Az élővilág ezután is túl fog élni kipusztulási hullámokat, a mi társadalmunk azonban még nem fogta fel, hogy akár csak néhány Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedés is kikezdheti hőmérséklet-tírési képességünketIPM: Manapság unos-untalan emlegetik a környezet szót, holott sokan azt sem tudják, pontosan mit kell
érteni rajta.
M. Cs.: Elég nagy zírzavar van körülötte szakmai körökben is, ezért célszerí pontosabban meghatározni, már csak a környezettudomány tartalma szempontjából is. A környezetről elsősorban saját magunkra vonatkoztatva beszélünk, s mindazokat a tényezőket értjük rajta, amelyek az ember életére és tevékenységére hatást gyakorolnak, illetve amelyeket az ember megváltoztathat vagy már meg is változtatott. Szakterületemnél maradva, e meghatározásból kiindulva az erdő környezete mindazokat a tényezőket jelenti, amelyek az erdő életfeltételeit, az erdő látható formában való megjelenését meghatározzák.
IPM: A különböző tényezőknek aligha van azonos szerepük az erdő életében.
M. Cs.: Az erdőnek azt a megjelenését, amely a sétáló ember szeme elé tárul, elsődlegesen az éghajlat (klíma) határozza meg, de fontosak a talaj- és vízviszonyok is. Az éghajlat elsődlegességét Alexander von Humboldt német természettudós ismerte fel. Dél-amerikai és ázsiai utazásai során feltínt neki, hogy az eltérő éghajlatú területeken más-más küllemí a növénytakaró. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy az éghajlat a növénytakaró alapján jellemezhető a legegyszeríbben. A növénytakaró részét alkotó erdők azért különösen érdekesek ebből a szempontból, mert sok év időjárásának a szélsőségeiről is árulkodnak. Azt, hogy milyen egy közép-európai tölgyes összetétele, milyen fajok vannak benne, vagy milyen magasak a fák, döntően az határozza meg, hogy milyen az éghajlat, s ezen belül milyen időjárási szélsőségek térnek vissza tíz, húsz, harminc, negyven, esetleg száz év alatt. Nem véletlen, hogy Köppen, az első éghajlat-osztályozási rendszert 1900-ban megalkotó német klimatológus éppen a növényzeti típusokról nevezte el a különböző éghajlati öveket, hogy csak a trópusi esőerdő, a közép-európai mérsékelt övi erdő vagy a fenyőerdő klímáját említsem.
IPM: Ez nem túl elméleti kérdés?
M. Cs.: Épp ellenkezőleg, nagyon is gyakorlati, hiszen javában benne vagyunk egy – manapság már egyre több ember által észlelt – változó éghajlati korszakban, amelynek következtében századunkban 1-3 Celsius-fokkal fog nőni bolygónk átlagos hőmérséklete. Ehhez jön, hogy földrészünk hazánkat magában foglaló térségében csapadékcsökkenésre, szárazódásra számíthatunk. Minthogy ennek mértéke száz milliméternél kevesebb lesz, általában ötven–hatvan milliméterről beszélnek, megkérdezheti valaki, hogy egy-két fokos átlagos hőmérséklet-növekedéstől és néhány tíz milliméteres csapadékcsökkenéstől miért kell annyira megijedni. Megijedni nem kell, de azt tudni kell, hogy ilyen csekély éghajlatváltozás is módosulást idézhet elő hazánk növénytakarójában.A honi erdőket úgy vizsgáltuk s vizsgáljuk, hogy digitálisan előállított klímafelületeket alkalmazva megnézzük: azokon a helyszíneken, ahol erdő van, milyenek az éghajlati feltételek. Az erdészet abban a szerencsés helyzetben van, hogy hihetetlenül kiterjedt az adattára – az Országos Erdőadattár –, amely az ország legapróbb erdőfoltjáról is sok információt tartalmaz.
