A növények látszólag védtelen áldozatai a legkülönbözőbb növényevő állatoknak. Valójában jó részük valóságos vegyi fegyverkezést folytat, saját testében különböző hatású mérgeket halmoz fel, hogy ezzel az állatokat magától távol tartsa. A mérgező növényeket az ember ősidők óta ismeri és használja nemes vagy nemtelen célokra. Most erről a kultúrtörténeti vonatkozásokban is bővelkedő témáról igyekszünk áttekintést adni.Mi, emberek – antropomorf szemléletmódunkból adódóan – elsősorban saját magunk, esetleg a haszonállataink számára mérgező hatású növényeket nevezzük „mérgező növények”-nek. Pedig a fogalom önmagában nehezen értelmezhető: ami az embernek súlyos méreg, azt mindenféle károsodás nélkül fogyaszthatják egyes állatok. Az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens) tartaléktápanyagokat raktározó gumójának elfogyasztása például az embernél emésztési zavarokat és bélgyulladást okoz, az egykor félvadon tartott makkoltatott mangalicakondáknak és a vaddisznóknak viszont kedvelt elesége (ezért nevezték egykor kanrépának is).
Tiszafa: maga a méreg
Az, hogy egy növényfaj adott élőlényre nézve mennyire mérgező, számos tényezőtől függ. A növények méreganyag-tartalma függ például a talaj- és időjárási viszonyoktól, valamint a növény fejlettségi állapotától is. Az egyes fajok toxikussága az elterjedési terület különböző részein is eltérő lehet. A növények egy része csak friss állapotban mérgező, a boglárkafélék például szárítva elveszítik illékony hatóanyag-tartalmuk jó részét, a szénában már nem jelentenek veszélyt a jószágra. Emellett a növények különböző szerveiben is eltérő lehet a méregtartalom. Például az ehető szárgumójáért világszerte termesztett burgonya termései az ember számára mérgezőek. Ugyanakkor a tiszafa (Taxus baccata) minden részben erősen mérgező, kivéve piros, édes magköpenyeit. Egyébként utóbbi faj mérgező hatóanyagának (a taxinnak) a nevéből származik a mérgező anyagok megjelölésére használt toxin szó és ennek számos alakja (toxikus, toxicitás).
A mérgező növények jó részének hatóanyagai megfelelő adagolásban jótékony hatásúak is lehetnek, a nadragulya vagy szépasszonyfüve (Atropa belladonna) atropinjét például megfelelő adagolásban a modern orvostudomány is alkalmazza, mint pupillatágítót. Ez a növény egyébként magyar és tudományos nevét itáliai szépasszonyokról kapta (bella = szép, donna = asszony), akik szemükbe csepegtetett főzetével idézték elő szembogaruk megnagyobbodását. (Ezt a veszélyes eljárást senkinek sem javasoljuk!). Más – kétségkívül igen rosszmájú – vélemények szerint a nevezett szépasszonyok a nadragulyával megunt férjeiket is átsegítették a túlvilágra… (A növény effajta használatára sem biztatunk senkit!)
A mérgező növényekkel tehát nemcsak gyógyítani, hanem ártani is lehet. Az ókori görögök sajátos kivégzési módja volt a bürökpohár. Ennek tartalma lehetett a foltos bürök (Conium maculatum) főzete is, de Csapó József 1775-ben megjelent Új füves és virágos magyar kert címí könyvében a következőket vetette papírra: „vizi mérges bürök” (Cicuta) „A’ régi Görögök Athenás Várossában, a’ kit halálra itétek evvel a fünek a meg-ételével ölték meg. Ama’ nagy bölcs Pogányt Socratest és Demosthenest ezen fü levének meg-itatásával azon Városbéliek meg-ölték.” A gyilkos csomorika (Cicuta virosa) egyike leghírhedtebb növényeinknek. Ennek a vizenyős területeken élő, mára megfogyatkozott és emiatt védelemben részesülő növénynek a hosszmetszetben fiókokra osztott karógyökerét régen nemegyszer tévesztették össze ehető rokonaival: pasztinákkal, petrezselyemmel, sárgarépával. Kubinyi Ágoston Mérges növények címí, 1942-ben megjelent könyvében azt írta róla: „Minden hazai mérges növények közt ennek a’ gyökere tartatik legmérgesebbnek … … némely tartományokban kiirtása keményen parancsoltatik.”
