Csélcsap fiúk, szízies lányok?

A nemek harca nem mítosz. A fejlődés lényege a sikeres fajfenntartás. De a nőstény nagyobb sikere gyakran a hím kisebb sikerét jelenti. Hogy mi a végeredmény? &Oumlrök harc – és a stratégiák megdöbbentő változatossága.A fiúk csélcsapok, a lányok pedig szíziesek, igaz? Nem igaz. A nemek harca azért tört ki, mert a legtöbb fajnál a lányok a fékezhetetlenek.

 
Kedves dr. Tatiana!
Nevem Vesszőcske, botsáska vagyok. Nagyon kínos, hogy párzás közben kell írnom &Oumlnnek, de hát a párom és én már tíz hete párzunk. Halálra unom magam, ő azonban semmi jelét sem adja, hogy abba akarná hagyni. Azt mondja, azért teszi, mert bolondul értem, de szerintem egyszeríen csak őrült. Mivel tudnám rávenni, hogy békén hagyjon?

Szexis vessző Indiából

Ki gondolná, hogy egy botsáska a világ legjobb szeretője? Tíz hét! Már értem, hogy miért van eleged belőle. Vesszőcske, a gyanúd félig-meddig helyes. Szeretőd megőrült, de nem a szerelemtől, hanem a féltékenységtől! A folyamatos szeretkezés gondoskodik róla, hogy senki másnak ne legyen módja közeledni hozzád. Igazán szerencse, hogy feleakkora, mint te, így nem túl kényelmetlen cipelni.

Szokatlan az eseted? Nos, nem mindennapos, de ez nem jelenti azt, hogy egyedi. Számos faj hímjei őrzik szenvedelmesen párjukat. Csak nézd meg az idahói földimókust, ezt a ritka teremtményt, amely kizárólag (mily meglepő) Idahóban él. A hím sohasem téveszti szem elől párját, mindenhová követi. Ha az bebújik egy rejtekhelyre, ő leül a bejáratnál, így a nőstény nem tud kijönni – és senki más nem tud bemenni. Ami ennél is rosszabb, beleköt minden arra tévedő hímbe. Vagy vegyük a kék selyemkóró bogarat. A párzás után – ami rovarmértékkel rövid ideig tart, mindössze legföljebb tíz percig – a hím továbbra is a nőstény hátán utazik, de nem azért, hogy édes semmiségeket suttogjon a fülecskéjébe, a szoknyavadászokat akarja elijeszteni!

Bár legyünk őszinték, a hímeknek jó okuk van a féltékenységre. A legtöbb fajnál a lányok, ha csak mákszemnyi esélyt kapnak, azonnal ágyba bújnak egy másik fickóval. „&Aacutelljunk csak meg! – hallom az önök kiáltását. – Hát nem az a természet törvénye, hogy a hímek hítlenkednek, a nőstények pedig szíziesek?” &Aacuteltalában csakugyan így gondolják, de mi tudjuk, hogy ez a felfogás ostobaság.

Az embert, aki ezt az ötletet elsőnek fogalmazta meg tudományosan, J. Batemannek hívták. 1948-ban cikket jelentetett meg a Heredity (’&Oumlröklődés’) címí tudományos folyóiratban, azt állítva, be tudja bizonyítani, hogy a hímek a szeretkezésre, míg a nőstények az utódnevelésre fejlődtek ki. &Aacutellítását a Drosophila melanogasterrel, a közönséges muslicával végzett kísérletekre alapozta. Ez egy olyan legyecske, amely az érett gyümölcsre vagy a pohár borra gyílik, és nem szabad összekeverni a nagyobb házi léggyel, amely az ürüléket és egyéb mocskot szereti. A Drosophilák talán kétezer fajjal dicsekedhetnek, ezek közül csak Hawaiin négyszáz faj él. Legtöbbjükről nem sokat tudunk. Viszont a Drosophila melanogaster egy Caenorhabditis elegans neví féreggel, az egérrel, és az emberrel együtt a genetikusok kedvence, egyike a föld legalaposabban tanulmányozott állatfajainak.

