Az emberi test színes története

Napjainkban reneszánszát éli a testfestés és a tetoválás, amely kétségkívül a mívészet egyik legősibb és legegyetemesebb formája.

A bőrre festett, rajzolt ornamensek, jelek, ábrák, amelyek manapság szinte kizárólag díszítő, dekoratív célokat szolgálnak, egykor számos egyéb funkciót is betöltöttek. Az adott kornak, természeti környezetnek, kultúrának megfelelően egyebek közt jelölhették a törzsi, nemzetségi, kasztbeli hovatartozást, a beavatottságot, a társadalmi rangot, az elsajátított mesterséget; szolgálhatták az álcázást, az ellenség megfélemlítését, a kívülállók, az avatatlanok elijesztését; elejét vehették a rontásnak, hozzájárulhattak a varázslatok, szakrális rítusok sikeréhez és elősegíthették a természetfeletti erőkkel, mitikus ősökkel való kapcsolatfelvételt, illetve azonosulást.

A testfestés és a tetoválás több tízezer éves múltra tekint vissza. Igaz ugyan, hogy ezt az állítást csak közvetett bizonyítékok támasztják alá, ezek viszont igen nagy számban állnak a rendelkezésünkre és gyakran teljesen egyértelmíek. Bár a Homo sapiens sapiens, vagyis a modern ember előtti időkből nem maradtak fenn míalkotások, az archeológusok több Neander-völgyi lelőhelyen is találtak festéknyomokat. A leggyakoribb festékmaradvány a vörös okker, de került már elő más árnyalatú okker és mangánfekete is. A legtöbb őstörténész egyetért abban, hogy a Neander-völgyi emberek elsősorban saját testüket díszítették ezekkel a festékekkel, hasonlóan más természeti népekhez, és nem elsősorban esztétikai, hanem mágikus-rituális célok vezérelhették őket, mint ahogy bizonyára valamiféle halál utáni létre irányuló mágia játszhatott közre abban is, hogy halottaikat vörösre festették. (Legalábbis erre utalnak a Neander-völgyi sírokból előkerült vörös okker festékmaradványok.)

Okker színí istennő
Amíg a festékmaradványokból még csak következtetni lehetett rá, addig a cro-magnoni mívészet emberábrázolásai már egyértelmíen tanúsítják a testfestés elterjedtségét a korabeli emberek közösségeiben, szerte a világon. A késői őskőkorból maradtak fenn azok a közismert “Vénusz” szobrocskák, amelyekből ez idáig mintegy 130 darab került elő Európa legkülönbözőbb vidékeiről. Ezeknek a kisméretí, tenyérbe simuló, kő, csont és mammutagyar faragványoknak két közös sajátossága van: a gömbölyded, zsírpárnás test, és az arc kidolgozatlansága. Az egyik leghíresebb ilyen nőfigura az Ausztriában előkerült Willendorfi Vénusz. A szobrocska a rajta látható festéknyomokból ítélve eredetileg vörös okkerral lehetett befestve.

Szintén vörös okkernyomokat találtak egy másik híres őskori nőábrázoláson, a Lauselli Vénuszon. Több kutató is feltételezi, hogy ez a jellegzetes szín lehetett az ilyen típusú faragványok harmadik közös sajátossága. Ez pedig nagy valószíníséggel azt jelenti, hogy ezeknek az ősanyát vagy termékenység istennőt ábrázoló szobrocskáknak az evilági megfelelői és egyben modelljei, a törzsi vagy családi közösségek nagyasszonyai, mátriárkái szintén ilyen színnel voltak bemázolva, legalábbis a termékenységi rítusok során és egyéb ünnepi alkalmakkor. Ez persze még mindig csak feltevés, de ha a korabeli kétdimenziós míalkotásokat, vagyis a barlangrajzokat és a sziklafestményeket is szemügyre vesszük, nyomban megszínnek a kétségeink.

