Ahogy ölsz, úgy élsz

A bínözők osztályozásáról született első komolyabb tanulmány a Francia Akadémia Erkölcs- és Politikatudományi Tanszékének az 1838-as Nagyobb városok lakosságának veszélyes osztályairól és arról, miként lehetne jobbá tenni őket címí díjnyertes értekezése. Ezt követte Lombroso harminc évvel később megjelent tanulmánya a különböző bínözőtípusokról. 1913-ban az angol szociológus, dr. Charles Goring azzal a véleménnyel lépett fel, amely szerint „a bínözés kóroktanának egyik lényeges mentális tényezője a szellemi visszamaradottság”, és ezt a gondolatot számos, az 1920-as években született tanulmány alá is támasztotta. 1932-ben a New York állam igazságügyi és pszichiátriai klinikája elkezdte kategorizálni a bínözőket személyiségértékelés alapján: pszichózis megléte vagy hiánya, intellektuális szint, pszichopátia vagy neurotikus jellemvonások megléte és fizikai erőnlét.A hosszú távú projekt kimutatta, hogy a személyiségjegyek segítenek leginkább megállapítani egy személy bínös voltát. A bínelkövető viselkedése nem áll távol a normálistól és a pszichológusok úgy vélték, hogy három viselkedési területről származhat: ez a nyílt agresszivitásra való hajlam, a passzív vagy aláaknázott agresszivitás és a pszichológiai szükséglet. 1973-ban pedig a büntetőjogi igazságszolgáltató rendszer kezdeményezésére meghirdették a bínözők osztályozásának programját. Egy évvel korábban az FBI Akadémia Quanticóban iskolát nyitott és ezzel párhuzamosan létrehozta a Magatartástudományi Osztályt (BSU). Howard Teten és Pat Mullany FBI-ügynök módszereire és tapasztalataira alapozva. &#336k alapozták meg a bínözői profilalkotás módszereit, miszerint a bíntényből, mint egészből kiindulva kell átfogó benyomást kapni az elkövető teljes mentális állapotáról.

David Meierhofer,
az ápolt gyerekgyilkos

1973 júniusában Montana államban, a Bozemanhoz közeli michigani kempingből, a családi sátorból elrabolták a hétéves Susan Jaegert. Teten és Mullany felvázolták a lehetséges elkövető előzetes profilját. Véleményük szerint egy fiatal fehér férfi volt a tettes, aki azon a környéken lakott, és éjszakai sétája során a sátrak között bóklászott. Susan családja nem adta fel a reményt, ők hitték, hogy a kislány él, bár az FBI magatartástudományi osztályának két profilalkotója – Teten és Mullany ügynök – halottnak feltételezte a gyereket.

A helyi FBI-ügynök, Peter Dunbar egy 23 éves vietnami veteránra, David Meierhoferre gyanakodott, akit „ápolt, udvarias, különlegesen intelligens”… emberként jellemezhetnénk. Semmilyen tény nem támasztotta alá, hogy köze lenne a bíntetthez. De amikor 1974 januárjában eltínt egy fiatal nő, aki visszautasította közeledését, a férfi ismét gyanúba keveredett. Meierhofer önként alávetette magát egy poligráfos hazugságvizsgálatnak, és vállalta azt is, hogy beadják neki az igazságszérumot. Mindkét esetben sikeresen végződött a vizsgálat, ügyvédje pedig felszólította a hatóságokat, hogy fejezzék be a férfi zaklatását.A profilalkotók azonban tisztában voltak azzal, hogy ezek a tesztek kizárólag épelméjí emberek esetében míködnek. Pszichopaták képesek elválasztani a bíntettet elkövető tudattalan személyiségüket a tudatos énjüktől. A tudatos énjük elnyomja a bíntettel kapcsolatos minden ismeretüket, így sikerrel járnak a tesztnél.

