Mémek kontra gének

Mi történik, ha a mém ahelyett, hogy a személy kiterjesztéseként míködne és szolgálna, valójában verseng az emberrel a korlátozott erőforrásokért? Mi van akkor, ha génjeink fennmaradását nem más biológiai organizmusok veszélyeztetik a leginkább, hanem a mémekben hordozott információ?A mém fogalmát mintegy húsz évvel ezelőtt vezette be a brit biológus, Richard Dawkins. A kulturális információ egységeként határozta meg. A mém hasonló hatással van a társadalomra, mint a génekben kémiai úton kódolt utasítások az emberi szervezetre. Az elnevezés a görög, utánzást jelentő mimézis szóból ered, s ahogy Dawkins rámutat, a kulturális parancsok példamutatással és utánzással öröklődnek egyik nemzedékről a másikra, nem pedig a sperma és a peték egyesülésekor végbemenő génkeveredéssel.A mém legpontosabb meghatározása talán ez lehetne:

„emberi cselekedetek által szándékosan létrehozott dolgok vagy információk állandósult mintája".

Ilyenformán egy tégla és Mozart Requiemje egyaránt mém. A mémek akkor lépnek míködésbe, amikor az ember idegrendszere egy tapasztalatra válaszol, és ezt olyan módon kódolja, hogy mások számára is értelmezhető legyen. Ha például egy család mindent összerágó, kedvenc kutyakölykének a Morzsoló nevet adja, akkor a család új mémet alakít ki – bár ez nem lesz túl fontos és tartós mém. Az elektromosság feltalálásával vagy az életbiztosítás létrehozásával is keletkeztek mémek, s ezek sokkal szélesebb területen és nagyobb hatással érvényesülnek. Létrejöttének pillanatában a mém az emberi szándék által irányított tudatos folyamat része. De mihelyst a mém kialakul, elkezd hatni, és elkezdi átalakítani létrehozójának tudatát, s nemcsak az övét, hanem a mémmel kapcsolatba lépő más emberekét is. Az elektromosság feltalálása például sok száz új alkalmazási lehetőséghez adott ötletet. &Iacutegy a mémek, bár eredetileg az agy szüleményei, irányt változtatnak, és elkezdik formálni a tudatot. Kérdés, hogy miután a mémek megszabadulnak teremtőjüktől, továbbra is az érdekeinket szolgálják-e.

Mi történik, ha a mém ahelyett, hogy a személy kiterjesztéseként míködne és szolgálna, valójában verseng az emberrel a korlátozott erőforrásokért? Mi van akkor, ha génjeink fennmaradását nem más biológiai organizmusok veszélyeztetik a leginkább, hanem a mémekben hordozott információ? Ezek a kérdések talán különösnek tetszenek, de érdemes eltínődni rajtuk. Lehet, hogy az egyik legkockázatosabb illúzió, amin meg kell tanulnunk átlátni, az a meggyőződés, hogy gondolataink és tetteink urai mi vagyunk, s kedvünk szerint manipulálhatjuk őket. A tények ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Az általunk létrehozott információ önálló életet él, létezése olykor szimbiotikusan, máskor parazitaszeríen kapcsolódik hozzánk. Dawkins szavaival:

„A mém megtalálja az alkalmat az újrateremtődéshez, és megvannak a maga fenotipikus hatásai (konkrét megnyilvánulásai), és semmi sem indokolja, hogy egy mém sikere bármilyen összefüggést mutasson a genetikus sikerrel."

Semmi kétség, hogy az eszmék és a tárgyak egymástól eltérően fejlődnek, s egyesek kiválasztódnak a többiek rovására, majd átadódnak a következő nemzedéknek. Sokan úgy gondolják, hogy ez a kulturális „evolúció” egyszeríen a biológiai evolúció kiterjesztése. Érvelésük szerint az eszmék és a tárgyak nem maradhatnának fenn az ember nélkül, s ezért nem is rendelkezhetnek független evolúciós történelemmel. De ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy az emberek a növények evolúciójának részei, mivel növények nélkül nem élhetnénk tovább. Igaz, hogy a mémek kialakulásához és fennmaradásához szükség van az emberi elmére, de ugyanígy nekünk is szükségünk van a levegőre, a vízre, a fotoszintézisre és sok másra, melyek nélkül nincs élet. A mémek sem függenek jobban a környezetüktől, mint mi magunk.