Bateman, miután egyenlő számú kifejlett hím és nőstény egyedet zárt össze kis palackokba három-négy napra, megfigyelte, hogy a hímek szeretnek minél gyakrabban párosodni. Lelkesen rezegtetik a szárnyaikat, hogy fölkeltsék a lányok figyelmét. Ha egy nőstény fogékony állapotban volt, a hím udvarolni kezdett, gyengéden végignyalogatta a nemi szerveit, mielőtt párzáskor szelíden széttárta volna a szárnyait. Mindazonáltal a hímeket legtöbbször csalódás érte. Bateman megfigyelése szerint a nőstény legyek legföljebb egy-két udvarlót részesítettek kegyeikben. Azt is megfigyelte, hogy a hímeknek annál több utódjuk lett, minél több egyeddel párzottak, ám a nőstényekre ez nem áll.

Eredményeit Bateman a nemek általa alapvetőnek tekintett különbségével magyarázza, vagyis hogy a hímek sok, olcsó, apró spermiumot, viszont a nőstények kevés, nagy és drága petét termelnek. Azt is megfigyelte, hogy számos faj nőstényei napokig, hónapokig, egyes esetekben évekig képesek a spermát tárolni, vagyis az egyetlen párzásból származó spermiumok akár egy életre elegendőek. Éppen ezért, állította Bateman, egyetlen hím számos nőstény összes petéjét megtermékenyítheti.

Ennek megfelelően, folytatta, a nőstényeket a szaporodásban a peték termelődésének gyorsasága, míg a hímeket csupán az általuk talált és elcsábított nőstények száma korlátozza. Ezért aztán, jelentette ki nagy garral, a hímek (beleértve az embert is) természetükből adódóan csélcsapok, míg a nőstények (ugyancsak az embert sem kivéve) születetten tartózkodóak – ezért a szokatlan körülmények a kelleténél többször teszik őket közömbössé vagy ellenségessé a párzás iránt. Kedves Vesszőcske, ebből a szempontból párod megszállottsága különös és érthetetlen: már újabb botsáskákat kellene meghódítania, ahelyett, hogy makacsul tapad hozzád.

Ennek ellenére ez a „férfiak gazfickók, a nők szentek” elmélet – udvarias megfogalmazásban a Bateman-elv – őrült sikert aratott. A patriarchátus hívei magasztalták. A feministák idézték. A biológusok taglalták, és újabb érvekkel – a nemi betegségek elterjedésével, a párzás közbeni kiszolgáltatottsággal a ragadozóknak – támasztották alá, miért akarják a nőstények a nemi aktivitást a minimumra csökkenteni. Bizonyosan léteznek fajok – például az alfalfa szabóméhe –, amelyeknél a nőstények csak egyszer párzanak. Vannak más fajok, amelyeknek hímjei a szaporodási versenyben, miközben egyik lánytól a másikig rohangálnak, hajlandók bármit körüludvarolni: az aranyhalat például alkalmanként megfojtják a szerelmetes békák. De hogy ez általános szabály lenne? Haha!

Bateman elvének van egy alapvető hibája: nem igaz. A legtöbb fajnál a lányok sokkal inkább szajhák, mint szentek. Ahelyett, hogy egyszer vennének részt a párzásban, számos fickóval egyesülnek olyan gyakran, ami messze meghaladja a tojásaik megtermékenyítéséhez szükséges mennyiséget.

Hogyan tévedhetett ekkorát Bateman? Ennek két oka van. Az első a sors tréfája. Ahogy mondtam, a Drosophila melanogaster volt – és marad – a legdivatosabb muslica tudós körökben. Ennek a fajnak a nőstényei pedig igazán tartózkodóak, legföljebb hetente egyszer párzanak. Más Drosophila fajoknál más eredményt ért volna el: a Drosophila hydei nőstényei például minden reggel többször is élvezik a szex örömeit. De még a D. melanogaster nőstényei sem olyan erkölcsösek, ahogy Bateman gondolta. Az a probléma – és ez volt második oka tévedésének –, hogy túlságosan rövid ideig folytatta kísérleteit. Ma már tudjuk, hogy ha még egy hétig kísérletezik, akkor fölfedezi, hogy a Drosophila melanogaster nőstényeinek megjött az étvágyuk – és valóban, azok, amelyek beérik egy párral, kevesebb utódot hoznak világra, mint bujább társnőik.

Annak, hogy harminc év is eltelt, amíg valaki fölfedezte, milyen problémák vannak Bateman elméletével, részben az az oka, hogy logikája ésszerínek tínt. Továbbá úgy látszott, hogy a megfigyelések is ezt támasztják alá. A kutatók ezer és ezer órán át tanulmányozták az emlősök és madarak életét, mégsem vették észre, hogy a nőstények gyakran hítlenek hímjeikhez. Ez azonban csak az egyik része a történetnek. Még amikor néhány kutató fölfedezte, hogy némely fajnál – különösen a rovaroknál – a nőstények több hímmel párzanak, akkor sem fogták föl ennek az összes következményét. Ha a nőstények a vártnál többször párzottak, azt hitték, valami „bajuk” van, vagy a hímek csábították el őket. Fel sem merült, hogy a nőstényeknek valami előnyük lehet a dologból.