Teten és Mullany biztosak voltak abban, hogy az elkövető az a típus, aki felhívja áldozatának rokonait, hogy megtudja tettének következményét. &Iacutegy azt tanácsolták Mr. és Mrs. Jaegernek – az eltínt kislány szüleinek –, hogy tartsanak egy hívásrögzítő készüléket a telefon mellett.

Susan eltínésének évfordulóján valóban felhívta Mrs. Jaegert egy férfi és közölte: a kislány még él. Elmondása szerint Susant Európába vitte, hogy jobb életet biztosítson neki, mint amit itt Jaegerék nyújtani tudtak. Mrs. Jaeger így nyilatkozott a telefonálóról: „Nagyon önelégült és gúnyolódó volt. De nem úgy reagáltam, ahogy elvárta volna. &#336szintén képesnek éreztem magamat arra, hogy megbocsássak neki. Hajlamos vagyok könyörületesnek és megértőnek lenni, és ez meghökkentette.” Hogy honnan érkezett a hívás, sajnos nem lehetett lenyomozni. Az FBI egyik hangelemzője szerint a szalagon rögzített hang emlékeztet Meierhofer hangjára, ám nem volt elegendő bizonyíték arra, hogy a bíró elrendelje a házkutatást. Mullany ügynök úgy gondolta, hogy Meierhofert mélyen érintené egy Mrs. Jaegerrel való találkozás, így meg is szervezte Meierhofer ügyvédjénél. A találkozás ideje alatt Meierhofer csendes, higgadt volt, uralkodott érzelmein. Röviddel azután, hogy hazaérkezett Michiganbe, R-beszélgetést igénybe véve felhívta Mrs. Jaegert. – Mr. Travis Salt Lake Cityből – mutatkozott be. A telefonáló közölte, hogy ő volt, aki elrabolta Susant, azonban mielőtt folytathatta volna, Mrs. Jaeger felismerte a hangját és megszólította: – Jó napot, David.Mrs. Jaeger esküvel megerősített nyilatkozata után Dunbar házkutatási parancsot kért és kapott. Az eltínt kislány és a fiatal nő maradványait megtalálták Meierhofer otthonában. A férfi elismerte a két gyilkosságot és egy helyi fiú rejtélyes megölését is. Letartóztatták, de másnap felkötötte magát a rendőrségi cellában.

Harvey Murray Glatman
Félelem, undor, izgalom
Harvey Murray Glatman számára a szex brutalitás és fájdalom nélkül elképzelhetetlen volt. Ifjúkorában a Colorado állambeli Boulderban élt, és már akkor az olyan önkielégítő játékokat ízte, amelyek során például felakasztotta magát a padlásszoba gerendájára, míg csak el nem érte az orgazmust. Szüleit a családorvos azzal nyugtatta, hogy ki fogja nőni, de addig is találjanak ki valamit, amivel lekötik figyelmét. Harvey igen magas, 130-as mért IQ-val rendelkezett, ám a lányok számára nem volt vonzó: csúnya kamasz volt elálló fülekkel és csapott állal. Kedvenc szórakozásai közé tartozott, hogy felkapta egy lány pénztárcáját, elszaladt vele nevetve, majd visszadobta gazdájának. 1945-ben pedig egy játék pisztollyal arra kényszerített egy lányt, hogy vetkőzzön le. A lány sikítozott és elmenekült, Glatmant pedig hamar elkapták. Amikor kiszabadult, kelet felé vette az irányt, azonban New York Cityben ismét elfogták, ugyanis – immár valódi fegyverrel – sorozatos rablásokat követett el. &Oumlt évet kapott és bezárták a Sing Singbe.

