Egyelőre nem tudjuk pontosan, hogy az emberek közötti hierarchiában ki milyen alapon foglalja el esetleges vezető helyét. Az állatok világában is szóba jöhet sok szempont: erő, ügyesség, származás… de a kérdés bonyolultabb, mint első pillantásra gondolnánk.Összefogásban az erő. A csoportba tömörült állatok könnyebben szereznek táplálékot, könnyebben foglalnak el új területet, könnyebben védik meg, nevelik föl utódaikat. A csoport egyedeinek azonban hasonlóak a szükségleteik. Ha gátlás nélkül törekednének a kielégítésükre, se vége, se hossza nem lenne az egymás közötti véres csetepatéknak. Az evolúció során ezért életképesebbnek bizonyultak azok a fajok, amelyekben védelmi mechanizmusok alakultak ki a csoporton belüli vérontás ellen. A legfontosabb ilyen védelmi mechanizmus a hierarchia: az alá- és fölérendeltség szigorúan megállapított és betartott rendszere. A kialakult hierarchiában a tényleges összecsapásokat rituális jelzések helyettesítik, amelyeknek fő feladata a hierarchiában elfoglalt hely érzékeltetése.
A hierarchiákban főszerepet játszik a vezérállat. Mint a csoport domináns egyedének, a többinél sokkal nagyobb befolyása van arra, hogy miként fog reagálni a csoport az új környezeti hatásokra. Ezért föltételezhetnénk, hogy az evolúció következtében azok az egyedek kerülnek ilyen meghatározó pozícióba, amelyek leginkább elősegítik a csoport, illetve a faj fennmaradását…
Ravasz és harcias
A vezérállatnak sokszor van szüksége rendkívüli harciasságra. Sok fajnál a vezérállat az egyetlen, legfőbb birtokosa a területnek, ahol a csapat él. Harcba száll az idegen betolakodókkal, más állatfajokkal, helyreállítja a rendet a csoporton belül. Megvédi háremét, ha van, és megbünteti a félrelépőket. Sokáig lehetne sorolni még azokat a funkcióit, amelyekhez erő és bátorság kell. Eszerint a legerősebb és legharciasabb állat lesz a csapat vezére? Ne hamarkodjuk el a választ!
Laboratóriumi kísérletekben, ahol nem egy, hanem több száz állatcsoport viselkedését figyelték meg, kimutatták, hogy a nagyfokú agresszivitás nem feltétlenül jellemzi a vezért!
Például az egyik kísérletben 133 pár egeret zártak ketrecekbe, s 51 esetben harc nélkül dőlt el az elsőbbség.
Valószíní, hogy minél magasabb rendí az élőlény, vagy minél fejlettebbek védelmező-támadó képességei, annál kevésbé dönt az elsőbbségről az erő. (És mellesleg annál lazább, labilisabb a hierarchia – például a delfineknél és az emberszabású majmoknál, amelyek között küzdelemre is ritkán kerül sor.) Ritka a véres összeütközés például az elefántoknál, orrszarvúaknál, vízilovaknál – amelyek könnyen halálos sebeket ejthetnek egymáson.
Hormonok, öröklés
Nem mindig lesz vezérállat az sem, amelyiknek testi fölénye vitathatatlan. Számos állatnál, például az amerikai bölénynél, a méret és a súly nem feltétlenül meghatározó. És noha a rénszarvascsordában a vezérállat agancsa a legnagyobb, az etológusok megfigyelései szerint az agancs elvesztése nem feltétlenül jár a rang elvesztésével is. Tehát nem mindig a küzdőképesség a döntő…Az állatoknál az uralkodás és a nemi viselkedés szorosan összefügg. Ez döntené el, hogy melyik lesz a vezérállat?Valóban, a nemi hormonok erősen képesek fokozni az agresszivitást. Hím nemi hormonok jelentősen megnövelik sok állat harciasságát, a kiherélés pedig ellenkező hatást vált ki. Első pillantásra tetszetős az elmélet. Hiszen a faj egészének valószíníleg előnyös, ha a vezérállatok szaporábbak, mert a legjobb tulajdonságokat örökíthetik tovább, s ezt a szaporodóképességet segíti a magas hormonszint. A kasztráció valóban szinte minden állatfajnál egyenlő a vezérállat lefokozásával – ám ha például hormontablettát ültetünk a kasztrált rénszarvas bőre alá, ismét ő lesz a vezérállat. Ez azonban kivételes eset. Ha nemi hormont adagolunk egy állatnak, nem minden faj esetében kerül domináns helyzetbe. Megtörténhet a rágcsálók vagy az alacsonyabb rendí majmok között, de minél fejlettebbek a majmok, annál bizonytalanabb az eredmény.
