Egy évtizeden át büntetlenül támadta meg áldozatait egy kéjgyilkos Szolnok megyében. Az ötvenes évek végén és a hatvanas években véghezvitt vérengzését megkönnyítette, hogy több esetben nyomozás sem indult, mert úgy vélte a holttesteket megtaláló rendőrség: a nők baleset, netán öngyilkosság áldozatai lettek. Ez idő alatt Kirják János kétszeresen is halálra ítélt, tiszaföldvári férfi – aki végül jogerősen életfogytig tartó szabadságvesztés büntetést kapott –, a szegedi Csillag börtönben élte életét. Kéjgyilkosság miatt zárták el, tíz évig csak ő tudta biztosan: teljesen ártatlanul lett fegyházlakó.„…Kirják Jánost a bíróság bínösnek mondja ki, és összbüntetésképpen halálra ítéli.”Ezek a szavak 1957. október 26-án, szombaton, a déli órákban hangzottak el a Szolnok Megyei Bíróság épületében. A zsúfolásig megtelt tárgyalóteremben mindenki feszülten figyelte az indoklást, pedig akkorra már nem csupán ebben a megyében, hanem az egész országban alaposan megvitatták a bínügyi hírekre fogékony emberek a brutális szexuális gyilkosság szinte minden mozzanatát. Az újságok ugyanis nem fukarkodtak a részletekkel.
Szerelmi gyilkosság?
Már az év július 25-én, három nappal egy fiatal lány meggyilkolását követően, dörgedelmes cikk jelent meg a Tiszavidék címí megyei napilapban. Nem csupán a tényt rögzítették, miszerint Szegedi Margit, a martfíi Tisza Cipőgyár fiatal dolgozójának holttestét egy vízelvezető árokban találták meg. Az újságíró arról sem feledkezett meg, hogy kifejtse: „Reméljük, hogy az emberi bestia – az elvetemült gyilkos – méltóan meglakol tettéért, s hatóságainknak sikerül összeszedni a társadalom söpredékét, akiket javarészt az ellenforradalmárok szabadítottak rá októberben újból a lakosságra”.Egy hónappal később már szóba sem került a politika, inkább egy szerelmi dráma körvonalai rajzolódtak ki. A lakosság is megnyugodhatott, ugyanis közzétették: nem csupán a baltával meggyilkolt leány személye ismert, hanem a gyilkos kezén is csattant a bilincs. Ő nem más, mint Kirják János tiszaföldvári lakos, aki szintén a cipőgyárban dolgozott, és beleszeretett szép munkatársába.
„Szerelmét azonban nem viszonozta Szegedi Margit, mivel mást szeretett, akivel már a házasságkötésről is beszélgettek. Kirják tudott erről, s ezért úgy döntött, vagy felesége lesz a lány, vagy megöli. Aljas tettét július 22-én hajtotta végre. Este 10 óra előtt elment a gyár környékére, ott megvárta a mit sem sejtő nőt, és hazakísérés ürügye alatt egy aránylag járatlan úton indult haza vele. Útközben megkérdezte Szegedi Margittól, hogy akar-e a felesége lenni. A leány természetesen azt felelte, hogy nem, mert ő máshoz akar feleségül menni. Kirják ekkor előkapta az előre elkészített baltát, s azzal életveszélyesen fejbe sújtotta Szegedi Margitot. Ezután a lányt bevonszolta az út melletti kukoricásba és állatias módon megbecstelenítette a vérében hörgő áldozatot. Szadista cselekedete után – hogy tettét fel ne fedezzék – a leányt bevonszolta a kukoricásból a mellette levő árokba, s addig nyomkodta vízbe, míg teljesen el nem lepte, így az eszméletén kívül lévő nő megfulladt. Utána Kirják, mint aki jól végezte dolgát, kerékpárra ült, hazament, s másnap rendesen munkába állt.” – jelent meg az ügyészség 1957. augusztus 31-én, újságban közzétett közleményében.
A történet igencsak kerekre sikeredett, a vádlott tettét előbb bevallva, majd vallomását visszavonva, annyira zavartan viselkedett, hogy az ítélet kihirdetése után csak kevesekben merült fel a kétely – talán mégsem Kirják a bínös.
