A pesti tolvajok természetrajza

A tolvaj az egyik legősibb foglalkozás volt Pesten és Budán, múltja a középkorba nyúlik vissza, ám virágát mindenképpen a huszadik század elején élte. A tolvajoknak ekkorra már egymástól jól elkülönülő – úgymint jass, zsebes, piti-tót – fajtái, szokásai, kéztartása, öltözéke és saját nyelve volt. A pesti szleng olyan híen megőrizte a néhai csibészszótárt, hogy – bár nem is sejtjük – napjában többször is a zsebtolvajok, utcai fosztogatók, kézitáskavadászok nyelvezetén szólalunk meg…A zsebtolvaj mindig a maga szakállára dolgozik. Egy-egy pénztárca, egy ügyesen ellopott zsebóra, a villamoson megszerzett bríftasni általában a tolvaj napi betevőjét szolgálja. Szabad, mint a madár, miután kifoszt egy egész villamoskocsit, ügyes kezeivel és mesteri ujjtechnikájával eltíntet ezt meg azt az éttermek és színházak ruhatárából, vonatra száll, vagy gyalog vág neki a nagyvilágnak. A tolvaj egyszersmind artista is, úgy libben egyik helységből a másikba, olyan észrevétlenül ereszt gyökeret itt, és vert sátorfát ott, olyan láthatatlanul cikázik utcák, városok, sőt, még országok között is, de nem kötődik senkihez és semmihez, otthontalan, és társtalan, s ha idővel mégis megnősül, és gyermeket nemz, vagy családjával éli tovább kalandos tolvajéletét, vagy a legnagyobb titokban, elegáns kalapjában és drága bőrcipőjében tisztességes családapának álcázva magát immár hobbiként ízi szenvedélyét.  
 
Hontalan hosszú ujjak
A tolvaj öltözéke igencsak változatos. Egy részük lyukas félcipőben, esőáztatta kalapban a mulatságok réme, cirkuszokban, vásárokban olcsó kis primadonnák erszényét cseni el, szakácsnék, mutatványosok, állatidomárok filléres óráját emeli el. Másik felük olcsó öltönyt hord, drapp színí öltözékében belesimul a vasútra várakozók, vagy az utcai járókelők tömegébe. Jobbra nyújtja a kezét, majd balra, s mire a körút végére ér, különböző apró értéktárgyak melegítik a zsebét. És van olyan tolvaj is, amely elegáns éttermekbe jár, bálokba van érvényes meghívója; zsakettet és bársony pantallót ölt, csipkegalléros inget vesz alá, valódi marhabőr övet kanyarít a derekára, s úri bajuszkát növeszt, úgy indul az aranyórák és tömött erszények után.

A tolvaj egyik sajátossága a hosszú és mozgékony ujj. Ha finom kezí, nyurga ujjú uraság csücsül a villamoson vagy a vasúti kocsiban, aki magába feledkezve, csak úgy szórakozásképp ügyesen és gyorsan mozgatja ujjait, netán apró tárgyakat forgat kezében, felmerülhet a gyanú, hogy zsebtolvaj ül velünk szemben. Ha ugyancsak hosszú, vékony ujjú férfiú már az őszi hónapokban kesztyível óvja kezét, szintén gyanús lehet az óvatos szemeknek. A rendőrség nem egy zsebtolvajt csípett el ezzel a módszerrel! A tolvajok legtöbbje álnevet visel. Ez a bujkálás egyik fegyvere, hiszen a gazember azt gondolja, hogy ha nevet cserél, szeplőtelenül és tisztán áll majd újból a bíróság elé. A tolvajok valódi nevét amúgy hiába keresnénk, ők maguk is aligha emlékeznek rá. Az álnevek mellett a gúnynevek is gyakran elfedik azt. Az egyik jeles pesti tolvajt Bárónak becézték, mert olyan előkelően viselkedett, úgy fogta az evőeszközöket, a poharakat, vagy gyakoribb esetben a pálinkásbutykost, mint senki más a közelében. Egy kopasz tolvajt Bismarcknak csúfolt a tolvajtársadalom, mivel mindössze három hajszál alkotta hajkoronáját. Néhány ismertebb pesti tolvaj: Hengauf Mári, Fababa, Bizibuzi, Hipp-Hoppné, Párfümlábú, Prütykölő, Kálipöcök, Hapevek. &Aacuteltalános megfigyelés: minél nagyobb gazember volt valaki a tolvajvilágban, annál szelídebb nevet akasztottak rá társai. Egy kis csibészt, aki később hírhedt tolvaj lett, Lilinek neveztek lányos szépségí arca miatt. Vonásai később persze eldurvultak, az idő és a tolvajtanyák nem éppen idilli világa belerótta cirádáit arcába, ám ő a Lili névhez utolsó óráiban is ragaszkodott…

