Ecseri tangó

Amíg a piac a Telekin míködött, addig inkább csak Tangónak hívták. Amikor átköltözött az Ecseri útra, akkor vette fel a Teleki nevet igazán, Ecserinek azóta hívják, amióta a Nagykőrösi útra költöztették.
Legközelebb akárhova költözik, Nagykőrösi lenne a becsületes neve.Az ócskapiac állomásait nem jelzik emléktáblák, s múltja mindmáig a történelem feneketlen kútjának mélyén szunnyadt. Legfeljebb egy könyvbúvár találkozhatott a fővárosról szóló iratokban néhány szórványos adattal. Kevesen gondolnák, hogy az Operaház egykori helyén, a XIX. század második felében zsibogó ócskapiac hangzavara verte fel az autók még nem járta város csendjét. Kalapos, kaftános, szakállas árusok pakolták zsákjaikból az asztalokra és a földre az előző napokban összegyíjtött holmit. Az ide sereglő emberek velük alkudoztak a 48-as szabadságharc emléktárgyaira, a forradalmárok elkobzott értékeire, hogy aztán ereklyeként őrizzék vitrinjeikben.

Itt az ó-ósze-e-eres!
Az árut az ószeresek biztosították házalással, s hogy lehetőleg mindenki kedvére tegyenek, szorgalmasan dolgoztak. Nyáron reggel 7-től délután 6-ig, télen 8-tól 2-ig. Oldalukon beköthető zsákkal, a mellükön fityegő, feltínő pléhtáblával, rekedtre kiabálták magukat:
– Ha-andlé! Itt a ha-andlé! Mi van eladó?
A későbbi időkben a német handeln (kereskedik, alkudozik) szóból származó elnevezést magyarosítva inkább ószeresnek hívták magukat, és így kántáltak:
– Ó-ósze-e-e-res! Mindenféle ó-ócska ruhá-át, cipő-őt, vasa-at, bú-útort, üve-eget, rongyo-ot ve-esze-ek!
Kicsit eltorzítva:
– &Uacute-sze-e-ere-es! Itt az ú-sze-e-eres!
Néha visszakiabáltak nekik:
– Szeressen a fene!
Ószeres csak az a 33 éven felüli, magyar anyanyelví, feddhetetlen erkölcsi életí, legalább egy éve budapesti lakos lehetett, aki egyúttal az ószeres egyesületnek is tagja volt. Idővel segítsége is akadt egy kézikocsit húzó személyében, aki őt távolról követte. A kordéra egy ütött-kopott ládát tettek, amelyen feltíntették az ószeres nevét és címét. Kocsmában, kávézóban nem házalhatott, s csak azzal köthetett üzletet, aki be-, illetve felhívta magához.

A prolinegyedekben korán reggel el lehetett kezdeni az árubeszerzést, mert itt a reggelit az ószerestől kapott pénzen vették. Ezeken a helyeken csak limlomot tudtak összeszedni, de sok kicsi sokra ment, s nem volt olyan rossz holmi, ami jó ne lett volna még valakinek. A szegényházba költözött emberpártól vásárolt rongyokat megvette pénzért és saját még rosszabb gönceiért egy munkanélküli. A szeméttelepeken s a házi kukákból guberált cipőkrémes dobozokat már várta az új cipőkrémgyártó, aki házi viaszból és egyéb anyagokból kotyvasztott új tölteléket beléjük. A rozoga ágyra egy fiatal munkás és újsütetí felesége alkudott, mert az ágy, amelyben eddig együtt aludtak a mamával, a hármas teher alatt leszakadt.Előkelőbb kerületekben, mint például a Terézvárosban kilenc-fél tíz előtt semmi értelme nem volt házalni, mert itt ilyenkor még aludtak a nagyságos asszonyok. Több helyen felirat tiltotta a házalást, az ószereseknek azonban ezekben a házakban is akadhattak kapcsolataik. Az itteni behívások kevesebb, de jobb minőségí árut eredményeztek: szőnyegek, mozsarak, porcelánkészlet-töredékek, ruhanemíből pedig sokszor elegáns frakk és cilinder is akadt. A holmit a tulajdonos nemegyszer a cseléddel küldte le. A handléval közvetlen kapcsolatba e helyeken a szolga került, az alku lebonyolítása is rá hárult.

