Hogyan hamisítsunk Dalít és Rembrandtot…

Van, akit festészete tesz világhírívé és van, akit a mestermívek tökéletes utánzása. Egyes szakértők – mint például Thomas Hovig, a New York-i Metropolitan Múzeum egykori igazgatója – becslései szerint a világ magángyíjteményeiben és a nevesebbnél nevesebb múzeumok, képtárak falain lógó míalkotásoknak csaknem 40 százaléka nem az, aminek látszik. A hamisítók palettája igen széles: a klasszikusoktól a modernig szinte bármely alkotó nevében készülhet megtévesztően hí hamisítvány, azonban itt is vannak trendek. Salvador Dalí a legkedveltebb célpont, a képzőmívészet szakértői szerint 10 Dalínak tulajdonított mestermíből csak 1 eredeti.Tíz Dalíból egy igazi csak, de körülbelül száz hamis van Gogh is létezik és Chagall képeinek mintegy 70 százalékát vélik tévesen eredetinek. Az is figyelemreméltó, hogy míg a tájképfestészetéről nevezetes francia Camille Corot életében összesen 7000 képet festett, addig csak az USA-ban már 35 ezer Corot-nak tulajdonított alkotás van hivatalosan regisztrálva.Erre a jelenségre reflektált Orson Welles 1975-ben az F for Fake címet viselő, egy magyar származású hamisítóról, Elmyrről szóló áldokumentumfilmjében:

„Sosem vesz olyan eredetit, amelynek másolata a Louvre-ban lóg?"

A hamisításra specializálódott tehetséges mívészek vagy tökéletesen az eredeti alkotó stílusában, átszellemülten lemásolnak egy mívet, vagy pedig egy nem létező alkotást, mint egy frissen fellelt ritkaságot állítanak a mívészpiac elé. Az abszolút perfekt utánzáshoz nem elegendő csupán a tehetség. A már leleplezett nagy hamisítók bevallása szerint elengedhetetlen a lemásolandó mívészek életének, életvitelének, festési technikáinak megismerése. Edgar Mrugalla, a most 70 éves német festő, akit egyszeríen csak a hamisítók királyának neveznek, például, amikor egy Liebermann-képen dolgozott, maga is rummal itta a reggeli kávéját, hogy munkához látva Liebermannként vezesse keze az ecsetet. Mrugalla 14 évnyi képhamisítói korszaka alatt több mint 3500 mívet készített 50 mívésztől, de egy 1987. októberi rendőrségi házkutatás során ennek csaknem felét lefoglalták és megsemmisítették. A maradék kétezer kép ma is gyíjtők trezorjaiban pihen vagy múzeumban van kiállítva anélkül, hogy tudnák, ezek bizony Mrugalla mívei. Becslések szerint a német hamisítók legjobbja illegális alkotó korszakában 200 millió euró értékben gyártott mestermíveket, ennek azonban csak nagyon kis töredéke folyt a saját kasszájába. Mrugallát felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a bíróság, s azóta jó útra tért: már csak bélyegzővel megjelölt másolatokat készít, de leginkább arra büszke, hogy megtalálta saját stílusát, s garantáltan hamisíthatatlan festményeit, grafikáit az eBay internetes aukciósház honlapján árulja.

Az elhamarkodott Caspar David
Mrugalla véletlenül lett professzionális hamisító. Az általános iskola után mindenféle pénzkereseti lehetőséget megragadott. Volt kazánmester, fuvaros, fenyőfaárus, majd ócskásként és költöztetőként dolgozott a megélhetésért. Harmincéves korában egy ház költöztetésekor tett szert egy Caspar David Friedrich-festményre, amit – valódi értékét nem ismerve – 50 márkáért azonnal el is adott. Néhány nappal később egy aukciós ház kirakatában látta meg újra a képét, akkor már 70 000 márka kikiáltási áron hirdetve. Hidegzuhanyként érte a látvány, s elhatározta, hogy megtanulja a mívészet mind elméleti, mind gyakorlati aspektusait. Csak úgy falta a könyveket, magolt és kutatott, majd a tanultakat a gyakorlatba átültetve elkezdett festeni. Hamarjában kiderült, hogy tehetséges. Schönebergi ócskakereskedésében kezdte árusítani a saját maga készítette Picassókat néhány száz márkáért.

