Tudósközelben: Miklósi &Aacutedám etológus, az MTA doktora

A „csináld utánam!” játékot kisbabával és csimpánzzal is el lehet játszani. A majom szintén képes ezt megtanulni, de csak hosszas tréning után. A kutya pedig „feltalálja” magát – elvégre nagyon eltérő a testfelépítése –, és funkcionális megfeleltetéssel reagál: például a labdát a szájával igyekszik úgy mozgatni, ahogy a gazdája a kezével.IPM: Hogyan kezdődött a tudományos „kutyázás", mi volt a jelentősége a korábbi etológiai kutatásokhoz képest?

M. &Aacute.: Voltaképpen azt kutattuk, amit jó megfigyelők már leírtak, elbeszéltek, de hiányzott hozzá a kísérleti munka, tehát a kérdés, a kontrollált körülmények közt végzett kísérlet és megfigyelés. Korábban csak laboratóriumi kutyákon végeztek teszteket, a pavlovi hagyományt követve – hasonlóan a laboregérrel, patkánnyal, hallal folytatott kísérletekhez –, de ez inkább viselkedésbiológia volt, mint etológia. Mi viszont családban nevelkedett állatokkal kísérleteztünk, és nem csak laborszerû helyiségekben, hanem kutyaiskolában, lakásban, szabadban is. Bebizonyítottuk, hogy módszerünk mûködik és eredményes. Eleinte ez furcsa volt a bírálóknak, aztán teljesen elfogadottá vált.

IPM: Milyen előnyökkel jár az, hogy kutatásaik tárgya a kutya viselkedése?

M. &Aacute.: A kísérleti alanyok hétköznapisága nagyon hatékonnyá teszi munkánkat, mert míg a gorillakutató hetekig fáradozik, addig mi perceken belül elkezdhetjük a kutyák megfigyelését. Ebben persze benne van a közép-európai találékonyság is: ha nincs pénz afrikai terepmunkára, vagy etikailag aggályos – és sokba is kerül – az emberszabásúak fogságban tartása, meg kell találni a kiutat. Ráadásul az ebek populációja igen nagy létszámú, szemben az őserdei állatokkal. Ha rábukkanunk egy érdekes megfigyelésre, akkor – az utóbbi állatok esetén – nem biztos, hogy az egy másik populációval is megismételhető. &Aacutem ha publikálunk egy „kutyás” eredményt, avagy mi vagyunk kíváncsiak egy külföldi kísérletre, hamar megismételhető a vizsgálat, és a populációval sincs gond.

IPM: Foglalkoztak a kutyák és a farkasok eltérő viselkedésével is…

M. &Aacute.: Kíváncsiak voltunk, miért van olyan jelentős különbség az emberhez szoktatott farkasok és a kutyák emberre fordított figyelme, feladatmegoldó képessége között. Feltételeztük, hogy a farkasokról szóló bőséges szakirodalomban majd lelünk ehhez támpontokat. &Aacutem nem voltak nekünk megfelelő kutatási eredmények, csak történetek és terepen végzett megfigyelések. Ezért Horkai Zoltán segítségével megszerveztük a szelíd farkaskölykök és a kutyák közti kísérleti összehasonlítás körülményeit. Kiderült többek között, hogy a farkas is képes reagálni az ember gesztusaira: amikor az rámutat az elrejtett táplálékra, a farkas megtalálja, de sokkal-sokkal nehezebben, mint a kutya. Amikor pedig az egyszerû – korábban már végrehajtott – feladat megoldása akadályba ütközik, a kutya mindjárt az ember arcát fürkészi, további utasítást vagy segítséget várva. A farkas viszont nem tesz így, hiába szoktatták az emberhez. E mögött az aprónak tûnő különbség mögött ott van a kutyák háziasításának egész „történelme”, mert ez a négylábú faj – azáltal, hogy készséggel figyeli gazdája arcát – képessé vált összetett kommunikációt folytatni az emberrel. A farkas viszont, bármennyire is emberhez szoktatják, nem tud átugrani a fajok közti érintkezés szakadékán.

IPM: Miként modellezheti a kutya korai emberősünk fejlődését?

M. &Aacute.: Csányi Vilmos professzor fogalmazta meg az ötletet, hogy az emberi evolúció, a viselkedés változása – aminek során csimpánzszerû ősünkből lassacskán modern ember lett – modellezhető lenne állatkísérlettel. Mivel a csimpánz nem jöhetett szóba, ezért szemeltük ki a kutyát. Persze nyilvánvaló, hogy alkatilag (morfológiailag) egészen más élőlényről van szó, de mi nem is erre koncentráltunk, hanem a viselkedésbeli hasonlóságokra, ami nem a véletlen mûve. A farkasszerû ősből az ember közremûködésével 15 ezer esztendő alatt olyan állat alakult ki, amely sok szempontból emberszerûen viselkedik. A kutyát ugyan emberek nevelik föl, de már eleve alapvető érdeklődést mutat az emberek iránt, és képes együttmûködni velük, szociális és kommunikációs kapcsolatot létesítve. Ezzel modellezhetjük a csimpánzt követő előemberfajok csoportos együttmûködését és kommunikációját – annak még a beszéd kialakulása előtti korszakában. &Iacutegy lehet a kutya a nyelv előtti, korai emberi evolúció modellje. Kísérleteink szerint az egy-másfél éves gyerekhez hasonlíthatók a kutya képességei.