Suttogók, nepperek, gimplik
Az első világháború kitörése idején a piac belső magva körül kialakult egy szabad zsibvásár, melyben új, gyanús elemek tíntek fel. Ilyenek voltak a válogatók, akik azonnali továbbadás céljából felvásárolták az ószeresek elfekvő készleteit, a hely nélküli privátok, akik a hónuk alól árultak kanáritól kezdve kalapig mindent, amit két kézzel elbírtak. A kontárok főként a háborús özvegyek közül kerültek ki, akik kénytelenek voltak mindenüket pénzzé tenni: először az ünneplőruhákat, majd amit hordtak, aztán a kredencet, a széket, majd a szomszéd is rájuk bízta a felesleges holmit.„Eladom az ingem,” „eladom a paplanom”, „eladom a cipőm”! – kiáltozták. Olykor egy-egy „rosszmájú” vevő megkérdezte: „Hányadikat?”
A kétes alakok közé tartoztak a suttogva árulók is. Az áldozatnak nehéz volt tőlük megszabadulni, mert megragadták, sarokba vonszolták, s fülükbe duruzsolva agitálták vételre. Az illegálisan, minden engedély nélkül áruló kereskedők között a legkeményebb ellenfél mindenki számára a nepper volt. Azonkívül, hogy minden lopott holmit, „japán árut”, ahogy nevezték, gátlástalanul megvett és továbbadott, egész nap a becsületes, becsapható áldozatot, a gimplit vadászta.Szükség is volt rafinériára a pénz hiányában a piacon inkább csak lődörgő látogatók között. Az emberek fizetése ugyanis általában ugyanannyi, vagy kevesebb volt, mint a háború előtt, így vásárlásra ritkán gondolhattak. A családok helyzetét még az is rontotta, hogy sokszor eltartó nélkül maradtak, mert az apák közül a harctereken többen megsebesültek, életre szólóan megrokkantak, sokan elestek, s soha többet nem tértek vissza szeretteikhez.

Nyugati farmer, bőrkabát
Egyszer csak honnan, honnan nem, az ócskapiac bodegáit tengerentúli szelek járták át, és a nyomukban farmernadrágok, nejloningek, -blúzok, -harisnyák, bőrkabátok lengedeztek valódi nyugati anyagokból, valódi nyugati fazonokkal. Az Ecseri farmerjei mindenben megfeleltek az akkori elvárásoknak. Színük kék volt, a varrások sárgák, s a varrott bőrjelzés is az öv vonalában volt. Azonkívül csak itt kínáltak hozzá, vagy az otthoni fiókok mélyéről lehetett előkotorni az aranysárga szegecsekkel, liliomos rézcsattal összefogható cserkészövet. Aki ilyen szerelésben vonult végig az utcán, joggal érezte magát másnak, a többi embernél különbnek. „Óvta, nem koptatta, nem rongyolta, sőt a mosásnál is vigyázott, hogy a formáját továbbra is megtartsa, ezért nadrágostul ült bele a fürdőkádba.

A farmernadrág őrült nagy és maradandó divat volt, nálunk körülbelül az orkánkabáttal egy időben terjedt, de míg az orkán mindenkié, addig a farmer csak a fiataloké volt.”A vasfüggöny mögé zárt szocialista rendszer országaiban keveset tudtak a másik világról. A hivatalos álláspont a munkásokat nyomorgató, imperialista rabló tolvajokról mesélt, a titkos csatornák viszont szabad emberekről hoztak hírt, akik nem egyen-lódenkabátban és tréningruhában jártak, nem egyen-berendezési tárgyak között éltek, és nem egyszerre léptek és tapsoltak.A használt cipők, használt bugyik, gatyák, selyemszoknyák és -harisnyák már legfeljebb csak a szegény nyugdíjasokat vonzották. A fiatalabbak inkább a nyugati levegőt, hangulatot jöttek szívni az Ecserire, amit a vadnyugati farmerek és a nejlonholmik árasztottak magukból. Ha valaki a vasfüggöny mögé akart utazni, csak háromévente tehette, és mindössze 50, később 70 dollár költőpénzt válthatott ki. Nem csoda, hogy az Ecseri a farmereivel hosszú időre a Nyugat szimbóluma lett.