Alvilági ranglétra
A tolvajok legfiatalabbjai a csibészek, nincstelen, otthontalan gyerekek voltak, akik árván kallódtak az utcán. Nem különösebben veszedelmes népség, általában krajcárosokat vettek el, vagy cukrászsüteményeket, kifliket, pontosan azt és annyit, ami a napi éhenhalás ellen védett. Jóval veszélyesebb tolvajfajta a jass, vagyis a fegyveres tolvajgyerek, aki a pesti utcákon ízte mesterségét. &#336 rendszerint késsel járt, fő vadászterülete a sötét sikátor, és az éjszakai kiskocsma volt. Gyorsan, fürgén mozgott, erős kis testével, melyet az utca edzett meg, bárkit a földre terített, aztán torkához nyomta a kést. Agresszív fajta, akit nem a pénzszerzés, hanem a harc érdekelt. A jassokból fejlődtek ki az Aladárok. Ez a név némi magyarázatot kíván, főleg azért, mert a XX. század elején minden negyedik rosszarcú fiatalembert így hívtak. A kezdő kurtizánok gyakran összeálltak egy-egy jassal, aki a lányka óvója és védelmezője lett. A lány biztonságban érezhette magát, volt kihez tartoznia, így szívesen átadta magát testestől-lelkestől a jassnak, és még napi keresetét is megosztotta vele.

Aladárnak hívták az egyik első, pesti nőket védelmező jasst, s ez a név néhány hét alatt meg is honosodott a rosszéletí hölgyek körében.

Ha egy rendőr megkérdezte egy kurtizántól, férjezett-e, van-e családja, miből tartja fenn magát, a nőcske gyorsan rávágta: „A vőlegényemmel élek, Aladárral, hozzá forduljon az úr!”Az Aladárok – bár kedvesük mellett biztos jövedelmük volt – tolvajtevékenységüket nem hagyták abba, hiszen amíg a lány a lakásra csalta kliensét, addig ők alaposan átvizsgálták az úr zsebeit. A csibészek többsége közönséges utcai zsebtolvajjá cseperedett. &#336k a tolvajvilág legáltalánosabb szereplői, csupa hétköznapi eset róható a számlájukra.Különleges tolvajfajta volt a piti-tót. A tolvajok és betörők egy bizonyos csoportja nem álldogált és nem kószált az utcán vagy a vonaton, nem loholt lélekszakadva a rendőr elől egy-egy női kistáskával a kezében, és nem várta meg azt sem, hogy egy villaépület elkészüljön, s szépen sorban belekerüljenek a bútorok, festmények, szőnyegek és ezüstök. Korántsem volt ennyire türelmes! A piti-tótok a század színes-zajos első évtizedeiben épülőfélben lévő villákat dézsmáltak meg. Hol a téglát, hol egy beépítésre váró ajtót, tetőcserepet, gerendát vittek el, vagy a vasat adták el az ócskásnak.

A piti-tót a legtehetségtelenebb tolvajfajta volt. &Uumlgyetlen a zsebeléshez, fantáziátlan az átverések különböző válfajához, s gyáva a betöréshez és egyéb rablásos cselekedethez.  A piti-tót – aki rendszerint otthontalan is – éjszakára gyakran egy-egy épülőben lévő házban húzta meg magát. Reggel aztán, amikor pillái csak akadozva nyíltak fel, és nagyon vágyott egy kis gőzölgő feketére, felemelt bármit, ami a keze ügyébe akadt, s néhány fillérért beváltotta az ócskapiacon. Ezek a piti-tótok rengeteg bajt okoztak, amikor apró, értéktelennek tínő csavarokat, szögeket, ólomcsöveket emeltek el.  Élt azonban egy kivételes tehetségí piti-tót, aki nem elégedett meg holmi alkatrésszel, vagy fél téglával. Sokkal többre vágyott, nagy üzleten törte a fejét, amely természetesen kevés munkával, könnyíszerrel is nyélbe üthető. Éppen Budán sétált, egy villanegyedben, amikor az egyik kertben egy félkész épületet pillantott meg. Megállt a ház előtt, s beszélgetni kezdett az egyik szomszéddal, aki pillanatok alatt elárulta, hogy a nyaraló tulajdonosai már vagy három hónapja nem jártak arrafele. A piti-tót nézegette az ólomüveg berakásos ablakokat, a réz ajtókilincseket, majd a fejéhez csapott. Frenetikus ötlet! – kiáltott, és gyorsan elsietett.