Némely puristák szerint a mémek nem képesek maguktól reprodukálódni, s ezért nem élhetnek önálló életet. Kérdés azonban, hogy mit tekintünk szaporodásnak. Az evolúcióval kapcsolatban általában a szexuális reprodukcióra gondolunk, ilyenkor két szülő genetikai információi egyesülnek egy új személyiségben. De nem ez az egyetlen módja az élő organizmusok szaporodásának. Léteznek aszexuális fajok, ilyenkor az egyedek testében tárolt információt másolják le valamilyen módon, s így hoznak létre új egyedeket. A baktériumoknak elég egy tápláló közeg, melyben minden egyed kettéválik, s két azonos új baktériumot képes létrehozni. Sok egyéb módot is ismerünk, melynek során a szaporodás végbemehet: például spórák, csírák, regeneráció révén. A mémekben tárolt információ más módon adódik tovább, mint a genetikai információ. A mémeknek csupán

az elménkre van szüksége
a fennmaradáshoz, és a tudatunkban képesek újrateremtődni. Ha hallok egy fülbemászó dallamot a rádióban, napokra befészkeli magát a fejembe, s a ráfordított pszichikus energiámnak köszönhetően meg is marad benne. Ha a dallam annyira jó, hogy mások is felfigyelnek rá, amint fütyörészem, ők is rákaphatnak. A mémek új szereplői az evolúciós színtérnek, és nem várhatjuk, hogy ugyanúgy míködjenek, mint biológiai elődeik. A mémek evolúciója is könnyebben megérthető a genetikai információ átalakulásával és öröklődésével összevetve. A mémek versengése például sokban hasonlít a genetikai allélekére. Egy adott esetben több lehetőség közül választhatunk. Attól függően, hogy melyik lehetőség mellett döntünk, másképp alakul a jövő. Nézzünk egy, a mémek versengéséhez hasonlító egyszerí példát, a politikai választásokat. Az Egyesült &Aacutellamokban a választócédulák két oszlopban egy-egy listát tartalmaznak, a republikánus és a demokrata jelöltekét. Az oszlopok jelentik a két választható lehetőséget, a két párt álláspontját képviselő kétféle jövőképet. A választók végignézik a listát, kiválasztják hol az egyik, hol a másik nevet. A választás végén minden tisztséget egy jelölt nyer el. Ez a versenyfolyamat választásról választásra eltérő mértékben juttat érvényre két amerikai politikai ideológiát. Persze az is előfordulhat, hogy az egyik eszmerendszer egyáltalán nem nyeri meg a választók tetszését, és akkor ezen eszmerendszert képviselő párt eltínik a politikai porondról.

Rendszerint kettőnél több lehetőség közül választunk. Amikor autót szeretnénk venni, vagy zabpelyhet, vagy arról döntünk, milyen utazásra vagy melyik egyetemre menjünk, számos lehetőség csábítja a figyelmünket. Döntés előtt sok pszichikus energiát szentelünk a kérdésnek. Vásárlásnál fizetünk, választásnál voksolunk, egy eszmének helyet szorítunk az agyunkban, s eközben lehetőséget teremtünk a mém számára, hogy fennmaradjon és fejlődjön. De hogyan döntünk két versengő lehetőség között? A kérdésre adott válasz ezúttal nem olyan egyszerí. Választásainkat általában a jövőbeni előnyök befolyásolják. Arra a polgármesterre szavazunk, aki feltehetőleg a legkisebb mértékben emeli majd az ingatlanadót. A feminista bizonyára egy hasonlóan gondolkodó jelöltre adja a voksát. Két hasonló típusú autóból valószíníleg az olcsóbb megvásárlása mellett döntünk, mivel az ehhez szükséges pénz összegyíjtése kevesebb pszichikus energiát emészt fel. &Aacuteltalában a legkevesebb pszichikus energiát igénylő mémek maradnak fenn. Azokat az eszközöket szeretjük, amelyek a legkevesebb erőfeszítéssel sok munkától kímélnek meg minket. A legtöbb előnyt ígérő, és a legkevesebb áldozatot elváró politikust választjuk meg. A termelés, a raktározás, a szállítás leghatékonyabb módjai nyernek a versenyző lehetőségek közül. A legkönnyebben megjegyezhető dallamból lesz sláger, és a legkönnyebben megjegyezhető és felismerhető festmény válik a következő festőmívész-nemzedékre hatást gyakorló mestermívé. A kiválasztást sokszor logika vagy belső konzisztencia irányítja.

