A múlt század orvosdoktorairól színes történeteket őriz anekdotairodalmunk. Különös szokásaiknak híre országszerte futótízként terjedt, így név szerint tudjuk, hogy a legdurvább sebészprofesszor dr. Báron Jónás volt, aki rendszerint ordított betegeivel, kollégáival, és nemes egyszeríséggel gazembernek nevezte valamennyit. Dr. Török József megtréfálta a fukar betegeket, akik sajnálták egy-egy mítét árát, és inkább szegény embernek öltöztek, mintsem fizettek volna a kórházi kezelésekért. Hogy ki lehetett a híres „palacsintás doktor”, aki tapintással megállapította, betege hány palacsintát evett meg aznap, ezzel a trükkel növelve pacientúráját, s vajon hogyan hívhatták a „francia orvost”, aki kuruzslónak adta ki magát, noha kiváló eredménnyel végzett az orvosi egyetemen – azt talán még néhai betegeik sem tudnák megmondani…Báron, a goromba
A múlt század első felének egyik legjelesebb sebésze volt Báron Jónás orvos-tanár, aki szakmai tudása mellett különös szokásaival vált legendássá. Báron állandóan veszekedett a betegeivel, rájuk kiabált, morgott velük, ostoba szamárfejeknek nevezte őket. Egyik-másik történészprofesszort, tanárt, írót, grófot vagy bárót úgy legorombította a lábáról – mert mondjuk az illetőnek előrehaladott vakbélgyulladása volt – mint egy kisgyereket. A történészprofesszor, tanár, író, gróf vagy báró pedig megszeppenve hagyta el a rendelőt. Bizonyosan volt olyan eset, amikor valaki kikérte magának Báron Jónás viselkedését. Olyan is akadhatott, aki többé az orvos tájékára sem ment. Ám mindez csak elvétve fordult elő. Báron Jónás kiváló diagnoszta és sebész volt, így rendszerint tolongtak nála a kliensek.
A betegek jobban féltek az orvos modorától, mint magától a mítéttől, így sokan előreküldték egy-egy rokonukat, aki bemelegítette a terepet. A rokon bement, elmesélte, hogy ő csak odakint várakozó férje vagy felesége esélyeiről, a mítét kockázatairól szeretne tájékozódni. Az orvos tajtékozva kiabált az ijedt hozzátartozóval, a világ kénköves poklába kívánta, amiért ilyen feleslegességekkel elveszi az időt. A rendelő zengett baritonjától. Az illető összetörve kitántorgott a várakozóba, a valós beteg pedig immár megkönnyebbülve lépett az orvos elé, reménykedve abban, hogy most egy szusszanásnyi időre kiordította magát.
Báron Jónáshoz vidékről is érkeztek betegek. Kecskemétről, Hódmezővásárhelyről, Szegedről is felkeresték. Ezek a páciensek mindent tudtak a doktor különös viselkedéséről, otthon már felkészítették őket: a marha, a pancser, a senkiházi és a szamárfej jelzéseket egyszeríen engedjék el a fülük mellett – a gyógyulás fejében ez a nagyvonalú gesztus igazán megtehető.
Báron Jónás néha azért melléfogott. Egyszer egy hosszú szakállú, tekintélyes külsejí férfi lépett be a rendelőbe.
– Hát maga meg mit akar? Hogy képzeli, hogy így lép ide be? – üvöltött rá az orvos.
– De kérem… – rezzent össze az úr.
– Ne kéremezzen! Pontosan tudja, hogy le kell vetkőznie, mielőtt idejön. Kifelé!
– De uram…
– Semmi uram, alászolgája!
Az illető úr összetörten hagyta el a rendelőt. Másnap azonban visszajött. Kicsit félszegebben, mint előző alkalommal, de most is udvariasan köszönt.
– Már megint itt van? Miért ingerel? Megmondtam, hogy ide csak levetkőzve teheti be a lábát! Takarodjon kifele!
A vendég már remegett. Kiballagott, levetkőzött, így ment vissza az orvos elé.
– No végre, mondja már, mi a baja?
– Nekem kérem, az égvilágon semmi – mondata a férfi alig hallhatóan. – Csak ezt a kis nyugtát hoztam a doktor úrnak…
A futárt úgy megviselték a történtek, hogy remegett. A vérnyomása megemelkedett, kiverte a víz. Az orvos az ágyra fektette:
– Na, látja, maga marha, mégiscsak jobb, hogy levetkőzött! – mondta elégedetten, majd egy adag nyugtatót írt fel a verejtékező kézbesítőnek.
