A film és a háború összefüggései fölöttébb szerteágazóak. Elsőként valószíníleg mindenkinek a háborús filmek jutnak az eszébe. De a háború – az igazi! – nagyon erős, néha akár végzetes hatással lehet egy-egy filmiparra.És még arra is találunk példát, amikor maguk a filmesek szállnak szembe a háborúval, mint ahogy legutóbb hollywoodi sztárok tiltakoztak az USA iraki háborúja ellen. Nézzük meg, milyen szerepet játszott, játszik Hollywood ezen a hadszíntéren.
A még épp hogy nagykorú filmipar és a filmkészítők aztán hamarosan egy nagyon is valódi háborúban találták magukat. Az első világháború hihetetlen sebességgel éreztette hatását a mozgókép bizniszben is. A franciák 1914 augusztusában összeomlottak. Leállt a filmgyártás, a mozikat bezárták, a filmesek a frontra vonultak. Érdekes módon ugyanezen időben Olaszországban – hiszen az olaszok csak 1915 áprilisában léptek be a háborúba – a filmgyártás hihetetlenül felfutott. S bár a háború nem ért véget, mire lehullottak a levelek, lassan a franciák is magukhoz tértek. Örömük azonban nem volt teljes: a háború a filmesek közül is szedte az áldozatait.
És mi volt a helyzet Amerikában? Bár az Egyesült Államok csak 1917 áprilisában kapcsolódott be a világháborúba, a filmiparban heves ütközetek dúltak. Az volt ugyanis a helyzet, hogy Edison az általa jegyzett szabadalmak segítségével megpróbálta maga alá söpörni az egész amerikai filmipart – a gyártástól egészen a mozikig. Ebből is látható, hogy Thomas Alva Edison nem csak feltalálónak volt leleményes. Ez a próbálkozás sikerrel járt, ugyanis 1908-ban létrejött a Motion Picture Patents Company, amely gyakorlatilag monopolhelyzetbe került az amerikai mozgókép piacon. A kívül rekedtek így nagyon nehéz helyzetbe kerültek, de nem adták fel.
Küzdelmeik eredményeként az amerikai kormány 1912-ben megnyirbálta a monopóliumot, majd 1915-ben a szövetségi bíróság mondta ki a Motion Picture Patents Company feloszlatását. Ekkortájt kezdődött meg a mai napig ismert nagy stúdiók karrierje. De maradjunk a háborúnál! Mert míg az európai film a háború miatt szárnyalni nem tudott, az amerikai film magához ragadta a vezető pozíciót, s még ezzel a lendülettel átcsapott Ázsiába, Ausztráliába és Latin-Amerikába is. Mi, európaiak ezt a meccset gyakorlatilag már akkor elvesztettük.
Amerikát a háború nem rendítette meg, sőt új témát adott a mozgókép iparnak. Amikor pedig sor került az USA hadba lépésére, a korszak legkiválóbb rendezője, David Wark Griffith készítette el azt a megrázó, érzelmekben tobzódó filmet, amely az amerikai hadfiakat és családjukat volt hivatva lelkesíteni. A Hearts of the World (1918) sok szempontból is újnak számított. Felhasználtak benne igazi háborús felvételeket – bár ezeket azért nem a legvéresebb csatákban forgatták -, besegített a British War Office és a francia kormány is. Griffith már ekkor megteremtette az archetipikus német ellenségképet, amely talán még ma is érezteti hatását a filmeken. Egy kiváló színész-rendező, Erich von Stroheim lett a negatív hős, akit imádtak gyílölni. Mivel azonban a film nem túlságosan titkolt célja a toborzás volt, az egyébként hihetetlenül igényes, s a filmnyelvet alapjaiban megújító rendező nem spórolt a kegyetlen ellenséget bemutató képekkel, és minden jó ízlését félretéve harsogta némafilmjében, hogy Amerikának meg kell nyernie ezt a háborút.
A legjobb háborús filmek
békeidőben készülnek
Bár a huszadik századnak egyetlen olyan napja sem volt, amikor valahol a világon ne háborúztak volna, a kurta békés időszakokban igen jó filmek készültek. Kétségtelen, hogy ezek nem feltétlenül éltették a háborút. 1921-ben készült Rudolf Valentino filmje, Az Apokalipszis négy lovasa, amely valójában szerelmes film, hátterében az első világháborúval. 1925-ben King Vidor filmje (The Big Parade) sem a dicsőségről, hanem a borzalmakról szól. Raoul Walsh 1926-os filmje, A győzelem ára sem dicsőíti a háborút. (Ezt a filmet egyébként John Ford 1952-ben újraforgatta.)