Az 1980-as években kifejlesztett bonyolultabb genetikai technikákkal a biológusok már meg tudták állapítani, hogy melyik utód kitől származik. És ekkor olyan meglepő dolgot fedeztek föl, amire senki sem számított: a fajok nőstényei, a botsáskától a csimpánzig, rendkívül csapodárak.

Ezt a felfedezést hamarosan követte egy még döbbenetesebb: a tomboló promiszkuitás nem „míködési hiba”, sőt a nőstények hasznot húznak belőle. Aktáim valósággal duzzadnak a példáktól. Csak hogy találomra idézzek néhányat: a nyulak és a Gunnison-prérikutyák több utódot fogannak, ha tüzelés idején több hímmel párosodnak. A nőstény fürge gyík több tojást rak, ha több szeretője van. A nyálkás korallsügér nőstényének – a korallzátonyokon tanyázó sápatag teremtménynek – sokkal több ikrája termékenyül meg, ha egy egész bandával ívik, mint ha csak egy hím van vele.

Ezek a fölfedezések arra kényszerítették a kutatókat, hogy átértékeljék a hímek és nőstények viselkedését, és ez a folyamat még ma is tart. Egy következtetést azonban mindenképpen le kell vonni. Mint majd meglátjuk, ahol a nőstények nem csak egy hímmel párosodnak, a budoárba beszökken a háború démona, és a viszály ördögei szökdécselnek a nyomában.

 
Kedves dr. Tatiana!
A barátom a legcsinosabb medvemaki, akit valaha láttam. A hátán gyönyörí arany a bunda, a hasán krémszíní, remek illata van, még a keze és a lába is kecses. Csak egy bibi van vele. Kérem, dr. Tatiana, miért borítják a hímvesszőjét hatalmas tüskék?

Egy rémült lány Gabonból

Hogy jobban csiklandozhasson vele, drágám. Legalábbis lefogadnám, hogy főképpen ez az oka. A medvemakik kevéssé ismert rokonai a makiknak, ezeknek a kicsiny, éjszakai főemlősöknek, amelyek a majmok távoli unokatestvérei. Ha megnézed unokatestvéreidet, láthatod, hogy szerelmed nem egyedi példány. A makiknak és számos más főemlősnek borzalmas hímvesszője van: némelyik úgy fest, mint valami középkori kínzóeszköz. Tüskék, csomók, sörték nőnek rajtuk, és gyakran bizarr, ijesztő formákba tekerednek. Hozzájuk képest az emberé unalmas, legfeljebb az átmérője említésre méltó.
Tudod, a hímvesszőnek messze több a szerepe annál, mint hogy a spermát továbbítsa.

Ha a nőstények több hímmel párosodnak, az egymást követő udvarlók közül annak lesz több utóda, amelyiknek az ivarsejtjei sikeresebbek. Egy hím, amelyik képes rávenni társát, hogy a spermájából többet fogadjon be, vagy meg tud szabadulni vetélytársainak ivarsejtjeitől, jobban elterjeszti génjeit, mint kevésbé ügyes társai. Ezért a női promiszkuitás első következménye, hogy a hímekre nagy nyomás nehezedik, mert a szerelem minden vonatkozásában túl kell szárnyalniuk egymást. Ennek a célnak fontos eszköze a hímvessző.

Nézzük az egyenlő szárnyú szitakötőket. Ezek a rovarok, az egyenlőtlen szárnyú szitakötők közeli rokonai, bájos és ártatlan látványt nyújtanak, amikor tikkasztó nyári napokon a folyópartokon lebegnek. Mégis ők fejlesztették ki a legfurább hímvesszőt. A tipikus szitakötő-hímvesszőnek van egy léggömbje – egy felfújható buborék –, a hegyén két szarva, az oldalán hosszú sörték. A Calopteryx maculata hímje arra használja ezt a berendezést, hogy kikotorja a spermát a nőstényből, mielőtt a magáét elhelyezné. De ott van például a Calopteryx haemorrhoidalis asturica, amely a rábeszélés eszközeként használja hímvesszőjét: ha megfelelően ingerli a nőstényt, rá tudja venni, hogy kifecskendezze korábbi szeretője spermáját. Az Olceclostera seraphica neví lepkének nemi szerve zeneszerszámra emlékeztet: a hím összedörgöli nemi szervének két részét, és olyan rezgéseket kelt, amelyek ingerlik a párját. Ezzel ellentétben a termeszeknél a nőstény általában csak egy hímmel párosodik – a hím termesznek ezért egyszerí, dísztelen nemi szerve van, egyik fajtáé pont olyan, mint a másiké.