A vezérállatok termékenysége szintén nem mindig a legnagyobb. A főemlősök, úszólábúak, patások többségénél valóban csak a domináns egyedek vesznek részt a nemzésben. A laboratóriumi egereknél és patkányoknál a legtöbb utódot a közepes rangú állatok nemzik, s náluk a legkevesebb a halvaszületés is, míg a vezérek sokkal kevésbé szaporák. A jelek szerint most sem találtuk meg a vezérállat legfontosabb tulajdonságát.Egy angol kutatónő, aki csaknem húsz éve figyel egy csimpánzcsoportot Tanzánia dzsungelében, a következő esetről számolt be. A legalacsonyabb rangú fiatal hím társai elől iszkolva beleütközött egy üres benzineshordóba. Az üldözők pánikszeríen elmenekültek a hangos zajtól. Azóta a ravasz jószág megtanulta elriasztani társait – bottal veri az üres hordókat. Megnőtt a rangja is: vezérállat lett! Néhány etológus szerint a főemlősöknél különösen fontos, hogy a vezérállat intelligens legyen. A csoportok egyedeinek értelmi képességét összehasonlító kísérletek azonban csak egyvalamiben adtak határozott eredményt: a legalacsonyabb rangú állatok voltak a legbutábbak. A hierarchiában feljebb álló egyedek közül viszont leggyakrabban a középosztály nyújtott jó teljesítményt. A vezérállatok tehát nem mindig a legokosabbak a csoportban – legalábbis emberi mércével mérve nem.
A teljesség kedvéért vizsgáljunk meg még egy lehetőséget, bevallottan emberi analógia alapján: lehetséges, hogy a vezérállati szerep egyszeríen öröklődik? Nos, az állatvilágban is előfordul, hogy a vezérállat a szülőknek köszönheti pozícióját. Különösen feltínő ez a majmok között: számos fajnál a kölykök jövendő helyzetét az anya rangja határozza meg. De ne feledjük, hogy a magasabb pozíciók ebben az esetben minden bizonnyal nem genetikailag, hanem nevelés útján öröklődnek. A vezérállatok utódait eleve magasabb rangjuk tudatában nevelik. A vezérmajom kölykének bundáját például a felnőtt egyedek, de a vele egykorú kölykök is sokkal gyakrabban tisztogatják a többiénél.Más állatfajoknál viszont, ahol az utódok nevelése jóval egyszeríbb, és hamarabb befejeződik, a hierarchiában elfoglalt hely nagyon ritkán öröklődik. Az állatvilág egészében a jelenség inkább kivétel, mint szabály.Az állatok viselkedési jegyei között tehát egy sincs, amely egyértelmíen vezérállattá tenné egyiket vagy másikat. Vannak azonban erre hajlamosító élettani és magatartási faktorok. Ha ezen faktorok egyike megfelel az adott környezeti feltételeknek, ez szabja meg, hogy melyik lesz a vezérállat. Más szóval, van ész-vezér, erő-vezér, szaporító-vezér.
Veszély esetén például a farkasfalkában vagy a rénszarvascsordában a vezérhím átadja a vezetést egy tapasztalt nősténynek: az erő-vezért felváltja az ész-vezér.
A külsődleges magatartásformák között tehát nincsen vezérállatjegy. Egyes elképzelések szerint azonban van közös nevező, elsődleges tényező, amely sokkal mélyebben rejtőzik, és pusztán terméke, megnyilvánulása a harciasság, a termékenység. Az egyik ilyen érdekes elmélet a következő.
A legjobb idegrendszer…
Kutatók egy patkány vezérállat és két társa agyának éhségközpontjába elektródokat ültettek be. Ha az éhségközpontot elektromos árammal ingerlik, még a jóllakott állat is élelmet akar szerezni. Kiderült, hogy a vezérállatnak sokkal kisebb elektromos jel elég volt ugyanolyan reagáláshoz – tehát az élelemszerző viselkedés központjának érzékenysége a vezérállatban volt a legmagasabb! Ezután a hierarchiában utolsó patkány éhségközpontját elektromos árammal ingerelték, és noradrenalint fecskendeztek belé. (A noradrenalin az idegsejtek egyik ingerületátvivő anyaga.) A patkány ekkor egyre sikeresebben kezdte megszerezni táplálékát. Már nem húzta meg magát, hanem félrelökte a másik kettőt, s napról napra több táplálékhoz jutott. Végül vezérállatként kezdett viselkedni, és az is lett.Ez persze nem azt jelenti, hogy minél éhesebb az állat, annál magasabb rangú lesz. Régebben az utolsó jutott a legkevésbé élelemhez, ő volt a legéhesebb, mégis az utolsó maradt.