Ezek között ugyanis számos olyan őskori emberábrázolást láthatunk, amelyeken egyértelmíen felfedezhetők a bőrre festett csíkok, pöttyök, foltok, körök, hullámvonalak, spirálok és egyéb alakzatok. Az ilyen dekoratív testmintázatokat megörökítő ábrák megbízhatóságában pedig már nincs okunk kételkedni, tekintve, hogy az őskori ember, néhány ritka kivételtől eltekintve mindig hitelesen, olykor szinte naturalisztikus híséggel örökítette meg az őt körülvevő világot. (Ehhez elég csak felidéznünk az Altamira-barlang híres bölényábrázolásait.) A legtöbb ilyen ábrázolással – köztük számos színpompás, tetőtől talpig kifestett, életnagyságú emberalakkal – a szaharai sziklahegységekben is találkozhatunk. Ezeknek az őskori galériáknak a képei között ráadásul nem csak a testfestés, de a tetoválás is egyértelmíen felfedezhető.

Smink csonttégelyben
Julius Lips A dolgok eredete címí könyvében azt írja, hogy az utolsó jégkorszak vége felé már olyan nagy volt az igény a festékekre, hogy bizonyos lelőhelyeken még ma is megvannak az őskori kitermelés nyomai. A paleolitikum végéről származó leletek arról tanúskodnak, hogy a mai természeti népekhez hasonlóan történelem előtti őseinknek is megvoltak a maguk pontos receptjei a testápoló szerek, zsírok, olajok, kenőcsök és ezek színezett változatainak előállítására. Az arc- és testfestékeket finoman megmunkált csont- vagy palatégelyekben tárolták, a megfelelő árnyalatot pedig díszesen faragott palettákon keverték ki. Az archeológusok szinte minden eddig feltárt jégkorszakbeli településen, menedékhelyen találtak különféle “sminkeket” és “kozmetikai” kellékeket, sőt gyakran a korabeli sírokból is kerültek elő túlvilági használatra szánt testfestékek.

Manuel Déchelette francia archeológus a XX. század első felében kimutatta, hogy a történelem előtti Európában legalább tizenhét különböző ásványból készítettek festékanyagot, amelyekből a legváltozatosabb színeket és árnyalatokat lehetett kikeverni. A kréta, a márga és a mész volt a fehér festékek alapja, a szén és a mangán tartalmú ércek szolgáltatták a feketét, a közkedvelt okker színskálája pedig a halványsárgától a narancson át a vörösig terjed. Ezekhez jöttek még a növényi eredetí festékek, elsősorban a különféle bogyók nedvei, amelyek azonban kevésbé színtartóak. Az egyre fogyatkozó természeti népek még napjainkban is hasonló alapanyagokból készített festékekkel dekorálják testüket. A dél-afrikai bantuk és számos ausztráliai törzs tagjai zsiradékkal elkevert okkerrel festenek mintákat a bőrükre. A patagónok csontvelővel vegyítik az általuk leginkább kedvelt fekete, fehér és vörös színí, ásványi és növényi eredetí festékeiket.

Az új-guineai nor-pápuák kókuszolajjal elkevert vörös “kekevak” festékkel kenik be testüket, majd erre az alapra viszik rá a sárga és fehér díszítéseket. A sárga okkert a Sepik folyó partján bányásszák, a fehéret pedig egy kénes forrás közelében. A Közép-Amerika keleti partvidékén élő miszkitó és szumu indiánoknál a nők egy Bixa orellana neví növény vérvörös levével, míg a férfiak a gumifa nedvéből és égetett gyantából készült fekete masszával kenik be magukat. A bolíviai tirie törzs asszonyai az urucu élénkpiros nedvével díszítik arcukat. Észak-Afrikában és a Közel-Keleten a hennacserje (Lawsonia inermis) szárából és leveleiből nyerik azt a közkedvelt sötétvörös köröm- és testfestéket, amelynek használata – részben Madonna hatására – a nyugati világban is divatba jött az utóbbi években. A hennafestékkel rendszerint aprólékos, csipkeszerí mintázatot festenek a bőrre, amely akár hetekig is látszódhat. A jemeni esküvői szertartás elengedhetetlen tartozéka a menyasszony kéz és lábfejeinek előzetes kifestése az adott vidékre jellemző hagyományos mintázattal. Egyes helyeken a menyasszony nőrokonai is teljes hennadíszben jelennek meg a ceremónián.