Ennek alapján megállapítható, hogy erdőtípusaink (bükkösök, gyertyános-tölgyesek, fenyvesek) milyen hőmérsékleti és csapadékviszonyok között fordulnak elő. Nálunk a legfelső erdőöv a bükkös, alatta a gyertyános-tölgyes, majd a kocsánytalan tölgyes-csertölgyes következik, legalul pedig az erdős sztyep vagy erdőpuszta helyezkedik el. A vizsgálatok azt a meglepő eredményt tárták fel, hogy a szomszédos erdőövek között kevesebb mint egy Celsius-fokos hőmérsékleti és mintegy 50 milliméteres csapadékbeli különbség van. Ennek ismeretében már egyáltalán nem lényegtelen a földrészünkre váró egy-három fokos átlagos hőmérséklet-növekedés, ugyanis emiatt számottevően átalakulhat erdőtakarónk. Ez, persze, nem egyik pillanatról a másikra következik be, hiszen a néhány fokos földi melegedés is a századunkból hátralevő évtizedekre oszlik el. Arra azonban már most gondolnunk kell, hogy ahol jelenleg bükköseink vannak, ott majdan nem tudunk hosszabb távon ilyen erdőket fenntartani.
IPM: Amikor melegedő és szárazódó éghajlatról esik szó, alighanem mindenki arra gondol, hogy ennek
az Alföldön lesznek a legsúlyosabb következményei.
M. Cs.: Bizonyára meglepően hangzik, de nem. A legnagyobb változásokra elsősorban hazánk délnyugati részén kell számítani, ahol sík vidéki bükköseink vannak. S ennek a jelei már mutatkoznak, hiszen a szubmediterrán hatású, csapadékos zalai, őrségi területeken száz milliméternél nagyobb csapadékcsökkenés következett be, míg az Alföldön nem lett a csapadék érdemben kevesebb, sőt, bizonyos részeken még valamelyest nőtt is a mennyisége. A változást a zalai bükkösök sínylik meg a legjobban. Például 2004-ben nagyon nagy károkat szenvedtek a Zalaegerszeg környékiek: több százezer köbméter bükkfát kellett egészségügyi okok miatt kitermelni. Két olyan rovar (a zöld karcsú díszbogár és a bóbitás bükkszú) idézte elő a bajt, amely előzőleg is ismeretes volt, de semmilyen gondot sem okozott. A szinte észrevétlenül zajló éghajlatváltozás hatására viszont ez a két kártevő robbanásszeríen elszaporodott, így közvetlen bínösöknek lehetett kikiáltani őket, holott valójában a klíma módosulása a fő bajkeltő tényező.
IPM: Nem magyarázható az efféle katasztrófa azzal, hogy az éghajlatváltozás miatt meggyengül a fák védekezési rendszere?
M. Cs.: Pontosan erről van szó, s ez nem új keletí jelenség. A múlt század hetvenes éveiben nagy riadalmat keltett hazánkban a tölgypusztulás, amelyet gombák idéztek elő. Az általuk keltett betegséget infarktusnak nevezték el, mert miként szívinfarktus esetén elzáródik valamelyik koszorúér, e gombák hatására is eltömődtek a tölgyfák vízszállító edényei, s ez a fák pusztulásához vezetett. Ezek az egyébként nem kártevő gombák addig is előfordultak a tölgyesekben, de ártalmatlanok voltak, hiszen szaprofita életmódúak, azaz elhalt szerves anyagon élnek. Amikor ellenben valamilyen ok miatt meggyengült a tölgyfák védekezési rendszere, nyomban bajt idéztek elő.A védekezési rendszer meggyengülése játszik szerepet abban is, amikor a kérgen keresztül a fatestbe hatoló betíző szú és rokon fajai nagymértékben károsítják a fenyőket. E rovarkártevők ellen elsősorban gyantanyomással védekezik a fenyőfa. Amikor a bogár járatot rág, s eközben gyantajáratot nyit meg, a gyanta benyomul a rovar járatába, s elpusztítja a kártevőt. Ha ellenben a fenyő életképessége (védekezési rendszere) meggyengül, ennek első jele, hogy a gyantanyomás csökken. Ilyenkor
a rohamosan elszaporodó szúbogár támadásba lendül, s hatalmas károkat okoz a fenyőerdőben. Neki tulajdonítható, hogy „A soproni fenyves erdő” címí dalt akár el is felejthetjük, mert már alig van ilyen erdő Sopronban.
