1940-ben, amikor összeomlott a francia hadsereg, a németek a Pireneusokba is eljutottak, ahol a francia–spanyol határ völgyeiben nappal is tejszerí felhők görögnek, éjszaka pedig koromsötét a hegyvidék. Béarn tartományban, a kis Aas falu határában hallották először a megszállók a rettenetes füttyszót. Szomorú volt, mint a fülesbagoly kiáltása – s amit az ellenség nem tudott: a fütty híreket közölt, jelentést hordozott.Történt, hogy egy Soustar neví ellenállót a nácik elfogtak kis kunyhójában, és már vitték is kivégezni. A bátor maquis utolsó kívánsága az volt, hogy meghajoljon szülei sírja fölött. „Csak hajolj" – röhögtek az őrök, azzal már kísérték is a temetőbe. Ott azután Soustar megiramodott, és eltínt a sírí cserjésben. Sikerült elrejtőznie egy barlangban. És mi volt az első dolga? Meglepő: fütyülni kezdett. A füttyszó jelentése ez volt: „Hé. valaki! Válaszolj!" Vagy két kilométerre a barlangtól meghallotta a füttyöt egy pásztor, aki kissé ingerülten válaszolt: „Mi a baj? Korán van még, fölébreszted az embereket!" Soustar akkor elfütyülte a távoli társnak a történetet. A pásztor átsegítette a spanyol határon az ellenállót, aki az Ossau-orom közelében, a „másik" oldalon vészelte át a háborút.
Bvaba társalgás
Afrika szívében is gyakorolják a füttybeszédet. 1935-ben jelentette először Francia Nyugat-Afrika kormányzója, hogy a nomád gurunszi-pankasze törzs fiai, valahol a Niger kanyarulatában, egy uva neví varázsfuvolával „beszélgetnek”, méghozzá több kilométeres távolságból. A kormányzó azt javasolta Párizsnak: vezessék be ezt a sípnyelvet a francia hadseregben. Persze, nem vezették be soha.Néhány éve történt, hogy Felső-Voltából jelentkezett egy misszionárius, aki levelet küldött egy francia nyelvészeti folyóiratnak – ugyanerről a fuvolás füttybeszédről. „A felső-voltai Dedugu tartományban a bvaba törzsek kis, tíz centiméteres fasípot használnak, ezt nevezik uvának. Az uva három hangszinten szól, a környéken pedig az antilop szarvából is faragnak valami sípfélét az őslakók, de puszta tenyerükbe fújva is hasonló, háromszintí hangot adnak. Fütyülnek persze a szájukba dugott mutatóujjal is (akárcsak a Pireneusok pásztorai); ilyenkor a hangot a tenyér helyzetének változtatásával modulálják”.
Az öregebbek – írta a pap – még jól ismerik a füttybeszédet, a fiatalok már kezdik elfelejteni. De a kerek kunyhók környékén ma is felcsendül esténként a fütty: a szomszédos falvak lakói elbeszélgetnek így az elmúlt napról, elmondják, mit terveznek másnapra, sőt vendégeket hívnak és tréfálkoznak. Egy misszionárius társa elindult egyszer a szomszéd falu felé, hogy injekciót adjon egy súlyos betegnek. Kísérője egyszerre megtorpant, figyelmesen hallgatva valami távoli füttyszóra. Aztán lefordította franciára a hallottakat: „Azt üzenik, forduljunk vissza a mi falunkba, a beteget odavitték, még él”. A misszionárius figyelmeztet rá: az európai nyelvek zöme aligha alkalmas a füttybeszédre.
A bvabák ugyanis nem átvitt értelmí jelentést hordozó hangokat adnak, akár a fából faragott uva, akár puszta tenyerük segítségével, hanem valóságos nyelvük hangjait erősítik fel síppal vagy tenyérrel.