Színszimbolika
A természeti népek körében a testre felvitt színek általában nem esetlegesen, az egyéni ízlésnek megfelelően kerülnek kiválasztásra, hanem elsősorban egy hagyományos színszimbolika alapján. A színeknek tulajdonított jelentések gyakran megegyeznek az általunk megszokottakkal, néha viszont jelentősen, sőt meglepően eltérnek azoktól. A vörös szín a legtöbb kultúrkörben az aktivitást, az életet, az életerőt, az energiát, a szexualitást és az agresszivitást fejezi ki. Az archaikus Görögországban vörös festékkel mázolták be a termékenységet jelképező fallikus szobrokat és a termékenységet megtestesítő szent királyok arcát. Rómában ez a szokás a diadalmenetet tartó hadvezérek arcának vörösre festésében élt tovább. A hadvezér a vér és a tíz színével, a vörössel társított Mars istent testesítette meg. Mars azonban, mielőtt hadistenné vált volna, tavaszi termékenységisten volt, de ebben a minőségében is a vörös színnel, az élet és a termékenység színével állt kapcsolatban. A fekete általában az éjszakát, a sötétséget, a titkokat, a rossz dolgokat, a világ negatív oldalát jelöli, de például bizonyos kelet-afrikai és észak-amerikai törzseknél az öröm színének számít.

A legambivalensebb megítélése kétségkívül a fehérnek van. Mifelénk általában a fényt, a megvilágosodást, a tisztaságot, az ártatlanságot, a szentséget fejezi ki, ugyanakkor sokfelé a világon ez a halál, az elmúlás, a túlvilág, a gyász, a fájdalom par excellence színe. A nyugat-afrikai pangvé törzs tagjai számára a fehér a legdémonibb szín, mivel a démonok urát, a Holdat idézi. Ennek ellenére – némileg perverznek tínő módon – ezt tartják a legszebb színnek, és különös tiszteletet tanúsítanak a folttalan fehér állatok iránt, a “démoni” holdünnepek során pedig magukat is fehérre festik. A törzsi társadalmakban sokfelé ismert az a szokás, hogy a felnőtté, harcossá avatás előtt álló ifjakat tetőtől talpig fehérrel, vagyis a halál, a holtak, a túlvilág színével mázolják be, ezzel is hangsúlyozva, hogy amíg át nem esnek az újjászületéssel egyenlő beavatáson, holtnak, nem létezőnek tekintik őket.

A kék szín általában békét, barátságot, egyetértést, igazságot, bölcsességet, boldogságot és hasonló pozitív fogalmakat jelöl, ennek ellenére a történelem során nem egy nép elrettentő, félelemkeltő harci színként alkalmazta. Ammianus Marcellinus római történetírótól tudjuk, hogy az agathyrek “testüket és hajukat kékre festették”. Julius Caesar De bello Gallico (A gall háború) címí könyvében megemlékezik a kelta britek félelmetes, kék harci színéről: “A britek ráadásul a vitrum neví növény nedvét is magukra kenik, amitől kék színük lesz, és még félelmetesebb látványt nyújtanak a harc során.” Skócia titokzatos őslakóiról, a piktekről tudjuk, hogy kékre pingált testükről kapták máig használatos ragadványnevüket a rómaiaktól. Hogy a testfestés szokása meddig élt Skóciában, az kétséges, mindenesetre Mel Gibson A rettenthetetlen címí filmjében úgy ábrázolja a középkori skót felkelőket, mint akik még mindig előszeretettel kenik magukra csata előtt a rómaiak által nevezetessé tett kék harci festéket.