A Legfelsőbb Bíróság másodfokon ítélkező tanácsának tagjai viszont úgy vélték: a gyilkosság körülményeit nem tisztázta elég alaposan a Szolnok Megyei Bíróság, ezért újratárgyalásra visszautalták az ügyet elsőfokra. Szolnokon megint az a döntés született: csak és kizárólag Kirják lehet a tettes, s 1958 júniusában újra kimondatott a halálos ítélet, amit újabb fellebbezés követett. Az ügyre a Legfelsőbb Bíróság tett pontot – a vádlott beismerő vallomása alapján életfogytiglani börtönre ítélték Kirják Jánost. Miközben akadt olyan tanú – az egyetlen, aki láthatta az elkövetőt: a bíncselekmény helyszíne mellett elhaladó vasúti motorvonat vezetője –, aki a szembesítés során nem ismerte fel Kirjákban a tettest, s még évek múlva is azt mesélte: nem a gyilkost ítélték el.
Időközben még négy áldozat
Tizenegy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szerencsétlen férfi ártatlansága bebizonyosodjék. Tizenegy hosszú évnek, ami alatt még öt brutális támadás zajlott le nők ellen Szolnok megyében, s az áldozatok közül csupán kettővel nem tudott végezni a tettes. A szegedi Csillag börtönben raboskodó férfi ez idő alatt többször is perújítási kérelemmel fordult a bírósághoz, ám egyszer sem talált meghallgatásra. Kirják ártatlansága, mint valós lehetőség, végül egy öcsödi emberölést követő nyomozás után merült fel. 1967. június 20-án reggel, úgy hét kilométernyire az öcsödi közúti hídtól a Körös partján, egy bokron fennakadt holttestet találtak. A harminc év körüli nő mindkét mellét levágták. Durva bántalmazásra utaló sérüléseket találtak a nyomozók a holttest orránál, szájánál és nyakán is, míg a koponyán egy repedést fedeztek fel. Már a halottszemle idején két helybéli asszony szólt a rendőröknek: a közúti hídon vérfoltokat látott. A helyszínre siető rendőrök a vérszennyeződés közelében hat darab, borsó nagyságú üvegdarabkát is találtak, s megállapították: a híd vaskorlátjára zsírszövet maradványok tapadtak. A boncolás után kiderült: a nőt megfojtották. Az is egyértelmívé vált, hogy a hídkorláton felfedezett maradványok az áldozat testéből származnak. Fény derült az áldozat nevére is: a halottat Szekeres Károlyné, 28 éves, tiszaföldvári lakosként azonosították. A brutális tett nagyon felkavarta a környéken élőket. Szerencsére olyan is akadt közöttük, nem is egy nyomozó, aki korábbi, hasonló esetekre emlékezett vissza.
A Martfí mellett meggyilkolt Szegedi Margit ügyét először nem sorolták ezek közé, hiszen úgy tudták a rendőrök – elfogták a gyilkost. Nyugalmukat a jogerős bírói ítélet is erősítette. Viszont a nyomozókban felrémlett Sipos Ilona neve. Őt 1962. május 4-én Nagyrév községben emelték ki a Tiszából. Mivel már vagy két hónapja volt a vízben, bíncselekményre utaló, értékelhető nyomot nem találtak, a felületes vizsgálatot azzal zárták le: a nő vízbe fulladt.
1963. november 13-án este Homok községben Sz. Istvánné munkásasszonyt – aki, akárcsak Szegedi Margit – a martfíi cipőgyárban dolgozott, egy kalapáccsal leütötték, ruháját elszaggatták, de más támadás nem érte. Az asszony életét meg tudták menteni. Nem vált halálos áldozattá S. Józsefné sem, akit 1964. március 21-én este Tiszaföldváron akarta valaki hátulról kalapáccsal leütni, de az ütés a nyakát érte, s a nő el tudott menekülni. (E két megtámadott esetében azért nem írjuk ki a teljes nevet, mert még élhetnek…) 1965. április 12-én a Tiszában ismét női holttestet találtak. Mivel a vizsgálat az erősen oszlásnak indult tetemen semmi olyan nyomot nem fedezett fel, ami erőszakra utalt volna, a 14 éves tiszaföldvári lányt, Méhész Évát abban a tudatban temették el, hogy öngyilkosságot követett el.