Ezekben az években a várost elárasztó farmerutánzatok, melyeket a nagyáruházakban (Lottó, &Uacutettörő) árultak, jóformán senkinek sem kellettek. Isten tudja, hogy a zsibárusok honnan szerezték a külföldi cuccot, kamionosok hozták, vagy szeretetcsomagban küldték, nem lehet tudni, mindenesetre megtalálható volt. Netán Asbóth Oszkár szellemhelikoptere szállította a piac felvirágoztatására? (A technikai ezermester ugyanis 1928. szeptember 9-én itt Kispestnek a Nagykőrösi út felöli részén eresztette égnek AH–1 típusú gépét.)A farmerek mellé társultak – mintegy az áruskálát színesítendő – a bőráruk. A könnyí, elegáns, az itthoni anyagoknál sokkal finomabb tapintású olcsó kabátokról sem lehetett pontosan tudni, hogy milyen úton kerültek az ócskapiacra. Származási helyük valószíníleg Olaszország, Törökország lehetett, s kamionosok, sportolók szállíthatták, mai szakkifejezéssel élve zsebimportból kerültek az országba csempészáruként.A könyveseknél is nyugati szelek fújdogáltak. A magyar nyelví könyvek mellett idegen nyelvíek is megjelentek polcaikon. Főként a nem sokat alkudó német és osztrák turistákkal lehetett számolni, így elsősorban nekik tartottak választékot, és csak másodsorban hazánk fiainak, akik fillérekért vásárolták a klasszikus magyar irodalmat. A könyves, aki most 20-50 forintért adja a nyomdatermékek darabját, nosztalgiával emlékezik erre az időre:
– Nemegyszer drágán vettem a városi antikváriumban a német nyelví irodalmat, s tőlem még drágábban vették a külföldiek.

Régiségjárvány
Amióta Tangó a Tangó, szinte minden kereskedőnél megtalálható volt a többi áru között kiegészítő cikként, a régiség. A régiségjárvány első hullámával már a XX. század első negyedében találkoztunk a Telekin. Az antik holmik becsben tartása, szeretete, gyíjtése s nem utolsósorban átörökítése a polgári létformához kapcsolódott. Az emigráció, a zsidóüldözés kiheverhetetlen csapásokat mért a polgárságra. Az ötvenes évek politikai ideológiája erősen szorgalmazta, hogy az emberek lakása és öltözködése juttassa kifejezésre a polgári világgal történő szakítást.Ennek az elvárásnak a következtében az antik polgári miliők tárgyait az emberek inkább eladták, mint vették. Az Ecserin egy-két szemfüles kereskedő kihasználta az alkalmat, és a fillérekért elkótyavetyélt lakberendezési tárgyakat felvásárolta. Páran közülük meg is gazdagodtak. Példájukra egyre többen foglalkoztak antik tárgyak beszerzésével.

A rendszerváltás előtt elsősorban a kiemelkedő keresetíek szedték össze, szerezték, vagy találták a polgári enteriőrökből piacra került antik tárgyakat. A hetvenes–nyolcvanas években a piac régiségvásárlóinak jelentős részét így a külföldiek alkották. Az Ecseri az antikvitást vadászó diplomaták kedvelt találkahelye lett, s előfordult, hogy szombat hajnalban egyenesen valamilyen fontos társadalmi eseményről érkeztek. Egy adoma szerint a hetvenes évek elején egyszer egy ballonkabátba állig begombolkozott ember jelent meg a piacon, és megállt egy kereskedő üzlete előtt:
– Nagyon szép ez a szobor! – mutatott egy reneszánsz puttót ábrázoló mítárgyra.
– Szívesen megvenném, de nincs
nálam ennyi pénz, mert nem otthonról jövök.
– Uram – válaszolta a kereskedő – nem baj! – S mert az avatott kereskedő szem látta, hogy jobb emberrel van dolga, így folytatta:
– Vigye el, uram! Majd ha legközelebb erre jár, kifizeti.
A vevő a kabátja alatt frakkot viselt és rendjeleket. Mint kiderült, maga a spanyol nagykövet volt, aki egyenesen egy fogadásról jött. &Aacutellandó vásárló lett, és sokszor kijárt akár társalogni vagy szakértői tanácsot kérni.A régiségkereskedés fő napja a már eddig is forgalmasnak számító szombat lett. Hajnaltól késő délutánig özönlöttek az emberek, s a tömegben magyar és külföldi egyaránt hömpölygött. Eladó és vevő erre a napra várt. Szombatra virradóra mind a két félnek nyugtalan álma volt.
– Jó-e, amit kivisz? – töprengett
az egyik.
– Talál-e kincset? – izgult a másik.