A lényeg tehát az, hogy ők ilyenkor voltaképp fölerősített bvaba nyelven társalognak. A pap is megpróbálkozott a bvaba füttybeszéddel, nem mondhatni, hogy eredményesen. Egyik fekete báránykája, bizonyos Christopher, a távolban heverészett egy terebélyes fa alatt a rekkenő déli melegben. A misszionárius néhányszor elfütyülte a nevét, de az ember meg sem moccant. Amikor azután megkérdezte Christophert, miért nem válaszolt, ő mosolyogva mentegetőzött, mondván: azt hitte, csak a gyerekek szórakoznak a nevével, méghozzá egészen apró gyerekek, akik még nem tudnak rendesen beszélni. És elfütyülte a papnak a helyesen tagolt hangokat: „Ki-ri-szi-to-fu-ole”. Ez lett volna a helyes kiejtés…
A bvabák készséggel elmondták a papnak, hogy apáik még gyakran adtak füttyjeleket, például vadászat alkalmával, amikor sem füstjelekkel, sem dobszóval nem akarták elriasztani az állatokat. A nyílt füves síkságon, a szavannán, de a sírí erdőben is messzire szólt a bvaba füttybeszéd. Az állatok pedig sohasem riadtak meg, bizonyára azt hitték, hogy valami furcsa madár hívja a párját.
Gomre silboja
Amikor a Pireneusok pásztorainak füttybeszédére és az afrikai varázsfuvolára irányult a kutatók figyelme, néhány tudós még emlékezett rá, hogy 1887-ben egy Quedenfeld neví kutató a Kanári-szigetek egyikén, Gomerán járt, és érdekes dolgozatban számolt be a szigetlakók füttyjeleiről.Kevesen tudják, hogy a Kanári-szigetek őslakóit guancsoknak nevezték; ezek az észak-afrikai berberekkel rokon vadászok az európai felfedezések korában még kőkori szinten éltek, s a fehér telepesek heves harcokat vívtak velük, végül kiirtották őket. A gyarmatosítók azonban átvették a guancs őslakosság füttyjeleit, főként a Gomera-szigeten élőkét, amelyeket a helybeli guancsok – Quedenfeld szerint – Gomre silbojának neveznek. Miért érdekes a Gomre silboja? Főként azért, mert ezek a kanári-szigeteki füttyjelek sem pusztán jelzések, hanem szótagolt, fonetikus hangok rendszerén épülnek fel. Sajnos, nem a guancs nyelv elemeire vagy szótagjaira, mert ez a nyelv az őslakossággal együtt kihalt. Nem, Gomera szigetlakói „spanyolul fütyülnek”. Mindenesetre érdekes, hogy a gomerai „fütyült spanyol” rokonságot mutat a közép-afrikai bvaba füttybeszéddel, anélkül persze, hogy a kettő között bármiféle rokonság létezne.
Maszatek tolmácsok
1948-ban a francia Georges Cauvan régi spanyol krónikákban olyan utalásokra bukkant, amelyek szerint a konkvisztádorok mindig megriadtak, amikor a mexikói hegyek között fölsivított az indiánok füttyszava; tudták, hogy hamarosan támadással kell számolniuk. Oaxaca tartományban a francia tudós találkozott is a maszatek indiánokkal, akiknél még eleven a füttybeszéd. Cauvan szerint legalább 60 000 maszatek indián használja ezt
a füttybeszédet – persze, ha távolról kell szót váltaniuk. Cauvan olyan indiánokkal is találkozott, akik bármilyen gondolatot ki tudtak fejezni a füttyel, vagyis a maszatek törzs füttynyelve hasonló a Pireneusokban használthoz, a gomeraihoz vagy az afrikai bvabához: több mint jelzésrendszer – fonetikus elemekre épül, az élő, a beszélt nyelv elemeire.