Báron a kollégáit sem kímélte, ugyanúgy beszélt velük, és hasonlóképpen ledorgálta őket, mint a betegeit. Egyszer egy gazdag fővárosi háziurat amputálni kellett. Háziorvosa nem vállalkozott egyedül a mítétre és Báron Jónás segítségét kérte. Báron elvállalta a mítétet. A konzultáción a háziorvos krahácsolt, láthatóan valamin morfondírozott.
– Mondja már, mit akar még? – rivallt rá a háziorvosra.
Tanár úr, lenne egy privát kérésem is…
– És mi lenne az? – kérdezte dühösen.
– Azt beszélik, hogy a tanár úr kiabálni és gorombáskodni szokott mítét közben…
– Persze, hogy szoktam! Mégis, mi köze van hozzá?
Az orvos tétovázott.
– … igen ám, de az én tekintélyemet összetörné a betegem családja előtt, ha engem itt mítét közben le tetszene gazemberezni…
– Ugyan már, nem olyan nagy a baj. Legfeljebb annyit mondok majd, hogy sarlatán szamár… Ebbe a kijelentése még senki nem rokkant bele.
– De kérem, én mint háziorvos… nekem ez…
– Elég! Maga nyavalyás pancser, ennyit sem bír elviselni! Milyen férfi maga?
Báron picit gondolkodott, aztán hangnemet váltott.
– Na jó, nem fogok gorombáskodni, ha nem akarja. De az még ötven koronájába kerül.
– Miért, ha szabad kérdeznem?
– Mert gorombáskodás nélkül nem tudok dolgozni. Így magammal kell vinnem az asszisztensemet. Ő már dresszírozva van az efféle dolgokra…
Korányi a kaptafánál
Dr. Guthi Soma jogászdiplomáját kuplékra, sanzonokra, füstös bárokra és kiskocsmákra cserélte le, vagyis dalszövegírónak állt. Guthi egy reggel arra ébredt, hogy rettenetesen fáj a feje, émelyeg a gyomra. Soha az életben nem érezte ennyire rosszul magát, biztosan tudta, hogy csak napjai vannak hátra. Fínek-fának panaszkodott, s vagy két hónap is eltelt, mire felkereste az orvosát.
– Mi baja van, mije fáj? – kérdezte a fiatal dr. Neszményi.
– Jaj, kérem, rettenetesen érzem magam! Nem is hívtam volna ide a doktor urat, ha nem találkozom Korányival az utcán, és nem ijeszt meg. „Te szerencsétlen, hiszen neked tífuszos lázad van! Mars haza és hívass orvost!”
A tekintélyre sokat adó doktor megfogta a beteg pulzusát, és mély tisztelettel bólogatott.
– Igen, minden bizonnyal tífuszos láz! Micsoda fantasztikus, elképesztően pontos diagnózis! Mindjárt az első pillanatban gondolhattam volna. Hiszen a tünetek egyértelmíek. Szavamra mondom, mielőtt uraságod megszólalt volna már a számon volt, hogy csakis tífuszos lázról lehet szó. Dr. Neszményi receptet írt, aztán elmondta a betegnek a tennivalókat. Sokat pihenjen, tartsa melegben magát, de ami ennél is fontosabb, sőt életbevágó: csakis tejet igyon, akár több literrel is egy nap. Amint valami szilárdat vesz a szájába, halál fia! Az orvos minden nap ellátogatott a pacienshez, aki egyre rosszabbul viselte a tejkúrát.
– Jaj, doktor úr, nem bírom tovább. Úgy érzem magam, mintha visszafejlődnék a saját csecsemőkoromba. Rettenetes…
– Pedig kedves Guthikám, táplálkozni csak muszáj!
– Én is ezt mondom! Muszáj! Nem ehetnék egy jó beafsteket, vagy egy kis rostonsültet fokhagymás krumplival? A nyálam kicsordul, ha rá gondolok!
– Mit beszél jó ember! A halál torkába sodorná magát?! Burgonya, még csak az kéne!
– De mikor annyira nagyon kívánom!
