Érzelmi analfabetizmus

Az emberek közötti kapcsolat kialakítása és elmélyítése – legyen szó akár párkapcsolatról, baráti vagy kollegiális viszonyról – nehezítetté válik akkor, ha az önmagunkkal és partnerünkkel kapcsolatos érzéseinket nem ismerjük fel, ha nem vagyunk képesek árnyalatnyi különbséget tenni érzelmeink között, és ha ezeket nem tudjuk szavakba önteni, másoknak elmondani. Vannak emberek, akiknek gondot okoz saját érzéseik felismerése és másokkal való megosztása.Számukra a társak érzelmeinek, érzéseinek, vágyainak megértése, elfogadása és az erre való reagálás még inkább problémát jelent. A másik helyzetébe, aktuális érzelmi állapotába sem tudják beleképzelni magukat, következésképpen nem képesek empatikusan viszonyulni társaikhoz. Ezáltal elkerülik az érzelmileg szoros kapcsolatokat, elszigetelődhetnek másoktól, miközben meglévő kapcsolataikkal sem elégedettek.Vajon mi indokolhatja ezen érzelemszegény, majdhogynem sivár viselkedési módot? Talán a negatív érzésekkel szembeni védekezés, esetleg a kapcsolati kudarctól való félelem hívja életre a jelenséget, vagy talán valamilyen készség, képesség hiányáról van szó?
A személyiség-lélektan egyik lehetséges magyarázata szerint a fenti míködésmód hátterében az alexitímia jelensége áll. Az alexitímia görög eredetí kifejezés, amelynek szó szerinti jelentése: szavak hiánya az érzelmekre (a = fosztóképző, lexis = szó, thymos = érzelem). Noha az alexitímia jelentősen megnehezíti a harmonikus kapcsolatok kialakítását, mégsem tekintjük betegségnek vagy önálló pszichiátriai kórképnek.

Ehelyett az alexitímia napjainkban inkább személyiségvonásként – az idő múlása és a szituáció változása ellenére is állandó személyiségjegyként – határozható meg, hasonlóan például a szorongásossághoz. Időbeli és szituációbeli stabilitása ellenére az alexitímia mértéke egyénről egyénre változik, jelentős individuális különbségeket mutat. Definíciószeríen az alexitímia tehát olyan személyiségvonás, amely az érzelmek kiértékelésének és szabályozásának zavarával függ össze.

Jóllehet az alexitímia kifejezését csupán az 1970-es években vezették be a pszichiátria szótárába, a fogalom története egészen az 1940-es évekig nyúlik vissza. Sigmund Freud tanait követő pszichiáterek ekkor állapították meg, hogy bizonyos pszichoszomatikus tüneteket mutató betegek infantilis (gyermeki) személyiségstruktúrával jellemezhetők felnőtt koruk ellenére: verbális kommunikációjuk színvonala alacsony, képzeletük és fantáziájuk beszíkült, gondolkodásuk a külső eseményekre irányul, a konkrétumokhoz és a pillanatnyi realitáshoz tapad. A megfigyelt jellegzetességeket a személyiségfejlődés megrekedésével, a lelki míködés éretlen voltával magyarázták a kutatók. Voltaképpen a korlátozott képzeleti tevékenység, a fantázia szegényessége és a külső események előnyben részesítése a belső tapasztalatokkal szemben képezte azt az elméleti bázist, amelyre támaszkodva az amerikai pszichiáter – Peter Sifneos – 1972-ben bevezette az alexitímia fogalmát.

Szegényes képzelet
Miről ismerhetők fel az alexitímiával jellemezhető felnőttek? Viselkedésük sajátosságai leginkább akkor figyelhetők meg, ha társas helyzetbe kerülnek. A kapcsolat által kiváltott érzelmek (pl. öröm, bánat, csalódás, harag) megélése, felismerése és másoknak való elmondása nehézséget jelent számukra. Kevésbé képesek finom különbséget tenni érzelmeik között, ehelyett inkább kezdetleges szinten – kiváltképp a jó és a rossz dimenziója mentén – differenciálják ezeket az állapotokat. Következésképpen saját és mások érzéseit, érzelmeit csekély mértékben képesek hasznos szignálként, egyfajta jelzésként használni, és segítségül hívni akkor, ha kapcsolati konfliktusba, illetve döntési szituációba kerülnek, vagy ha valamilyen hétköznapi problémával szembesülnek.