A dominancia okát nem magában az éhségben kell keresni, hanem abban, hogy melyik állat agyában míködik hatékonyabban az a mechanizmus, amely egyebek között az éhségérzetet táplálékszerző tevékenységbe fordítja.
Az ingerületátvitel és ezzel az információátvitel mechanizmusáról van szó. Mint ismeretes, az idegsejtek között az összeköttetést közvetítő anyagok (neurotranszmitterek) biztosítják. Ezek főleg katecholaminok, közéjük tartozik a noradrenalin is. Kiderült, hogy a hierarchia különböző szintjén álló állatokban a katecholaminok míködését szabályozó enzimek aktivitása nem egyforma! Még kevés a kísérleti adat, de úgy látszik, mintha a vezérállatokban a katecholaminok termelése intenzívebb volna. Ez azt jelenti, hogy a neurokémiai mechanizmus stabilabb, megbízhatóbb. Nem kizárt, hogy éppen ez határozza meg a vezérállatokra jellemző erős, kiegyensúlyozott idegrendszertípust.A katecholaminoknak más szerepük is van. Veszélyérzet esetén a mellékvese egyfajta katecholamint, adrenalint választ ki. Ez az anyag mozgósítja a szervezet minden erőforrását. Így alkalmazkodik a szervezet a stresszhez, könnyen lehet, hogy ennek is nagy szerepe van a vezérállattá válásban. Azt a föltevést, hogy a vezérállatok katecholaminrendszere jobb és megbízhatóbb, a következőképpen próbálták meg igazolni: meghatározták, hogy biokémiai jellemzőik alapján mely patkányegyedek katecholaminrendszere reagál a legjobban a stresszre. Ezeket az egyedeket aztán összezárták idegen patkányokkal, és megfigyelték a csoportok viselkedését. A jelöltek 80 százalékából vezérállat lett!
Az olvasó persze gondolkodóba esik, hogy csak az állatvilágra érvényesek-e ezek az eredmények. Mielőtt bárki komolyan venné az esetleges analógiákat, szögezzük le: az ember más. Az ember viselkedésében sokkal nagyobb szerepet játszanak bonyolultabb, közvetettebb szükségletek, szociális kölcsönhatásai sokkal összetettebbek, semhogy a vezérállat és a vezető közé egyenlőségjelet tehetnénk – eltekintve a felszínes, bár kétségtelenül kínálkozó humoros lehetőségektől. Az emberi hierarchiák összehasonlíthatatlanul sokrétíbbek, a dominancia fogalma sokkal szerteágazóbb. Más szóval: nem tudjuk, van-e az emberiség gyorsan változó evolúciója szempontjából optimális biológiai embertípus. §
- Mi újság ’85 óta?
Megkérdeztünk egy szakértőt, hogy az elmúlt években milyen változások történtek, milyen új kutatási eredmények születtek, amelyek befolyásolták a vezérhímek megítélését:
– Ma már egyre kevésbé elfogadott azzal érvelni, hogy egy viselkedés vagy testi jelleg az egész faj szempontjából előnyös, a csoportszelekció helyett az egyéni szelekció került előtérbe – mondja Molnár Csaba etológus. – Vagyis az állat egyéni érdekei szerint dönt, hogy mi a jó neki, például csoportban előnyösebb-e számára, vagy sem. Mindig a környezet függvénye, hogy milyen tulajdonságok alapján válhat valaki vezérhímmé: azok nyernek, akik a legsikeresebben tudják kihasználni adottságaikat az adott környezetben. Az újabb kutatások azonban találtak egy olyan tényezőt, amely meghatározza, hogy kiből lehet vezérhím: ez a tesztoszteron. Minél magasabb ugyanis a hím tesztoszteronszintje, annál feljebb kerülhet a hierarchiában. Kenneth J. Forand és munkatársai például egy észak-amerikai szarvasfajt, a virginiai szarvast vizsgálva úgy találták, hogy a domináns állatoknak magasabb volt a tesztoszteronszintjük, mint alárendelt társaiknak.Az a megállapítás, hogy az emberszabású majmok körében kevésbé erős a hierarchia, nem helytálló. Igaz, hogy a csimpánzok, különösen a bonobók kevéssé agresszíven, inkább máshogy vezetik le a feszültséget (szexuális aktivitással, és hierarchia nincs közöttük, promiszkuitásban élnek), a gorillák azonban annál hierarchikusabb csoportban élnek, háremet tartanak, és nagyon erős az alá-fölé rendeltség közöttük.