Az orvos egy pillanatra elgondolkodott. Soha nem találkozott még olyan tífuszos beteggel, aki ennyire kívánná a húst, főleg a beafsteket? Hátha mégsem tífusz – fordult meg a fejében, de gyorsan el is szégyellte magát, amiért kétségbe vonta a jeles Korányi doktor diagnózisát.
– Eh, ez csak afféle míéhség. Tudja. A tífuszos betegek gyakran panaszkodnak farkaséhségről, ez egy gyakori melléktünet. Az ember újabb két nap éhezés, és újabb két nap tejkúra után már szinte könyörgött az orvosnak.
– De édes doktor úr, hátha nincs is tífuszom. Soha ilyen remekül nem éreztem magam, a lázam is lement.
– Miket beszél maga? Hiszen Korányi is megmondta, hogy lázas tífusza van! Vagy azt hiszti, hogy a jeles úriember nem ért az orvostudományhoz?
– Ah! Már miért értene?
– Maga félrebeszél! Semmit kétség, ez a tífusz jele! Hogy a nagyra becsült Korányi professzor ne értene a szakmájához!
– De kérem! Ki beszél itt Korányi professzorról!
– Jó ember, maga mondta, hogy összefutott vele az utcán!
Guthi Soma összecsapta a tenyerét.
– De én a sógoromról beszéltem, Korányi Ede cipészről. Ő mondta nekem, hogy bizonyosan tífuszom van.
Az orvos megköszörülte a torkát, nyelt egyet. Zavarodottan ezt mondta:
– Hát persze, hogy tífusza van, de csak egy nagyon kicsi. Ez amolyan enyhe tífusz, ami olyan ártalmatlan, hogy igazából nincs is… és különösebb kezelést sem igényel. Úgyhogy ehet beafsteket, ha annyira kívánja… Burgonyával… persze csak félig pirított burgonyával… Egy hét múlva kutya baja sem lesz.
A történet eljutott Korányi doktorhoz is, aki a tisztelettudó Neszményit vacsorára invitálta magához. A fiatal orvos a szégyentől sápadtan ült Korányi asztalához. A jó kedví professzor három pohár aperitifet hajtott fel vacsora előtt, s mind a három alkalommal vendégét is megkínálta – a pohárkában természetesen finom, friss tehéntej volt…
Gazdag szegények
A századelőn a legtöbb kórházban a szegény betegeket ingyen ellátták, és ezt több gazdag páciens is kihasználta. Az orvosok jól ismerték a trükköket, a fogásokat, messziről felismerték az álszegényeket, és igyekeztek elbánni velük. 1917-ben történt a következő eset. Egy szép, tavaszi délután, egy kövér, nagybajuszú, elegáns úr kopogtatott be dr. Török Lajos professzorhoz. A férfi vastag aranyláncot viselt, a karján bilincsnyi aranykarkötőt, aranyórája hivalkodóan csillogott, akárcsak gyíríje, melyben egy hatalmas briliánskő volt. Ilyen parádésan felcicomázott úrral ritkán találkozott az orvos.
A férfinek itt fájt, és ott is, rosszul evett, rosszul aludt, szóval súlyos kórtól rettegett. Török professzor megvizsgálta, és közölte vele, hogy valóban nagy a baj. Komoly, hosszadalmas operációra számíthat. A beteg azonnal a költségek felől tudakozódott. Az orvos osztott szorzott, végül kiszámolta, hogy a mítét ötszáz forintba kerül majd.
A férfi felöltözött, és elégedetlen arccal, hümmögve, sóhajtozva távozott.
Hazautazott, levette az ékszereit, jól elzárta őket egy vasszekrényben, majd egyik emberétől szegény, kopottas ruhát vett, és szerzett magának egy szegénységi bizonyítványt. Tudta, hogy a szegényeket a kórház ingyenesen látja el, így vonatra szállt, és új külsejével jelentkezett a klinikán. Ruhája éppen olyan volt, mint a többieké: használt öltönye, fakó nadrágja és széttaposott cipője, akárcsak a szegényeké. Csak a szemében csillogó ravasz, csalafinta fény, a szája sarkában megülő kaján vigyor árulkodott róla.