1975-ben Otto Müller rajzainak hamisítása miatt perbe fogták, de nem volt köze a hamisításhoz, s ez be is bizonyosodott. Azonban az eset sajtóvisszhangjára az alvilág is felfigyelt, s felkeresték Mrugallát, hogy készítsen másolatokat, cserébe busásan megfizetik. Mrugalláéknál ettől kezdve gyakori vendégekké váltak a helyi maffia emberei, emiatt került sor a későbbi házkutatásra is, amely Mrugalla hamisítói életmívének felét megsemmisítette.A képhamisításnak három ágazata van: első a leggyakoribb és legegyszeríbbnek számító grafika, amelyet nagy számban lehet reprodukálni, majd a főként Kelet-&Aacutezsiából érkező impresszionista mívek, amelyeket bár a szakértők könnyedén felismernek, mégis kisebb aukciósházakon keresztül bejutnak a piacra, majd végül a nagy halak: a sok energiaráfordítással, legfeljebb csak beavatott szakértők által leleplezhető mestermívek, amelyek vagyonokért kelnek el. A müncheni Doerner Institut mintegy Mrugalla megfelelője a másik oldalon. A bajor fővárosban létesített intézet neve hallatán a hamisítók királya alighanem mindig elmosolyoghatta magát, hiszen Max Doerner volt az a neves német mívészettörténész, akinek a Festékanyagok és felhasználásuk a festészetben címí munkája szinte a Bibliája volt, amelyből eltanulta a tökéletes hamisításhoz szükséges fortélyokat.Az intézet, eltérően a kisebb magánlaboratóriumoktól, csak különleges, válogatott képek eredetiségének tisztázásával foglalkozik, úgy mint ahogy a Virágok az ablakban maszkkal és székkel címí kép analízisével tett. A képet a Brücke-csoportbeli Karl Schmidt-Rottluffnak tulajdonították, mígnem már az első lépésnél, a röntgenvizsgálatnál meglepő eredmény született: a becsapott kereskedő nem tudta volna meg e nélkül az eljárás nélkül sosem, hogy a kép, amit Rottluffénak hitt, egy korábbi festményre lett ráfestve.

De Mrugalla „lusta kutyáknak" nevezte a hasonló, könnyen leleplezhető hamisítókat.

&#336 maga nem elégedett meg a puszta vizuális megtévesztéssel, komoly figyelmet szentelt a korhí alapanyagok beszerzésére is. Emiatt manapság a csúcstechnológiás módszerekkel sem egyszerí bebizonyítani egy-egy Mrugalla-kép hamisságát. A modern kor kutatóközpontjai röntgensugaras, infravörös és az UV-s vizsgálatok mellett, fa-, vászon- és pigmentanalízissel is mesterfokon foglalkoznak.

Tiziano ólomfehére némi rézzel
Először is a legfontosabb maga a festékanyag. Tudniillik nem mindegy, hogy az adott festő az adott alkotó korszakában milyen színárnyalatokat használt, milyen arányban keverte festékeit, s az sem, hogy a világ mely szegletében élt és alkotott. A jó hamisító tisztában van azzal is, hogy egy-egy festékfajta mely korokban volt közkedvelt, mikor bukkant fel vagy tínt el a vászonról. Ezen információk hiánya könnyen megbuktathat egy képet a pigmentanalízis során. A Doerner Intézetben a képekről festékmintát vesznek, így kiderül a hamisítás, ha a készítő például egy kora XIX. századi ultramarinnal festette a középkori festményen szereplő alak ruháját. A vizsgált kép festékanyagait a szakértők szisztematikusan kielemzik. Lelepleződhet egy mí egy német kémikus által 1704-ben készített vas-só és marhavér keverékéből származó porosz kék miatt, vagy a középkori ólomsárgát kiszorító nápolyi sárga által, amelyet 1809-től a krómsárga helyettesített. Vagy a kadmiumpiros miatt, amely csak 1910-ben bukkant fel először. A színek sokasága ellenére azonban a megoldás kulcsa gyakran egyszeríen csak a fehér festék összetételében rejlik. A szintetikus titánfehér ugyanis csak a XX. század húszas éveiben került először a vásznakra. Ennek ellenére az intézetben is mutattak már ki régi képeken ilyen festéket, például egy Spitzweg-képen is. Spitzwegről tudni kell, hogy a titánfehér felfedezése előtt évtizedekkel meghalt. Az ő képére feltehetően cinkfehéret kellett volna felkenni, azt a szokásos fehéret, amelyet a XVIII. század végén fedeztek fel.Az olyan képeknél, mint Rembrandté, Tizianóé vagy Brueghelé minden bizonnyal ólomfehérrel kell találkozniuk a szakértőknek. Ez a népszerí fehérárnyalat nagyon jól lefedte a vásznat, de az ólom mérgező hatása miatt régen betiltották.

