A jégkereskedelem tudora

A természetes jég kereskedelmi hasznosításának Amerikában bekövetkezett fellendülése mesébe illő történet, amelynek főhőse, Frederic Tudor a tekintélyt nem ismerő, ingatag jellemí, törtető vállalkozó volt.

Frederic három fiútestvérével együtt William Tudor ezredes fia volt. Apja ügyvédnek tanult, s  Legfelsőbb Haditörvényszék elnökeként szolgált a függetlenségi háború alatt, később pedig a bostoni társasági élet dúsgazdag vezéregyéniségeként tartották számon. Az ezredes másik három fia a Harvard egyetemre járt, de Frederic úgy vélte, a Harvard “léhítőknek való, mint minden egyetem”. &Iacutegy Frederic 13 éves korában, mialatt szülei külföldön jártak, otthagyta a bostoni Latin Iskolát, és tanonc lett egy hajózási irodában. Tizenhét esztendős korában feltalált egy szifonos szivattyút, amely alkalmas volt a hajók rakodóterébe bekerült víz eltávolítására, és erről egy levelet is fogalmazott a Royal Societynek, amelyet azonban sohasem küldött el. Az alacsony termetí és gyenge testalkatú fiatalember tele volt energiával, és minimális iskolázottsága ellenére igencsak jól vágott az esze.

Huszonegy éves korában Frederic elkísérte egyik bátyját egy utazásra a nyugat-indiai szigetekre, s amikor hazatért, biztos volt abban, hogy sok pénzt kereshetne a szigeteken. Miután még 2 évig a hajózási irodában szegfíborssal, szerecsendióval, teával, vörösborral, valamint más árukkal kereskedett, készen állt arra, hogy valami nagyszabású önálló vállalkozásba fogjon. Egy családi pikniken, 1805 júliusában másik bátyja, William félig tréfásan azt javasolta Fredericnek, hogy a Saugusban levő családi farm taván télen képződött jeget gyíjtse össze, és adja el a karib-tengeri szigeteken.

Az ötlet annyira felvillanyozta Fredericet, hogy vásárolt egy bőrbe kötött naplót, s annak címlapjára a következő jelmondatot írta fel: “Az, aki az első ellentámadás után nem viszi be a második ütést, elveszti minden reményét a sikerre, [és] soha nem volt és nem lesz hős, sem a háborúban, sem a szerelemben, sem az üzleti életben.” El is küldte Williamet és egyik fiú unokatestvérét Martinique-ra. Mindketten jól beszéltek franciául  nem úgy, mint Frederic –, és így kapcsolatba tudtak lépni a felsőbb osztálybeliekkel, hogy üzletet hajtsanak fel a később érkező Frederic számára, és Moore tervei alapján felépítsenek egy raktárt a jég tárolására.

Amikor azonban 1806 márciusában Frederic Tudor megérkezett a saint-pierre-i kikötőbe 130 tonna, szalmába csomagolt jéggel megrakott bérelt kétárbocosán, azt találta, hogy az előkészítéssel megbízott emberei továbbálltak a Szél felőli szigetekre, anélkül hogy akár az ő, akár a szállítmány fogadása ügyében intézkedtek volna. Mivel az egyenlítői nap egykettőre olvasztani kezdte az áruját, Tudor először megpróbálta a jeget közvetlenül a hajóról eladni. Reklámcédulákat osztogatott, amelyek tájékoztatták a vásárlókat arról, hogyan kell a jeget tárolni és használni. Mint sógorának megírta, az emberek nevetségesen keveset tudtak a jégről. “Viszik haza az utcán a perzselő déli napsütésben a jégtömböt, kiteszik egy lapra az ajtajuk elé, aztán panaszkodnak, hogy »il fond« (elolvad).