IPM: Az átlagember azt mondhatja, hogy ha a felmelegedés miatt kiszorul tőlünk a bükk, lesz majd helyette tölgy.
M. Cs.: Ez egymagában nem lenne csapás. A dolog azonban nem ennyire egyszerí. Az erdőgazdálkodók ugyanis üzemterveket készítenek, amelyek általában nyolcvan–száz évre, de a bükk esetében százhúsz–száznegyven évre szólnak. Ez eddig jól míködő rendszer volt, most azonban felvetődik a kérdés, hogy érdemes-e bükköt telepíteni. Képesek lesznek-e a bükkcsemeték időskorúvá nőni, vagy idő előtt, fiatal korban ki kell termelni őket. Lehetővé teszi-e a melegedés a bükk telepítésének és kitermelésének eddigi egyensúlyát? Minden jel (a nemzetközi szervezetek felmérésének eredménye is) azt sugallja, hogy a hosszú távú üzemterveket át kell dolgozni. Már csak azért is, mert bükkállományaink éghajlati határon állnak. Ezzel a problémával szinte egyedül szembesülünk Európában, mert a nyugat- és észak-európai (skandináv) országok kedvezőbb helyzetben vannak. Ott, ahol eddig a meleg hiánya volt a korlátozó tényező, a kissé magasabb átlagos hőmérsékletből a mező- és erdőgazdaság hasznot húzhat. Finnországban némelyek már dörzsölik a kezüket, hogy hamarosan kukoricát termeszthetnek.
IPM: Nálunk aligha a hőmérséklet a korlátozó tényező, mint inkább a csapadék.
M. Cs.: Igen, s ami gond, hogy nálunk kevesebb, míg Nyugat- és Észak-Európában több csapadék lesz. De rajtunk kívül Románia, Ukrajna, Bulgária és tulajdonképpen az egész mediterrán térség is a szárazódástól fog szenvedni.
IPM: Mit tehetnek az erdészek?
M. Cs.: Arra kell törekedniük, hogy segítsék a természetet, alternatívákat dolgozzanak ki, így például elő kell mozdítaniuk az elegyes erdők kialakulását, mert ezzel klimatikailag stabilabb faállomány jöhet létre. Ilyen jellegí tevékenység Németországban is folyik, ahol egyelőre még nem a bükk, hanem inkább a lucfenyő okoz problémát. Akárcsak Csehországban. E két országban ugyanis a tervezett erdőgazdálkodás során, dombvidékeken és síkságokon is telepítettek lucfenyőt, mert igen gazdaságos a termelése. Már a tíz–tizenkét éves fácskák törzse felhasználható például kerítésekhez, míg az idősebb fák anyaga elképesztően sokféle célra alkalmas. Úgy tínhet, hogy lelkiismeretlenség és felelőtlenség volt az erdészek részéről, hogy alacsony térszinteken is lucfenyőt telepítettek, mint ezt a tátrai szélvihar okozta erdőkatasztrófa is alátámasztotta. De ugyanezt mondhatom a Sopron környéki fenyőtelepítésekről is.
A jelenlegi helyzet ismeretében elvileg indokolatlanul állítottak emléket Andreas Muck morvaországi erdésznek, aki az 1800-as években a lucfenyő Sopron környéki termesztését elkezdte. Valamennyiük mentségére szolgáljon, hogy akkoriban hívösebb és csapadékosabb volt az éghajlat, tehát volt logika a lucfenyő telepítésében. Azóta azonban egy évszázad alatt körülbelül 0,7 Celsius-foknyi átlagos hőmérséklet-növekedés és folyamatos csapadékcsökkenés következett be.
IPM: Jól tudjuk, hogy a hőmérséklet hogyan hat az emberi testre. Vannak-e adatok arra, hogy a fák miképp reagálnak rá.