IPM: Emberi alany is kell a kísérletekhez?

M. &Aacute.: A teszteket el tudjuk végezni úgy, hogy egyik nap a kutya „szerepel”, másik napon a kisgyerek, ugyanolyan kísérleti körülmények között. Csimpánz-ember viszonyban nem végezhető ennyire azonos kísérlet. Kutya esetén viszont egyező a helyszín és az egyéb feltételek, tehát ha ugyanazt teljesíti, amit a gyermek, akkor jó esélyünk van rá, hogy ugyanaz a képesség áll a teljesítmény mögött, habár az elmebeli folyamatok nem feltétlenül azonosak. A kisgyermekekkel végzett kísérleteket egyébként Topál József és Gergely György, az MTA Pszichológiai Intézetének tudományos munkatársai segítettek megfelelő perspektívába helyezni. Hozzájuk hasonlóan engem is a kutyák viselkedésének kognitív aspektusai érdekelnek: hogyan modellezi környezetét a kutya, hogyan gondolkodik róla. És ha a viselkedésén látszik, hogy „érti” a helyzetet, akkor vajon ehhez milyen elmebeli folyamatokat kell feltételeznünk.

IPM: Mi az, ami még foglalkoztatja önt és kutatói csoportját?

M. &Aacute.: Több mint tíz éve igyekszünk bizonyítékokat gyûjteni a kutyák mentális képességeit illetően. Az összehasonlítás alapját a farkas és a kutya vizsgálata képezi, valamint az egyes kutyafajták közti eltérések, és mindehhez a gyermeki viselkedés szolgál távoli összehasonlítási alapként. Az utóbbi években került előtérbe a kutyák szociális tanulásának vizsgálata, azaz, hogy vajon képesek-e – és ha igen, milyen mértékben – az ember megfigyelése révén információhoz jutni. Ez a felismerés különösen fontos, hiszen az egy csoportban élő egyedek esetében szinte természetes, hogy az állatok – és főként az ember – a másiktól tanul. Ennek révén képes új ismeretek elsajátítására, ahelyett, hogy a „maga kárán” jönne rá mindenre. Vizsgálataink egyértelmûen igazolták, hogy a kutyák figyelmes tanulók, és új problémák megoldásához fel tudják használni az embertől ellesett információt. Sőt, korlátozott mértékben bár, de a kutya képes imitációs (utánzáson alapuló) tanulásra is, és könnyen megtanítható egy olyan játékra, amelyben az ember egyes mozgáselemeit kell utánoznia. Talán éppen ez a képesség segíti a kutyát abban, hogy viselkedését könnyen szinkronba hozza az emberével. Ennek kísérletes bizonyítása azonban nem könnyû, pedig fontos előrelépést jelentene a kutya – és egyben a korai ember – evolúciójának megértésében. Fontos eredmény lenne, ha ezen a területen is találnánk kutya-ember párhuzamokat. Gácsi Mártával és Topál Józseffel közösen bizonyítottuk, hogy a kutyákra is jellemző a kötődési viselkedés, amely, úgy tûnik, hogy az emberhez fûződő szoros szociális kapcsolat alapja. A kutyák egész életükön át kötődnek a gazdához, és más családtagokhoz – sőt, akár ismerősökhöz is –, és idősebb korukban szintén könnyen szereznek új emberbarátokat. Ilyen jellegû kötődésre, megint csak egyetlen más példát ismerünk az állatvilágban, és ez az ember.

IPM: Miként kapnak szerepet az etológiában a robotok?