A másik egy dézsa vízbe rakja, a harmadik meg egyenesen sóba!” A szigeten soha senki nem látott vagy kóstolt fagylaltot, és sokan még azt sem tudták elképzelni, hogy milyen lehet egy jeges ital. Ahhoz, hogy eladhassa a jégszállítmányt, Tudornak először is fel kellett keltenie a termék iránti érdeklődést. Fölkereste a szigeten lévő Tivoli Gardens vendéglő tulajdonosát, és sikerült rávennie arra, hogy árulja a Tudor által készített fagylaltot. Az első este több mint 300 dollár értékí árut adtak el, ami figyelemre méltó összeg volt. Tudor azt írta haza, hogy a Tivoli Gardensben ettől kezdve “úgy táncoltak, ahogy én fütyültem”. Mégis, mindent összevetve, utazása kudarc volt, mivel a befektetett pénznek csaknem a felét elvesztette. De a jég hajókon és a szárazföldön való tárolására vonatkozó ötletekkel tért vissza Bostonba, és a következő szezonban jó haszonnal sikerült eladnia egy teljes szállítmány jeget Havannában..

1807-ben, miután felhagyott a karibi üzletekkel, mert Jefferson elnök megtiltotta a Nagy-Britannia és Franciaország gyarmataival való kereskedést, érte őt apja pénzügyi tönkremenetelének híre…Teljesítette a körülmények parancsát, és magára vette annak terhét, hogy helyreállítsa a család vagyoni helyzetét. A rézgombokkal díszített kék szalonkabátban járó Tudor több volt, mint ügyes befektető: mérnöki tehetségét jelezte, hogy raktárházának vízveszteségét 56 font/óráról 18 font/óra értékre tudta csökkenteni. &Aacutem minden igyekezetével sem tudott úrrá lenni – mint ő maga fogalmazott – “az események rettenetes egymásutánján”: üldözte a balszerencse, partnerei a szigeteken kijátszották, kifizetetlen adósságai miatt börtönbe került. Az 1812-es háború befejeztével közel került a teljes anyagi csődhöz…végül egy útja mégis sikert hozott neki. Első üzletét kubai kávéházakkal kötötte, pontosan tíz évvel a Tivoli Gardens-beli tranzakció után, s ujjongva számolt be róla: “Igyatok, spanyolok, és ne izguljatok: én, aki olyan sokat szenvedtem azért, hogy hísíthessétek magatokat, fogok még a saját otthonomban melegedni.”

A következő tíz évben Tudor vállalkozása egyre bővült: tevékenysége kiterjedt Charlestonra, Savannah-ra és New Orleansra, valamint több karib-tengeri szigetre is. A jég iránti keresletet azzal alapozta meg, hogy ingyen ajánlott fel jeget egy hónapra vagy egy egész szezonra, s egyre bizonygatta, hogy ez alatt az idő alatt majd megnő a kereslet az olyan “északi ínyencségek” iránt, mint a fagylalt vagy a jeges italok. Kutatta, mi lenne a legjobb csomagolóanyag, amellyel a jégtömböket különválaszthatná és szállítás közben szárazon tarthatná. Kipróbálta a szénát, a rizst, a szalmát, a spárgát és a gyapotot. Kísérletezett trópusi gyümölcsök hítésével, és visszárut is szállított New Englandbe, de átütő sikert ezzel sem ért el. Fivéreit többször is óvadék letételével kellett kiváltania a börtönből, és 1822-ben alighanem idegösszeomlást kapott.

Miután kigyógyult, hozott két fontos – magánéleti, illetve üzleti – döntést. Egyrészt megnősült, másrészt jó érzékkel maga mellé vette a fiatal Nathaniel Jarvis Wyethet. Az  egyszerí míszerészmestert, aki 1825-ben szerkesztett jéggyíjtő készülékével forradalmasította az ipart. A lóvontatású, fírészfogazásos jégvágó gép olyan mélyen és egyenesen vágta ki a jeget, hogy azt azután könnyen tömbökre lehetett hasítani, és folyásirányban le lehetett úsztatni a jégtárolóba. A jégvágó géppel a jég begyíjtésének költségét tonnánként 30 centről tonnánként 10 centre csökkentették; és mivel az így nyert jégtömbök rendkívül szabályosak voltak, a hajósok szívesebben szállították ezeket a tömböket, mint a szabálytalanokat vagy a jégtörmeléket, amelyek a raktérben ide-oda csúszkáltak.