M. Cs.: A fák tőlünk teljesen eltérően érzékelik a hőmérsékletet és a fényt. Minthogy nincsenek érzékszerveik, a különböző enzimek és növényi fényérzékelő hormonok míködési sebessége módosul. Kémiából mindenki tanulta, hogy a hőmérséklet bizonyos szintig való emelkedésével gyorsulnak a kémiai reakciók. Ez alól a növények vegyi folyamatai sem kivételek, de szintén csak bizonyos szintig, hiszen 40 Celsius-fok körüli hőmérsékleten a fotoszintézis hatékonysága csökkenni kezd, a párologtatás tartalékai elfogynak, s hamarosan fonnyadni, hervadni kezdenek.
IPM: Vannak olyan fafajok, amelyek csak szík hőmérsékleti tartományban képesek élni, mások viszont
az elég melegtől az elég hideg éghajlatig előfordulnak.
M. Cs.: Én az utóbbiak közé tartozó erdeifenyővel foglalkoztam behatóan, amely a spanyolországi Granadától felhatol északra Skóciáig, s onnan Skandinávián át egészen az Oroszország keleti szélén levő Vlagyivosztokig megtalálja életfeltételeit. Hogyan fordulhat ez elő? Úgy, hogy például a granadai és a skóciai vagy a skandináviai erdeifenyő annyira eltérően viselkedik, hogy az ember azt hihetné, nem is egy fajról van szó. Ez azt bizonyítja, hogy egy fajon belül is más-más módon alkalmazkodhatnak az egyedek a környezethez, elsősorban az éghajlathoz.
IPM: Mi történne akkor, ha egy skandináviai erdeifenyőt átültetnének Granadába?
M. Cs.: Ott is nagyon hamar befejezné az éves tenyészidőszakát. Azt is mondhatnám, hogy valamilyen belső órája ketyeg, amely méri a meleget, amely éves növekedési ciklusához szükséges. Minthogy Granadában meleg van, ott sokkal hamarább hozzájutna ehhez a hőösszeghez, következésképp előbb fejeződne be a tenyészidőszaka, a helyiekhez képest törpe maradna és elpusztulna.Az erdeifenyőnél tehát nagyon szoros kapcsolat van az 5 Celsius-fok
feletti napok száma és az életciklus kardinális szakaszainak (rügyfakadás, nyugalmi időszak kezdete stb.) az időzítése között. Legelőbb az északon tenyésző egyedek fejezik be a tenyészidőszakot, ugyanis ott hamar beköszönt a hideg időszak, míg a granadai és az anatóliai egyedeknek több idejük van a növekedési periódus lezárásáig.
IPM: Ez a példa örökletes alkalmazkodást sugall.
M. Cs.: Az is, de nem szabad, hogy az alkalmazkodás túl merev legyen, mert az veszedelmes lenne az egyed vagy a faj számára. Ilyenkor ugyanis a környezet akár kismérví megváltozása is végzetes kimenetelí lehetne. Az erdeifenyőnek rendkívül rugalmas az örökletes alkalmazkodása, és igen jelentős klimatikus változásokhoz is képes gyorsan alkalmazkodni. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy az erdeifenyő örökítőanyagába rugalmatlanságok is vannak beépítve, amelyek nem engedik a túlságosan szík környezeti feltételekhez való alkalmazkodást. Másrészt e faj különböző népességei között megmaradtak a kapcsolatok, azaz nem ütközött akadályokba a génvándorlás, elsősorban délről észak felé. Mindez nem jelenti azt, hogy ennek a fajnak is ne volna nagyon konkrét toleranciahatára a kedvezőtlen feltételek irányában, ezt kísérleteink szemléletesen igazolják.
IPM: Az örökítőanyag révén megvalósuló alkalmazkodást emlegetik azok is, akik a hőmérséklet-változás hatását igyekeznek bagatellizálni.
