Esélytelen atomerőmívek

Az utóbbi években a nukleárisenergia-ipar és kormányzati támogatóik azon igyekeztek, hogy éveken át tartó pangás után új életre keltsék technológiájukat. A globális nukleárisenergia-iparon belül az amerikai és a brit nukleáris energiával foglalkozó vállalatok játszanak jelentős szerepet, de a nukleáris energiáért szenvedélyesen lobbizók más országokban is reménykedve figyelik ezeket az erőfeszítéseket. A következő öt, nagyon fontos ok miatt úgy gondolom, hogy az újraéledést támogatók nem fognak sikerrel járni. Ezek: az időfaktor, a beruházás, a terrorizmus, a nukleáris hulladék és a korábbi nukleáris balesetek.Időfaktor
A nukleáris reaktorok esetén az üzembe helyezési idő problémája még rosszabb, mint a gázt vagy a szenet cseppfolyósító, a biomassza-, a hidrogén-, illetve az üzemanyagcella-előállító üzemek esetében. Az Egyesült Királyságban, Gordon MacKerron nukleárisenergia-szakértő elismeri, hogy „az adott politikai helyzetben nincs reális esély arra, hogy a nukleárisenergia-ipar körülbelül 2020 előtt új erőmívet állítson üzembe”. Véleményét arra alapozza, hogy egy olyan országban, ahol tizenöt év óta nem járultak hozzá új reaktor építéséhez, nincs az a kormány, amely kimerítő társadalmi párbeszéd nélkül jelentős atomerőmí-építési programba kezdhetne. Valójában az Egyesült Királyság 2003-as energiapolitikai irányelveiben – amely akkor még elvetette a nukleáris energia alkalmazását – pontosan meghatározta, hogy a reaktorépítés bármilyen folytatása csak széles körí konzultáció után kezdődhet el. Mivel az iparosodott országok túlnyomó többségében hosszú évek óta nem engedélyezik a nukleáris erőmívek építését, ez a feltétel számos többi országban is szükséges lesz.

Az Egyesült Királyságban egy tipikus társadalmi vita 2008-ig vagy 2009-ig tartana, érvel MacKerron. A helykijelölés, az engedélyezés és a helyi társadalmi vita folyamatai körülbelül 2013-ig is elhúzódnának, az építkezés csak ezután kezdődhetne el. A japánok reaktorépítési programjaikat öt év alatt hajszolták keresztül, tipikusabb azonban, hogy a tervezéstől az energiaszolgáltatásig tíz év vagy még több telik el. Ennyi idő alatt viszont csak a régi nukleáris erőmíveket lehetne lecserélni, amelyek közül számos már ma is elérte vagy túlhaladta tervezett élettartamát. Gondoljuk csak meg, mire volnának képesek a megújuló energiákkal és az energiahatékonysággal foglalkozó piacok 2020-ig, ha csak a töredékét kapnák annak a kormányzati és intézményes támogatásnak, amit a nukleáris energiaipar kapott az elmúlt fél évszázad során. Ezt szem előtt tartva képzeljük el, hogy egy ilyen helyzetben mi történhetne holnap. Amikor néhány évvel ezelőtt egy napenergiával míködő házba költöztem, a lakás áramszükségletét több mint kétharmadával tudtam csökkenteni gyakorlatilag egyik napról a másikra, mert egyszeríen lecseréltem az égőket és az elektromos készülékeket az akkor kapható, leginkább energiatakarékos modellekre. Ez még a napenergia-elemekből készült tetők bevezetése előtt történt, amelyek minden kívülről jövő áramellátást teljesen feleslegessé tettek. Nem kellene olyan sok ilyen épület ahhoz, hogy a nukleáris erőmívek jelenlegi 23 százalékos részesedését teljesen kisöpörjék, mondjuk a brit áramtermelésből.

Beruházás
A világ energiapiacainak túlnyomó része liberalizálódik. Ezért azt, hogy milyen áramtermelő erőmívek építésére adnak támogatást, és melyekre nem, végső soron a beruházók, és nem a kormányok döntik el. A dolgok jelenlegi állása szerint – egyszeríen és világosan fogalmazva – nukleáris ökonómiai indokok miatt nincs olyan pénzintézet, amely dollárjait nukleáris reaktorba fektetné be. A nukleáris energia számos opponense ezzel a megállapítással kezdi és fejezi is be érvelését. Azt mondják, a beruházókat egyszeríen nem lehet rábeszélni, hogy nukleáris reaktorokat finanszírozzanak, és nem nehéz belátni, miért. Először is, a nukleáris reaktorok tervezéséhez és építéséhez szükséges hosszú idő miatt legalább hét évig kell várni arra, hogy a beruházott tőke hasznot hozzon, miközben a kombinált ciklusú gázturbinák (CCGT) és a nagyméretí szélerőmívek tervezése és építése néhány év alatt is befejeződhet. Másodszor, a CCGT-erőmívek ára ismert entitás a piacon, a nukleáris reaktoroké azonban nem. Ugyanis a nukleáris hulladék megoldatlan problémája, valamint a potenciális problémák miatt számos olyan, előre nem kalkulálható felelősségi kötelezettség jelentkezik, amelyek a visszafizetési időszakra húzódnak át. Harmadszor, a nukleáris reaktorok beruházási költségeit nagyon érzékenyen befolyásolják a teljesítménygaranciák kiszámolásakor elkövetett hibák. A teljes beruházási költség 70 százalékát ugyanis előre, tehát nem üzemanyagra és üzemeltetésre kell biztosítani. A reaktorok tervezett következő generációjáról bizonyított biztonsági adatokkal még nem rendelkezünk. Régóta ismert viszont, hogy ezen a területen a nukleáris iparág teljesítménye elmarad túlzott ígéreteitől.