1951-ben szabadult, visszatért nyugatra és tévészerelő míhelyt nyitott Los Angelesben. Elkezdett fotózgatni is, néhány éven át látszólag a csendes agglegények életét élte. Testi vágyait kielégítették a divatos szórakoztató újságok, fényképezés közben pedig különös figyelmet szentelt a modelleknek.1957. július 30-án egy tizenkilenc éves lány hívta, tévészerelést kérve. A lány éppen Floridából érkezett vissza, ahol modellkedett. Glatmannak ez kapóra jött, elmesélte, hogy most kapott megbízást egy fotósorozat készítésére a New York-i detektívmagazinnak „egy tipikus megkötözi és beköti a száját képre”. A lány elfogadta az ajánlatot, Glatman pedig két nappal később elment érte és saját lakásába vitte. A lány megengedte neki, hogy kezét hátrakösse és bekösse a száját. Glatman miután készített néhány fotót, levetkőztette és egy pisztolyt szorítva halántékához, megerőszakolta a lányt.Judy nem vesztette el lélekjelenlétét, megadón együtt üldögélt meztelenül a férfival és nézte vele a tévét. A lány ugyan megígérte Glatmannek, hogy ha elengedi, nem tesz feljelentést, Glatman mégis elvitte őt a Los Angelestől 125 mérföldre keletre fekvő Indio-sivatagba. Ott újra lefényképezte alsónemíben, majd egy kötéllel megfojtotta, és testét elégette egy hirtelen ásott sírban. A sírt nem ásta túl mélyre, így nem sokkal később a sivatagi szél lefújta a maradványokról a homokot.

Glatman egy „magányos szívek” klub tagja lett George Williams álnéven. Itt talált rá második áldozatára. 1958. március 8-án azt a szerencsétlent is a sivataghoz vitte, ezúttal 55 mérföldre, a San Diegótól keletre fekvő Anza &Aacutellami Parkba. Itt fegyverrel közösülésre kényszerítette a nőt, megkötözte, lefényképezte, ezután ugyanazzal a darab kötéllel, mint előző áldozatát, megfojtotta. Holttestét egy kaktusz mögött hagyta… emlékbe viszont magával vitte piros alsónemíjét.A harmadik áldozata egy munkásnő volt, aki elunva a keserves pénzkeresetet, a Los Angeles Timesban hirdetve magát, modellként próbált munkát találni. 1958. július 23-án Glatman felment a nő lakására és megerőszakolta. Ezután kivitte a sivatagba, ahol egy egész napot azzal töltött, hogy hol fényképezte, hol megerőszakolta a nőt. Már majdnem elengedte: „ő volt az egyetlen, akit tényleg kedveltem, nem akartam megölni. Ugyanazt a kötelet használtam, ugyanúgy, mint a többieknél” – vallotta később. Glatman felismerte, hogy az apróhirdetések tálcán kínálják fel a lehetséges áldozatokat, így aztán sorra adta fel azokat, amelyekben fiatal nőknek minden előzetes gyakorlat nélkül modellfelkérést kínált.

Los Angeles gyilkossági nyomozóját, Pierce Brooks hadnagyot a két, látszólag egymástól független gyilkosság nyomozásával bízták meg, ő azonban gyanította, hogy ugyanaz lehet az elkövető, és nem kizárt, hogy több bíncselekmény is a számlájára írható. Heteket töltött azzal, hogy újságokat és rendőrségi aktákat lapozgatott hasonló módszerrel (MO) elkövetett gyilkosságok után kutatva.

Épphogy elkezdte összeállítani a sokatmondó nyomokat, amikor Glatman megkísérelte elkövetni a negyedik és egyben utolsó gyilkosságot. Glatman számos sikertelen kísérletet tett, hogy stúdiójába ígéretes modelleket csábítson, ám végül talált valakit, akinek feltétlenül munkára és pénzre volt szüksége. A Santa Ana autópályán a sivatag irányába tartottak, amikor Los Angeles külvárosában, Tustin közelében a lány megijedt és ki akart szállni. Glatman félrerántotta a kormányt, előkapta pisztolyát és ráparancsolt a lányra, hogy vetkőzzön.„Tudtam, hogy meg fog ölni” – mesélte később a rendőrségnek a lány. – „Megpróbáltam könyörögni neki, de éreztem, kérleléssel nem sokra megyek.”A nő a pisztoly után kapott, ami közben elsült – anélkül, hogy eltalált volna bárkit is – de sikerült Glatmanra fognia. A férfi rávetette magát a nőre, a dulakodás közben pedig mindketten kiestek az autóból. Egy rendőrautó fékezett mellettük, a járőr pedig letartóztatta Glatmant. A gyilkos részletesen bevallott mindent Brooks hadnagynak.