Másnap reggel egy csapat férfi jelent meg az említett portán. Teherkocsival érkeztek, kalapácsokkal fírészekkel. A szomszédok azt gondolták, hogy nagy iramban folytatódik az építkezés, de tévedtek. A tíz munkás nem építeni, hanem bontani kezdte a házat. A tetőcserepekkel kezdték, szépen komótosan leszedték a gerendákat, óvatosan kiemelték az ablaküvegeket, leszerelték a kilincseket, az ajtókat, aztán a téglákat egyenként az autóra tették. Az egyik szomszéd megkérdezte, hogy miért bontják szét a házat, mire egy munkás felvilágosította, hogy a tulajdonosnak nem tetszik az épülő villa, és újat akar a helyébe. Egy hétig tartott a munka, a férfiak reggeltől késő estig dolgoztak. Amikor végeztek, még el is söprögettek maguk után.Néhány hét múlva megjelent a tulajdonos, ámuldozva kérdezte a szomszédokat.
– Mi történt? Hol a házam?
– Három hete lebontották. Azt hittük, nem tetszik uraságodnak, és újat akar építtetni.
A férfi bejelentette az esetet, de senki még csak nem is sejtette, ki állhat a házbontás hátterében, hiszen az ötletgazda piti-tót csak egyszer jelent meg a helyszínen, amikor kiadta a munkát az embereinek. Ez a piti-tót közel száz házat bontott le és adott el Budapesten és környékén. Nem tudták lefülelni, hiszen a munkások vezetőjén kívül soha senki sem találkozott vele. Egyszer aztán a rendőrség nyakon csípte. Persze a bíneit – jó tolvajhoz mérten – váltig tagadta, s azt állította, hogy ő egy titokzatos megbízónak dolgozott, aki a nevét sem árulta el, személyesen sem találkoztak sohasem, a hangját pedig csakis telefonkészüléken keresztül ismeri. &Oumlsszesen egy esetet tudtak rábizonyítani; két év múlva szabadult, ám akkor már – új néven természetesen – vasútvonalakra és autóutakra specializálta magát…

Tagadj, ha rajtakapnak!
A zsebtolvajok tartották magukat ahhoz az örök szabályhoz, miszerint „ha elkövetted, tagadd!”, így ez idő tájt nem akadt olyan zsebtolvaj Budapesten, aki beismerte volna vétkét. Ha a kabátjában lapult az ellopott aranyóra, ha a lakásán arany és ezüst cigarettatárcák tucatját találták meg, ha éppen lefülelte a rendőr, miközben eladta a friss árut, akkor is kitalált valami szívszorító mesét, amivel megpróbált kitérni a büntetés elől.Blitz &Aacuteront lakásfosztogatás közben kapták el. A kezdő tolvaj gyorsan egy mesét eszelt ki:
– Tetszik tudni, éppen az utcán sétáltam, amikor megszólított egy fiatalember. Azt állította, hogy nagyon szédül, ezért megkért, menjek fel a lakására, a második emelet 25.-be, és hozzam le az ernyőjét. Felmentem, megkerestem az ernyőt, mire megjelent a rendőrség és elfogtak. Valaki viccelődött velem, csakis ez történhetett!
Hosszúkezí &Aacutembris, hírhedt tolvaj, éveket töltött börtönben. Hosszúkezí egyszerí csibészként kezdte, az utca nevelte fel, sikátorokban és szemetesek közelében élte le első öt-hat évét. Nagyon ügyesen sajnáltatta magát, eljátszotta a szegény, árva gyermeket, akit egy-egy jobb érzésí házaspár karon ragadott és egy délutánra a Városligetbe cipelt, ahol aztán az áldott jó, szerencsétlen árva tulajdonképpen minden értékétől megfosztotta a jótevőket. Először persze kiélvezte a vurstli valamennyi csodáját, felkapaszkodott a libbenő hajóra, két-három kört perdült a pörgőhintán, lecsúszott a sárkányvasúton, sőt, még hajókázott is ideiglenes családjával. Vattacukrot evett és főtt kukoricát, ideiglenes anyja és apja kezét szorongatta úgy két-három órán át, aztán, amikor megunta a játékot, az artisták és bohócok sátoránál, ott, ahol a legtöbben kíváncsiskodtak – egyszeríen köddé vált. A csalódott házaspár otthon vette észre, hogy értékeiknek, a zsebórának, a tárcának, sőt, néha még a sétabotnak és a csipkés zsebkendőnek is lába kélt.