Az üvegszilánkok vallomása
Ilyen előzmények után a nyomozók – elfogadván a korábban lezárt ügyek igazságát, egy kéjgyilkosság és két gyilkossági kísérlet ügyében kezdtek el vizsgálódni. Hamar képbe került egy Kovács Péter neví gépkocsivezető, aki az öcsödi gyilkosság előtt egy nappal feketefuvart végzett a sógorával Tiszaföldváron. Neve nem volt ismeretlen a rendőrök előtt, már Méhes Éva megtalálásakor kihallgatták Kovácsot. Ugyanis akkor indult egy vizsgálat, mert felmerült a gyanú, hogy Méhész Éva és Sipos Ilona vízbefulladása között föllelhető valamilyen összefüggés. Közel negyven embert vontak szoros ellenőrzés alá, s közöttük volt Kovács is. (Csak közbevetőleg: végül úgy vélték a rendőrök, hogy a rendezett családi körülmények között élő férfi nem hozható összefüggésbe Méhész Éva halálával. Mivel tettest nem találtak, a felületes vizsgálat a már említett módon zárult le.)
Visszatérve az öcsödi gyilkossághoz: 1967. június 19-én reggel Kovács nyerges vontatójával a martfíi cipőgyárba ment, ahol fékhiba miatt nekihajtott a kapuban kifeszített láncnak, s az, felcsapódva betörte az autó ablakát. A kocsit június 21-én autójavítóba vitték. Ezt a jármívet vizsgálták át tüzetesen a nyomozók, s a jobboldali ajtó mögött olyan üvegszilánkokat találtak, amelyek megegyeztek az öcsödi gyilkosság áldozatának körme alatt talált üvegszilánkok tulajdonságaival. Kovács ruházatán is hasonló üvegdarabkákat fedeztek fel a rendőrök. Bár Kovács felesége alibit igazolt a férjének, a rendőrök ekkor már nem hagyták kihílni a nyomot, Addig kutattak, amíg olyan tanúkat találtak, akik igazolták, hogy Kovács ismerhette Szekeresnét, mivel a nőt Kovács sógorával együtt látták távozni egy kocsmából a gyilkosság előtti estén.
A sógor aztán mégis kitálalt
Elmondta: Kováccsal és Szekeresnével együtt hármasban indultak szórakozni, majd amikor ő kiszállt a kocsiból, Kovács vállalta, hogy hazafuvarozza Szekeresnét.A rendőrség nem tétovázott: 1967. augusztus 11-én, nyolc héttel a legutolsó gyilkosság után őrizetbe vette Kovácsot. Miközben igyekeztek szóra bírni, a megyei főügyészség nyomozócsoportjának vezetője nagy figyelemmel kísérte a nyomozás minden mozzanatát, és összevetette az öcsödi ügy részleteit a megyéjükben korábban megtörtént, hasonló gyanús ügyekkel. Az ismert tényeket egymás mellé illesztve több összefüggés is feltínt. Valamennyi bíncselekményt este nyolc óra és éjfél között követték el. Mindig vasútvonal mellett, vagy állomás közelében támadtak az áldozatokra: olyan egyedül gyalogló nőre, aki vagy a munkahelyéről, vagy a vasútállomásról igyekezett haza. Négy esetben fulladás okozta az áldozatok halálát, és szintén négyszer fordult elő, hogy a tettes áldozatát részben, vagy teljesen lemeztelenítette, mint ahogy szintén négy támadásnál mért nagy erejí ütést a tettes az áldozat fejére. Az sem mellékes körülmény, hogy a bíncselekmények közül ötöt olyan helyen követtek el, ahol a tettesnek lehetősége volt arra, hogy a testet elrejtse. S ami nagyon fontos:
egyetlen áldozatnak sem tínt el semmilyen értéktárgya, a nyereségvágy, mint ölési ok, fel sem merülhetett.
A kihallgatások során végül Kovács Péter megtört, és beismerő vallomást tett. Persze ez nem ment egyik napról a másikra. 1967. augusztus 11-én gyanúsítottként hallgatták ki, de még azt is tagadta, hogy valaha is látta Szekeresnét, az utolsó áldozatot. Három nappal később viszont elmondta: ő ölte meg Szekeresnét, majd augusztus 28-án beismerte a Sipos Ilona és Méhész Éva ellen elkövetett támadásokat is. Annyira megörült a rendőrség ennek a vallomásnak, hogy a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet. Szerencsére nem így vélekedett az ügyészség, s az általuk végzett nyomozás során a további három bíncselekmény részleteire is fény derült. Kovács ezekről hónapokkal később, 1968 februárjában beszélt.