Az orvos az első vizitnél ráismert az emberre. Kikérdezte, a bajáról faggatta, és úgy tett, mintha nem vette volna észre a csalást. A férfi a markát dörzsölte. Roppant mód örült, hogy megúszta az ötszáz forintos költséget. A doktor a második, a harmadik, sőt, a negyedik vizitnél sem árulta el magát. Minden alkalommal alaposan kikérdezte a beteget, mit evett, mit ivott, hogyan érzi magát. Azután is tudakozódott, miért nem látogatja meg őt soha senki. A férfi megijedt, hogy az orvos gyanakszik, ezért táviratozott a feleségének, vegye fel cselédlányuk ruháját, és azonnal látogassa meg őt.Jött az asszony, kávébarna viseltes szoknyában, a sok mosástól sárgába hajó, keményített ingben, fanyalogva, száját húzva a szégyenteljes helyzet miatt. A férfi elfelejtette megírni neki, hogy ne hozzon semmit, csak egy kis száraz kenyeret, meg egy üveg savanyú tejet. Higgye csak azt az orvos, hogy nekik mindössze ennyire telik.
Az ember majdnem rosszul lett, amikor meglátta kövér feleségét a szoba ajtajában, két teli kosárral érkezett. Mögötte pedig jött az orvos. A beteg az ablak fele fordult, betakarta magát, úgy tett, mintha aludna. Hátha az asszony nem ismeri meg, és amíg egy másik terembe vonul, addig ő utána surran és elviteti vele ezt a királyi lakomát. A nő azonban messziről észrevette dagadó pocakját – a többiek ugyanis szinte elvesztek a paplanok alatt. Felébresztette az álalvót, aztán el kezdte kipakolni a sonkákat, a hosszú kolbászokat, a palackozott sört és a méreg drága déli gyümölcsöket. Szerencsétlen betegek mind felültek az ágyban, csorgott a nyáluk, csak egy falat sonkát ehetnének ebből a kínálatból.
A doktor megállt a beteg terülj-ágya mellett. A férfi magyarázkodott, habogott, hogy ez nem az ő eledelük, a falubeliek küldték ezt a tömérdek ételt, úgy gyíjtötték a szegényeknek. Az asszony nagyokat nyelt dühében, miközben a szobatársak a sonkákat marcangolták, és a narancsokat szedték gerezdre. Szólni azonban, egy szót sem mert. A beteg már vagy tíz-tizenegy napja feküdt a kórházban, de a mítétről még nem esett szó. Megkérdezte az orvost, hogy vele mi lesz, mikor kerül sorra.
A doktor erre magához intette asszisztensét: – Nézze kedves kolléga, ezt az urat sürgősen meg kell míteni. Maga még úgy sem végzett soha az életben egyetlen mítétet sem. Holnap végre sort keríthetünk rá.
Az ember összepakolt és elhagyta a kórházat. Pár nap múlva ékszereiben és cifra ruhájában felkereste az orvost. Úgy tett, mintha mi sem történt volna, mintha nem is ő lenne az a bizonyos szegény beteg, aki két hétig a klinikán feküdt. Letette az orvos asztalára az ötszáz forintot. A doktor pedig közölte vele, hogy másnap jelenjen meg a kórházban, hamarosan megmítik.
– A betegeim végtelenül hálásak voltak önnek, soha olyan jó sonkát és olyan ízletes narancsot nem ettek, mint amit a falubeliek küldtek nekik.
Az álszegény szívhatta a fogát, mert az útiköltségek (feleségével együtt nyolcszor utaztak Budapestre és Szegedre vissza), no meg az a sok pompás étel a mítét költségének éppen a dupláját emésztették fel…
Aki belelátott a hasába
A fiatal orvosok évekig vártak, míg kialakult pacientúrájuk. Ez alatt az idő alatt sokszor nélkülöztek, s állandóan azon törték a fejüket, miként szerezhetnének legalább néhány beteget. A frissen diplomázott gyermekorvos, dr. Z. K. kölcsönt vett fel, és elegáns névtáblát készíttetett, aztán rikkancsokat fogadott, akik névjegyét belecsúsztatták az újságot vásárlók kezébe; ám sehogyan sem sikerült egy vagy két betegnél többet begyíjtenie. Egyszer egy elkeseredett férfi hívta őt telefonon. Teljesen véletlenül esett rá a választása. Kisfia belázasodott, a gyerek köhögött, félrebeszélt.
A doktor azonnal a beteghez hajtatott; a gyerek sápadtan és lázasan feküdt az ágyban, se ülni, se beszélni nem tudott. Az orvos megvizsgálta a fiúcskát, és tífuszt diagnosztizált nála. Orvosságokat írt fel neki, és utasította a szülőket, hogy csak levest vagy tejet, vizet adjanak neki legalább három-négy napig. A szilárd táplálék, egyetlen falat kenyér, vagy egy szem krumpli is halálos lehet.