Antikgyár
Miután a minőségi holmi közvetlenül a galériákban kötött ki, a piaci árusoknak nem sok választásuk volt: vagy letesznek az értékesebb antik bútorok, tárgyak, képek árusításáról és csak közepes kategóriájú dolgokkal foglalkoznak, vagy átveszik az utángyártottakat, és ezzel próbálnak boldogulni. Az üzlethelyiséggel rendelkező képkereskedők java az első variációt választotta: megbízható forrásokból kismesterek alkotásait kínálják a vevőknek.Az utángyártottak a porcelántól kezdve a bútorig és a képekig egyre több üzletben megtalálhatók. A neves festők aláírással ellátott termék utángyártása azonban egyértelmíen hamisítvány. Ha az ember végignézi a rengeteg Kádár Béla és Scheiber Hugó, Schönberger Armand aláírású képet, mert őket utánozzák a leggyakrabban, elszomorodik, hány nem értékelt festő van az országban, akinek az antikgyárban kell keresni a kenyeret! A terjesztők mentségére szolgál, hogy nem igazi Kádár- és Scheiber-áron adják el ezeket a képeket, így a törvény értelmében nem követnek el bíncselekményt.

„…bemenekültem az Ecseri … zárt területére. Minden igaznak bizonyult, amit a becsüstanfolyamon tanultunk – olvashatjuk László Erika míkereskedelemről írt izgalmas, leleplező könyvében. – Hegyekben álltak az átírt szignós, régi bútorlapra, vászonra mázolt, jól-rosszul antikolt képek. Felemeltem egyet és közelről megvizslattam. Viszonylag jó kvalitású pasztellcsendélet, Schönberger szignóval … A lilásan becsillogó betík filctollról árulkodtak.”
– Mennyiért adja?
– Adjon egy tízest, és a magáé!
– Nem, ötezer a vége!
– Adjon kilencet! Na, így már jó?
– Nem. &Oumltezer! – és ennyiben maradtak. Egy valódi Schönberger több százezernél is kiköthetett volna.

Az Ecseri bínös titkai
Hírhedt bíntények szálai nemegyszer vezetnek az Ecserire. A rozsdás fegyverek, patinás bizsuk véres történeteket mesélnek az idelátogatóknak…1980 decemberében a piac kereskedői körében jól ismert amatőr gyíjtőt, Sümegh Józsefet a Balatonhoz közeli Polgárdi egy pincéjében felakasztva találták. Mellette a földben egy kiásott üres lyuk tátongott. &Oumlngyilkos lett, vagy meggyilkolták a fiatalembert? – álltak meg az emberek tanakodva az Ecserin. A választ tíz évvel később egy, az egész világot felkavaró esemény adta meg. 1990-ben a Sotheby’s New Yok-i árverési kiállításán tizennégy különleges technikával, gazdagon díszített, magas ezüsttartalmú tárgyra irányult a figyelem. Kalapács alá azonban nem kerültek, mert kiderült, hogy a kincs hamis libanoni eredetpapírokkal került Lord Northampton tulajdonába. A 9 kilogrammos tálon Pelso felirat található, mely a Balaton ókori neve. Az adat alapján hazánkban is kutatni kezdtek a tárgyak származási helye után. A nyomozás során kiderült, hogy – a tulajdonosáról Seuso-kincsnek elnevezett – páratlan leletet feltehetően az 1970-es években a katonaidejét töltő Sümegh József találta meg két rézüstben, abban a pincében, ahol holtan találták. A tárgyakon található mikrofilm leletek megegyeztek ugyanis az üres gödörből vett földmintával. Senkinek nem volt most már kétséges, hogy a fiatalember bíntény áldozata lett. Az ő halálán kívül még legalább két vele kapcsolatban álló ember vére tapad e történethez.