Ez a jegyzőkönyv volt az első teljes dokumentáció, amely egy sorozatgyilkos mentalitását rögzítette. Glatman elmondta, hogy első áldozatának meggyilkolása után miként küzdött lelkiismeret-furdalásával, és könyörgött a holttest előtt megbocsátásért. Egy idő után azonban a félelem és az undor érzését elnyomta az izgalom emléke, és rádöbbent, élvezte, amit csinált, és újra át akarta élni ezt az élvezetet. Ez a vágy pedig minden gyilkosságnál egyre erősebbé vált. Bíntudata később felerősödött, a börtönben halálbüntetésért könyörgött. „Jobb így" – magyarázta. – „Tudtam, hogy így lesz." 1959 augusztusában San Quentinben gázkamrában végezte.

Richard Trenton
Agydarabok a mélyhítőben
1978. január 23-án a sacramentói tehergépkocsi-vezető arra ért haza, hogy állapotos feleségét a hálószobájukban feldarabolták. Az ágy mellett egy üres, de véres joghurtos doboz hevert, mintha abból itták volna az áldozat vérét, a test számos darabja pedig hiányzott. A gyilkosságnak semmilyen nyilvánvaló oka nem volt. A rendőrség értesítette az FBI magatartástudományi osztályának helyi koordinátorát, Russ Vorpagelt, akinek sikerült még elérnie Robert Resslert.

Ressler történetesen éppen előadni készült a nyugati parton, de indulása előtt felvázolta a feltételezett gyilkos előzetes profilját. Ressler olyan következtetéseket is levont, amit nem csatolt a profilhoz. Ha a gyilkosnak van autója, az csak „egy rozsdás roncs lehet, gyorséttermi csomagolópapírokkal a hátsó ülésen". Lehetségesnek tartotta, hogy a gyilkos a közelben lakik, „mert feltételezhető, hogy egy ilyen nyomasztó bíntett elkövetése után túl feldúlt ahhoz, hogy vezessen, és így közeli otthonába megy inkább". Vélhetően gyalog érkezett és távozott, továbbá feltételezhető, hogy nem több mint egy éve engedhették ki valame-lyik elmegyógyintézetből.

Ressler még össze sem csomagolt kaliforniai útjára, amikor a gyilkos ismét lecsapott. Január 26-án, az előző mészárlástól egy mérföldnyire három holttestre bukkant egy szomszéd: egy harminchat éves nőére, hatéves fiáéra és egy családi barátéra. 22-es pisztoly-lyal lőtték le őket, a nőt megcsonkították, huszonkét hónapos unokaöccsét pedig elrabolták. A gyilkos nyilvánvalóan a barát furgonján távozott, amire rá is találtak a közelben. A helyi rendőrfőnök úgy jellemezte az esetet, mint „a legbizarrabb, leggroteszkebb és legértelmetlenebb gyilkosság, amit huszonnyolc év alatt láttam”.

Ressler kiegészítette a rendőrségnek átadott profilt: „nőtlen, egyedül él, fél, maximum egy mérföldnyi távolságban az elhagyott furgontól". Vorpagel így nyilatkozott: „Mielőtt ez az ember elkezdett volna gyilkolni, lehetséges, hogy fétis betöréseket követett el, és ha egyszer elkapjuk, nyomon követhetjük bíntetteit és problémáit visszamenőleg egészen a gyermekkoráig."