Egy film idézte elő a filmszakadást
Végre kiderült, mi is vezetett Szegedi Margit megöléséhez. 1957. július 22-én Kovács délelőtti míszakban dolgozott a martfíi Tisza Cipőgyárban, ami egyébként 1957 márciusától 1958 áprilisáig volt a munkahelye. A munka végeztével hazatért Tiszaföldvárra, s mivel gyakran eljárt a község mozijába, ezen az estén is a filmnézés mellett döntött. Egy olyan argentin filmet adtak este 9-től, amelynek egyik jelenetében fiatal, vetkőző nőt rögzített a kamera, míg egy másikban egy férfi erőszakoskodott ezzel a nővel. Ezek a részletek olyan erős hatást váltottak ki Kovácsból, hogy elhagyta a mozitermet, kerékpárra ült, és megszületett benne a terv: valami hasonlót kell elkövetnie. Mivel naponta járt Martfíre, ekkor is arra indult. Úgy 15–20 perces kerékpározás után a martfíi cipőgyárhoz közel eső iskolaépületéhez ért. Az iskola mellett akkor vasúti sínek futottak, és Kovács itt várakozott. Szegedi Margit a délutáni míszak este tízórás zárása után lépett ki a gyárkapun, és gyalog indult haza a Tiszaföldvár felé vezető dílőúton.
Az iskolaépület sarkán várakozó Kovács, aki nem ismerte Szegedi Margitot, de egyre erősebben tüzelte a vágy, hogy erőszakos cselekményt hajtson végre, egy vasdarabot vett fel a földről, majd a mellette elhaladó nőt kerékpárral követni kezdte. Néhány száz méter után érte utol, megelőzte, majd leugrott a kerékpárjáról és a vasrúddal lesújtott áldozata fejére. A nő összeesett, Kovács az út menti kukoricásba vonszolta, fojtogatta Szegedi Margitot, majd letépte a hanyatt fekvő nő ruháit. A holttestet aztán a közeli vizesárokba húzta és visszakerekezett Tiszaföldvárra. Már másnap délelőtt értesült arról, hogy áldozatát megtalálták. Ekkor tudta meg Kovács: egy Szegedi Margit neví nőt ölt meg. A tíz évvel később zajlott nyomozás során, miközben egyre mélyebbre ástak a gyilkosság részleteibe, természetesen felmerült az is, hogy Kovács Péter egyáltalán felelősségre vonható-e, vagy esetében mint elmebeteget,kényszergyógykezelésre kell utalni. A bíróság végül hat orvos szakértőt is meghallgatva arra az álláspontra jutott, hogy Kovács felelősségre vonható. Bár nemi aberráltságot felfedeztek jellemében, s az is kiderült,
többször is fékezhetetlen ölési vágy kerítette hatalmába egy-egy filmben látott erőszakos jelenet láttán.
Ám tetteit céltudatosan tervelte ki, hajtotta végre. Nagyon józan megfontolások vezették akkor is, amikor az áldozatok eltüntetését végezte. A leleplezés veszélyét igyekezett a legminimálisabbra csökkenteni. Az időközben házasságot kötött Kovács egyébként a hétköznapi emberek normális életét élte, házat épített, tervezte családi jövőjét, életében semmi sem utalt arra, hogy bíncselekményeket kövessen el. A tárgyalás egyik legmegdöbbentőbb jelenete éppen az volt, amikor az orvos szakértői vélemények elhangzása után Kovács a doktorok felé fordult és azt kérdezte:
– Mi történt velem? Mondják meg, kérem, mi?
De miért vallott maga ellen Kirják?