Amúgy az első Oscar-díjas film is háborús film. William Wellman 1927-es filmje, a Szárnyak (Wings) az első világháború légi csatáit vitte vászonra. „Néma hangosfilm” volt. Ez azt jelenti, hogy bár a Szárnyak még nem használhatta az igazi hangos technikát, a fényhangot, nem lehetett benne hangos dialóg, bizonyos jeleneteknél a kép mögé hangeffekteket (repülőgépmotorok zaja, géppuskák kerepelése stb.) játszottak gramofonlemezről.
A két világháború időszakban Hollywood és az európai film több tucat remek háborús filmmel állt elő. Egyértelmíen az európai filmek az erősebbek: A pokol angyalai (Howard Hughes), Bajtársak 1918 (Pabst), Renoir Nagy ábrándjáról már nem is szólva. De ne feledkezzünk meg Amerikáról sem, hiszen a korszak egyik nagy sikerfilmje A nyugati fronton minden csendes, amelyet Lewis Milestone rendezett Erich Maria Remarque regénye nyomán.
Hogy a legjobb háborús filmek tényleg békeidőben születnek, jól bizonyítható azzal is, hogy csak a második világháborút követően készülnek el azok a filmek, amelyek a háborút emberi drámaként képesek kezelni, lehántva róluk mindazon előítéleteket és indulatokat, amelyek a háborús állapotok közepette szinte szükségszeríen piszkítanak bele a történetekbe. Háborúban a háborúval nem viccelünk. Nem ironizálunk, s különösen kerülünk mindennemí öniróniát, hiszen az már-már az árulás határát súrolja. Ezért számít különlegességnek Michael Curtis/Kertész Mihály 1942-es Casablancája. A Casablanca nagyvonalú eleganciája és humora egyedülálló a háborúban született filmek világában.
Hollywood háborúba megy.
Vagy a háború jön el hozzá?
Hollywood a második világháború kezdetén sajátos helyzetbe keveredik. Egy percig sem kétséges ugyan, hogy az USA kinek az oldalán áll, de Amerika közvetlen módon még nem érzékeli a háborút. Amikor Kertész Mihály 1941-ben a Zuhanóbombázót forgatja, nem sejtheti, hogy még ugyanabban az esztendőben a japánok megtámadják Pearl Harbort. A támadás után azután gyökeresen megváltozik Hollywood hangulata. Sorra születnek a lelkesítő háborús filmek, közöttük még musicalek is, például a Yankee Doodle Dandy (1942).
És mivel az amerikai hadviselés számára kulcskérdés, hogy a távoli hadszíntereken küzdő amerikai katonák egy percre se veszítsék el lelkesedésüket és amerikai identitásukat, a filmeket és a filmsztárokat is a katonák után viszik. (Ennek a háborús színháznak az abszurditása jelenik meg Coppola Apokalipszis, most címí filmjében, ahol a vietnámi háború tébolyának kellős közepén találkozhatunk a háborús színházi társulattal, a hagyományőrző amerikai hakni-show-val.) Ez a pin-up girl-ök időszaka. Rita Hayworth a Cover Girl-ben, Betty Grable a Pin-Up Girl-ben – és természetesen a frontokon is – lelkesíti az elszánt katonákat. Távozásuk után pedig mint pin-up (falra rajszögezett) lányok emlékeztetik őket hazafias kötelezettségeikre.
Ha valaki alaposan áttanulmányozza a második világháború idején készült amerikai háborús filmeket, azonnal feltínhet számára, hogy ezek a filmek szinte kivétel nélkül a csendes-óceáni hadszíntérről szólnak. Ezen nincs mit csodálkozni. Pearl Harbor lebombázása megrendítő csapás volt az amerikaiak számára, s ők az ellenséget nem keletről, hanem nyugatról várták. Az amerikai hős a tengerész és a tengerészgyalogos volt. Nem érdektelen például az, hogy Spielberg Ryan közlegényének (1998) előképe és ihletője, a The Fighting Sullivans címí 1944-es film – tengerészfilm. Öt fivérről szól, akik a Csendes-óceánon a tengerbe vesznek, amikor hajójukat elsüllyesztik.
