Főnix, fapalló, kávézacc, csúszda, totemoszlop: az európai embernek ilyesmi még véletlenül sem jut eszébe, ha fürdőre gondol. Ám a japán fürdőkben mindez megtalálható.Az ajtó a férfigőzfürdőbe nyílt. Mélyet lélegeztem, megfogtam a kilincset, majd papucsom levetve, mezítláb átléptem a küszöböt. Tolmácsom, egy bájos fiatal lány, zavarában pár pillanatig tétován álldogált, de aztán mégiscsak utánam jött.A helyiség meglehetős gyéren volt kivilágítva. A négy medencében – amelyek köves alját és fából készült oldalfalait a sokéves használat és az ásványokban gazdag víz már tükörsimára csiszolta – legalább egy tucat meztelen férfi gubbasztott. Jöttünkre hirtelen félbeszakították a társalgást: olyan csönd támadt, mintha egy meditációs fülkébe csöppentünk volna. A cédrusfa mennyezet nyitott kupoláján át friss levegő áradt be a terembe. Mindketten kibújtunk kimonónkból, s amilyen gyorsan csak tudtunk, belecsusszantunk a gőzölgő vízbe.
Titokban keveredve
Nyakig merültünk, szemünket mereven a szemközti falra szegeztük, és gondosan kerültük a felhevült urak vizsla pillantásait. Lassanként azonban nem csupán tagjainkat járta át a nedves meleg – valami hallatlan béke és nyugalom töltött el bennünket.
– Ez a konjoku, még nekem is teljesen új – súgta a fülembe a tolmácsom, – ilyenben még sohasem volt részem.
Pedig a japánok számára évszázadokon át teljesen magától értetődő volt a konjoku, vagyis az, hogy férfiak és nők anyaszült meztelenül együtt fürödjenek.
Csak a XVII. századtól kezdve létesítettek a férfiak és a nők számára külön fürdőhelyiségeket. 1878-ban aztán a konjokut végleg be is tiltották. Ennek ellenére jó néhány távol eső helyen hallgatólagosan, még ma is megengedik, hogy a nők bemenjenek a másik nem részére fenntartott fürdőhelyiségekbe. A lehetőséggel azonban csak kevesen élnek, legfeljebb néhány matróna és idősebb özvegy, akik a törvényhozóknál – annak idején – egyébként sem estek különösebben latba.
No persze, a törvény őrei Japánban sem ütik bele az orrukat mindenbe, így aztán néhány junaburóban, azaz vendégházban – élve a törvény hallgatólagos beleegyezésével – fiatal lányok dörzsölték le a férfi vendég hátát, ha éppen úgy kívánta. Egyik új szolgáltatás követte a másikat, éspedig egyre pajzánabb szolgáltatások. Mindebből semmit sem tapasztalhattunk a Hosibeli férfifürdőben. Itt aztán igazán zavartalanul lubickolhattunk: a friss hegyi levegő, a kinti folyó zúgása, körülöttünk pedig a simogatóan lágy víz még azt is elfeledtette velünk, fiúk vagyunk-e vagy lányok.Aki Japánban a forró fürdő szenvedélyének akar hódolni, számtalan lehetőség között válogathat. A nagy japán szigetek – Hokkaido, Honsu, Sikoku és Kjusu – vulkánokban gazdag földjéből ezerszám törnek fel a sós és alkalikus, a vas- és kéntartalmú, a szénsavas és keserívizes hőforrások, amelyek többségét a japánok fürdőhellyé építették ki.
Kijusu szigetének északkeleti részén, Beppu kikötővárosában, amely egyben népszerí gyógyfürdőhely is, különös fürdőre leltem az egyik szállodaóriás belsejében. Az élvezet itt abból állt, hogy japán barátnőmmel, Mivakóval együtt beástam magam egy kávézaccal telt széles, ágyszerí alkalmatosságba. A hőforrás pokoli melegétől mennyei álmosság vett erőt rajtunk. Hamarosan öt másik nő csatlakozott hozzánk; nagy élvezettel mélyesztették bele kezüket a gőzölgő masszába. – Ugye, milyen pompás? – kérdezték felénk fordulva.
– Igent bólintottunk – és nem utoljára, mivel a terem hirtelen nőkkel telt meg, akik gyermeki önfeledtséggel játékba fogtak; ugratták egymást, és mind tudni akarta, hogy vajon mi is kellőképpen forrónak érezzük-e a kávémasszát.