Gondolkodásuk is konkrét, realisztikus és logikus, a külső környezetben lévő tárgyakkal és eseményekkel részletekbe menően foglalkoznak, miközben kizárják a belső tapasztalatokat és az érzelmeket. Továbbá, az alexitímiások kevésbé képesek az érzelmeket és az azt kísérő testi érzéseket (pl. heves szívverés, gyomorfeszülés, verejtékezés) egymástól elkülöníteni. Amikor érzelmileg megterhelő, negatív események – például kudarc vagy valamilyen veszteség – során megélt érzéseikről, szubjektív élményeikről kérdezzük őket („Mit érzett ez alatt? Hogyan élte meg azt a helyzetet?), akkor a konkrét történések kronologikus bemutatását mindössze fizikai tüneteik felsorolásával színesítik (pl. „&Oumlsszerándult a gyomrom.”, „Pillanatra elállt a lélegzetem.”, „Majdnem elájultam.”).

 Voltaképpen az érzelmi állapot testi, fiziológiás összetevőjére koncentrálnak a szubjektív, egyedi érzelmi és élményaspektussal szemben: érzéseik helyett testi tüneteikre fókuszálnak.Mindezek ellenére az alexitímiások számára a legnagyobb nehézséget mégis az jelenti, hogy képzeletük és fantáziájuk korlátozottabb és szegényesebb jellegéből kifolyólag alig képesek érzelmeikhez absztrakt gondolatokat, vizuális képeket, vágyteljesítő fantáziákat – kiváltképp álmokat – kapcsolni, s ily módon átdolgozni, elaborálni azokat. Vagyis a feszültségcsökkentés érdekében nem tudják kiaknázni a képzeleti lereagálás és a fantáziába való menekülés lehetőségét. Tehát az alexitímiás személyek kevésbé képesek arra, hogy a pozitív vagy a negatív érzelmekkel együtt járó feszültséget a szavak, a gesztusok vagy a képzelet és a fantázia révén kiürítsék, illetve semlegesítsék. A jelenség legsúlyosabb következménye ezért abban rejlik, hogy mivel az alexitímiások a pszichés feszültséget nem képesek szimbolikus úton – a szavak, a képzelet, a fantázia révén – átdolgozni, így esetükben

a testi és a lelki megbetegedések jelentik a feszültségektől való megszabadulás kitüntetett formáját, ami azt jelenti, hogy az érzelmileg megterhelő, stresszel teli helyzetekkel ily módon próbálnak megküzdeni.

Ezáltal érthetővé válik, hogy az alexitímia számos pszichés rendellenesség (pl. pánikbetegség, depresszió, autizmus, szkizofrénia, alkoholizmus, drogfüggőség, evészavar) és testi megbetegedés (pl. magas vérnyomás, gyulladásos bélbetegség, asztma) vonatkozásában jelent kockázati tényezőt. Míg az átlagos felnőtteket 8-10%-ban jellemzi az alexitímia vonása, addig a pszichés és szomatikus betegeknél 40-60% az alexitímia előfordulási gyakorisága. A fentiek nyomán joggal gondolhatnánk, hogy az alexitímia nemcsak a szomatikus és a pszichés megbetegedések tekintetében jelent rizikófaktort, hanem az érzelmek átélésének, felismerésének zavara, illetve az empátia hiánya miatt az antiszociális viselkedéssel, illetve a kriminalitással is összefüggésbe hozható. Ezt azonban az empirikus kutatások nem igazolják egyértelmíen.