Mrugalla a tökéletes festékválasztásban igényes és megfontolt volt. Festékanyagait gyakran restaurátoroktól szerezte be, volt, hogy külföldről szállították neki a sötétbarna umbra árnyalatot. A már betiltott ólomfehéret saját kezíleg készítette. A Doerner Intézet alapítójának könyvében olvasta azt a fontos intelmet, amely nagy segítségére volt: „Fontos, hogy a hozzávaló ólom legalább 150 éves legyen.” És Mrugalla jó diák volt, be is tartotta ezt. &Oumlreg órák, ólomcsövek után kutatott, s ezek olvadékát savval keverte össze. A keverék öreg volta miatt már nem volt radioaktív, így egy egyszerí izotópos vizsgán át is mehettek az ezzel készült képek. A müncheni labor – csúcstechnológiájának köszönhetően – élen jár a leleplezésben. Olyan óriási adatbázissal rendelkeznek, amely csak az ólomfehér-változatok ezreit foglalja magában. Egy ide került képnél nem elég csupán az, hogy már nem bocsát ki radioaktív hullámokat, a szakértők azt is figyelembe veszik, hogy milyen anyagok vannak túlsúlyban. Például a németalföldi mesterek fehér festéke magas ezüst- és antimontartalommal bírt, míg ugyanez Tizianónál és Tintorettónál jelentős mennyiségí mangánt és rezet tartalmazott.

Picasso lentről felfelé
Ha a kép kiállta a pigmentanalízis próbáját, UV-fénnyel veszik szemügyre. Ezzel kimutathatók a szemmel nem látható ecsetvonások és a fiatalabb retusálások. A hamisítónak tisztában kellett lennie azzal is, hogy festője milyen technikával vitte fel a festéket a vászonra, hiszen az ultraibolya fények megmutatják, ha egy Picassót nem lentről fel, gyors ecsetvonásokkal, hanem más módon készítettek. Rembrandt kis vonásokat festett egymásra, lentről felfelé haladva, körülbelül 27-et.

A hamisítás királya a Rembrandt-festés technikáját összefüggésbe hozza az intelligencia mértékével, szerinte sokkal intelligensebb azoknál, akik fentről lefelé vagy középről kifelé festenek.

Az UV-fénnyel nemcsak a festmény, hanem más képzőmívészeti tárgyak eredetiségét is le lehet ellenőrizni. Egy antik márványszobornak sárga-zöld színekben kell világítani az ultraibolya megvilágításban, míg egy szemmel láthatóan tökéletes hasonmása, ha nem túl régen faragott, akkor lila színíen foszforeszkál. A speciális infravörös analízissel pedig például az utólag le- vagy felfestett szignókat lehet leleplezni.