A tárgyak külföldre juttatása is valahol a Tangón bonyolódott. A Seuso-kincs külföldre vitelében szerepet játszó illegális míkincskereskedők alaposan meggazdagodtak, és semmi érdekük nincs a nemzetközi perben, melyet hazánk folytat, részt venni. A már 40-100 millió fontra becsült tárgyakért a magyar állam nem adta fel a küzdelmet. A Szabadbattyánban folyó ásatok kapcsán újabb bizonyítékokban reménykednek, például Seuso palotája részleteinek feltárásában, melynek segítségével újra harcba szállhatnak a páratlan kincsért. A maradványok motívumai ugyanis feltehetően megegyeznek az edényeken lévőkkel.A történet pontosan illusztrálja az Ecseri piacnak a nemzetközi míkincs-kereskedelemben is betöltött szerepét. E kiemelkedő szépségí és felmérhetetlen értékí antik ezüsttárgyak, ha az országban maradnak, ma a nemzeti vagyont gyarapíthatnák. §

  • A harkovi óra
    A Teleki tér bínügyi krónikája egyébként is hírhedt volt az országban. Sokszor fogták el itt nagyszabású bíntények tetteseit, s nem hiába jöttek a kétségbeesett tulajdonosok lakásukról ellopott holmijukat elsőnek itt keresni. Sehol annyi tolvaj, zsebmetsző nem élt olyan vígan, mint a szabad zsibvásárban. Ebben a zavarosban halásztak a svindlerek a naponta háromszor előadott harkovi óra meséjével. A jelenet felépítése a rézgyíríeladásra emlékeztet, mellyel az OTI-ból kilépő gimplit behálózták a nepperek. Eljátszásához négy szereplő kellett: a sógor, aki állítólag Harkovból hozta az órát, és ezt bólogatásával igazolja, az árus, aki a vevőket szidja, hogy keveset ajánlanak a rubinköves óráért, az álvevő, aki mindent elhisz, csak éppen kevés a pénze. Végül az igazi vevő, akinek az előző három bebeszéli, hogy a szerkezet hallatlanul értékes, s végül elképesztő áron megveszi a három pengőt is alig érő tárgyat.
  • Libacipő
    Míg az életszínvonal lefelé tendált, az árak felfelé mentek. A pesti újságírók, akik a háború kellős közepén is megtartották humorérzéküket, a következő anekdotát terjesztették az inflációról: Egy parasztasszony beállít egy cipőboltba, és kiválaszt egy pár cipőt. A boltos figyelmezteti, hogy az bizony drága lesz
    .– Ne törődjön vele az úr! – hangzik a válasz. A kereskedő 90 koronát kér a cipőért, amit az asszony alku nélkül kifizet. A kereskedőt azonban furdalja a kíváncsiság, és megkérdi az asszonyt, hogyan tud ennyit fizetni a cipőért
    .– Máskor hat forint volt egy pár, de akkor hat forint volt egy liba ára is. Most 90 korona, de egy libáért is ennyit kapok.
    – Egy liba – egy pár cipő – szólt, s nyugodtan távozott. A cipőárus és a parasztasszony ügye ezzel rendben is volt. De mit tegyen a szegény fogyasztó, akinek cipőt és ennivalót is kell vennie: mezítláb járjon, vagy koplaljon?
  • A bolhapiac állomásai
    1897–1950. Használtcikk-áruház a Teleki téren: Az első pillanattól kezdve beceneveket aggattak az ócskapiacra. Hívták Tangónak, ami a Teleki tér régi elnevezéséből, a Tandelmarkból eredt, a térre összehordott ócskaságokat gúnyolva pedig „Méltóságos gróf Teleki térnek". Elég volt azonban csak ennyit mondani, hogy „zsibaj", vagy „Teleki" és azonnal értette mindenki. Sokan nem tudták, hogy hol vannak a múzeumok, az Opera, de a Teleki térre szinte mindenki kitalált.1950–1964. A Valéria-telepi Teleki az Ecseri úton: A használt cikkeket árusító bizományi áruházlánc terjedésének következménye az lett, hogy a külterületi „használtcikk-áruházat"ószereseivel, zsibárusaival, egész szocializmust fertőző mentalitásával kitelepítették a Valéria-telepi Ecseri útra. A Valéria-telep lakói kezdettől fogva az ócskapiac közönségéhez tartoztak, úgy is, mint vevők, úgy is mint alkalmi munkások.1964–napjainkig. A Nagykőrösi úti Ecseri: A piac mellett új házak épültek, nagy lett az ellentmondás. A Szovjetunióban pedig kimondták, új település mellett sehol sem lehet ócskapiac, így az Ecserinek költözni kellett. A számízetés helye a Pesterzsébet és Kispest közötti terület, a Nagykőrösi út lett, ahol ma is míködik a bolhapiac.