– Tipikusan japán magatartás – szólt Mivako. – Számunkra semmi nincs érdekesebb, mint új dolgokat és új embereket megismerni. Megszoktuk azonban, hogy kíváncsiságunkat féken tartsuk, és másokkal mindig tapintatosak legyünk. Egyedül egyetlen nő se merne fürdőbe jönni, de ha a klubja megy – márpedig klub annyi van, mint égen a csillag –, akkor lehetetlen, hogy valaki kivonja magát a közösen elhatározott program alól, ez súlyos udvariatlanság lenne.
Együtt biztonságban
Leöblítettük magunkról a kávézaccot, és átballagtunk az óriási helyiségen, amely leginkább egy trópusi őserdővel keresztezett repülőgéphangárra emlékeztetett. A csempézett medencék között orchideákat, citromfákat, virágzó kaktuszokat és egészen a tejüveg mennyezetig érő kókuszpálmákat láttam. A levegőben kellemes illatok lengedeztek.Lefeküdtünk a fítött márványpadlóra, és kinyújtóztattuk tagjainkat. Körülöttünk csupán rózsaszíní szállodai törülközőkbe öltözött nők pihentek. A férfiak mellettünk egy hasonló nagyságú építményben szórakoztak: éjszakáig isznak, és madzsongot játszanak.A japán fürdők demokratikusabb intézmények, mint maga a társadalom. A névjegy, amelyet egyébként a japán üzletemberek éppen társadalmi hovatartozásuk jelzésére mindig átnyújtanak egymásnak, itt nem játszik szerepet. Nagyon ritkán láttam olyan fürdővendéget, aki egyedül lett volna: a többség, a külföldet járó japán turistákhoz hasonlóan, itt is csoportokba verődik.
– A helyzet az – magyarázta Mivako –, hogy nagyobb biztonságban érezzük magunkat, ha ugyanazt tesszük, amit a többiek. Ezért szeretünk csoportosan utazni és társaságban fürdőzni.
Az ország legtöbb fürdőlétesítménye egykoron gőzfürdő volt: a templomokhoz rendszerint egy fürdőház is tartozott, ahol a buddhista papok rituális tisztálkodásukat végezték.
Később aztán a szent életí férfiak már nemcsak maguk jártak a fürdőbe, hanem kezdték híveiket is odacsalogatni. Az eredetileg vallási, kultikus cselekedetből így fokozatosan nemzeti szokás lett, pedig ez az élvezet sohasem volt olcsó mulatság. Ma sem az. Így aztán manapság, amikor a legtöbb családnak otthon is van fürdőszobája, a családapák jelentős része csak vasárnaponként és újévkor viszi el feleségét és gyermekeit a fürdőbe. A szaunában úgy éreztem magam, mint Hófehérke a hét törpe fürdőszobájában – mármint ha lett volna nekik: egy hosszú, de mindössze térdmagasságban húzódó vízcsapsor előtt anyaszült meztelenül leültünk egy pokolian keskeny míanyag zsámolyra, egy-egy csillogó, sárga míanyag edénykét teletöltöttünk vízzel, és a fejünkre öntöttük. Aztán elindultunk, be a medencébe.
A víz 42 fokos volt, amitől úgy éreztem magam, mintha leveshús volnék, de azért csak összeszorítottam a fogam, és lassan nyakig merültem a vízbe. Eközben mellettem a többi nő olyan könnyedén, olyan zavartalanul cseverészett, mintha csak én képzelném, hogy a víz forró. Délután öt óra volt. A termen mintegy ötven meztelen nő és gyerek csörtetett át. – Konnicsiva! Jó napot! – köszöntöttek bennünket. Valamennyien kis, színes míanyag zsámolyt, apró míanyag vízmerítő edényt meg egy darab szappant fogtak a kezükben, és úgy tartották maguk elé a tenuguit, ezt a mosdókesztyí méretí törülközőt, mint Éva a fügefalevelet.A földszinti fürdőzést befejezve följebb mentem egy emelettel. Beléptem a pihenőterembe, ahol egy fiatal lány fogadott, aki előbb a számomra kiutalt gyékényhez – tatamihoz – vezetett, majd egy vékony, hófehér ülőpárnát, s fürdőalkalmatosságaim részére egy fízfakosarat nyomott a kezembe. Ezután egy kicsiny, vörös, pagoda alakú csészében teát is kaptam tőle. A ventilátorok friss levegőt fújtak a terembe, ahová a közlekedés zaja és a madarak éneke csak távoli neszként érkezett.