A XIX. század közepén minden ország, sőt néha minden régió vagy község saját mércével mérte a súlyt és a távolságot. A ruhaszövet mértéke lehetett a rőf, a hüvelyk, a könyök, az arasz, és elég fáradságos volt az átszámítás az egyik mértékegységről a másikra. A nagyobb hatalommal rendelkezők igyekeztek rákényszeríteni saját mértékrendszerüket a leigázott területekre, de ez többnyire sikertelen kísérlet volt, mivel az ő mértékegységeik is önkényesek és kényelmetlenek voltak. Végül 1875-ben a párizsi világkiállításon a legtöbb európai ország képviselői elfogadták a franciák által mintegy száz évvel korábban kifejlesztett metrikus rendszert. Ez elméletileg megalapozott, következetes, pontos és a korábbiaknál sokkal könnyebb módszer volt. Könnyedén megelőzte a többi mimetikus versenytársat, mivel sok szellemi erőfeszítéstől kímélte meg az embereket. E tekintetben az Egyesült &Aacutellamok elmaradt, önnön felsőbbrendíségének hitében. A rivális technológiai nyomás fokozódása azonban szükségessé teszi, hogy az amerikai iskolás gyerekek is megismerkedjenek a hatékony metrikus rendszerrel.

Eredetileg azért fogadjuk el a mémeket, mert hasznosak, de gyakran előfordul, hogy bizonyos idő után már a mémek befolyásolják tetteinket és gondolatainkat, és egyáltalán nem szolgálják az érdekeinket.

Polányi Károly és más gazdaságtörténészek leírták, hogyan egyszerísítette és ésszerísítette kezdetben az egységes valutarendszer a kereskedelmet, később azonban aláásta a hagyományos gazdálkodás menetét és azt a társadalmi rendszert, amin alapult. A korábbi gazdaságok családi kötelékek mentén szerveződtek, vagy a vallási értékek, a becsület, az etnikai szolidaritás tiszteletére épültek, és akik nem akartak kimaradni a pénzügyi tranzakciók személytelen, logikus rendjéből, kénytelenek voltak feladni a korábbi kereskedői szokásaikat. Senki sem láthatta előre, milyen következményekkel jár majd a könnyebb kereskedelem; mire felismerték,

már nem lehetett megváltoztatni
a dolgok menetét. Ehhez hasonlóan Max Weber is izgalmas játéknak látta a versenykapitalizmus korai szakaszát, melyben a vállalkozók a termelés új módjait találták ki. Az első tőkések maguk alkották saját törvényeiket, és újításokkal változtatták meg a gyártás addigi eszközeit. &Aacutem a XX. század folyamán, Weber szerint a kapitalizmus „vaskalitkává” változott, amelyből sem a gyártók, sem a fogyasztók nem tudtak kiszabadulni. A piacok telítődtek, a kormányzati szabályok a status quo védelmét szolgálták, s a vállalkozók kénytelen-kelletlen az elődeik alkotta törvényeknek engedelmeskedtek. Miután ugyanis egy mém gyökeret ereszt a társadalomban, az elmét tehetetlenségbe taszítja, s arra kényszerít bennünket, hogy fenékig ürítsük a logikus következmények keserí poharát. A fegyverek szolgáltatják talán a legjobb történelmi példát a mémek alakulására, s ez a fejlődésmenet önmagában is példaértékí lehet… A lényege, hogy a fegyverek minden egyes fejlettebb technikai változatának megjelenése magával hozza egy ezzel szembeni védekező eszköz vagy egy még hatékonyabb fegyver megteremtését. A kard létrehozza önmaga védőeszközét, a sisakot, majd a sisak előkészíti a terepet a buzogány megteremtésére, a buzogány pedig már képes a sisakon át is összeroncsolni a fejet. Aztán ott van a lövedékek minden képzeletet felülmúló arzenálja, kezdve a nyilakkal, nyílvesszőkkel, majd folytatva a katapultált kövekkel, ágyúgolyókkal, robbanótöltetekkel, nukleáris bombákkal, égető lézersugarakkal…

A romboló erejí lövedékeknek ez a roppant mennyisége alig tízezer év alatt exponenciális növekedéssel halmozódott fel. Ez a fejlődési folyamat mindig ugyanolyan módon zajlik: egy régebben bevált mém valakinek az agyában újabb mémnek az ötletét szüli meg, ami az előbbinél vonzóbb, és megvan az esélye, hogy tovább fennmarad az emberek fejében, mivel az előzőeknél erőteljesebb, hatékonyabb és olcsóbb. Kinek hoz hasznot ez a fajta evolúció? A nyilvánvaló válasz, hogy az új mém feltalálóinak. Különben minek jutott volna az eszükbe? De éppen ebben rejlik az ellentmondás: nincsen rá semmi bizonyíték, hogy egy új fegyver (a példánknál maradva) tényleg segíti kiagyalóit a túlélés során. Ne felejtsük el, hogy a fennmaradás elősegítése a szó evolúciós értelmében azt jelenti, hogy több saját utódot nemzünk, mint a csoportunkhoz tartozó többi egyed.