Természetesen nem a hímvessző az egyetlen eszköz, hogy lepipálják egymást a hímek. Vegyük például a pókrákot, az Inachus phalangiumot, amely a tengerirózsák védő tapogatói alatt éldegél. A hím különleges kocsonyát választ ki, amellyel beragasztja az előző hím spermáját a nőstény szaporítószervének egyik sarkába, így az nem képes keveredni az övével. Vagy nézzük az erdei szürkebegyet, amely úgy fest, mint egy hamuban meghempergett veréb. A legtöbb hím madárnak – a hattyúk, récék, struccok kivételével – nincs hímvesszője. Ezért úgy párosodnak nőstényeikkel, hogy szorosan összenyomják velük a kloákájukat. Nem valami kielégítő módszer.

De a szürkebegy még hímvessző nélkül is módot talált rá, hogy megszabaduljon a vetélytársak spermiumaitól. Párzás előtt a hím megcsipkedi a nőstény alsótestét; néha rá tudja venni ezzel, hogy kilökje magából az összegyíjtött spermát. De van egzotikusabb példa is: az Afrikában honos vöröscsőrí bivalyszövő kis csapatokban él. A nőstény igen csélcsap. Válaszul a hím kifejlesztett egy álhímvesszőt: egy kötőszövetből álló rudat, amely nem képes a spermát továbbítani. Párzás közben ezt a pálcikát mintegy fél órán át dörgöli a nőstény nemi szervéhez, amíg, láthatóan viharos orgazmus kíséretében ki nem lövelli kloákájából a spermát. Az a hím, amelyik a legerélyesebben tudja ingerelni a tojót, feltehetőleg arra is képes rávenni, hogy az ő spermáját tartsa meg a párja.

Ez megmagyarázza, miért nyújt olyan riasztó látványt a barátod hímvesszője. A főemlősök között, éppen úgy, mint a rovaroknál, nagyjából az a szabály, hogy ahol a nőstény egy időben csak egy hímmel párzik, a hímvesszők érdektelenek és kicsik. Vegyük a gorillát: hatalmas fickó, apró bögyörővel. Egy hím gorilla akár 210 kilós is lehet, de a hímvesszője legföljebb öt centis, mindenféle tüske vagy göb nélkül. Szégyellheti magát az argentin halcsontfarkú réce mellett. Ez a réce apró állat, de a hímvesszője, amely vetélkedik a struccéval, húsz centiméteres – és még tüskék is vannak rajta.

Persze a hím gorilla általában uralkodik egy kisebb csoporton, és nem kell aggódnia más fickók spermiumai miatt. Ha én gorillalány lennék, mindenesetre sajnálnám: amennyire meg lehet állapítani, a csapodárabb főemlősök sokkal inkább képesek az orgazmusra. Ezért úgy vélem, a barátod hímvesszője azért olyan félelmetesen tüskés, mert a nőstény medvemakik néha cserélgetik partnerüket. De hogy a tüskék azért fejlődtek-e ki, mert tetszenek neked, vagy azért, mert így alkalmasabbak a spermaeltávolításhoz – nos, miért nem találjátok ki együtt?

Kedves dr. Tatiana!
Méhkirálynő vagyok, és nagyon aggódom. Minden szeretőm bennem hagyja a nemi szervét, azután holtan esik össze. Normális dolog ez?

Egy tanácstalan lány Lóhere-dombról

Ami a szeretőidet illeti, nekik így ér véget a világ: egy durranással, és nem nyafogva. Amikor egy mézelő méh hímje eléri a csúcsot, felrobban, és ivarszervei hangos pukkanással szakadnak ki a testéből. Értem, miért tartod ezt idegesítőnek. Hogy ez miért történik? Sajnos, fenséges asszonyom, a szeretőid szándékosan robbannak föl. Azzal, hogy benned hagyják a nemi szervüket, el is zárnak vele. Minden hím méh abban reménykedik, hogy így nem leszel képes más herékkel párosodni. Más szóval, az ő leszakadt hímtagja az erényöv méh-féle változata.