Miközben a CCGT-erőmívek teljesítményét hosszú míködési tapasztalat garantálja, és ezek a teljesítmények legnagyobbrészt a beruházók kedvére valók. Negyedszer, a nukleárisenergia-iparnak nagyléptékí míködési rendszerre van szüksége ahhoz, hogy egy javasolt beruházás megtérüljön. Az Egyesült Királyságban például, a BNFL (British Nuclear Fuels Limited = Brit Nukleáris Fítőanyag Kf.) azzal érvel, hogy tíz óriási méretí reaktorra (tíz 1 gigawattos erőmíre) van szüksége ahhoz, hogy költségeiket versenyképes szintre tudják leszorítani: egy-két reaktorral ezt nem lehet elérni. Itt megint a még kipróbálatlan technológia fantomja veszi el a beruházók kedvét. Néha, amikor a napenergiai fronton nehéz helyzetbe kerülök, az vigasztal, hogy elképzelem a nukleáris ipar vezetőit, amint megpróbálják rábeszélni a beruházókat, hogy tíz nukleáris reaktor felépítésébe milliárdokat invesztáljanak. Azzal érvelnek, hogy ezek a reaktorok remélhetőleg árban versenyképes áramot termelnek majd a mai legjobb CCGT- és szélerőmívekkel… mostantól számítva körülbelül tizenöt év múlva.

Terrorizmus
Ha elfogadjuk, hogy szükség van a nukleáris erőmívek új generációjára, azt is el kell fogadnunk, hogy a terroristák egy új generációja majd megtalálja a módját, hogyan töröljenek le egész várososokat a föld színéről. A nukleáriserőmí-technológia és a szakértelem terjedése világszerte ugyanis elkerülhetetlen lesz, amennyiben az Egyesült &Aacutellamok és az Egyesült Királyság példát mutatva a reaktorok új generációját vezeti be. Más országok bizonyára követik majd példájukat. A lelkiismeret-furdalástól szenvedő nukleáris fegyvertervező, Theodore Taylor, aki 2004-ben hunyt el, a nukleáris reaktorokat és a nukleáris fegyvereket ezért egyaránt ellenezte. Jól felkészült egyetemi hallgatók is könnyen össze tudnának állítani egy bombát, szokta mondani, ha rendelkeznének a szükséges anyagi eszközökkel.

A masszív, polgári célú nukleáris fejlesztési programok világszerte történő beindításával ez a problémájuk megoldódna. Mindezek tetejébe ott vannak azok a dühöngő őrültek is, akik mérnöki diplomával, üzemanyaggal telt jumbo jetekkel azért akarnak repülni, hogy épületeket romboljanak le. Nem akarjuk, hogy egy ilyen incidens során teszteljék egy nukleáris reaktor szigetelőburkát, pláne a sellafeldi 21 óriási beton- és acéltartályt, amelyekben 1500 köbméter folyékony, magas radioaktivitású hulladékot tárolnak, és amelyeket állandóan híteni és keverni kell, hogy egy láncreakció beindulását megelőzzék. Megfelelő széljárás mellett és elegendő üzemanyaggal őrült terrorista pilóták emberek millióit ölhetnék meg.