A kék harci szín persze inkább kivételnek számított, mert csatába menet – talán mondanunk sem kell – általában a tíz és a vér színét, a vöröset kenték magukra a régi idők harcosai. Az észak-amerikai indiánok vörösre festett arcukról, testükről kapták annak idején az első fehér telepesektől a “vörös bőrí”, “rézbőrí” elnevezést. Az indiánok – ugyanúgy, mint más természeti népek és őskori elődeink – számos ásványi és növényi eredetí festéket ismertek. Ezeket rendszerint medvezsírral vagy bölényfaggyúval elkeverve kenték magukra, de lovaikat is előszeretettel dekorálták velük. A színeknek természetesen Amerika őslakóinál is megvolt a maguk tradicionális jelentése, és persze a mintázatok is ősi hagyományokat követtek. Gyakran előfordult azonban, hogy bizonyos különcködő harcosok saját, egyedi kifestést alkalmaztak. Ha egy ilyen alkalmi arc- vagy testmintázat szerencsét hozott viselőjének, akár állandóvá, sőt paradigmatikussá is válhatott. Dél-Amerika indiánjai hasonló szokásokat követtek. Erich Wustmann, aki a XX. század közepe táján hosszabb időt töltött a brazíliai crao-indiánok között, úti beszámolójában leírja, hogy az indiánok díszítésként és egyben a moszkitók elleni védekezésként urucufestékkel dörzsölik be magukat, amitől vörösnek látszanak.

Ezt egyébként már Kolumbusz is feljegyezte az általa megismert bennszülöttekről. Ez a vörös szín azonban általában csak alapozásként szolgál, amelyre fekete, fehér, sárga, kék é s egyéb színek kerülnek csíkok, foltok és a legkülönbözőbb minták, motívumok formájában. A rituális, ünnepi alkalmakra az indiánok különösen bonyolult és időigényes míalkotásokat hoznak létre egymás bőrfelületén. A törzs egyes tagjai ilyenkor szabadjára engedik fantáziájukat, és meglepően új testmintákat produkálnak. Wustmann ebben “a régi, szigorú erkölcsök fellazulását” látja, hiszen a bőrre felvitt mintákat minden törzsben a hagyományok szabályozzák. Az indiánoknak külön mintáik vannak az egyes totemekhez és családokhoz való tartozás jelölésére. A hazatérő vadász magára festi az elejtett vad jelképes ábráját, és speciális minták jelzik a különféle harci sikereket is. Ez a jelképrendszer olyan összetett és elvont, hogy a kívülállók számára teljességgel értelmezhetetlen. A törzs egyik hagyományos mintázatát, a jaguárfoltokra emlékeztető jeleket a craók fából faragott pecsétnyomóval viszik fel a bőrükre. Közép- és Dél-Amerika más törzsei is használják ezt az eszközt, amelynek agyagból készült változatát az aztékok mai utódai pintaderának nevezik.

Honnan ered a tetoválás?
A bőrre festett mintázatnak megvan az a hátránya, hogy könnyen elkenődik, kifakítja a napsütés, feloldja az izzadság, lemossa a víz, az eső. Julius Lips német etnológus abban az igényben látja a tetoválás világszerte elterjedt szokásának megszületését, hogy a legszebb, legfontosabb mintázat ne rövid életí, mulandó alkotás legyen, hanem élethosszig tartó ékességgé váljon. Mások viszont a rituális alkalmak (beavatás, temetés, áldozatbemutatás) során ejtett sebekre vezetik vissza, amelynek nyomai sokáig látszottak a bőrön. Amikor pedig ezekbe a gyakran szabályos elrendezésí, frissen metszett sebekbe némi szennyeződés vagy testfesték került, máris megszületettt a tetoválás és a hegtetoválás technikája, vagyis igazából ki sem kellett találni. A néprajztudósok között ma is tart a vita arról, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás; a testfestésből alakult ki a tetoválás, vagy a mesterségesen létrehozott hegek, bőrelváltozások, bőrelszíneződések adták az ötletet a testfestéshez.