Gondolhatod persze, hogy egy királynővel nem lehet így bánni. De még a királynők sem vonhatják ki magukat a nemek harcából. Fájdalom, eseted tökéletes példája az érdekek bonyolult és dinamikus ütközésének, amelyet a nőstények csapodársága okozhat.

Hogy lássuk, miféle konfliktusok keletkezhetnek, nézzük először az ügyet a here szemszögéből. A helyzete kétségbeejtő. Egy hozzád hasonló fiatal királynő csupán néhány napig párosodik, mielőtt nekilátna a kaptár építésének. Ezután nem bajlódsz többé a nemiséggel, mert túlságosan lefoglal félmillió gyermek fölnevelése. Ami még ennél is tragikusabb, eleve csekély esélye van a párzásra. A mézelő méhek a levegőben párosodnak: felröppensz az égbe, és közösülsz azzal a hímmel, amelyik utolér. A verseny igen ádáz lehet: akár huszonötezer here is összegyílhet, hogy párosodjék egyetlen királynővel. Te viszont aligha párosodsz húsznál többször, így a legtöbb here szízen hal meg. A hím, amelyiknek sikerül utolérnie, nem sokat veszít a robbanással: amúgy is valószínítlen, hogy még egyszer párosodhatna. Sőt még valami előnye is származik a dologból. Ha elzárásoddal akár csak egyetlen hímet is sikerül megakadályoznia a párosodásban, a peték nagyobb hányadát termékenyítheti meg, így több génjét adja át a jövő nemzedéknek.

Csak az a baj, hogy neki az a jó, ha csak vele párosodsz, viszont neked előnyösebb több hímmel egyesülni. Ha egy királynő csak egyszer párzik, azt kockáztatja, hogy ivadékainak a felét elveszíti. Hogy miért? Mert a mézelő méheknél bonyolult módon dől el a nemek aránya.

A herék rendszerint megtermékenyítetlen petéből kelnek ki, a nőstények pedig megtermékenyítettből. De a méheknek van egy nemet meghatározó génjük, amely összekeverheti az egész elrendezést. Ha egy királynő olyan hímmel párosodik, amelyiknek ugyanolyan génsorozata van, mint neki, akkor a megtermékenyített peték feléből fiúk lesznek, méghozzá meddő fiúk. Tehát ahelyett, hogy életet adna szorgalmas munkáslányok tömegének, akik serényen gondozzák nővéreiket, valamint néhány termékeny hímnek, amelyek alig várják, hogy életük csúcsán felrobbanjanak az örömtől, utódainak fele mihaszna here lenne, akiket szorgalmas húgaik élve falnak föl. A munkaerő ilyen méretí csökkenése növeli a család pusztulásának kockázatát. Ezért, ha a királynő számos hímmel párzik, nem csak eggyel, akkor a vele azonos génsorozattal rendelkező hímek csupán a peték kisebb hányadát termékenyíthetik meg, vagyis az utódok elenyésző hányada lehet meddő hím. Tehát minél többször párosodik, annál valószíníbb, hogy elkerüli a katasztrófát.

És ez még nem minden. A hímek nyilvánvalóan nyernek vele, ha kijátsszák a korábbi szeretőket oly módon, hogy amikor rájuk kerül a sor, eltávolítják a dugót, és maguk párzanak a nősténnyel. Jól gondolod, hogy a mézelő méhek heréi kifejlesztettek néhány módszert, amellyel eltávolíthatják az erényövet. Közelről megnézve láthatod, hogy minden here párzószervének hegyén szőrök meredeznek, amelyekkel képes eltávolítani elődjének leszakadt nemi szervét.

Ez pedig a következő törzsfejlődés-forgatókönyvet sejteti: valaha a királynők egyetlen hímmel párosodtak. Azután megjelent egy mutáns példány, amely képes volt többel is párosodni. Ez sikeresebb lett a szaporodásban, mint erényes nővérei, és a mézelőméh-populációban elterjedt a többszörös párosodás génje. Ekkor felbukkantak olyan hímek, amelyek robbanással akadályozták meg a nőstény további párosodását. Az ő génjeik ugyancsak elterjedtek. Mire a királynő is fejlődött, hogy ellensúlyozza a hím előnyét, akár úgy, hogy maga távolította el a dugót, esetleg a dolgozók segítségét vette igénybe (ez hamar bekövetkezhetett, mivel azok a nőstények, amelyek nem távolították el a dugót, nem voltak képesek petézni). Mire a hímek újra kifejlesztették az ellen-ellen-ellenlépést. És így tovább.