Aranykádas függővasút
Mivel nem minden fürdőhelynek vannak látványosságai, és Japánban sem törnek föl lépten-nyomon a földből mesésen gyógyító hatású hőforrások, ezért a minden hájjal megkent vállalkozók egyetlen lehetőséget sem hagynak ki, hogy a medencékbe csalogassák a közönséget.Az aritai dzsungelfürdőben a Micukók és Hiszakók tejben fürdethetik meg meztelenségüket: a tej egy életnagyságúnál is nagyobb míanyag tehén tőgyéből ömlik vastag sugárban a forró vizes medencébe. Arrébb a fürdőzéssel kombinált körhintázás csábítja a látogatókat: egy óriási kocsikerékre emlékeztető alkalmatosság küllői közé szerelve egy tucat kád forog. Ám a nedves délután igazi csúcspontja a kisvasút, amely egy sor nem éppen eredeti, de látványos totemoszlop között kanyarog ide-oda, és egy színpompás, hibiszkuszvirágokkal árnyalt medencében éri el célját.Ugyancsak Aritában, az Oszakától délre fekvő Kii-félszigeten míködik egy függővasút, amely harminc méter magasan siklik tova egy kis tengeröböl hullámai fölött. Az út tizenöt percig tart a nyolc forró vízzel telt míanyag káddal felszerelt kabinban.
A szálló teraszán, amely előtt a fülke elhalad, sok amatőr fényképész vár ugrásra készen a nem mindennapi látványosságra. A látvány azonban a lassan sikló üvegkalitkából sem kevésbé izgalmas: sasok köröznek lassan, méltóságteljesen a mélyfekete színí tengeri sziklák körül, teherhajó úszik áttetsző párába burkoltan a látóhatár szélén – igazi japán festményre való, színpompás panoráma tárul a szemünk elé.Az Izu-félszigeten található kínai főnixet azonban semmi sem múlja felül. A főnix ugyan a megtévesztésig hasonlít egy tyúkra, ám ez mit sem változtat a tényen, hogy a világ legnagyobb létező aranytárgya: a 22 karátos aranyból készült lábas kád 142 kilogrammot nyom. A szóbeszéd szerint a főnixes fürdő meghosszabbítja az életet, de mielőtt a mindössze ötperces és potom háromezer jent kóstáló ritka élvezetre sor kerülhetne, a jelentkezőnek órákat kell várnia, mivel a madárban egyszerre csak ketten foglalhatnak helyet.
A japán fürdőket azonban nem csupán ilyen különleges élvezetek, hanem gyógyhatásuk kedvéért is sokan fölkeresik. A kuszacui fürdő például annyira forró és olyan kénes, hogy a betegek csak egy jucsó – fürdőmester vagy fürdőmesternő – felügyelete mellett mehetnek be a vízbe. Egyesek több hónapot, mások éveket töltenek el Kuszacuban, és olykor naponta ötször is elmennek a fürdőbe, hogy a pokolian forró vízben kerek három percen át kúrálják magukat.
Ezek az emberek abban a reményben jönnek ide, hogy majd itt gyógyírt találnak bőrbetegségeikre; sokan akadnak azonban olyanok is, akik csupán a megelőzés érdekében keresik fel a fürdőt. Különösnek tínik, hogy mindnyájan együtt fürödnek, de a víz épp elég forró ahhoz, hogy a betegségek ne terjedhessenek benne – legalábbis így állítja a jucso, a fürdőmester, aki már több mint negyven éve dolgozik itt.
A villanyfürdő titka
A gyógykezelés énekléssel kezdődött. Egy férfi megadta a hangot, majd a másik két jelenlevő – egy alacsony férfi és egy alacsony nő – is bekapcsolódott. A medence szélén álltak mind a ketten, ide-oda himbálóztak a sarkukon, és hosszú deszkáikkal ritmikusan ütögették a vizet, hogy lehíljön.
Az előénekes eközben csípőjét riszálva és tenyerét ritmikusan összeverve táncolt és énekelt egy deszkán, amelyet keresztben átfektettek a medencén.
A fürdőmesternő megmérte a víz hőmérsékletét: 48 fok.