Renoir-keret a bolhapiacon
A festmény elkészítésekor fontos szempont a vászon vagy a papír korhísége is, hiszen ez is elárulhatja a kis odafigyeléssel készült hamis kép igazi korát. Mrugalla mindent megtett, hogy a kép külcsíne is illeszkedjék a korszak kliséihez, így nem meglepő, ha egy Renoir-hamisítványhoz meg sem állt a párizsi bolhapiacig, ahol eredeti francia ékes keretet vásárolt mívének. De volt, hogy könyvtárakba ment, s eltulajdonította a régi vaskos könyvek fedlapját, amelyek ezután új életre keltek egy-egy régi mester grafikái alatt. Ha nem sikerült korhí vásznat vagy papírokat beszerezni, akkor maga állt neki az öregítéshez. Ahhoz, hogy a vászon új kora ellenére jó réginek tínjön, hosszas procedúrán kellett keresztülmennie. Mrugalla a vásznat gyorslakk és alkohol keverékéből készített levessel öntötte le, majd miután méretre szabta, addig püfölte a vásznat, amíg az olyan puha nem lett, hogy valóban réginek nézett ki. De ha még ennél is rafináltabb akar lenni a hamisító, akkor van egy speciális metódus a tökéletes álcázáshoz: tojásfehérjét kell lenolajjal összekeverni, azzal befedni a vásznat, majd száradni hagyni. Ezután mínusz 35 fokos hítőbe kell rakni, majd felforrósítani. Ezt a hítő-fítő váltást többször meg kell ismételni. A kép felszínén így olyan kis repedések keletkeznek, amelyek a tökéletes ó-hatást keltik. Majd végül umbrával, mint valami régi maradvánnyal be kell tömni az apró hézagokat. A mai laboratóriumok legtöbbször már bevetik a vászonból vett szálminta-analízist is.

Van Eyck a konyhaszekrényen
A fából készült mítárgyak eredetiségvizsgálatakor a hamisítók ellen folyó küzdelemben a kutatóintézetek egyre jobban megállják a helyüket. A vizsgálatra kapott tárgyakból apró metszéssel famintát vesznek. A dendrokronológia tudománya a fa évgyíríi alapján határozza meg a fa tényleges korát. A fa évgyíríinek száma egy-egy évet jelöl. Egy kimetszett kis darabon levő gyíríkből pontosan ki lehet számítani a mí keletkezésének korát, megint csak egy óriási adatbázis segítségével. A fa gyíríinek elhelyezkedése, egymásra rétegződése hasonló éghajlaton növekedett fák esetében szinte megegyezik. Ezzel könnyen megállapítható, hogy egy fa a világ mely tájáról ered, s ez a hamisítók után nyomozó szakértőknek fontos támpont. De nem csak a fa és így a míalkotások korát lehet meghatározni, a különböző fatípusok is utalhatnak magukra a festőkre. A bajor Lucas Cranach például a bükk- és a hársfát kedvelte leginkább, a holland mesterek a tölgyet részesítették előnyben, s szokatlan módon Raffaello a nyárfát favorizálta. Ez utóbbi fafajtának a pontos korát azonban nem lehet az évgyírís vizsgálattal megállapítani a nyárfa túl gyors növekedési üteme miatt. Peter Klein, a hamburgi egyetem biológusának immár 5000-nél is több XV–XVII. század közötti képből készített adatbázisa könnyen leleplezte azt a hamisítót is, aki egy XV. századbeli van Eyck-képet egy XVII. századbeli szekrény hátoldalára festett.
 
Elmyr, mint a posztmodern fele
A világháborúk utáni években a hamisítók kora is virágzásnak indult. Az ismertebbé vált hamisítók között tartják számon a holland Han van Meegerent, aki Vermeer van Delft munkáit hamisította 1945 után, s börtönbe is került emiatt, vagy a német Lothar Malskatot, aki a schleswegi dóm és a lübecki Marienkirche restaurátoraként hamis gót képeket készített, és akinek történetét Günter Grass A patkánynő címí könyvében feldolgozta; de Wolfgang Lämmle és Edgar Mrugalla honfitársai is kiváló helyen szerepelnének a világ legnagyobb képhamisítóinak ranglistáján.

Nagy-Britanniában Tom Keating mint közkedvelt figura két tv-sorozatban is életre kelt, miután hamisítói munkássága alatt gyakran megviccelte az embereket. Például gyakran elrejtette a hamisítvány (angolul: fake) szót a képen,  egy Rembrandt-képen pedig a sört ivó férfi kezébe Guinness sört tett.