Tudor először arra szerződött Wyethtel, hogy jeget szállítson, majd felismerve partnere képességeit, közvetlenül alkalmazta őt. Wyeth újításai között szerepelt, hogy megtalálta a jégtömbök elválasztására alkalmas legjobb szigetelőanyagot. Ragaszkodott egy mindenütt megtalálható anyaghoz, a fírészporhoz, amelynek ilyen célú hasznosítására addig még senki sem gondolt, és amely a New Englandben százával létesített fírészmalmokban bőségesen rendelkezésre állt. Ezzel az újítással és Wyeth egymást követő technikai fejlesztéseivel  volt köztük végtelenített lánc, amely a jégtömböknek a folyómederből való kiemelésére szolgált, és volt fúróberendezés, amellyel a jeget megfúrták, hogy elvezessék a tetején képződött vizet, nem beszélve a markológépekről és más új eszközökről – Tudor vállalata gyorsan tört előre, és az 1830-as évek elejére sikerült csaknem teljesen monopolizálnia az Egyesült &Aacutellamokban folyó jégkereskedelmet.

Tudor megduplázta Wyeth fizetését, évi 1200 dollárt fizetett neki, de többet nem tett érte, még akkor sem, amikor Tudort már jégkirályként ismerték. Wyeth önállósodni akart, de nem volt elegendő alaptőkéje egy önálló jégkereskedelmi vállalkozás elindításához. A két férfi megállapodott abban, hogy Tudor 2500 dollárt fizet Wyethnek a jég begyíjtésére vonatkozó szabadalmáért. Wyeth ezután Oregonba ment, hogy állati szőrmét és lazacot szerezzen be, amit azután Keleten értékesíthet. Utazása kudarccal végződött, de olyan elszántan végezte munkáját és az újságokban olyan életszerí beszámolókat közölt róla, hogy azokat Washington Irving később felhasználta népszerí könyvében, a “Bonneville kapitány kalandjai”-ban (The Adventures of Captain Bonneville). Tudor rájött, hogy hiába birtokolja a szabadalmat, a feltaláló nélkül nem sokra megy vele, mivel a riválisok is Wyeth módszereit használják, anélkül hogy fizetnének neki, és invenciózus jobbkeze nélkül Tudor képtelen volt megakadályozni, hogy a versenytársak kihasítsák a maguk részét dél-tengeri üzleteiből. Tudor veszteségeit az is súlyosbította, hogy egy sikertelen kávékereskedelmi vállalkozásban több mint 150 000 dollárja úszott el.

Tudor ismét tönkrement, és csak azért menekült meg a börtöntől, mert vállalta, hogy folytatja üzleti tevékenységét, és kamatostul visszafizet minden centet, amit kölcsönkapott… Végül is a polgárháború kitörésének idejére Tudor, Wyeth és versenytársaik napi egy szállítmánynak megfelelő mennyiségí jeget rakodtak ki az év minden napján több mint ötven kikötőben. Tudor visszafizette tartozásait, és multimilliomos lett – nagyrészt ő tartotta kézben az évi több százezer tonnára tehető északkeleti jégkitermelést.

Richard O. Cummings az amerikai jégkereskedelemről szóló alapvető tanulmányában hangsúlyozza, hogy Tudor több pénzt keresett pályafutásának későbbi szakaszában, a verseny körülményei között, mint akkor, amikor még gyakorlatilag az ő kezében volt a jégkereskedelem monopóliuma. Tudor meggazdagodásának oka abban rejlett, hogy a jégkereskedelem dollárvolumene óriási mértékben megnövekedett. A kitermelt jég legnagyobb részét az Egyesült &Aacutellamokban használták föl. Az 1820-as évektől kezdődően a jégfogyasztás minden évben több mint kétszeresére nőtt, mivel az amerikaiak hozzászoktak ahhoz, hogy van jegük az italok hítéséhez és az élelmiszerek frissen tartásához. Amikor különféle újítások lehetővé tették Tudor, Wyeth és versenytársaik számára, hogy a jég 100 fontjának viszonteladói árát 12 és fél centre mérsékeljék – apró töredékére annak a 100 fontonkénti 6 dolláros árnak, amibe a jég valamikor került –, ez az alacsony ár további újításokat szült az élelmiszer-felhasználásban, amelyek azután tovább növelték a jég iránti keresletet…