Hosszúkezí &Aacutembris később rövid ideig jassként, majd Aladárként éldegélt. Miután megunta a fülledt női öleket, visszatért az utcára, s zsebtolvajként folytatta életét. Tábori Kornél jól ismerte a tolvajvilágot, neki köszönhetően tudjuk azt is, hogy &Aacutembris – aki idővel a hazudozás mesterévé vált – remekül értett ahhoz, hogyan tagadja le minden elkövetett és el nem követett vétkét, amit csak a nyakába varrtak. Most éppen a villamoson lopta el szomszédjának bugyellárisát. Az illető férfi észrevette, hogy hiányzik a tárca, és hatalmas patáliát csapott. &Uumlvöltött, csapkodott, nyakon ragadta &Aacutembrist, aki úgy megijedt, hogy leugrott a villamosról és elszaladt. Persze elfogták. Megmotozták, és azonnal előkerült a tárca. Semmi kétség, &Aacutembris az elkövető, itt nincs mit tagadni.  &#336 azonban hajthatatlan volt.Egy évig hajtogatta, hogy ő csupán a tolvajt kergette az utcán, tökéletesen ártatlan. Egy év után a bírák szabadon engedték, azzal a kitétellel, hogy vágjon mély lukakat a kabátja zsebébe, nehogy még egyszer egy tolvaj egy bugyellárist csúsztasson bele…

Jelbeszéd és titkosírás
A tolvajok titkos beszéde nehezen eredeztethető bármely nyelvcsaládból, nehéz nyelvrokonságot találni vele. Tábori Kornél szerint – aki olykor hetekig járta a pesti tolvajtanyákat – a héber, a cigány és a német nyelv valamiféle kesze-kusza keveréke volt a pesti tolvajnyelv, semmiféle logika, vagy átláthatóság nincs benne a kívülálló számára. A tolvajok akár órákon át ezen a nyelven csevegtek egymással, úgy hogy az idegen egy árva mukkot nem értett meg belőle, míg a tolvaj ismerőse sokatmondóan bólogatott a zagyva szavakra. Természetesen előfordulhat, hogy mindez csak színjáték volt, halandzsanyelv, amely a megtévesztést szolgálta. Nem tudni. Mindenesetre az internacionális tolvajnyelvet a zsebtolvajok professzionális szinten mívelték, hiszen ők szívesen utaztak, s otthon érezték magukat Európa valamennyi városában. Jól beszélték a tolvajnyelvet a zsugások is, a hamiskártyások. A helyi tolvajnyelvet a betörők ismerték a legjobban, ők – lokálpatrióták lévén – ragaszkodtak a helyi szokásokhoz, így településük tolvajnyelvjárását is anyanyelvi szinten ízték. 

A tolvajnyelv két részből, jel- és szóbeszédből áll. Toloncházakban, ügyészségi fogházakban, fegyintézetekben a kopogtatásos módszer honosodott meg. Zongorázás segítségével – ahogy a tolvajok hívták a kopogtatást – ravasz tervet, vallomást, sőt, szökést is beszéltek már meg. Az országutak nincstelenjei, szegény tolvajai egyetemes jelrendszerrel üzengettek egymásnak: az elkövető egy hegedít rajzolt arra a házra, ahova érdemes betérni. Éppen akkorát, hogy a szemfüles csalók észrevegyék, de a háziaknak ne tínjön fel. Az elkerülendő házra pedig egy flóta került. Odabent vérszomjas kutyák, netán fegyveres háziúr őrzi a rendet – ezt súgta meg a parányi rajz. Falu határában, fáról lógó rongydarab ugyancsak veszedelemre figyelmeztetett.

A tolvajok legtöbbje ismerte a láthatatlan írást. Négy-öt vegyi anyagból olyan tintát kevertek, amelynek nyomai eltínnek, aztán néhány hónap múlva ismét előjönnek. A leggyakoribb mégis a gumi-arabikummal rótt levél volt. A kívülállónak úgy tínhetett, mintha semmi sem lenne a papíron, míg a tolvaj egy kicsit rálehelt a levélre, cigarettahamuval vékonyan bedörzsölte, s máris olvashatta, hogy milyen nagyszabású lopásra, vagy rablásra van remek kilátás.
  
Börtönökben tejjel és vízzel írtak a tinta sorai közé, a váci fegyház igazgatója például elfogott és leleplezett egy levelet, melyet egy asszonyság a saját anyatejével írt, s mely a szökés pontos haditervét tartalmazta.