Magyarázó modellek
Noha az alexitímia fogalma pontosan kidolgozott, a jelenség eredetével, kialakulásának okaival és folyamatával kapcsolatban azonban hiányzik az egyetértés a kutatók között. Számos magyarázó modell született az elmúlt harminc év folyamán: az elméletek egyik csoportja az alexitímia okát a központi idegrendszer információfeldolgozási zavarában látja. Mivel az alexitímia az érzelmek nyelvi megfogalmazásának hiányát jelenti, továbbá élve azzal a ténnyel, hogy a jobbkezesek esetében az érzelmek felismeréséért és nonverbális kifejezéséért döntő részben a jobb félteke a felelős, és általában a bal félteke irányítja a verbális megfogalmazást, ésszerínek tínik az a feltételezés, hogy az alexitímia a jobb és a bal agyfélteke közötti kommunikáció és integráció zavara. Az alexitímia hátterében tehát a két félteke közötti információáramlás megszakadása áll, vagyis a jobb félteke emocionális-szimbolikus míködése leválasztódik a bal félteke értelmező-szabályozó funkcióiról.

Mások vitába szálltak a fenti nézet képviselőivel, s amellett érvelnek, hogy az alexitímia az érzelmi információfeldolgozás általános zavara, amely magában foglalhatja, de nem korlátozódik csupán az érzelmek szavakba öntésére. Az általuk kidolgozott alternatív központi idegrendszeri modellben a hangsúly az emocionális tapasztalatok tudatosulásának irányába tolódik. A kutatások bebizonyították, hogy az elülső cinguláris kéreg alapvető szerepet játszik az érzelmek tudatosulásában, következésképpen az alexitímia az elülső cinguláris kéreg alacsonyabb aktivációs szintjével hozható összefüggésbe.Egyes kutatók az alexitímia kialakulásának okát keresve a fejlődés-lélektani tényezőket helyezték előtérbe, s a korai anya-gyermek kapcsolatnak, a csecsemő és a felnőtt gondozó közötti tartós érzelmi kapcsolatnak – a kötődésnek – tulajdonítottak kitüntetett szerepet. Az anya érzelmi elérhetősége (pl. válaszkészsége, empátiája) alapvetően meghatározza gyermeke érzelmi fejlődését.

Amennyiben az édesanya például figyelmen kívül hagyja, vagy közönyösen reagál gyermeke emocionális megnyilatkozásaira (pl. mosolyára, testi kontaktus iránti vágyára), akkor visszajelzés hiányában legátolja, illetve érvényteleníti azokat. Amennyiben a felnőtt nem képes olvasni a gyermek emocionális jelzéseiből és megkülönböztetni sem képes azokat (pl. csalódottságát dühétől), akkor arra sem lesz módja, hogy – mondjuk a megnyugtatás révén – kívülről szabályozza a gyermek aktuális érzelmi állapotát. Tehát azok a gyermekek, akik olyan környezetben nőnek fel, amelyben sem fizikailag, sem érzelmileg nem érzik magukat biztonságban, és ahol az érzelmek kifejezésének sincsen terepe, azok a gyerekek az érzelmekkel együtt járó szituációkban kellemetlenül fogják érezni magukat, miközben azt sem tanulják meg, hogy miként lehet megküzdeni a különböző emocionális állapotokat kiváltó helyzetekkel.

Ezzel ellenkezőleg, biztonságos otthoni légkörben az érzelmi reakciókra adott következetes és érzékeny reagálási mód mellett az anya képes arra, hogy bátorítsa gyermeke érzelemkifejezését, érzéseinek szavakba öntését. Ezáltal a gyerekek megtanulják, hogy szabályozott érzelmi megnyilatkozásaik hatása pozitív. Serdülőket vizsgálva bizonyították, hogy a gyermekek szocioemocionális környezete alapvetően befolyásolja érzelemkifejezésük jellemzőit: 15–16 éves fiatalok között az alexitímia előfordulási gyakorisága szorosan összefüggött az anya iskolai végzettségével és a felbomlott családi viszonyokkal. Egyetemistákkal végzett kutatások szintén megerősítették azt, hogy az anyai gondoskodás alacsony színvonala együtt jár az alexitímiával, kiváltképp az érzelmek kommunikálásának nehézségével. A kutatások tanulsága szerint tehát az érzelemszabályozás szorosan összefügg a korai szülő-gyermek kapcsolattal, azon belül is inkább az anya-gyermek viszonnyal.