Szegedi Margit holttestének megtalálásakor a martfíi cipőgyárban mindenki Kirjákra gyanakodott, ugyanis a közte és Szegedi Margit között fennálló kapcsolatról, vitáikról többen is tudtak. Érezte ezt a férfi is. Így amikor a nyomozók megkérdezték tőle, hol járt a gyilkosság estéjén, Kirják megijedt. Az egyedül élő, elvált férfi úgy gondolta, ha azt mondja, otthon volt, nem hisznek neki. Ezért azt válaszolta: édesanyjánál időzött. Ám – erről mit sem tudva – a mama a nyomozók kérdésre azt a választ adta: ritkán jön el hozzám a fiam, már két hete nem láttam. Hazugságon érték Kirjákot, aki később egyre jobban összezavarodott, és beismerő vallomást tett. Ennek okát persze ma már csak találgatni lehet. Fizikai, netán lelki kényszert alkalmaztak a gyors és látványos sikerre törekvő nyomozók? Esetleg Kirják érezte úgy: ha már meghalt az a nő, akit annyira szeretett, az ő életének sincs túl sok értelme? Arra már köny-nyebb magyarázatot találni, hogy a beismerés visszavonása után Kirják miért vallotta mégis bínösnek magát.
Az akasztófa árnyékában élt, az ügyész, a bíró is azt mondta, ami ilyen esetekben minden tárgyaláson elhangzik: az őszinte, beismerő vallomás enyhítő körülménynek számít.
Kirják egy el nem követett gyilkosság elismerésével az életéért harcolt, és győzött, még ha nagy árat is kellett fizetnie érte. Hogy pontosan mi játszódott le lelkében, már soha nem derülhet ki.
A gyilkos megleste az ártatlant
Olyan sok szálon, annyi szereplőt érintve bonyolódott ez a tíz éven át tartó történet, hogy joggal merülhet fel a kérdés: valamilyen kapcsolat volt-e az ártatlanul elítélt Kirják és Kovács Péter között. Mint kiderült, a két férfi nem ismerte egymást, de találkoztak. Mégpedig akkor, amikor Kirjákot kivezették a dílőútra, hogy rekonstruálják Szegedi Margit meggyilkolásának következményeit. Kovács valahonnan tudomást szerzett erről a rendőrségi akcióról, s nem bírt ellenállni a kíváncsiságának – több, véletlenül odavetődő bámészkodó között figyelte a történteket. Ezt maga mondta el. Arra a bírói kérdésre viszont, hogy mit érzett, amikor megtudta, hogy 1957-ben elkövetett gyilkossága miatt mást ítéltek el, nem válaszolt.Amikor viszont az utolsó szó jogán lehetőséget kapott a beszédre, már közlékenyebb volt. – Az én állapotomra nem tudok mit mondani, erre magyarázatot sem tudok találni – hangzottak szavai. Közölte: nem akar fellebbezni, nem kér kegyelmet. Mivel törvényi előírás volt, hogy halálos ítélet esetében a védelem köteles fellebbezést benyújtani, ez meg is történt. A Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta az I. fokon meghozott döntést, és Kovács Pétert kivégezték.
Kirják János egyébként már korábban szabadult. Ugyanis Kovácsot csak akkor lehetett megvádolni Szegedi Margit meggyilkolásával, ha előtte a Legfelsőbb Bíróság perújrafelvételt rendel el, s ennek eredményeként rehabilitálja a korábban ártatlanul elítéltet. Ez megtörtént. Kirják 1968-ban ismét az akkor már Néplap címet viselő Szolnok megyei újság címlapjára került. A Mégsem ő volt a gyilkos címí írásban idéztek a felmentő ítéletből. Kirják hazaköltözött Tiszaföldvárra, és rokkantnyugdíjazásáig a martfíi cipőgyárban dolgozott. Fia elmondása szerint új családot nem alapított, a börtönben ártatlanul eltöltött évekért pénzbeli kárpótlást soha nem kapott, egyedül élt a nyolcvanas években bekövetkezett haláláig. Ki tudja, milyen gondolatok kavarogtak fejében, amikor kezébe vette a Szolnok megyei Néplap 1968. december 5-i számát, s elolvasta a néhány soros hírt:
„Kivégezték a tiszaföldvári kéjgyilkost. – Amint arról annak idején a sajtó hírt adott, a Fővárosi Bíróság halálra ítélte Kovács Pétert, aki magányos nőket támadott meg, erőszakoskodott velük, majd közülük négyet megölt. A legfelsőbb Bíróság az ítéletet helybenhagyta. Az elítélt kegyelmi kérelmét a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elutasította. Az ítéletet szerdán végrehajtották.” §