Hulladék
Amikor a polgári célú nukleáris energia szószólói a második világháború után létrehozták iparágukat, közülük kevesen gondolták, hogy bármi probléma lesz majd a nukleáris körforgás lezárásával – utóbbin azt értették, hogy a radioaktív hulladékot biztonságos helyen vagy helyeken gyíjtik. Jelenleg nincs ország, ahol a magas szintí radioaktivitással rendelkező hulladékok gyíjtése megoldott lenne, és számos országnak még az alacsony radioaktivitású hulladék elhelyezésével is problémája van.Első tapasztalatomat a nukleáris ipar erőfeszítéseiről – hogy tudniillik ezt a jelentős repedést papírral fedjék le – röviddel azután szereztem, hogy lovat váltottam és a Greenpeace-hez csatlakoztam. A NIREX ügynökséget azért hozták létre, hogy a nukleáris hulladék gyíjtésére helyet vagy helyeket találjon. Az ügynökség fizetett újsághirdetésekben büszkélkedett azzal, hogy feladata végrehajtására milyen kimerítő erőfeszítéseket tett. Egyik hirdetésükben egy Cumbriában kijelölt telep, Sellafeld geológiai keresztmetszetét mutatták be, ami természetesen maga is egy nukleáris erőmí telephelye volt. „Ilyen mélységekig hatolunk majd le, hogy bizonyítsuk, a nukleáris hulladék elhelyezése biztonságos” – volt olvasható hirdetésükben. A hirdetésen látható kép egy enyhén hullámos, vetődésmentes sziklaréteget mutatott, amelyen keresztül egy függőleges akna vezetett a mélyben elhelyezkedő hulladéklerakóba. Geológusként mindent tudtam a Sellafeld alatt található sziklákról. A sziklákat keresztül-kasul vetődések szőtték át, amelyek jelentősen elmozdították az egymás feletti talajrétegeket, és így azokat a szó szoros értelmében fölaprították. Ki ismerte, vajon milyen folyadékok áramlottak ezeken a vetődéseken keresztül, és vajon a geológiai erők míködése hogyan befolyásolja majd a mélyben elhelyezkedő hulladéktemetőt, amelyben több ezer éves felezési idejí nukleáris anyagot tároltak? Hogy a NIREX nem ismerte ezeket, az biztos.Azóta sem láttam semmi olyat, ami megváltoztatta volna azt a nézetemet, hogy a politika rá fogja kényszeríteni a geológiát a biztonságos tárolás bizonyítására. Ez a helyzet tökéletes kiindulópontul szolgál a következő érv kifejtéséhez.

Katasztrófák
Az elmúlt több mint harminc évben, Amerikában az összes új nukleáris erőmí megrendelését lemondták. Egyet építettek Long Islanden, ami bekapcsolásra készen állt 1994-ben, de a helyi ellenállás miatt üzembe helyezését nem engedélyezték. Nagy-Britanniában és Japánban a társadalmi ellenállás folyamatai hasonlóképpen szélesen és mélyen hömpölyögnek. Ennek egyik fő oka az, hogy a nukleáris iparra régóta jellemző a titkolódzás, és ez még a legjobb indulatú értelmezés, rosszabb esetben azonban hazudozásnak is nevezhetjük ezt. Sok helyet foglalna el egy olyan krónika, amelyben az évek során történt esetek eltussolását mutatnám be: repedések a reaktorokban, radioaktív anyagok illegális kiöntése, meghamisított szállítási dokumentumok, félrevezető információk terjesztése a versenyképes technológiákról, nem utolsósorban éppen a megújuló energiákról. A továbbiakban ezért érvelésemet elsősorban az időfaktorral, a beruházással, a terrorizmussal és a hulladékkal kapcsolatos problémákra koncentrálom. Legyen elég annyit mondani, hogy technológiája újraélesztésének érdekében a nukleáris ipar saját védelmét három fő érv körül építette ki. Ezek a következők: a nukleáris energiatermelés kevés üvegházhatású gázkibocsátással jár, a moduláris reaktorok ígéretes új generációt képviselnek, és hogy a nukleáris ipar saját ökonómiai verziót dolgozott ki. Érdemes azonban ezekre az érvekre külön-külön is gyors pillantást vetni úgy, hogy közben figyelembe vesszük az iparág korábbi eseményeit. Célom az, hogy azoknak az olvasóknak adjak tanácsot, akik a fent ismertetett főbb érvek ellenére is csábítónak találnák a nukleáris iparág érveit.

Mondjuk, hogy időspórolás miatt, én hajlandó vagyok elismerni, hogy a nukleáris energia termelése kevés üvegházhatású gáz kibocsátásával jár. Mások viszont nem hajlandók erre. Számos olyan adatot lehet ugyanis idézni, amelyek szerint az uránérc bányászata és őrlése, a reaktorok építéséhez szükséges acél és beton előállítása, valamint a nukleáris nyersanyag és a nukleáris hulladék szállítása szénigényes folyamatok. Ezek az érvek azonban számomra a lényeghez képest mellékesek. Még ha a nukleáris energia termelésének szénigénye valóban alacsony is, az első kérdés az, vajon mi szükség van rá, amikor sokkal vonzóbb alternatívák léteznek? Akkor sincs értelme nukleáris energiát használni, ha mire eljutunk a nukleáris nirvánáig (ahol a plutónium szolgálna végtelen energiaforrásként), az egész világot megmérgezzük. Ahhoz ugyanis, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátásában bármilyen csökkenést sikerüljön elérni, annyi reaktort kellene építenünk, hogy a nukleáris ipar ott áll majd több ezer tonna plutóniummal, amit valahogyan biztonságosan kellene kezelni és feldolgozni.