 A jég amerikai intézmény; a felhasználása amerikai fényízés; szenvedélyes fogyasztása pedig amerikai hiányosság – bizonygatta 1855-ben a De Bow’s Review, szembeállítva az amerikai és az európai hítési szokásokat: míg Amerikában a hítés bevonult a háztartásokba, addig Európában a jég alkalmazása “a gazdagok borospincéire és az első osztályú cukrászdák hítőhelyiségeire korlátozódott”. A jégnek is szerepe volt abban, hogy az “amerikai álom” a tömegek anyagi kényelmének szinonimája lett. És a jég Amerika szimbólumává vált: amikor Tudor egyik versenytársa betört a londoni piacra, londoni üzletének kirakatába kitett egy, a Massachusetts állambeli Wenham-tóból származó jégtömböt, és azt naponta újra cserélte, így a járókelők a jeget mindig ugyanolyan tökéletesnek látták, s az lehetett a benyomásuk, hogy sohasem olvad meg. A “Wenham jege” hamarosan a tisztaság jelképe lett, és bárki számára hozzáférhetően igen keresetté vált…

Hítött húsok öröme
A kitermelt jég legnagyobb részét az Egyesült &Aacutellamokban használták föl. A jégfogyasztás minden évben több mint kétszeresére nőtt, mivel az amerikaiak hozzászoktak ahhoz, hogy van jegük az italok hítéséhez és az élelmiszerek frissen tartásához. A városlakók étkezési szokásai az 1830-as évektől jelentős változáson mentek át, s ez a változás  szorosan összefonódott a megnövekedett jégfogyasztással. Nőtt a kereslet a friss, konzerválatlan gyümölcsök, zöldségfélék és húsok iránt. A New York állam beljebb eső részén élő farmerek is használatba vették a jeget a tej hítésére, így árujukat New York városában is értékesíthették, több mint 4 és fél órányi vasúti szállítás után. A friss tengeri halakat jég közé rakták, és a kikötővárosokból 200-300 mérföldnyire is elszállították az ország belsejébe. A jég jóvoltából meghosszabbodott az évnek az a része, amikor a húst tartósítani lehetett, mivel állandó alacsony hőmérsékletre volt szükség ahhoz, hogy sózással vagy füstöléssel megelőzhető legyen a hús romlása.

A jégszekrény elve
A jéggel míködő hítőalkalmatosságok ez időben még rossz hatásfokkal míködtek, mivel a hítőszekrény-készítők még nem értették, hogyan is hít a jég: nem tudták, hogy nem hővezetéssel, hanem a környezetből történő hőelvonással fejti ki hítő hatását. Ennek az ismeretnek a hiányában az első hítőszekrény-készítők, például Moore, olyan szerkezeteket készítettek, amelyekben a jég el volt zárva a légáramlástól, hogy minél lassabban olvadjon meg, ezzel azonban megakadályozták, hogy a jég hőelnyelés útján kifejtse hítő hatását. Csak 1845-ben kezdtek a feltalálók olyan jégszekrényeket szerkeszteni, amelyekben keringett a levegő, és így a régi berendezéseknél jobb hatásfokkal míködtek.

Lager sörök  igénye
Tovább növelte Amerikában a hítés iránti igényt a világos lager sörök elterjedése is. Korábban az amerikai söröket “felsőerjesztéssel” készítették: ez a folyamat a folyadék felületén ment végbe, és bármilyen hőmérsékleten lejátszódhatott. Ezzel szemben a lager sört “alsóerjesztéssel” gyártották, és az így nyert keveréket 8-13 °C-os hőmérsékleten kellett tárolni, hogy megérjen és szén-dioxid fejlődjék benne. A kívánt hőmérsékletet jéggel lehetett fenntartani, és a mesterséges hítés jóvoltából már nemcsak télen, hanem egész éven át lehetett lager sört gyártani. Az 1840-es években jelentős számú német bevándorló érkezett az Egyesült &Aacutellamokba, s ez tovább növelte a világos sör és a gyártásához szükséges jég iránti keresletet. Az 1860-as években az amerikai sörfőzdék egymillió dollár értékí jeget vásároltak évente.