Kender áztatta halászlé
A népi növényismeretben fontos szerep jutott a mérgező növényeknek, a magyar nyelvben a növénynevek jelzői (különösen a farkas előtag) általában mérgező hatásra utalnak (például farkasalma, farkasbogyó, sátántinórú). A mérgező növények némelyikét a magyar nép is használta különböző célokra. A lápréteken és havasaljai réteken előforduló súlyosan mérgező fehér zászpa (Veratrum album) főzetét tetí- és csótányirtásra használták, Erdélyben a rühös juhok bőrét is kenték vele. Háromszéken pedig gabonával összefőzve rágcsálókat mérgeztek vele. Az árnyas erdőkben előforduló, halvány zöldessárga virágú farkasölő sisakvirág (Aconitum vulparia) használatának emlékét magyar és tudományos neve is őrzi. Elnevezései arra utalnak, hogy egykor farkasok és rókák irtására használták (vulpes = róka). Újabb vizsgálatok szerint gyökerének hatóanyagai gátolják a baktériumok és az üszöggombák növekedését is.
Bizonyos mérgező és bódító hatású növényeket a magyar nép más kultúrákhoz (például új-kaledóniai őslakosok, amerikai indiánokhoz hasonlóan) halfogás céljára is használt. A mérgező halászat során a felhasznált növényi részeket általában összetörték – hogy a víz a hatóanyagaikat jobban kioldhassa –, majd általában mérget tartalmazó részeit álló vagy legfeljebb lassú folyású vízbe helyezték. (Kisebb patakok vizét általában előtte felduzzasztották.) A megmérgezett halak elpusztulnak, vagy annyira elbódulnak, hogy szabad kézzel könnyíszerrel megfoghatók. Az eljárás legelterjedtebb formája a kenderáztatáshoz kapcsolódott. A míszálak térhódítása előtti időkben általánosan termesztett rostkendert (Cannabis sativa) betakarítás után általában kis mesterséges tavakban áztatták. Mint a kenderáztató tavakban megjelenő elbódult halak mutatják, nemcsak az Indiából származó változata (var. indica) tartalmaz a soksejtí mirigyeik által termelt gyantáiban, manapság tiltott narkotikumnak számító tetrahidrocannabinolt. A kender feldolgozásának „mellékterméke” tehát halászlé vagy sült hal volt… Az alföldi pákászok azonban nemcsak a termesztett kendert, hanem a vadon előforduló változatot is használták erre a célra. Miként más növényeket is. Gunda Béla kutatásai kiderítették, hogy országszerte használták erre a célra a kutyatejeket (Euphorbia) és a csattanó maszlagot (Datura stramonium). Az ökörfarkkórók (Verbascum) különböző fajainak használatát az Alföldről, az Ormánságból, az Ipoly vidékéről és Erdélyből jegyezték fel. Erdélyben a foltos bürök (Conium maculatum), a nadragulya (Atropa belladonna) és a beléndek (Hyosciamus niger) használatáról van tudomásunk, utóbbi fajt az Alföldön is alkalmazták.
Tigrisölő sisakvirág
Különböző népek Dél-Amerikában, Ázsiában és Afrikában vadászathoz (nyílméreg készítéséhez) is használtak különböző növényeket. A legismertebb közülük a dél-amerikai indiánok „kuráré”-ja. 1596-ban megjelent könyvében először Sir Walter Raleigh tudósított ennek használatáról Guyanából. Alexander von Humboldt német természettudós az Orinoco mentén az 1800-as évek elején figyelte meg készítését és használatát. Főként a Strychnos neví liánokból állították elő (a sztrichnin neví mérget is e fajok szolgáltatják). A kuráré a légzőizmok megbénítása révén fulladásos halált okoz.
Nyugat-Afrikában (Togo és Kamerun területén) a Strophanthus hispidus neví növényt használták nyílméregként, amely a szívre ható glikozidokat tartalmaz. Afrika más területein a hasonló hatásmechanizmusú vegyületeket tartalmazó leanderfajokat, valamint a meténgfélék családjának tagjait alkalmazták hasonlóan. Délkelet-Ázsia dzsungeleiben Antiaris, Strychnos és Strophanthus nemzetségekbe tartozó növényeket használtak nyílméregként. Az Antiaris toxicaria neví fa magvait Jáva szigetén elterjedten használták: szétdörzsölt magjainak levét vitték a nyílhegyre. Hatóanyaga a központi idegrendszerre hat: igen gyorsan bénulást, majd szívmegállást okoz.