M. &Aacute.: &Uacutej lehetőséget jelent a kognitív kutatásban a robotika. Ha sikerül olyan robotot építeni, amelyet a kutya elfogad a fajtársának, akkor ez azt jelenti, hogy jól ismerjük és alkalmazzuk a „kutyaszerû” viselkedést, tehát – a tudomány szabályai szerint – jó a modellünk. Ha ez nem jön össze, akkor vagy a robot sikerült vacakul, vagy a modellünk fogyatékos. Persze ehhez a robotika, az informatika jelentős fejlődésére van szükség, ám ma úgy tûnik, már négy-öt éven belül izgalmas eredmények várhatók e téren is. Később pedig esetleg olyan robot is készíthető, amelyet a kutya elfogad emberként.Részt veszünk egy nagyszabású európai uniós projektben – nyolc egyetem és két cég társaságában (ezek angol, svéd, portugál intézmények) –, ahol mi képviseljük a magyar robotikai kutatást. A projektnek olyan praktikus célja is van, amely szintén a (közel)jövőben válik fontossá. Ugyanis míg a japánok kedvelik a kisebb-nagyobb robotszerû gépeket, addig az európaiak jellemzően viszolyognak tőlük. Márpedig a mai elképzelések szerint hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a robotok megjelennek hétköznapjainkban is. Az elfogadható, sőt kedvesnek tûnő robotok koncepciójához pedig ez a kutatás is felhasználható lesz.Mi a kutya-ember kapcsolatból a programozható képességekre vagyunk kíváncsiak, és mivel ez tudományágak közti kutatási téma, máris rengeteget tanultunk belőle, ígéretes négy év áll előttünk. A nagy projekthez kapcsolódó hazai munka szintén több tudományágnak ad feladatot, természetesen a magyar robotikának is.

IPM: Minden gazdi hosszan tud mesélni érdekes történeteket a kedvencéről, vajon ezek segítenek a kutatóknak?

M. &Aacute.: Valóban, minden kutyatartó sokat tud mesélni négylábú társának viselkedéséről és okosságáról. &Aacutem ezek az egyedi esetek – bármilyen kedvesen és meggyőzően is hangzanak –, nem pótolják az alapkutatást, és annak bizonyítását, hogy nem csupán egyedi esetről van szó. Gyakran a média is jellemző tényként kezel egyedi sztorikat, például a messziről hazataláló kutyák (és macskák) megható történeteit. Pedig egyetlen efféle esetre tízezernyi olyan jut, amikor a négylábú többé nem talál haza. Számunkra döntő, miként tudjuk kísérletben reprodukálni a tipikusnak tûnő viselkedést, eseményt. És olykor valóban meglepő kutyaképességeket sikerül tudományos módszerességgel igazolni. Ilyen például a korábban említett utánzási képesség, amelyre Topál Józseffel közösen találtunk bizonyítási módszert. A „csináld utánam!” játékot kisbabával és csimpánzzal is el lehet játszani. A majom szintén képes ezt megtanulni, de csak hosszas tréning után. A kutya pedig „feltalálja” magát – elvégre nagyon eltérő a testfelépítése –, és funkcionális megfeleltetéssel reagál: például a labdát a szájával igyekszik úgy mozgatni, ahogy a gazdája a kezével. Persze tréningre szintén szüksége van a kutyának, és próbálkozásai során téveszt is.Magyarországon két kutyával vizsgáltuk az utánzási képességet, kísérleteinket megismételték Bécsben és Angliában is, utóbbi esetben már tíz kutyával. Éppen most fogok odautazni, hogy személyesen lássam, mit sikerült elérniük. A kísérlet érdekessége, hogy csakugyan egyedi történet nyomán láttunk neki a kutatásnak, sikerrel is jártunk, és a kutyatartók többsége sem tudott erről a tulajdonságról.

IPM: Tehát néha akár jól is jöhet egy sztori?

M. &Aacute.: Az általunk felvázolt evolúciós hipotézisből, amely a kutyák esetében megnövekedett szocialitást, szinkronizációs és komplex mentális konstrukciós képességet tételez fel,  részben következik egyfajta utánzási képesség megléte. Még kutyatörténet sem kell hozzá feltétlenül. A sztorik tehát olykor ötletadók, és olykor félrevezetőek. &Iacutertam is egy sztorimentes könyvet a kutyákról, mert „fellázadtam” a sok érdekes, megható – és általános érvényûként terjesztett – történet ellen. Ebből karcsú kötet lett, mert nem jópofa históriák vannak benne, hanem szikár tudomány.Jack London híres könyve, Az éneklő kutya olykor még ma is felcsigázza a média képzeletét. Nemrég a BBC-n produkáltattak egy „éneklő” jószágot, amely inkább komikusan vonyított, semmint dalolt. Az ilyesmi szerintem inkább árt, mint használ a kutyaetológiának, ám ha a kutya vokális kommunikációját, evolúciós hátterét, utánzási és egyéb képességeit sikerül kísérletbe foglalni, akkor juthatunk valamire. §

  • Miklósi &Aacutedám biológus, etológus
    1962-ben született Budapesten. 1986 óta dolgozik az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Etológia Tanszékén, 2006 óta tanszékvezető. Különböző angol és nemzetközi ösztöndíjakkal összesen 3 évet töltött Angliában, a Sussex Egyetemen. Tagja a Magyar Biológiai és a Magyar Etológiai Társaságnak, valamint az angol Study of Animal Behaviour társaságnak; több nemzetközi tudományos folyóirat társszerkesztője.