A „fétis betörések” alatt nem ékszerre vagy egyéb értékes darabra, hanem olyan használt női ruhadarabokra gondolt, amelyeket a betörők gyakorta későbbi önkielégítésük kellékeként használnak. Az információ birtokában 70 rendőrt küldtek ki a furgon helyétől fél mérföldes körzetben, valamint emberek százait kérdezték ki. A nyomravezető egy húszas éveinek végén járó nő volt, aki véletlenül összefutott egy férfival, Richard Trenton Chase-szel, akivel még tíz évvel ezelőtt a főiskolán ismerkedett össze. Elmesélte, hogy megdöbbent a látványától: „torzonborz haj, rettentő vékony test, véres melegítő, sárgás heg a szája körül, beesett szemek”.

Még további két gyanús személyre bukkant a rendőrség, közben pedig két rendőr lemérte, hogy Chase otthona csupán egy háztömbnyire volt a furgontól. Amikor egy nagy dobozt cipelve a hóna alatt kilépett a házból, megállították, és mert megtalálták nála az egyik áldozat értékeit, valamint egy 22-es pisztolyt, le is tartóztatták. A teherkocsija a közelben állt. A tizenkét éves, rossz állapotban lévő kocsi kiselejtezett újságokkal, rongyokkal, sörös dobozokkal és üres tejes dobozokkal volt tele. Egy tizenkét inches mészáros kést és egy pár véres gumicsizmát is találtak benne. A hóna alatt vitt doboz véres ruhadarabokkal volt tele. Chase rettentően koszos házában, három robotgép volt tele vérrel, továbbá piszkos, véres ruhák és számtalan újságcikk maradt az első gyilkosságról. A hítőszekrényben az edények testrészeket tartalmaztak, a mélyhítő rekeszei pedig agydarabokat. A falinaptárba a két gyilkosság napján és 1978-as évben még további negyvennégy napon egy szó volt feljegyezve: „ma”.

Elfogatását követően kibontakozott Chase rettenetes története. 1950-ben született és kora gyermekkorától kezdve pszichotikus viselkedésí volt. Később kemény drogos lett, le is tartóztatták, mert marihuánát találtak nála. Majd elköltözött egyedül egy lakásba és elkezdett nyulakat gyilkolászni, felboncolta őket, megitta vérüket, azért „hogy gátat vessek szívem félénkségének”. Végül skizofrénnek nyilvánították, és egy pszichiátriai intézetbe vitték. Itt a Drakula becenevet kapta, miután megölt két madarat – véres volt, amikor rátaláltak. Gyógyszeres kezelését követően kiengedték, szülei gyámsága alá helyezték: édesanyja fizette helyette a lakás bérleti díját és megvásárolta az élelmiszereit.Chase szerzett egy pisztolyt, sorra lőtte le a szomszédok háziállatait, majd megitta vérüket. Vitathatatlan volt, hogy hamarosan embereket is gyilkolni fog és nagy szerencse, hogy a tervezett orgia elején kapták el.

Robert Ressler profilja feltínően pontos volt, de mint később írta: „a profilok nem kapják el a gyilkosokat, a rendőrök csípik el őket… a profilom egy nyomozási eszköz, egy olyan eszköz, amely ebben az esetben jelentősen leszíkítette a veszélyes gyilkos utáni nyomozás körét. A munkám hozzájárult ahhoz, hogy elkapják Chase-t? Te esküszöl rá, én pedig büszke vagyok erre. De én magam fogtam el? Nem."

A szervezett személyiség fő jellemzője, hogy megtervezi a bíncselekményt, előre megfontolt szándékkal cselekszik, nem a pillanat hevében dönt. A terv képzeletében él, akár éveken át, egészen erőszakos megnyilvánulásáig. Az áldozatok legtöbbször idegenek, azonban a támadó fejében olyan különleges típusként léteznek, akiket állandóan keres. A terv megszületése után a támadó több lehetséges módot talál ki arra, hogy miként férkőzhetne az áldozatához, hogyan nyerhetné meg bizalmát és győzhetné le.

A szervezetlen gyilkos nem logikus úton választja ki áldozatát. Gyakran olyan hibát vét, amely miatt az áldozatot nem tudja legyőzni, kezét, karját védekezésből származó sebek borítják majd. Nem tudja, és nem is érdekli, hogy áldozata kicsoda. Ez gyakran abból látszik jól, hogy letakarja áldozata arcát, avagy testét alaposan megcsúfítja.