Vajon mi a helyzet a reaktorok új generációjával és az ígéretes nukleáris ökonómiával? Az egyik technológia, amellyel nagyon henceg az iparág, úgynevezett golyóágyas reaktorokat alkalmaz. Az ilyen reaktorok több ezer, összetett felépítésí fítőanyaggolyóval míködnek. Minden ilyen golyó egy belső graftmagból áll, amelybe ezernyi kisebb méretí, dúsított uránium tartalmú fítőanyag-részecskét ágyaznak, utóbbit kemény szénrétegekkel burkolják be. A golyóágyas reaktorokat egy dél-afrikai közmívállalat, az Eskom fejleszti. Mindazonáltal, a vállalatnak még be kell bizonyítania, hogy képesek az új reaktorokat gazdaságosan úgy míködtetni, hogy a korábbi reaktorok problémái nem jönnek elő.

Az igazság az, hogy Németországban, 1986-ban, pont a csernobili balesetet megelőzően egy próbaüzemí golyóágyas reaktorból radioaktív anyag szivárgott ki, amikor az egyik golyó beszorult a fítőanyagot szállító csőbe. A reaktort végleg bezárták. Figyeljük csak meg jól, vajon milyen gyakran fordul elő, hogy a nukleáris ipar szószólói ezt az eseményt bevallják. Ami pedig az atomreaktorok szószólóinak azokat az érveit illeti, hogy a nukleáris energia a liberalizált piacokon versenyképes lesz, fontos tudnunk, hogy az iparág által előszeretettel idézett alacsony költségek olyan üzemekből származnak, ahol masszív adósságokat írtak le. Az új erőmívek beruházási költségei azonban továbbra is magasak lesznek. A Nemzetközi Energiaügynökség szerint a nukleáris erőmíben termelt elektromos áram kilowattonként 2000 dollárba kerül, míg a szénnel előállított csak 1000 dollárba, és ebbe az árba a kormányzati támogatást és a hulladékkezelés költségeit még nem számították be. Ami az utóbbit illeti, nézzük csak meg, mi történt nemrég a Brit Energiavállalatnál, amely az Egyesült Királyság legfontosabb nukleárisenergia-termelője, és amely feltételezhetően rendelkezik hulladékkezelésre félretett tőkével. 2002-ben ugyanis a brit kormánynak 2 milliárd fontot kellett közpénzekből kifizetnie – amit újabb összegek követnek majd –, csak hogy megakadályozza, a hulladékkezelésre kifizetett számlái csődbe vigyék a vállalatot.

Végül van még egy dolog, amit sose szabad elfelejtenünk a nukleáris energiával kapcsolatban, és ez az emberi hiba lehetősége. Ez persze bármely technológiára igaz, a nukleáris technológia esetében azonban egy tévedésnek valóban rettenetesek a következményei. Gondoljunk csak a négyes számú reaktor mérnökeire Csernobilban, akiknek a játszadozása a kontrollrendszerrel annyira balul ütött ki 1986. április 26-án. Vajon feltételezhetjük-e, hogy csak az orosz mérnökök hajlamosak ilyen kiszámíthatatlan őrültségre, ha a nukleáris erőmívek építése világszerte burjánzani kezd? Vaszilij Ignatyenkó tízoltó jut eszembe, akit a szovjet hatóságok azért löktek a biztos pusztulásba, hogy megpróbálják a károkat korlátozni. Felesége, Ludmilla mesélte el, ami ezután következett, férje lassú haldoklását a kórházban. „Kezdett megváltozni – emlékszik vissza Ludmilla. – Minden nap egy teljesen más emberrel találkoztam. Az égések kezdtek megjelenni a felszínen is. A szájában, a nyelvén, az arcán – eleinte csak kicsiny sebek, amelyek aztán növekedtek. Fehér, filmszerí rétegek váltak le… az arca… a teste… kék, vörös, majd szürkésbarna színíre változott. És ő még így is hozzám tartozott!” Férje tizennégy hosszú napon át tartó agóniáját Ludmilla gyásztól sújtva nézte végig.Vajon ki akarná kockáztatni, hogy egy ilyen esemény megismétlődjön, akárcsak egyetlen másik emberrel is? Történjen ez egy másik, még ha kis valószíníségí, de súlyos következményekkel járó emberi tévedés miatt, mint Csernobilban is, vagy egy olyan nukleáris szerkezet robbanása következtében, amelynek elkészítését pont az atomerőmívek létezése teszi lehetővé. Szükségünk van erre, ha magára a nukleáris energiára sincs? §