– Most már jó – csipogta elégedetten –, készülhetnek! – A vendégek letették a deszkákat, villámgyorsan ledobták magukról az alsónemít, és vödörszámra merítve a medencéből a vizet, nyakon öntötték magukat. Némelyik férfi testén sötét ibolyaszín foltokat és varral borított hegeket vettem észre, másoknak a keze volt felhólyagosodva. A nők bőre viszont szinte kivétel nélkül rózsásan üde volt, sebhelynek semmi nyoma.
– Irány a víz! – vezényelt a jucsó. – Ez mindannyiuknak jót fog tenni. – És miközben háromperces homokóráját elindította, páciensei ész nélkül beugráltak a vízbe. A fürdőmesternő ezután egy pillanatra sem vette le róluk a szemét: A fürdőzők tekintete, mintha lelkük kiszállt volna a testükből, mereven a medence egy pontjára irányult. Aztán, mintegy varázsütésre, eltínt a feszültség, a jucsó jelt adott a víz elhagyására.
– Ez a fájdalom a biztosíték rá, hogy egészséges leszek – magyarázta előzőleg mély meggyőződéssel egy asszony. Kuszacuban mindenki szilárdan hisz benne, hogy aki a fürdő égető, maró fájdalmát elviseli, annak valamennyi képzelt és valóságos baja porrá ég a fürdő tisztítótüzében.
A kuszacuinál is jellemzőbb képet ad a japán fürdőzési szokásokról az a természetes gőzfürdő – musiburó –, amelyet Kjusu szigetén egy kis faluban kerestem fel. A falu lakói több évszázaddal ezelőtt az egyik domb aljában fakadó hőforrást földdel és kővel körbefalazták, s ily módon izzasztókamrát alakítottak ki maguknak.
– Gyakran jár a musiburóba? – kérdeztem egy férfitól, aki hevesen csapkodva a testét, igyekezett felélénkíteni a vérkeringését.
– Én is, meg a feleségem is mindennap – felelte a férfi. – Aztán mindketten bemegyünk a szomszédos fürdőházba, és közösen lemosdunk és megfürdünk. Tudja, van egy japán közmondás, amely szerint ha a férj és a feleség éveken át együtt fürdik, akkor mindvégig jó barátok maradnak. Mialatt a bambuszrácson feküdtem, és bőröm lassan olvadozott, a körülöttem álldogálók arról faggattak, hány helyen fürödtem eddig Japánban. Azt válaszoltam:
Hát, fürödtem eddig Kuszacuban, az ottani gyorsfürdőben, aztán Takagava mellett a folyóban egy szabadtéri strandon, Kannavában egy íriszvirágos gőzfürdőben, Beppuban egy homokfürdőben…
– A juzukarétól óvakodjék – mondta az egyik aggódva. Hamarosan megtudtam, hogy ez a bizonyos juzukaré nem más, mint a forró víz okozta bágyadtság, és valóban nem veszélytelen keringési rendellenességekkel járhat. Minden szentóiban tábla figyelmezteti erre a látogatókat.
– Olyan komolyra még nem fordult a dolog – feleltem. – Egyébként milyen fürdő van még Japánban, amelyet érdemes lenne megismernem?
– Talán a denkiburó – ajánlotta mosolyogva a szomszédom. – Vagyis a villanyfürdő.
– Még nem hallottam róla – szóltam. – Az meg mi fán terem? És hol találom meg?
– Azt mi sem tudjuk – felelte a szomszédom. – De az biztos, hogy igazi japán fürdő. Ha egyszer ráakad, feltétlenül mesélje el nekünk is, hogy milyen. §
- Alapító gém
Az oszakai szentó azok közé az átlagfürdők közé tartozik, amelyeket általában a környékbeli férfiak és nők keresnek fel. Akadnak azonban Japánban olyan fürdők is, ahova messze földről is sokan elzarándokolnak, ilyen például Sikoku szigetén a Dogo fürdő.A Dogo története mintegy kétezer éves. A monda szerint egy sebesült szürke gém fedezte fel a dombon az ásványvízforrást, megfürdött benne, és ettől ismét visszanyerte az egészségét. Az alapító szürke gém képe díszíti annak a császári fürdőszobának a falát is, amelyet a századforduló táján építettek, de azóta csak elvétve vettek igénybe. Hirohito császár mindössze kétszer kereste fel a fürdőt – a második világháború előtt.