Az mindenesetre tény, hogy a legősibb emberábrázolásokon egyaránt felfedezhetők testfestésre és tetoválásra utaló motívumok. Korábban már említettük, hogy a Willendorfi Venuson és más hasonló őskőkori szobrocskákon vörös festéknyomokat találtak, ugyanakkor szabályos bemetszéseket, “hegeket” is felfedeztek rajtuk. A természeti népek isten- és ősszobrain, maszkjain gyakran hasonló mintázatok láthatók. Ezekről a népekről viszont biztosan tudjuk, hogy még a közelmúltban is tetoválták magukat, sőt sokan közülük még ma is gyakorolják ezt a szokást, amelyet az európai gyarmatosítók annak idején barbár, pogány hagyománynak minősítettek és sokfelé betiltottak. (Tény, hogy az európai ember önteltsége, intoleranciája és arroganciája egészen a közelmúltig nem ismert határokat.) A legősibb tetováló eljárás minden bizonnyal a bőrnek valamilyen éles szerszámmal, kovakő vagy obszidián pengével, csontszilánkkal vagy bambuszkéssel történő behasogatása volt. Ezt a szokást például még a XIX. században is gyakorolták az észak-amerikai indiánok. Később elkezdtek különböző gyulladáskeltő anyagokat – salétromot, gyantát, kormot, hamut – dörzsölni a sebekbe, hogy lassabban gyógyuljanak és felduzzadva, kidudorodva hegesedjenek.

Erre a fájdalmas procedúrára – amelyet sokfelé még ma is alkalmaznak – rendszerint a felnőtté avatási vagy valamilyen más beavatási szertartás alkalmával kerül sor. A kiemelkedő hegekből álló mintázat – amely néhol csak a homlokot, másutt az arcot, a hátat, vagy az egész testet díszíti – természetesen soha nem esetleges, tetszőleges elrendezésí, hanem ősi hagyományokat követ, és mindig jelöl, kifejez valamit, például a törzsi identitást, a rangot vagy valamilyen hőstettet. A nyugat-afrikai pangvék először felrajzolják a hagyományos mintákat a test megfelelő részeire, majd késsel rövid, egy-két centiméteres bemetszéseket ejtenek a bőrön, és a sebekbe égetett gyantát dörzsölnek. Néhány nap múlva a sebek feldagadnak, és a duzzanatok a gyógyulás után is megmaradnak. Ilyen és hasonló eljárásokkal főleg Afrikában találkozhatunk, nyilván azért, mert az itt élők sötét bőrszíne nem kedvez a festékes tetoválásnak.

Tatto Tahiti szigetén
A tetoválás legkifinomultabb formáját, a tíszúrásos, festékes eljárást a csendes-óceáni szigetvilágban fejlesztették tökélyre. Maga a tetoválás (angolul tattoo, franciául tatouage) kifejezés is innen származik. Cook kapitány 1769 júliusában Tahiti partjainál a következőket jegyezte be az Endeavour expedíciós naplójába: “Mindkét nembeli bennszülöttek előszeretettel dekorálják testüket az általuk tattow néven emlegetett módszerrel, amelynek lényege, hogy fekete festéket juttatnak a bőrükbe, miáltal az véglegesen elszíneződik.” A festékes, pontozásos tetoválás szokása szintén az őskorig nyúlik vissza. A szaharai sziklafestmények között nem egy olyan emberábrázolással találkozhatunk, amelyen egyértelmíen felismerhető az ilyenfajta tetoválás. Az egyik tasszili alkotásnak például egyenesen a “Tetovált keblí néger nő” címet adták felfedezői.