Cauvan feljegyezte, hogy ha nagyobb távolságról beszélgettek a partnerek, akkor lassabban fütyülték a szavakat, gondosan tagolva a fonetikai elemeket, akár az olvasni tanuló, a szavakat szótagokra bontó kisdiák. Cauvan megfigyelte továbbá, mennyire praktikus ez a maszatek füttybeszéd: az indiánok már messziről üdvözlik egymást, köszönnek, majd füttyszóval érdeklődnek: „Ki vagy?” „Hova mész?”, „Melyik nemzetséghez tartozol?” Közeledve egymáshoz, felgyorsulnak a jelek, végül a két ismerős (vagy ismeretlen) élőszóval folytatja a füttyel megkezdett társalgást.
De a maszatek füttybeszéd nem egyedülálló Mexikóban. Ugyanilyen vagy hasonló módon kommunikálnak a pueblo, a zapotek, a csinatek, a te-pehuana vagy akár az észak-amerikai kikapu törzsek is. Cauvan megfigyelte, hogy könnyí a magánhangzókat elfütyülni, és az így képzett vagy jelzett fogalmakat kifejezni, sokkal nagyobb tudás kell a mássalhangzók képzéséhez. Bármennyire hihetetlen azonban, bizonyos mássalhangzókat is füttyé lehet alakítani, legalábbis maszatek nyelven.
Mi több, az ügyes maszatek indiánok között Cauvan olyan tolmácsra bukkant, aki a bennszülött nyelven, anyanyelvén kívül spanyolul is tudott fütyülni!
1950 táján ugyanilyen tapasztalatokat szerzett az ugyancsak mexikói Coahuila tartományban két nyelvész, Ritzenthal és Peterson. ők azt figyelték meg, hogy inkább a fiatalok fütyülgetnek egymásnak, az idősebbek talán restellik a füttybeszédet.Ami a kikapu indiánokat illeti, ezek az észak-amerikai őslakók ugyanúgy fütyülnek, mint a nyugat-afrikai törzsek; amelyek csónak alakúra hajlítják tenyerüket, majd ajkukat hüvelykujjukhoz illesztve adnak hangot.
Gorillákat riogató
Afrika körülhajózásának első hőse, a karthágói Hanno utazásáról maradt fenn mindenféle rémtörténet a nyugati part szőrös, óriás termetí bennszülötteiről. Mai kutatók szerint ezek nem emberek, hanem gorillák lehettek.
Libéria és Sierra Leone bennszülöttei, főként a vai nép az antilop szarvának bívös erejében hisz; ez így eléggé általánosan hangzik, de mindjárt érdekesebb az antilop szarvának mágiája, ha arra gondolunk, hogy ez a természetes síp, akárcsak az uva elnevezésí fuvola, képes ultrahangok kibocsátására. A vai törzsbeliek tehát nagy lélegzetet vesznek, majd belefújnak az antilopszarvból készített kürtbe. És nem hallatszik semmi. Valóban nem, mert a kibocsátott hang az ultrahangok tartományába esik.
A vai mesék szerint a mondabeli ősök elijesztették, sőt meg is ölték a hatalmas gorillákat, pusztán a hallhatatlan hang hatalmával. Részlet egy vai meséből: „Elővették a bívös szarvat, és Loso felé irányították (ez a Loso lenne az óriási gorilla!). Ekkor rettenetes és titokzatos hang harsan fel, mintha a holt ősök szelleme rikoltott volna. Loso ekkor elgyengült, és a földre zuhant. Halálos betegség kerítette hatalmába, meg is halt aztán ott, a folyó partján, meghalt a félelemtől”. Loso történetének persze vannak gyengéi: a külsőre valóban félelmetes gorilla voltaképpen igen szelíd állat, csak akkor kap dührohamot, ha sarokba szorítják, vagy néhány lépésre megközelítik. Másodszor, aligha hihető, hogy a vai nép ősei ultrahanggal ölni tudtak volna. De felcsillan azért valami érdekesség a régi mondában: íme, az európai vadorzók és a mai vadászok állathívogató sípjának ellentéte, az ultrahangú riasztó. Vagyis a hallhatatlan hangú síp nem csupán vadászatra lehet alkalmas, hanem bizonyos állatfajok elijesztésére is. §