Kultúra és érzelem
A döntően nyugati filozófián alapuló felfogásmódban az érzelmek kifejezésének képessége az egyén érettségét és egészségességét jelzi. Ez azonban nem jelenti feltétel nélkül azt, hogy más kultúrákban is az érzelmek kifejezése az uralkodó norma. Épp ellenkezőleg, a keleti kultúrákban számos szabály létezik az érzelmek átélésére és kifejezésére vonatkozóan: például a kínai kultúrában élők azon fáradoznak, hogy kerüljék az érzelmek kifejezését, s emocionális megnyilvánulásaikat is inkább saját semleges állapotaikhoz igazítsák. &Iacutegy az ázsiaiak – európai vagy amerikai társaikkal szemben – kevésbé mutatnak emocionális megnyilvánulásokat a kommunikáció során.

Az érzések és az érzelmek kifejezését döntően meghatározzák a kulturális szabályok és a társadalmi normák, mivel bizonyos kultúrák bátorítják az érzelmek közlését, míg mások inkább gátolják vagy tiltják azt.

A kultúra, amelyben élünk, tehát központi szerepet játszik az érzelmek átélésében és megtapasztalásában, valamint abban a módban, ahogy kifejezésre juttatjuk érzéseinket és érzelmeinket.Mivel az alexitímia az érzelmek azonosításának és szavakba öntésének nehézségét jelenti, így az érzelmek kulturális beágyazottsága nyomán több kérdés is felvetődik: &Aacuteltalánosítható-e az alexitímia konstrukciója, érvényes-e más – kiváltképp keleti – kultúrákban, vagy csupán egy kultúrafüggő konstrukció, amely a nyugati filozófia által hangsúlyozott pszichés beállítódásra reflektál? Vajon a kulturális sajátosságok milyen mértékben játszanak szerepet az alexitímia kialakulásában?

Egy kanadai kutatócsoport tagjai a fenti kérdésekre keresték a választ, amikor az alexitímia előfordulását egy torontói egyetem etnikailag heterogén mintáján vizsgálták. A kutatás során az alexitímiát mérő kérdőívet vettek fel angolul beszélő kanadai, valamint angolul beszélő európai és ázsiai diákokkal. Az eredmények tanulsága szerint az angolt nem anyanyelvi szinten beszélők magasabb alexitímiaértéket mutattak, mint az angol anyanyelvíek. Továbbá, a kínai diákokat inkább jellemezte az alexitímia személyiségjegye, mint az európai vagy a kanadai tanulókat. Egy hasonló vizsgálatban európai származású amerikaiakat, ázsiai származású amerikaiakat és eredeti malajziai diákokat hasonlítottak össze. Az eredmények megerősítették a korábbiakat, vagyis mindkét ázsiai csoportot magasabb szintí alexitímia jellemezte, mint az Egyesült &Aacutellamokban élő európai származású társaikat. Mi több, az alexitímia és a szomatizáció közötti kapcsolat szintén erősebbnek bizonyult az ázsiai diákok körében.

E kutatási eredmények a keleti és a nyugati kultúra különbségére reflektálnak: a kultúra befolyásolja az érzelmek azonosításának és kommunikálásának képességét.

Az ázsiai diákokat inkább a testi, szomatikus orientáció jellemzi az érzelmi beállítódással szemben. A japán, a dél-koreai és a tajvani diákokkal végzett vizsgálatok hasonló eredményt hoztak. Következésképpen, az alexitímiát mérő kérdőíves módszerekkel végzett kultúrközi összehasonlító vizsgálatok megerősítik az alexitímia konstrukciójának általános érvényességét és kultúráktól független jellegét, miközben a különböző népcsoportokkal felvett alexitímiát mérő kérdőívek átlagértékei változatos képet mutatnak.    