Ázsia mérsékeltövi területein néhol a sisakvirággal (Aconitum) mérgezett nyíllal vadásznak például a kirgizek az Issyk Kul-tó környékén vadkecskére; a Hokkaido, Szahalin és Kuril-szigeteken élő ainu nép medvére. A kínaiak és a lepcha nép is használja a sisakvirágokat nyílméregnek. Európában növények nyílméregként való alkalmazásáról nincs tudomásunk a jelenből vagy a közelmúltból, bár a görög mitológiában Achillesnek Paris nyilától bekövetkező halála vagy a skandináv mitológiában Balder halála mintha erre engedne következtetni.A növények vegyi fegyverkezése további érdekes példákkal is szolgál.
A mételyfüvek (Marsilea) inkább négylevelí lóherére, mintsem páfrányra emlékeztető, vízben élő harasztnemzetség. Spóráik barnás, bab alakú képletekben fejlődnek a levelek hónaljában. E sporokarpiumok keményítőt és nyálkát tartalmaznak, ezért az ausztrál őslakosok rendszeresen gyíjtik és fogyasztják őket és „nardoo”-nak nevezik. A begyíjtött sporokarpiumokat kövek között megőrlik, a barna burkot eltávolítják, a makrospórákat tartalmazó keményítős és nyálkás tartalmat vízzel átmossák, és az így kapott kásaszerí pépet nyersen fogyasztják vagy vékony lepényt sütnek belőle. A „nardoo” birkákra, lovakra és marhákra nézve mérgező lehet. Fogyasztása esetleg megmentheti az éhező ember életét, de nem megfelelő elkészítése halált is okozhat. A Marsilea sporokarpiumai ugyanis egy tiamináz neví enzimet tartalmaznak, amely bontja az emberi szervezet számára létfontosságú B-vitamint (a tiamint) és így annak hiánybetegségét (a beriberit) okozza.
Szintén Ausztráliában figyeltek fel a földben termő here (Trifolium subterraneum) különleges hatására. Ezt az Eurázsiából származó, szárazságtírő pillangósvirágú növényt a hatalmas ausztrál birkanyájak kedvéért telepítették be az ötödik kontinensre. A juhok nagyon szívesen fogyasztják, de megfigyelték, hogy egyes jerkék meddővé váltak tőle. A here ugyanis egy női nemi hormonhoz, az ösztrogénhez igen hasonló szerkezetí és hatású, úgynevezett fitoösztrogént termel, mely időlegesen fogamzásképtelenné teszi a juhokat. §
- A növények fontosabb mérgező anyagai:
• Alkaloidok: Nitrogéntartalmú, nagyon mérgező bázisok, melyek sokszor szerves savakhoz kapcsolódnak. Legtöbbjük az idegrendszerre ható igen erős méreg. Ilyen a bürök koniinje, a zászpa protoveratrinje, a nadragulya hioszciaminja és atropinja, a sisakvirágok akonitinje és a kikerics kolchicinje. Utóbbi gátolja a sejtosztódás során a magorsófonalak kialakulását, ezért gyakran alkalmazzák a biológiai kutatásokban többszörös kromoszómaszerelvénnyel rendelkező sejtek előállítására.
• Cseranyagok: bőrcserzéshez is használt fenolszármazékok. Nagy mennyiségben találhatók például a tölgyek kérgében. A gyógyászat a bőrre és a nyálkahártyára kifejtett összehúzó hatásuk miatt alkalmazza őket.Illóolajok: általában kellemes illatú, folyékony, illékony vegyületek. Ide tartozik a keresztesvirágúak mustárolaja, a hagymák allilolaja.• Szerves savak: szénhidrátok bomlástermékei, mint a sóskasav, az almasav, ecetsav, hangyasav.
• Glikozidok: kémiai szerkezetüket és hatásukat tekintve is különböző vegyületek, melyeknek közös jellemzője, hogy cukrokhoz kapcsolódnak.
• Szaponinok: főzéskor habzó, csípős ízí anyagok, melyek elősegítik más anyagok felszívódását a bélnyálkahártyába. Ide tartozik a szappanfí hatóanyaga és a konkoly gitagin neví igen erős mérge.