A tolvajok nyelvét egyaránt alkalmazták a lókupecek, a kártyajátékosok, a betörők, a kurtizánok, orgazdák, útonállók is – természetesen a maguk dialektusával megspékelve. A pesti tolvajnyelv állt a néhai betyárnyelvből, húsz-huszonöt százalék magyar, harminc százalék német, húsz százalék héber, és elenyészően kevés szláv, cigány, angol és francia nyelvből. Ha valaki tolvajnyelven szeretne megszólalni, meg kell tanulnia a tolvajok szájtartását, és az artikulálás is fontos! Tolvajnyelvet zárt szájjal, a két ajkat kissé oldalt húzva, lapos ajaktartással beszélünk, kicsit a fogakat is összezárjuk közben. &Iacutegy a szavak kevésbé érthetőek, s csakis azok tudják jelentésüket, akik perfektül értenek a gazembernyelvhez.

A kancsalság jó útra térít
A tolvajvilág nyelvújítóinak nyelvezetét csakhamar a gazdagabb, makulátlan életí és erkölcsí fiatalság is utánozni kezdte. &Uacuteri fiúk bevittek egy-egy tolvajszlenget a teazsúrokra, délutáni teákra. Hogy honnan tanulták? Nos, éjszakai nőcskék, pincérek, fogathajtók előszeretettel népszerísítették ezeket a szavakat, akárcsak a színészek, s a zenés, kávéházi élet apraja-nagyja. A tolvajszótár belopta magát a pesti nyelvbe, s amikor egyik-másik szavunkat a szánkra vesszük, nem is tudjuk, hogy a néhai tolvajok és bínözők nyelvén szólunk éppen…

A pesti tolvaj rövid életet élt. Alig érte el egyik-másik a negyvenedik életévét, nem csoda, hiszen a tolvajtanyákon, piszkos pinceodúkban, vagy a börtönrácsok mögött nem volt éppen egészséges az élet. Idősebb korukra rendszerint babonássá váltak. Annyi bín volt már lajstromukon, annyi gaztett nehezedett rájuk, hogy szinte egytől egyig valamennyi félt valamitől. Figár Kázmér, aki 1894-ben meggyilkolt és kirabolt egy úrinőt, egy Csehországban felakasztott ember kötelének darabját hordta a nyakában, s meg nem vált volna tőle semmi pénzért sem, mert azt képzelte, hogy abban a pillanatban, ahogy eltínik a talizmán, ő is kötélre kerül. Papp Ferenc, a hírhedt ékszertolvaj, aki egy fiatal leányzót is megrontott, soha nem feküdt le úgy, hogy ne nézett volna be az ágya alá, nincs-e ott valaki.

Bátor Ignác annyira félt attól, hogy elkapják, és dutyiba csukják, hogy minden nap gyertyát gyújtott az ágya mellett, félszemí macskáját magához ölelte, és a macska félszemébe nézve imákat mormolt a sikeres másnapért.

A Vénlakatos egy tyúkot tartott tanyája kertjében, s ha a tyúk aznap nem kapart ki a földből három sárga kukoricaszemet, másnap rettenetes bajra számított. Migocs Mihály annyira hitt a babonában, hogy végül jó útra tért. A hírhedt zsebtolvaj a Rákóczi úton egy gazdag földesúr tárcáját akarta éppen ellopni, amikor elkapták.
– Harmadszor fog el a rendőrség. Mindhárom alkalommal kancsal szemí ember volt az áldozatom. Ha a bíró is kancsal szemí lesz, bizonyosan halálra ítél! Migocs Mihány rettegve várta a tárgyalás napját. A bíró ugyan nem volt kancsal, de egy kancsal fegyőr vezette be a tárgyalóterembe. Migocs Mihály izzadva és lihegve, biztos vesztét érezve állt a bíró elé. Megfogadta, hogy soha többé nem nyúl illetéktelen zsebekbe, ha most az egyszer megkegyelmeznek neki. A bíró fél év büntetést rótt ki rá, Mihály pedig tartotta az ígéretét és soha többé nem nyúlt idegen holmi után. Legalábbis ezen a néven, bizonyosan nem… §


  • Egy kis tolvajnyelvlecke
    ajpaj! – detektív jön!
    alma – nem,
    nincsangyalföldi – útonálló
    bambim – templom
    balhé –  lárma
    béhaverem – mi társak vagyunk
    bliccen – csalni
    bré – kalap
    büfftök – női mell
    cafka – a tolvaj szeretője
    cuca – előkelőbb prostituált
    csengő – óra
    fiszlig – jelt ad lábbal
    kolera – rabkoszt
    nyúl – becsületes
    emberspukken–vallani
    szellőző – akasztófa
    óbicupfer – utcai tolvaj
    tréfire bukott – elfogták
    veréb és balek – áldozat