Az 1996-ban elhunyt Eric Hebborn
a festmény- és grafikahamisítás mellett szobrokat is készített. &Oumlnéletrajzi regénye, a Drawn Trouble 1991-ben jelent meg, amelyben saját és az általa hamisított képek közötti különbségekre is rámutatott. Talán a legnagyobb népszeríségnek azonban az Orson Welles által is megfilmesített magyar származású Elmyr (Hoffmann Elemér), az Erdély hercegnője becenevet viselő hamisító örvendhet. A Budapestről származó kozmopolita férfi élete izgalmakban bővelkedett, mivel a törvényt számos ponton megszegte, s emiatt országról országra volt kénytelen menekülni. Párizsi képzőmívészeti tanulmányai alatt személyes ismeretségbe került a kor nagyjaival, Picassóval, Matisse-szal, Gertrude Steinnel, Peggy Guggenheimmel, Paul Valeryvel és James Joyce-szal is.

A legenda szerint olyan mesterien ízte a képhamisítást, hogy egyszer maga Picasso szignálta Elmyr képét egy képkereskedőnél, abban a tudatban, hogy egy saját, korai szignó nélküli korszakából eredő képpel találkozott.

Elmyr mintegy 100 millió dollár értékí életmíve ma is különböző neves gyíjteményekben rejtőzik. Kiterjedt míkereskedői hálózatának köszönhetően az amerikai gyíjtők és múzeumok számára mintegy 1000 képet sikerült értékesítenie. Becslések szerint továbbá az általa készített képek a modern múzeumok két százalékát alkotják, de a posztimpresszionista képek esetében még riasztóbb a helyzet: feltehetően ezen képek negyede vagy akár a fele a magyar származású mester munkái.

Asszír helyesírási hiba
Nem újdonság, hogy napjainkban is olvasni a nemzetközi sajtóban olyan, a rendőrség által letartóztatott személyekről, akik nagyüzemi módon otthonukban, garázsukban vagy konyhájukban gyártották a hamisítványokat. &Iacutegy volt ez a tavaly novemberben lebukott családi bandával is, amikor is egy aggastyán apát, anyát és középkorú fiukat kapták rajta, hogy otthonukban, sorozatban gyártják az értékesnek tínő hamisítványokat. A reenhalgh-míhely csúcsmunkája egy alabástromtorzó volt, az Amarna hercegnő, amelyet korábban a British Múzeum eredetinek talált, és az egyik legnevesebb aukciósháznál, a Christie’snél 500 ezer fontért kelt el. A míhely azzal bukott le, hogy egy olyan asszír relikviát kínáltak megvételre, amelyen helyesírási hibát vétettek. A család legfiatalabb tagját 4 és fél év börtönre ítélte a bíróság, az anyát 12 hónap felfüggesztett szabadságvesztésre.De szintén tavaly november közepén egy svéd múzeum leplezett le egy Andy Warholnak tulajdonított képet. És mint ahogy már volt róla szó, manapság már Dalít vásárolni is szerencsejátéknak számít. 2006-ban egy müncheni Dalí-szakértőt ítélt el a bíróság, miután kiderült, a férfi Csehországban több mint száz grafikát és akvarellt értékesített hamis eredetiséget igazoló okmánnyal.

Mrugalla végül önmaga lett
Bár Mrugalla már jó ideje önkéntes számízetésbe vonult az Északi-tengerhez, ahol festőiskolát nyitott, s saját hangját megtalálva Picassóhoz hasonló termékenységgel önti magából a jobbnál jobb képeket, tudománya nem vész el, éppen olyan ütemben adhatja tovább mind alkotói, mind pedig „restaurátori” tapasztalatait, mint ahogy a müncheni nagy leleplezéseket véghezvivő laboratórium szakemberei újabbnál újabb módszereket fejlesztenek ki a hamisítók elcsípésére. §

  • Egy dologban szinte biztosak lehetünk: az olyannyira közkedvelt Dalí-képek között nem valószíní, hogy Mrugalla keze mívével összeakadhatnánk, mivel a hamisító mester nem kedvelte a spanyol szürrealistát: „Lepaktált Francóval és elárulta a mívészetet." – mondja róla.