&Aacuterjegyzék anno 1865

Deák Ferenc (akkor még nem, csak később: a haza bölcse) 1865 tavaszán, a Pesti Naplóban, április 16-án megjelent húsvéti cikkében így fogalmazott: „Készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztonságával összhangzásba hozni.”Mindez akkor azt jelentette, hogy a magyarok hajlandók tárgyalni Béccsel, ha Bécs hajlandó tárgyalni a magyarokkal. Nem követelünk, csak kérünk, ha Bécs megegyezésre törekszik, s nem csupán engedelmességet követel a magyaroktól. Közhangulat az országban: próbáljunk tárgyalni ellenségeinkkel a kiegyezésről.Nem szeretjük Ferenc Józsefet, nem szeretjük az osztrák igát, de hát élni kell, s mert velük kell élnünk, próbáljunk egyezkedni. Mi folyamatosan erősödünk, ők folyamatosan gyengülnek: ez szilárd alap a tárgyaláshoz.1865 novemberében már választásra készülődik az ország. Ilyenkor aztán szemesnek áll a világ. Színre lépnek az alkalmi költők s az alkalmi politikusok!

Bánffy bárónk bálványunk, míg
Bécs nem ejti el.
S ha elejti: boldogulunk
– ha kell!! – Fenyvesyvel.
Mert bár ki lesz vezérünk is:
érte küzd hadunk…
„A sógortól ajándékot
El nem fogadunk!”

Csak látszatra elszánt és semmitől vissza nem riadó a versike névtelen szerzője. Természetesen Bánffy báró a politikai bálványunk egészen addig, míg Bécs nem ejti el. A lelkes kortes nem is tagadja: csak addig tapsolunk mindenre elszántan Bánffy báró Bécs ellenében hangoztatott politikai elveinek, amíg Bécs ezt Bánffy bárónak megengedi.Ha engedélyezik: bátrak vagyunk. Ha nem tiltják: kiabálunk. Ha szabad: követeljük a szabadságot.A kortes-versikét imakönyve lapjai között őrző korabeli pesti polgár minden bizonnyal úgy gondolta: ha élteti Bánffy bárót – amíg szabad, amíg lehet –, akkor minden tőle telhetőt megtett a magyar szabadságért.

Éljen a kiegyezés! Brunner úr (Pest, Váci utca 13.) nem volt ilyen elszánt, s a politikai szabadságjogok sem érdekelték túlságosan. Ha úgy gondolják, firkáljanak feliratokat a politikusok, vagy álljanak oda a császár elé határozati javaslataikkal – neki mindegy. Fő, hogy legyen végre választás, mert akkor talán el tudja adni régóta raktárban porosodó készleteit. Remek nemzetiszíní zászlói vannak Brunner úrnak, rojtokkal, bojtokkal, csipkékkel és fölírással ellátva (ami jó volt 1861-ben, jó lesz most is), nem beszélve a háromszíní, festett rudakról, amelyekhez – igényeseknek! – ezüst heggyel is tud szolgálni.

   
Brunner úr semmit nem bízott a véletlenre. Boltja a város talán legforgalmasabb utcasarkán állt, de azért nem árt kelendő árujára felhívni a figyelmet. Szépen színezett, mívesen nyomtatott árjegyzéket készíttetett, előnyös vételre bíztatva leendő vásárlóit, hisz minél több s minél nagyobb zászlót vásárolnak, arányosan annál olcsóbban jutnak a pompás darabokhoz. Mert végtére is mindegy, hogy az országgyílésen melyik követ melyik padsorban foglal helyet 1865. december 14-én, amikor majd &#336 császári és királyi Apostoli Felsége személyesen nyitja meg a magyar országgyílést.

Brunner úr okos ember volt, tudta, hogy a Bécs ellenében pártoskodók és a Bécs mellett kardoskodók egyaránt jó vevők: gyapotból, orleansból vagy finom kásmirból – kinek mit engedélyez a pénztárcája –, de mind vásárol majd nála nemzetiszíní lobogót. Brunner úr jól kalkulált: ő nem fizetett rá a választásokra. S a kiegyezés után is büszkélkedhetett színes, míves árjegyzékével. 1867-ben is lobogtak a lobogók.