Mint sejtheted, az ilyesfajta helyzet korántsem szokatlan. &Aacuteltalában az van, hogy ahol a nőstények ismételten párosodnak, ott a hímek biztosan veszítenek. Az a hím, amelyik képes megakadályozni a nőstényt, hogy vetélytársaival párosodjék, több utódot nemz kevésbé rámenős társainál, ilyen módon jobban elterjeszti génjeit. Ne lepődj meg a tényen, hogy az erényöv népszerí törzsfejlődési találmány, divatban van a denevéreknél, patkányoknál, férgeknél, kígyóknál, pókoknál, pillangóknál, gyümölcslegyeknél, tengerimalacoknál, mókusoknál, csimpánzoknál – és így tovább. Mindazonáltal be kell vallanom, hogy a legtöbb fickó jobban hajlik a hagyományosabb dugókra, cementekre és ragasztókra, semhogy megváljon a nemi szervétől. Számos rágcsáló hímje például hatalmas mirigyeket növeszt, hogy kemény, gumiszerí dugót válasszon ki, amelyet a párzás végeztével elhelyez társa nemi szervének mélyén. A házi egér dugója olyan kemény, hogy a szike szabályosan visszapattan róla; ha egyszer a dugó kialakult, az eltávolítására tett kísérlet akár el is szakíthatja a méh tartószalagjait.

De ó jaj, szegény hímek! Az ismételt párzás nemcsak üdvös hatással van a nőstényre, de fejleszti is ellenállását a hímek irányítási kísérleteivel szemben. Ahogy a hímek fejlődnek az irányításban, úgy fejlődnek a nőstények az ellenállásban. Ezért van, hogy nem minden erényöv olyan hatékony, mint lehetne. A nőstény fekete mókus például közvetlenül párzás után benyúl és kiveszi a dugót (néha meg is eszi – micsoda gusztus!). Továbbá a hímeket is arra készteti a fejlődés, hogy kihúzzák a dugaszt – ezt a képességét többször megfigyelték.

A hím patkány szerszáma csaknem olyan, mint egy farok: csodálatos tornamutatványokra képes, hogy eltávolítsa az előző hím dugóját. Mint egy vécépumpa, egyszeríen kiszippantja az akadályt.Láthatod tehát, hogy a nemek evolúciós harca két fronton zajlik. A hímek és a nőstények érdekei ellentétesek, vagyis ha valamelyik ivar kifejleszt egy hasznos új fegyvert vagy harcmodort a másik ivarral szemben, az rögtön ellenlépéseket tesz. Ugyanakkor a hímek arra törekszenek, hogy kijátsszák és akadályozzák párjuk korábbi és következő szeretőit. Ha figyelemmel kíséred a nemzedékeket, hatalmas törzsfejlődési küzdelem tanúja lehetsz.

Férfiak, benneteket kegyetlen kötelék nyígöz. A női csapodárság a génjeiteket kockáztatja: semmi haszna elcsábítani minden utatokba tévedő nőt, ha egyik sem használja a spermátokat. A nő képessége a csapodárságra fékezi a tiédet, és hatalmas erővel hat a fejlődésedre. Ahelyett, hogy az elcsábítandó nők számát növelnéd a lehetőségek határáig – azaz úgy viselkednél, mint egy szívtipró –, inkább a megtermékenyített peték számának növelésére törekedj. Némely férfiaknak némely időben ez ugyanazt jelenti: még szélesebb körí szoknyavadászatot. Viszont az olyan tuskóknak, akik mindenfelé szórják az áldást, gyakran kevesebb utódjuk lesz, mint a híségesebbeknek, így a szívtiprók génjei meggyérülnek. Sokkal jobb, ha ragaszkodsz, mint a botsáska, felrobbansz, mint a mézelő méh, vagy olyan különös sorsra jutsz, amire álmaidban sem gondolnál.

  • Olivia Judson
    Oxfordban doktorált, szakterülete a törzsfejlődés biológiája. Számos díjjal kitüntetett újságíró, többnyire a The Economistban, a Nature-ban, a Science-ben és a The Times Higher Education Supplementben publikál. Jelenleg a londoni Imperial College kutatója. Dr. Tatianát a következő internetes honlapon lehet felkeresni: www.drtatiana.com.