Az észak-ázsiai népek szintén alkalmazták a tetoválásnak ezt a módját. Szibériai nyelvrokonaink ismétlődő, szögletes mintákkal, stilizált állatokkal díszítették testük különböző részeit, kivéve az arcukat. A tetoválás rendszerint konkrét, gyakorlati célokra, például izületi bántalmak gyógyítására, vagy rontáselhárításra irányult. Az obi-ugorok nemzetségük totemállatának stilizált képét viselték a testükön. Kelet-&Aacutezsiában az ainuknál vált általános szokássá a tetoválás, majd az őket leigázó japánok között is elterjedt. Manapság főleg a bínügyi filmekből jól ismert jakuzákra jellemző a sárkányokkal, tigrisekkel, démonokkal és egyéb távol-keleti motívumokkal kidekorált test. Az ókori Európában különösen a thrákok, a dákok és a szarmaták voltak ismertek tetoválómívészetükről. Hérodotosz szerint a thrákoknál az arisztokraták előjoga volt a bőrbe metszett minták viselése.

Az archaikus Görögországban elsősorban a spártaiak és bizonyos thrák eredetí kultuszok követőinek testén lehetett tetoválásokat látni. Különösen a Dionüszoszt tisztelő bacchánsnők festették és tetoválták magukat. A British Museumban őrzik azt a görög vázát, amelyen egy pókhálómintákkal díszített bacchánsnő látható. Amikor ezt a szokást már nem gyakorolták, és csak képek maradtak fenn róla, különféle “racionális” elméletek születtek eredetének magyarázatára. Plutarkhosz szerint például azokat a bacchánsnőket jelölték meg így életük végéig, akik részt vettek Orpheusz megölésében. Robert Graves szerint Odüsszeusz felesége, Pénelopé szintén thrák stílusú pókhálótetoválást viselhetett az arcán, mivel neve úgy is értelmezhető, hogy “hálóval az arcán”. &Iacutegy válik érthetővé a kapcsolat Pénelopé és a fütyülő réce (Anas penelope) között, ugyanis ennek a madárnak a mintázata nagyjából megegyezik a bacchánsnők arctetoválásával.

Alvilági mívészet?
A nyugati világban sokáig különféle szubkultúrákra volt jellemző a tetoválás szokása. Először a tengerészek között jött divatba, akik Kelet-&Aacutezsiában és Polinéziában ismerkedtek meg ezzel az ősi, kultikus mívészettel. Amikor egy O’Connel neví brit tengerész Ponape szigetén feleségül vette az egyik törzsfőnök lányát, kénytelen volt alávetni magát az egész testére kiterjedő, egy hétig tartó tetoválási procedúrának, amelynek eredményeként élete végéig magán viselte a törzs sajátos “vonalkódját”. Később az elitéltek és a különböző bínozői csoportok, bínbandák körében vált népszerívé, ezért sokan egyfajta alvilági mívészetként tartották számon. Ennek ellenére még a legfelsőbb körökben is gyakran akadtak olyanok, akik engedtek csábításának.

Mifelénk állítólag tetoválást viselt Széchenyi István, Erzsébet királyné, Rudolf trónörökös, Ferenc Ferdinánd főherceg, Károlyi Mihály és Horthy Miklós is (aki persze – mint tudjuk – a haditengerészetnél kezdte pályafutását). Egon Erwin Kisch, a legendás hírí riporter egyébként azt állítja, hogy a legszebb tetoválást Horthy Miklós mellkasán látta.

Végezetül egy jó tanács: Alaposan gondolják meg, hogy mit tetováltatnak magukra, nehogy úgy járjanak, mint Charles Bernadotte, Napóleon marsallja, aki a forradalom idején magára tetováltatta a radikálisok jelmondatát: “Vesszen a király!” Ekkor persze még nem sejtette, hogy két évtized múlva XIV. Károly néven ő lesz Svédország királya.