Ha a mémek fejlődése ugyanolyan lenne, mint a biológiai tulajdonságoké, amik hasonlóak a létrehozó élőlény testi adottságaihoz, akkor abban míködnének közre, hogy minél tovább éljenek a létrehozó élőlény gyermekei és unokái. Ez azonban nyilvánvalóan nem így van.

Az első kézifegyvert vagy pisztolyt
a toszkán városban, Pistoiában fejlesztették ki. A korábbi fegyverekhez képest igen korszerí találmány volt, de azt nem lehet mondani, hogy bármiféle jelentős előnyt jelentett a kiválasztódás során a kitalálóinak. Pistoia népe helyett a pisztolyok terjedtek el világszerte. Samuel Colt 1836-ban hozta létre hatlövetí fegyverét, és ő sem dicsekedhetett semmilyen szelektív előnnyel. Revolverei viszont az egész nyugati világban felkapottak voltak. Richard J. Gatling találta fel 1862-ben a hatcsöví, forgó gépfegyvert. Ennek köszönhetően sok tízezer szövetséges katona halt meg néhány évvel később. John Taliaferro Thompson dandártábornok találta fel 1916-ban az első könnyí (Tommynak nevezett) géppisztolyt. Ez a találmány sem növelte a legcsekélyebb mértékben sem Thompson tábornok genetikai rátermettségét, viszont létrehozta e fegyverek életképes utódainak egész sorát, például a Kalasnyikovot és az Uzit. A fegyverek története pont azt sugallja, hogy az ilyen mémek az alkotóiktól függetlenül fejlődnek tovább. Olykor feltalálóiknak hasznára vannak az ellenséggel szemben, máskor semlegesek maradnak, és az is megtörténhet, hogy saját alkotójuk megsemmisítését segítik elő. Egy dolog azonban mindig érvényes: arra kényszerítenek bennünket, hogy a fegyverek új generációjának minél tökéletesebb változatát állítsuk elő, ez pedig a fegyverek szaporodását és fennmaradását biztosítja. S eközben azok fizetik meg az árát pszichikus energiában, munkaerőben, erőforrásban vagy pénzben, akik hagyják, hogy gondolataikat ezek a találmányok kisajátítsák. Ilyen értelemben a fegyverek tökéletesen kimerítik az élősködő faj fogalmát. §


  • A mémek számlája
    Isaac Asimovnak valószíníleg igaza lehetett, amikor azt állította, hogy az emberiség történelmének legnagyszeríbb eseményei a technikai találmányok – a hidraulikus kerék, az iránytí, a nyomtatás, a tranzisztor. Ha a legnagyszeríbb azt jelenti, hogy ezek az események változtatták meg legjelentősebb mértékben az ember életének körülményeit, akkor ez kétségtelenül igaz. &Aacutem a legnagyszeríbb nem feltétlenül azonos a legjobbal. A míszaki találmányok által előidézett változások sokkal több választási lehetőséget engednek, de mindegyik választáshoz társul egy számla is, amit meg kell fizetnünk. A mai kor legfontosabb kihívása, hogy megtanuljuk felismerni képzeletünk gyümölcseinek előnyeit és hátrányait. Ha ebben kudarcot vallunk, akkor a mémek minden bizonnyal felülkerekednek a génjeinken.


  • A repülés hatalma
    Az első sikeres repülőket – mint például Santos Dumont, a Wright fívérek, Blériot és Benz – az ismeretlen területen kutató nagy úttörőket jellemző lelkesedés vezérelte. Lindbergh Atlanti-óceán feletti magányos repülőútjának leírását vagy Beryl Markham hősies, afrikai szafariútjairól szóló beszámolóit olvasva szinte lúdbőrösek leszünk hihetetlen kalandjaik mitikus elbeszélései hallatán. Kezdetben az első repülőgépeket kétségtelenül azért építették, hogy követhessék a képzelet szárnyalását. A feltalálókat és az új masinákat irányító pilótákat elsősorban nem a kereskedelem vagy a hadviselés szempontjai ösztönözték. A nagy álmuk nem az utasok és az áruk földrészeken átívelő minél gyorsabb reptetése volt, nem ezért kockáztatták az életüket vagy a vagyonukat. Az emberi lét ősi korlátjainak áttörése volt az őket ösztönző ellenállhatatlan kihívás. De nem sok idő telt el, és az új találmány elkezdett követelőzni. Mihelyst használható repülőgépeket építettek, az ember lassan elvesztette az uralmát az építmény felett. Ahelyett, hogy segített volna az emberiségnek megszabadulni a korlátjaitól, a repülő masina elkezdett magától fejlődni – ahogyan ez gyakran megesik a technika eredményeivel –, s hatalmas erőforrásokat élt s él fel.