Egészen a normandiai partraszállásig Hollywood számára nem jelent kalandot az európai hadszíntér. Érthető is. Az amerikaiak szorongására csak az lehet a megfelelő válasz, ha a már látható ellenséget, a japánokat mutatják fel. (Ezt a görcsöt „dalolta meg” Spielberg Meztelenek és bolondok címí gyilkos szatírájában, amely 35 évvel a háború után csúfosan megbukott Amerikában, mert a közönség nem fogadta el, hogy mindaz a heroizmus, amelyet a populáris kultúra az évtizedek során az amerikaiak honvédő háborúja köré pakolt, egyetlen röhögéssel semmivé váljon.) Azok a nagyszabású filmek, amelyek az európai hadmíveleteket dolgozták fel, csak jóval később, az ötvenes évek végén bukkantak fel. A halál ötven órája és társai pedig csak a hatvanas évek közepétől kerülnek mozikba.
Újkeletí háborúk,
összemosódó frontvonalakkal
A második világháborút követő hidegháborús közeg nem kedvezett igazán a háborús filmeknek. A néha már szinte a végletekig feszülő szovjet-amerikai konfliktus nem volt összefésülhető a második világháborús filmek értékrendjével, ahol a Szovjetunió még az amerikaiak szövetségese volt. A hatvanas évek közepének enyhülése azért valamit könnyít a helyzeten. Viszont Amerika hamarosan újra hadba száll. 1965-ben Vietnamban bekövetkezik „a háború eszkalációja”, és a következő tíz esztendőben az USA egy olyan háborúban vesz részt, amely még arra sem alkalmas, hogy filmet forgassanak róla. E mellé a háború mellé nem lehet odaállni.
Propagandafilmek készülnek ugyan, de magára valamit adó filmes ebbe a játszmába nem száll be. Ám amikor az amerikaiak kiteszik a lábukat Vietnamból, már forognak is az első filmek, hogy elmondják az igazságot erről a piszkos háborúról. Az első hullámban Sidney J. Fury (The Boys in Company C – 1977), Michael Cimino (Szarvasvadász – 1978) és Coppola (Apokalipszis, most – 1978) készítik el filmjeiket, aztán a nyolcvanas években – sok más rendező mellett – Oliver Stone fejtegeti tovább a kritikai gondolatot.
Ahhoz, hogy háborús filmek készüljenek, nincs szükség újabb háborúkra. 1998-ban például három háborús film is versengett az Oscar-díjért (Ryan közlegény, Az őrület határán, Az élet szép). Kétségtelen, hogy ezek a filmek már „posztháborús” filmek, tehát nem a klasszikus mífaj mintái szerint építkeznek. Számukra a háború inkább közeg, semmint téma. Vagy egyfajta metaforaként használják.
De ne feledkezzünk azért meg az új háborúkat feldolgozó filmekről. Mert készültek azért filmek az Öböl-háborúról is (Courage Under Fire, Three Kings). Igaz, nem arattak elsöprő sikert. Mint ahogy a 2001. szeptember 11-iki eseményekre reflektáló filmek (pl. Collateral Damages) sem nyígözték le a közönséget. De ezen nem kell csodálkoznunk. Háborús film csak akkor születhet, ha világosan megrajzolható a frontvonal, ha pontosan tudjuk, ki melyik oldalon áll, kik a jók, és kik a rosszak. Talán ez a magyarázat arra, hogy a modern háborús filmek is szívesebben nyúlnak vissza a tisztább képletekhez (Pearl Harbor, Windtalker, A zongorista, Ellenség a kapuk előtt).
Napjaink zírös háborúira pedig inkább az akciófilmek, különleges ügynök filmek, terroristafilmek keresik a választ. De hogyan is lehetne hőstörténetet kreálni Hollywoodban egy olyan háborúból, amely ellen maguk a sztárok – Susan Sarandon, Jessica Lange, David Duchovny, Matt Damon és mások – emelnek szót, az Oscar-díj átadásán pedig a legjobbnak talált egészestés dokumentumfilm (Kóla, puska, sültkrumpli) rendezője, Michael Moore küldi el a francba az Egyesült Államok elnökét.