A szervezett személyiségek a tervezés képessége mellett ahhoz is elég értelmesnek bizonyulnak, hogy váratlan helyzetre reagáljanak. A szervezett támadók tanulnak a tapasztalataikból, és bíncselekményről bíncselekményre egyre „fejlődnek”. Ha a rendőrség egy körülbelül megegyező módszerrel jellemezhető sorozatgyilkosról ad jelentést, az FBI-profilalkotók azt tanácsolják, hogy különleges figyelmet fordítsanak az első esetnek, mert a gyilkos nagy valószíníség szerint a tett helyszínének közelében lakik vagy dolgozik. Ahogy az elkövető egyre nagyobb tapasztalatra tesz szert, az áldozatok holttestét egyre távolabb hagyja attól a helytől, ahol elrabolta őket.

A tervezés jele a rablóláda – bilincs, kötél –, amelyet a szervezett támadó az autójának csomagtartójában hordoz. Saját fegyverével érkezik a tett helyszínére, amit utána magával is visz. Valószíní, hogy eltünteti az ujjlenyomatot, még a vért is feltörli, és láthatólag mindent megtesz azért, hogy elkerülje a beazonosítás lehetőségét. A test elcipelése, elrejtése is azt a célt szolgálja, hogy ellehetetlenítse az áldozat azonosítását, akire gyakran meztelenül és személyes tárgyai nélkül találnak rá. Szándékának legkifejezőbb bizonyítéka a lefejezés.A szervezett támadó gyakran trófeaként megtartja áldozatának néhány személyes holmiját – pénztárcát, ékszert, ruhadarabot –, hogy gyönyörködhessen bennük, míg felfrissíti képzeletét. A szervezetlen gyilkos inkább egy testrészt vagy egy hajtincset vág le. §

  • Az erőszakos bínözők alaptípusai
    Az erőszakos bínözők osztályozásának első lépéseként az FBI két részre osztja a személyiségeket: szervezettre és szervezetlenre. Ez – mint minden általánosítás – számos kivételt rejt magában, mégis fontos kiindulópont.

    SZERVEZETT ES SZERVEZETLEN T&AacuteMADÓK JELLEMZ&#336I

    Szervezett
    • &Aacutetlagos, vagy átlagon felüli intelligencia
    • Szociálisan kompeten
    • Feltehetően szakképzett dolgozó
    • Szexuálisan kompetens
    • Előkelő származású
    • Apja állandó foglalkoztatású
    • Egymásnak ellentmondó gyerekkori élmények
    • A bíntett elkövetkezésekor uralkodik  az érzelmein
    • A bíntettel összefügg az alkoholfogyasztás
    • Csillapodó helyzeti stressz
    • Együtt él valakivel
    • Mozgékonyság, saját, jó állapotú autó
    • Érdeklődik a bíntettről megjelent újságok, beszámolók iránt

    Szervezetlen
    • &Aacutetlagon aluli intelligencia
    • Szociálisan nem kompetens
    • Nem szakképzett
    • Szexuálisan nem kompetens
    • Alacsony származású
    • Apja foglalkoztatása nem állandó
    • Kíméletlen gyerekkori élmények
    • Szorongás a bíntett alatt
    • Minimális alkoholfogyasztás
    • Minimális helyzeti stressz
    • Egyedül él
    • A bíntett helyszíne közelében él vagy dolgozik
    • Minimális érdeklődés a hírek iránt
    • A bíntettet követően: lehet, hogy munkát vált, elmegy a környékről vagy jelentős változás következik be a viselkedésében (pl. drog vagy alkohol)

  • Ressler előzetes profilja
    „Fehér férfi, huszonöt és huszonhét év közötti, vékony, rosszul táplált. Lakása koszos és rendetlen, a bíntények bizonyítékait tartalmazza. Mentálisan beteg volt a múltban és drogokat is használt. Magányos, aki sem férfiakkal, sem nőkkel nem barátkozik, sok időt tölt otthon, ahol egyedül lakik. Munkanélküli. Valószíníleg kap rokkantsági nyugdíjat. Ha valakivel mégiscsak együtt lakna, akkor azok a szülei, ez azonban nem valószíní. Nem volt katona, a középiskolából kimaradt. Feltételezhetően a paranoid pszichózis egy vagy több megjelenési formájában szenved.