Másnap újra megjelent a házban. Amint kinyitotta a kertkaput, egy kislány odarohant hozzá.
– Doktor úr, az öcsém remekül van. Palika tegnap este négy palacsintát megevett!
Az orvos csodálkozott, tífuszos beteg ritkán éhes, és akkor sincs ekkora étvágya.
– Nos, hogy van a kis betegünk? – kérdezte.
– Sokkal jobban – felelte az anyja.
– És, mit evett tegnap?
– Ó, csak egy kis tejet! Semmi mást!
Az orvos a gyerekhez hajolt, és komoly képpel megkopogtatta a hasát. Megnyomkodta, tapogatta, aztán felkiáltott:
– Egy palacsinta!
Újabbat koppintott, és megint egyet. – Még egy palacsinta, és még egy. Három, négy! Ez a gyerek négy palacsintát evett tegnap! Igazam van? Nos, ha ilyen jó étvágya van, bizonyosan meg fog gyógyulni.
Az apa és az anya összenézett. Ilyen csodálatos doktorral, aki így belelát a páciense hasába, még soha nem találkoztak. A szegény emberek között pillanatok alatt elterjedt a különleges orvos híre, és Z. K. doktornak cirka egy hónap alatt több tucat betege akadt. Névtáblájára immár semmi szükség nem volt, valódi nevét úgysem tudta senki sem. Ha valaki megbetegedett, azonnal a „palacsintás doktort” hívták hozzá, ezen a néven névtáblát pedig ugyebár nem készíttethetett…
Diplomatagadó csodadoktor
Budapesten már a század elején hemzsegtek a reklámemberek, akik hangos beszélgetést színlelve reklámoztak egy-egy terméket. Fiatal orvosok is szívesen alkalmaztak álbeteget praxisuk népszerísítésére. Leghíresebb közülük Beöthyné volt, akinek tucatnyi baja volt, mégis mindenből pillanatok alatt felgyógyult. Isiászát a villamoson panaszolta el egy ismerősének:
– Jaj, ha tudnád, annyira fáj a hátam, mozdulni sem tudok. Éjszaka ordítottam kínomban, nem tudom, meddig húzom még!
– Ugyanez volt az én bajom is. Évekig hasogatott a csontom. Mintha villám csapott volna belém, úgy szenvedtem. Aztán találkoztam a francia doktorral… ő egy hét alatt meggyógyított.
– Francia doktor? – kérdezte az álbeteg? És hol található?
– Budapest, Ferenc körút 2. Második emelet. Minden bajra gyógyírt kínál. Valóságos csodadoktor.
Az utasok füleltek, a fiatalabbak memorizálták a nevet és a címet, az idősebbek pedig papírcetlire vésték fel. Ha ezt az idős, tiszteletreméltó hölgyet valóban ilyen tökéletesen meggyógyította, akkor minden bizonnyal kiváló szakemberről van szó. Az álbetegek dolguk végeztével leszálltak a villamosról, és felszálltak a következő járatra. Ott Beöthyné epilepsziáról panaszkodott, majd krónikus fejfájását ecsetelte, amit a doktor kikezelt, sőt egyszer, a tömött vasúti kocsiban azt állította, hogy két évig béna volt, és a csodadoktornak köszönheti a gyógyulását.
Ferencvárosban napok alatt híre ment, hogy van egy nagyon fiatal, jóképí és illedelmes fiatalember, aki elegáns otthonában betegeket fogad, és mindenféle csodaszerrel meggyógyítja őket. Azt is híresztelték róla, hogy a férfi csakis franciául beszél, ám mégis mindent megért, és minden bajra talál orvosságot. A betegeket a fiatalember titkára köszöntötte.
– A professzor úr soha nem járt egyetemre. Egy francia falucskában tanulta a mesterséget, ismer minden csodafüvet, és remekül használja azokat. Ősi receptek alapján készült gyógyfüvei eddig még mindenkit meggyógyítottak. – mondta el mindenkinek.
