A csalók arca

Azok az emberek, akiket mások lépten-nyomon megtévesztettek, manipuláltak és kihasználtak, sikertelennek bizonyultak a társas kapcsolatok legkülönbözőbb területein, és ennek következtében túlélési esélyeik és szaporodási kilátásaik csökkentek. Ez olyan szelekciós folyamatokat indíthatott be, amelyek az önző és ártó szándékok finom kifejezéseire érzékeny arcfelismerő rendszerek kialakulásához vezettek. Ebben az értelemben ezek a pszichológiai mechanizmusok éppúgy életmentő funkciót hordoztak (és talán hordoznak), mint azok, amelyek a kígyók vagy szakadékok elkerülését hívják életre.Az emberi társadalmak normális míködésének egyik alapja az egyének együttmíködése, amely a gazdasági cserekapcsolatoktól a barátságokon keresztül, a politikai közösségek szerveződéséig húzódik. Valamennyinek alapja a másikba helyezett bizalom és a remény, hogy kapcsolatunk a kölcsönösségre épül. Elvárjuk, hogy önzetlen viselkedésünk haszonélvezője a jövőben maga is hajlik a kooperációra, segít, amikor szükségünk van rá, és nem hagy bennünket cserben.

Egy ilyen kapcsolatban sebezhetők vagyunk a csaló által, aki nem viszonozza jócselekedetünket, sőt kihasznál minket. Nem véletlen, hogy nagyon érzékenyek vagyunk a megtévesztés legkülönbözőbb formáira. Sokak szerint ez evolúciós örökség: a csoporthoz tartozó potyalesők minden időben komoly fenyegetést jelentettek őseink társas kapcsolataira és a csoport együttmíködésére nézve. Olyan észlelési és tanulási folyamatok jöttek létre bennünk, amelyek arra szolgálnak, hogy meg tudjuk különböztetni az együttmíködő partnereket azoktól, akik megpróbálnak rajtunk élősködni egy társas kapcsolatban.

Rá van tán írva?
Egy vizsgálat során ismeretlen emberekről készült arcképeket mutattak a kísérleti személyeknek. Mindegyik arcképet fiktív leírásokkal látták el, amelyek jellemezték az illetők múltbeli megbízhatóságát, együttmíködési készségét vagy éppen megtévesztő és önző viselkedését. A fotókat – újabb, ismeretlen személyeket ábrázoló arcképekkel együtt – egy hét után újra bemutatták. Kiderült, hogy a kísérleti személyek – különösen a férfiak – a következő alkalommal jobban emlékeztek azoknak az arcára, akik korábban potenciális csalókként voltak feltüntetve, mint azokéra, akiket együttmíködőként jellemeztek. A csalókként jellemzett emberek arca jobban beívódott az emberek emlékezetébe, mint másoké. Ennek a kísérletnek az értelmezése az elmúlt években váratlan fordulatot vett.

Feltételezhető ugyanis, hogy az emberek képesek felismerni a csalókat pusztán az arckifejezésük alapján.

Akkor is jobban emlékeznek a csalók arcára, ha nem mondják meg nekik, hogy ki volt csaló és ki volt együttmíködő a múltban. Japán kutatók ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes kísérleti paradigmát állítottak. Ebben véletlenszeríen kiválasztott személyek egylépéses fogolydilemma-játékot játszottak ismeretlen partnerekkel, akikkel számítógépes összeköttetésben álltak. Szabadon dönthettek arról, hogy együttmíködnek a partnerükkel, vagy csalnak és cserbenhagyják őket – ezt a megfelelő billentyí segítségével közölték is. A játék tétre ment, hiszen döntéseiktől függően bizonyos összeghez jutottak, amit a kísérletvezetők ki is fizettek nekik. A játékot követően fényképfelvételeket készítettek a résztvevőkről, és ezeket néhány másodpercre megmutatták a kísérleti személyek egy másik csoportjának. Ez utóbbiak ezután semleges ingerként európai arisztokrata családok tagjainak portréit láthatták rövid időn belül kétszer egymás után. Ezt követte a tulajdonképpeni „éles gyakorlat”, újra bemutatták nekik azokat a fényképeket, amelyeken a fogolydilemmában szereplő személyek arcképei voltak láthatók, felerészben elkeverve olyanokkal, akiket korábban egyáltalában nem láthattak. Arra kérték őket, ítéljék meg, vajon kik szerepelnek a korábban bemutatott arcok között.

