügyeket, és megparancsolta Pilatusnak, menjen Rómába, és adjon számot cselekedeteiről Tiberiusnak. Pilatus az i. sz. 36. év végén hagyja el Júdeát, Tiberius halála (i. sz. 37. március 17.) után érkezett Rómába. Mi történt vele akkor? Erről nem tudunk semmit. Aligha fogták perbe, mivel Caligula uralmának kezdetén törvénybe iktatták az általános amnesztiát. Viszont valószíní, hogy nem kerülte el a hivatalos dorgálást. Valószíní, ha nem is biztos, hogy ugyanaz a sors várta őt is, mint az egykori császár annyi más tisztviselőjét. Ha kapott is közhivatalt, az nem lehetett különösebben fontos.
Egy bizonyos: bár ismeretlen időben és módon halt meg, kilépett a történelemből, hogy belépjen a legendába.
Alig egy század elegendő volt, hogy legendák sora alakuljon ki körülötte. Az első század során leírt Evangéliumon kívül egyre „dúsabb” életrajzzal szerepel a valamikori, júdeai helytartó az apokrif iratokban. A görögül író Justinus, valamint a latinul író Tertullianus kétségbevonhatatlan történelmi tényként említik a jelentést, amelyet Pilatus küldött Tiberiusnak Jézus kivégzése után. Eszerint ez a jelentés Jézus perének első bizonysága. Tertullianus még azt is kijelenti, hogy a szokásnak megfelelően maga Tiberius is beszámolt a szenátusnak a júdeai eseményekről, majd Krisztus isteni volta mellett érvelt annak érdekében, hogy emeljék őt a római istenek közé. Ma a szakemberek nagy része úgy véli, Pilatus Tiberiushoz intézett jelentése csak a keresztények képzeletében létezett, mégpedig meglehetősen korai időktől fogva.
A leghíresebb tanú
Kétségtelenül Tertullianusnál jelentkezett először az a tendencia, hogy a minimumra csökkentsék Pilatus felelősségét Jézus halálában. Ennek világos, politikai oka volt: a felelősséget a zsidókra kell hárítani, és Róma szerepét lehetőség szerint csökkenteni kell, legalábbis addig, amíg nem győz a kereszténység. Ekkor az egyházatyáknak az volt az érdekük, hogy a keresztényeket úgy mutassák be, mint a császár lojális alattvalóit. Taktikailag ügyes dolog volt tehát az a későbbi értelmezés, amely szerint Pilatus, sőt még Tiberius sem volt ellenséges Jézussal. Ily módon határozottabban el lehetett különülni a zsidó közösségtől.Biztos, hogy ennek az irányzatnak nem az evangéliumi hagyomány szelleme, csak egyes kitételei képezik az alapját; Tertullianusnál Pilatus több mint kegyes bíró: már csaknem keresztény.
A keresztény szövegekben Pilatus megítélésének van egy másik, az előzővel ellentétes formája is, amely bínösségét hangsúlyozza; ennek elbeszélésével csak a II. században találkozunk Caesareai Eusebiusnál. A keresztény történész állítólag meg nem nevezett latin történetíróknál találkozott a ténnyel, hogy i. sz. 39 és 40 körül Pilatus, nem bírva elviselni a rázúduló bajokat (talán a lelkifurdalást?), öngyilkos lett.Ettől kezdve Pilatus bínhődésének cifrázása a divat. Változtak az idők, a IV. században keresztény lett a római birodalom, és meg kellett mutatni, hogy Pilatus bíne nem maradt büntetlen. Vannak, akik szerint Pilatust Caligula megkínoztatta, és ő nem bírva elviselni a szenvedéseket, öngyilkos lett.
Egyesek szerint a galliai Vienne-ben halt meg, ahová állítólag számízték; más változat szerint testét öngyilkossága után a démonok Rómából Vienne-be vitték, és belehajították a Rhone-ba.
A víz azonban nem volt hajlandó befogadni, és kivetette a partra. Ekkor továbbvitték és bedobták a Genfi-tóba. A halott azonban ott se lelhetett békét. A parton lakók kihalászták a testet, és elrejtették egy kútban, a hegyek közt. Ez a kút ma is fortyog az ördögi rontástól.Az a Pilatus, akit a néhány rendelkezésünkre álló adat elénk állít, természetesen nem olyan érdekes, mint a legendák és a regényírók Pilatusa. Az igazi Pilatus, a császári tisztviselő, aki tudatában volt megbízatása jelentőségének, engedelmeskedett a császári tekintélynek; bizonyára egy volt az ezernyi római hivatalnok közül, akiket az impérium mindenfelé szétszórt.A birodalom egyik legzírzavarosabb provinciájába került, és az volt a baja, hogy nem tudta – vagy nem is akarta – megérteni alattvalóit. Ez a ravasz, erőszakos, makacs ember túlságosan őrködött a karrierjén, annyira, hogy még politikai baklövéseket is elkövetett. Ugyanakkor bizonyos mértékben vigyázott a törvényes normákra. A rómaiak és a zsidók, a császár és isten közötti örökös ellentétnek ő csak tanúja, bár kétségtelenül a leghíresebb tanúja volt. §
- Kincstárból vízvezeték
Amikor Jeruzsálemnek vízre volt szüksége, Pilatus vízvezetéket építtetett, és mivel ehhez pénzre volt szüksége, felhasználta a Templom kincsét. A kincset főleg a nyilvános áldozatok fedezésére, másodsorban Jeruzsálem szükségleteinek kielégítésére fordították. A helytartó első látásra semmi botrányosat sem mívelt, hiszen megszerezte a kincs őrzésével és a Templom irányításával megbízott papok beleegyezését is. A nép azért lobbant haragra, mert Pilatus a szent kincset teljesen felhasználta. A zsidók ellenségesen kiáltozva körülvették a Jeruzsálemben tartózkodó procurator bírói székét. Pilatus azonban előrelátó volt: a tömeg közé polgári ruhás, bottal felfegyverzett katonák vegyültek el, akik a megadott jelre támadtak, és az ütéseknek, valamint a tolongásnak sok áldozata lett. Ebben az esetben is a brutalitás keveredett a ravaszsággal, főként pedig a jogairól meggyőződött hivatalnok makacsságával. Pilatus kétségtelenül hasznosabbnak vélte, ha a Templom pénzét vízvezeték építésére fordítják, mint rituális áldozatokra. Így viselkedik egy gyakorlatias, de diplomáciai érzék híján lévő ember.
- Mennybemenetel
Az etióp kopt hagyományban öltött a Pilatust magasztaló irányzat legfurcsábban testet. Az etióp egyházban az V. századtól kezdve Pilatus nagyon népszerí szent. A Gamaliel evangéliuma, ez a VI–VII. századi apokrif, még vértanúságát is magasztalja. Feleségét, Proculát a görög egyház boldoggá avatta, belőle lett az október 27-én tisztelt Szent Procula. A kétféle hagyomány összeolvadása Pilatus halálának leírásában jut tetőpontjára. Egy késői apokrif szöveg, a Paradosis szerint Pilatust fejvesztésre ítélték, és mikor kilehelte lelkét, egy angyal magával vitte a mennyekbe.