M. Cs.: Az alkalmazkodás azonban nem annyira egyszerí folyamat, mint sokan gondolják, s erre a jégkorszaki fafajvándorlások nagyszerí bizonyítékot szolgáltatnak. Ha olyan könnyen menne az alkalmazkodás, akkor a fajok helyben maradtak volna, nem vándoroltak volna el. De nem így történt, s amikor jobbra fordult az éghajlat, megkezdődött a visszavándorlásuk. Így került vissza a bükk is a Kárpát-medencébe úgy hat-hét ezer, míg a tölgy körülbelül kilencezer évvel ezelőtt (ez egyébként nem olyan hosszú idő e fajok történelmében).Intézetünkben azt kutatjuk, hogy hol húzódik a fák alkalmazkodási határa. Ez ugyanis meghatározza, hogy az éghajlatváltozást figyelembe véve hazánkban milyen fafajok termeszthetők. E tekintetben nemcsak honi fajok jönnek számításba, hanem külhoniak is. Körül kell nézni, például a szárazabb-melegebb éghajlatú Balkánon van-e olyan fafaj, amelyet behozhatnánk erdőalkotóként. Adott esetben ugyanis ez szükségessé válhat ahhoz, hogy erdőinket fenntarthassuk. Az erdőket tudniillik a jövőben sem nélkülözhetjük. Természettudományos, gazdasági, de esztétikai, sőt érzelmi szempontból sem. Bármennyire is a puszták népe vagyunk, alighanem visszariadnánk attól, ha hegyeink olyan kopárak lennének, mint a skóciaiak.
IPM: Az élővilág története során sokszor előfordult, hogy seregestül pusztultak ki fajok, s újak jelentek meg helyettük. Nagy tragédia volna, ha eltínne tőlünk a bükk, s valamilyen melegigényesebb fafaj foglalná el a helyét?
M. Cs.: Ez provokatív kérdés számomra, mert az éghajlat-változási pánikot ellenző természettudósok körének egyik érvét foglalja magában. Így a Magyar Állami Földtani Intézet őslénytannal foglalkozó igazgatója nemrég azt nyilatkozta, hogy változások mindig is voltak a Föld története során, s azt a néhány ezer éves kilengést, amely most következik, az élővilág túl fogja élni. Alapjában véve elfogadható ez a vélekedés, csakhogy nem annyira a természettel, az élővilággal, mint velünk van gond. Az élővilág ezután is túl fog élni kipusztulási hullámokat, a mi társadalmunk azonban még nem fogta fel, hogy akár csak néhány Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedés is kikezdheti hőmérséklet-tírési képességünket. Emlékezzünk csak a 2003-beli európai hőhullámra, amelynek ezrek estek áldozatul. Bár úgy tetszik, hogy ez technikailag kezelhető, alapvetően az egész infrastruktúránk csak nagyon csekély plusz-mínusz hőmérséklettíréssel míködésképes a jelenlegi formájában. Márpedig a szélsőséges időszakok gyakorisága a jövőben növekedni fog. Ez nálunk a hőhullámos-aszályos nyarak számának gyarapodásával jár majd, akár minden második év ilyen lehet. Ezt nemcsak a mező- és erdőgazdaság, hanem az emberek szervezete is meg fogja sínyleni. §
- Dr. Mátyás Csaba életrajza:
a Drezdai Míszaki Egyetem Erdészeti Karán szerzett diplomát. Előbb (1967–1974) az Erdészeti Tudományos Intézet Sárvári Kísérleti Állomásának tudományos munkatársaként dolgozott, majd az intézet Kámoni Arborétumának vezetője volt (1975–1986). Másfél évig Kanadában vendégkutató, ezután az Erdészeti és Faipari Egyetem Növénytani Tanszékének vezetője (1987–1994), s 1997-től a Nyugat-Magyarországi Egyetem Környezettudományi Intézetének igazgatója. Az Akadémia erdészeti és faipari tudományos folyóiratának főszerkesztője, s négy külföldi tudományos folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. Szerzője négy magyar és három idegen nyelví könyvnek, valamint több mint kétszáz tanulmánynak és szakcikknek. A Magyar Tudományos Akadémia 2004-ben levelező tagjává választotta.
