A húsevő dinoszauruszok négyféle „technikát” alkalmaztak a zsákmány szétmarcangolására – derítették ki brit paleontológusok, akik kutatásaikról a Proceedings of the Royal Society B címí folyóiratban számoltak be.A tudósok megállapítása szerint a harapás ereje hátráltatta a falatozás gyorsaságát. A ragadozó őshüllők között voltak olyanok, amelyek gyorsan csipegettek, apró falatkákat kitépve a zsákmányból, és akadtak olyan „szakavatott” harapók, mint Tyrannosaurus rex, az Allosauridae- és a Ceratosauridae-család tagjai, vagy az olyan papagájszerí dinoszauruszok, mint amilyen a Citipati volt: ezek nagy erővel mélyesztették fogaikat a prédába, ám lassabban falatoztak. E dinoszauruszoknak más ősgyíkokhoz képest kevés volt a foguk, ez azonban nem hátráltatta őket, ha le kellett harapniuk a préda fejét – olvasható a Discovery News (http://news.discovery.com) hírei között.
„A nagy harapáserővel bírók igen hatékonyan míködtették állkapcsaikat, annak ellenére, hogy kevés fog sorakozott állkapcsukban” – magyarázta a tanulmány vezető szerzője Manabu Sakamoto, a Bristoli Egyetem paleontológusa.
A tudósok különböző húsevő dinoszaurusz esetében kísérelték meg az izomerő, az állkapcsok formája, valamint a fogazat alapján kiszámítani a harapás során kifejtett erőt. A paleontológusok szerint a legprimitívebb harapási „technikával” a legkorábbi dinoszauruszok közé tartozó, közepes méretí, két lábon járó Herrerasaurus, a 2,9 tonnás, 11,5-13,5 méteres Carcharodontosaurus (a „cápagyík”) és a 160 millió évvel ezelőtt élt „szarvasgyík”, az 1,4 tonnás, 6 méter hosszú Ceratosaurus rendelkezett. Esetükben a hátsó fogakra jutott a munka dandárja.
A legfurább módon az egyik legősibb ismert dinoszaurusznem, a 215 millió évvel ezelőtt élt, kisméretí, két lábon járó Coelophysis („üreges forma”), valamint a Megapnosaurus (korábban Syntarsus), azaz a „nagy halott gyík” rágott. Elülső fogaik és az azokat tartó csontszerkezet túl gyengék voltak, nagy erőkifejtésre csupán a hátsó fogaik voltak alkalmasak.
A „struccszerí” dinoszauruszok, mint amilyen a „gyors rabló”, azaz a Velociraptor, csupán kis erőkifejtésre voltak képesek, apró darabkákat csíptek ki a zsákmányból.
„Az erőtlenséget gyorsaságukkal kompenzálták” – magyarázta Manabu Sakamoto.
Velociraptorként csipegetett a legkorábbi és legprimitívebb madár, az Archaeopteryx is.
A kutatás során a tudósok azt is vizsgálták, hogy azonos módon haraptak-e a „rokonságban” lévő dinoszauruszok. Az esetek többségében megfigyelhető volt a hasonlatosság, ami a különböző harapási módok örökletes voltára enged következtetni.
Természetesen akadtak a szabályt erősítő kivételek is. Így a „családtörténet” alapján nem lehetett megjósolni, hogy milyen harapási technikával rendelkezett a papagájcsőrí Oviraptor, azaz „tojásrabló”, valamint a „kaszáló gyík”, a Therezinosaurus, amely úgy nézett ki, mintha a lajhár, a gyík és a madár kereszteződéséből jött volna létre. A rokonság viszonylag gyengén, ám gyorsan harapdálta a zsákmányt, míg a „tojásrabló” és a „kaszáló gyík” lassan, ám annál alaposabban harapott.
„Valószíníleg a törzsfejlődés során így alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez” – emelte ki a paleontológus.
Stephen Wroe, a Dél-Walesi Egyetem kutatója nemrég közölt tanulmányában azt állapította meg, hogy a Tyrannosaurus rex harapáskor 3,1 tonna erőkifejtésre volt képes, vagyis jelentősen túlszárnyalta „kortársunkat”, a világ legnagyobbra növő halát, a nagy fehércápát (Carcharodon carcharias). Wroe szerint azonban az abszolút „harapásbajnok” a valaha élt legnagyobb ragadozóhal, a Carcharodon megalodon lehetett, amely a nagy fehércápa testsúlyának harmincszorosával bírt, és állkapcsai összezárásakor 18,2 tonnás erőkifejtésre volt képes.