  • A hasfelmetsző
    1988 októberében, a XIX. századi gyilkos emlékét felidéző Hasfelmetsző Jack titkos személyazonossága címí mísorba meghívást kapott két profilalkotó, John Douglas és Roy Hazelhood, hogy a ki nem derített, ismeretlen tettesek mai modern profiljáról beszámoljanak.A szokásos gyanúsítottaknak teret adva abban egyetértettek, hogy a rendőrségnek írt levél csupán egy tréfa volt, mert egy ilyen bíntényt elkövető személy nem olyan típusú ember, aki ilyen nyilvános kihívást fogalmazna meg.A csonkítások arra engedtek következtetni, hogy mentálisan sérült, szexuálisan nem kompetens férfi a tettes, aki dühét minden nőre kiterjesztette. Szerveik eltávolításával megfosztotta őket nemiségüktől, és így elvesztették félelmetes mivoltukat is. A villám támadási stílus azt mutatja, hogy mind személyesen, mind szociálisan nem kompetens, szomszédai esetlegesen már panaszt is tettek magatartására a rendőrségen.A gyilkos egy húszas éveinek közepén, végén járó fehér férfi volt, meglehetősen magas intelligenciájú, a letartóztatás előli menekülésben azonban inkább szerencsés, mint okos. Egyedülálló volt, egy zárkózott ember, aki sosem házasodott meg. Szétesett családban nőtt fel, ahol a nők voltak dominánsak, és testileg, esetleg szexuálisan is bántalmazták.

    A tény, hogy a gyilkosságokat éjfél és hajnal között követték el, arra utal, hogy a tettesnek nincsen otthoni elkötelezettsége.Jack olyasvalaki volt, aki elvegyült környezetében anélkül, hogy a félelem gyanúját keltette volna. Abban az esetben, ha dolgozott valahol, csak kisegítő munkát végzett, ahol kevéssé kellett közvetlenül érintkeznie emberekkel és minden bizonnyal nem volt szakképzett. Egész bizonyos, hogy a rendőrség őt is kihallgatta.A lehetőségek mérlegelését követően a két FBI-ügynök egymástól függetlenül Aaron Kosminskit jelölte meg gyanúsítottként. Kosminski egy lengyel zsidó cipész volt, aki 1882-ben jött Londonba. Hasfelmetsző tevékenykedése előtt hat hónappal megállapították róla, hogy szifiliszben szenved. Az 1889 és 1890 között főkapitány-helyettesként szolgáló Sir Melville Macnaghten 1894-ben írt visszaemlékezései csak 1959-ben keltették fel a nyilvánosság érdeklődését. Kosminskit az egyik gyanúsítottként nevezi meg. Ezt a feltételezést erősítik meg a korabeli feljegyzések is, amelyekben többek közt ez olvasható: „Az egyetlen személy, aki jól látta a gyilkost, a szembesítés pillanatában gondolkodás nélkül beazonosította a gyanúsítottat, azonban visszautasította a tanúskodást ellene… Nem sokkal ezután a gyanúsítottat hátrakötött kézzel a stepney-i szociális otthonba, onnan pedig Colney Hatch elmegyógyintézetbe küldték." A magány hosszú éveiben elmebeteggé lett Kosminskit egészen 1919-ben bekövetkezett haláláig itt tartották. Azután, hogy Kosminskit elmegyógyintézetbe zárták, Hasfelmetsző Jack módszerével nem történt újabb gyilkosság.