A különböző kulturális normák
miként befolyásolják az alexitímia szélsőséges fokban való megjelenését és ezáltal a testi tüneteknek való kitettséget? Az egyik legkidolgozottabb magyarázat szerint a növekvő gyermek véleménynyilvánítását és érzelemkifejezésének szabadságát elsődlegesen a szülők formálják, hiszen a kisgyerek legelőször a családi közegben figyeli meg, éli át és fejezi ki érzelmeit. Az érzelmi szocializáció során a gyermek megtanulja, hogy különböző érzelmeket kiváltó ingerhatásokra miként reagáljon, milyen módon fejezze ki érzelmeit és azt is, hogy az érzelmekről való nyílt kommunikáció milyen mértékben és formában engedélyezett. Az érzelmek átélése és azok verbális, illetve nonverbális közlésekor a különböző családok különböző értékeket, normákat és viselkedési módokat részesítenek előnyben. Az eltérő kultúrákban élő családok tehát más-más módon szocializálják gyermeküket, mégpedig olyan formában, amely megfelel saját világszemléletüknek, értékítéleteiknek és kulturális normáiknak. A kulturális hatások tehát a család közvetítő közegén keresztül jutnak érvényre, más szavakkal, a kulturális különbségek indirekt módon, a szülők általi érzelmi szocializáció útján hatnak az alexitímia személyiségvonására. Mindennek folyományaként az adott kultúrán belüli különbségek akár nagyobbak lehetnek, mint a kultúrák közöttiek. §

  • &Oumlnártó szándék
    A legtöbben, akik pszichológust keresnek fel, elmondják a történetüket, amely szerintük a probléma kialakulásához vezetett. De akadnak olyanok, akiknek nincs történetük..  Reny J. Muller a Psychiatric Times-ban megjelent tanulmányában olyan esetekről számol be, mikor alexitímiás páciensei önmaguk ellen fordultak.  Mind azt állították, hogy semmi gondjuk nincs, az életük rendben van, és nem tudják, mi okozta a bajt.

    • A 16 éves Kisha azért került kórházba, mert egy hajsütővasat nyomott a karjához, nagy és fájdalmas égési sérüléseket okozva. Mikor megkérdezték, miért égette meg magát, nem tudott válaszolni. Tagadta, hogy bármi is megváltozott volna az életében, és állítása szerint minden rendben volt otthon és az iskolában. Kisha hét hónappal korábban kiugrott egy második emeleti ablakból, és többször megvágta a karját és az arcát borotvával.  Unatkoztam – magyarázta. Mielőtt megégette magát, egy ismerőse, aki megígérte, hogy elviszi múzeumba, váratlanul lemondta az utat. Amikor kiugrott az ablakból, gondjai voltak a barátjával. Szerinte azonban ezeknek semmi köze nem volt a történtekhez. Kisha, aki kétségbeesését fojtotta önbántalmazásba, alexitímiás volt. Nem tudta megfogalmazni, milyen érzések vezettek a tettéhez, mert nem értette meg vagy nem tudta kifejezni érzéseit.

    • A 37 éves Maureen azt állította magáról, hogy depressziós. Impotens férje és stresszes munkája volt, ami szinte minden idejét elvette. Mikor azonban a depresszió okairól kérdezték, egyetlen negatív tényezőt sem tudott említeni. Többször is próbálkozott öngyilkossággal, de egyik kísérletét sem tudta végigvinni. Sokszor fájt a feje és a hasa, és néhány évvel korábban el kellett távolítani a méhét. Mikor megkérték, egy hatos skálán jelölje meg, mekkora fájdalmat érez, azonnal rávágta a négyest – szavakkal nem tudta elmondani, de számokkal kifejezte a fájdalmát. A fizikai fájdalmat a lelki sérülés megélésének képtelensége okozta, így Maureen valószíníleg azon alexitímiás betegek közé tartozik, akiknél szomatikus tünetekhez vezet, hogy képtelenek negatív érzéseiket feldolgozni.