Amikor a beteg megérkezett és kifizette a tízkoronás honoráriumot, a titkár az orvoshoz vezette, aki megvizsgálta, gyógyszert írt fel, aztán szótlanul és titokzatosan karosszékébe ült és könyveibe temetkezett. Csak akkor időzött el hosszasabban, ha fiatal nők kopogtattak be hozzá…Sokaknak segített a csodadoktor, betegei többnyire valóban meggyógyultak. Ám a rendőrség is hamar tudomást szerzett róla. Bíróság elé állították kuruzslás gyanújával. A bíró háromszáz koronával bíntette. A lapok persze részletesen tárgyaltak az ügyről, arról, hogy a csodadoktort, aki ezreket gyógyított meg, bínözők padjára citálták. Az ingyenreklám újabb pácienseket hozott, s a férfi könnyíszerrel kifizette az újabb és a következő büntetést is. Egyszer aztán megsúgták neki, hogy komoly a baj, a bíró zárkával fenyegetőzik.
A tárgyalás napján megjelent a tolmács, valamint a beidézett tanúk, akik természetesen mindent tagadtak.
A fiatalember nem bírta tovább a hatóság gyanúsítgatásait: felpattant a helyéről, és egy papírt nyomott a bíró orra alá.
– Tekintetes bíró úr – mondta tökéletes magyarsággal – nem játszhatom tovább. Itt vannak a papírjaim. Végzett orvos vagyok, a budapesti egyetemen szereztem a diplomám.
A bíró megnézte a píprost, melyet az egyetemi tanács állított ki, s tanúsította, hogy X. Y. úr jó eredménnyel levizsgázott mindennemí orvosi tudományokból.
– Nem értem – mondta a bíró. Miért ítéltette el magát kétszer is, és miért kuruzsol, amikor tudása alapján is gyakorolhatná hivatását.
– Nagyon egyszerí – mondta az orvos. Amíg a kapum alatt ott volt a névtáblám, még a kutya sem szagolt felém. Ám amióta elterjedt a híre, hogy csodadoktorként míködöm, tizenöt év minden adósságát kifizettem néhány hónap alatt.
Az orvost természetesen felmentették, annál is inkább, mert valós gyógyszerekkel és gyógynövényekkel gyógyított, melyeket csupán a betegek hittek csodaszereknek. A tárgyalás után a nevezett férfiú felkereste a megjelent újságírókat, és megkérte őket, hogy ne tudósítsanak az esetről. – Nagyon kérem az urakat, ne tegyék ezt velem. Ha kiderül, hogy orvos vagyok, messzire elkerülnek a betegeim. Az újságírók állták a szavukat. Ám a létező és nem létező hírek Budapesten mindig kitudódnak. A kételyek, találgatások és latolgatások soha nem tíntek el a köztudatból, s ez a doktornak még hosszú évtizedekig nagyszámú pacientúrát biztosított… §
- Fürdőkúra
Báron Jónás jó emberismerő hírében állt. Nehéz volt őt meglepni vagy meghökkenteni bármivel. Néha mégis kifogtak rajta. Előfordult, hogy a beteg nem fürdött meg kellőképpen, vagy egyáltalán a vizsgálat előtt. Báron doktor az ilyen alakokat egyszeríen kizavarta a rendelőből, ordítva kikérte magának a tiszteletlenséget, és ajtót mutatott nekik. Egyszer egy ember érkezett hozzá Munkács vidékéről. Amikor levetkőzött, a doktor felháborodva ripakodott rá.
– Nem szégyelli magát, tökkelütött alávaló gazember! Minek néz maga engem? Csak nem képzeli, hogy ezt a koszos testet én egy ujjal is megérintem. Nem is értem, hogy vette magának a bátorságot. Na takarodjon, és vegyen egy fürdőt!
– Igazán? – ragyogott fel az ember arca.- Hát, ez a Szabolcska mégis remek orvos!
– Miről beszél maga szerencsétlen?
– Már a falumbeli orvos is mondta nekem, hogy fürödjek meg valahára. De gondoltam, hogy mielőtt erre a lépésre elszánom magam, megkérdezek egy pesti specialistát is… az mégiscsak jobban tudja! – azzal fogta magát, és elégedetten kiperdült a rendelőből…Báron becsapta az ajtót az ember után, kiabált, üvöltött, szidta a szélhámost, majd szólította a következő beteget, akin gyorsan kitölthette a dühét. De hogy őt marhának, szamárnak, nyomorultnak, netán félkegyelmínek nevezte-e, azt ma már aligha tudnánk felidézni…