Meglepetésre kiderült, hogy a fogolydilemma-játékban csalónak ítélt személyeket gyakrabban felismerték, mint azokat, akik együttmíködtek, azaz a csalók képe jobban az emlékezetükbe vésődött. Az érdekes az, hogy nem tudhatták, az arcképen szereplő személyek korábban hogyan viselkedtek a fogolydilemma-játékban (sőt azt sem, hogy egyáltalában részt vettek ilyen típusú feladatban). Valójában semmit sem tudtak az arcok tulajdonosairól, hiszen nem kaptak jellemzéseket róluk. Sőt, akkor is gyakrabban ismerték fel a csalókat, mint az együttmíködőket, ha fényképeiket azt megelőzően nem is láthatták.

Ebben az esetben az első fényképsorozat bemutatását követően másodjára csupa új arcot mutattak nekik. Olyan személyek fényképét, akik korábban vettek részt a fogolydilemma játékban. A kísérleti személyeknek többnyire a csalók arca tínt ismerősnek, kevésbé az együttmíködőké, dacára annak, hogy egyiket sem látták korábban. Ezek az eredmények azt sugallják, hogy a csalók valamiképpen máshogyan néztek, ki mint az együttmíködők, és ezt a kísérleti személyek felismerték. De mit ismertek fel? Az egyik meglepő feltevés szerint a csalók arcvonásai jellemző módon különböznek az együttmíködők arcvonásaitól. Ez meglepő állítás, hiszen

a modern tudomány számízte soraiból a régi fiziognómiai tanokat, amelyek azt állították, hogy az arc állandó vonásai és kifejezései tükrözik a személyiséget.

Egyesek szerint mégis van ebben valami. Egy vizsgálatban, amelyben a kísérleti személyek fényképeket néztek és közben felvételeket készítettek az agyukról, kiderült, hogy a korábban megbízhatatlannak vagy megbízhatónak ítélt arcok különböző agyi válaszokat hívnak életre. Nem világos azonban, hogy az arc tulajdonosai valóban különböznek-e személyiségvonásaikban, és ha igen, hogyan viselkednének a társas kapcsolatokban (többek között egy fogolydilemma-játékban). Márpedig pontosan ez az alapvető kérdés. Ha a csalók és az együttmíködők személyiségjegyei eltérnek egymástól, nem lehetetlen, hogy az arcon is megjelenjenek valamilyen különbség formájában. Az állítás első része minden valószíníség szerint igaz: számos kutatás mutat rá, hogy a társas viselkedés egyéni különbségei sokszor eltérő személyiségtípusokra vezethetők vissza. Példának okáért az egoista ember a felelősségvállalás, barátságosság, empátia és magabiztosság alacsonyabb fokával jellemezhető, mint az altruista. Japán kutatók szerint elméletileg lehetséges, hogy ezek a személyiséggel kapcsolatos tulajdonságok bizonyos arcvonásokkal állnak összefüggésben. Ha ez így van, akkor a csalók arcberendezkedése azért tínhet ismerősnek a megfigyelők számára, mert az ilyen emberekkel kapcsolatos korábbi kellemetlen tapasztalataik megerősítik negatív elvárásaikat az arcvonások és jellemvonások közötti összefüggésekről. Ezért tudják őket az együttmíködőkhöz képest jobban felidézni egy memóriatesztben.

&Aacuterulkodó érzelmek
Mások ebben erősen kételkednek. Szerintük inkább arról van szó, hogy a fogolydilemma – vagy bármely más szociális dilemma típusú feladat – megoldása erős érzelmeket kelt az emberekben. A csalók szorongást, bíntudatot vagy kárörömet élhetnek át, ami az izgalmi (arousal) szint emelkedéséhez vezet, és ez az aktivitás jelenik meg az arcukon. Ebben az esetben a játék során átélt izgalom kifejeződése eredményezheti, hogy könnyebben és gyorsabban felismerik őket, mint másokat. Az emberek talán jobban emlékeznek egy feldúlt, szorongó vagy diadalittas arcra, mint egy viszonylag nyugodt kifejezésre.

Egy belga kutatócsoport hasonló kísérletet végzett, mint korábban a japánok, három fontos különbséggel.
Az egyik az volt, hogy a kísérleti személyeknek csak egyetlenegyszer mutattak be arcokat ismeretlen emberekről. Nem az volt a feladat, hogy kikre emlékeznek a korábban bemutatott arcok közül, hanem az, hogy felismerik-e a csalókat az egyetlenegyszer látott arcok között. A másik különbség az volt, hogy a fogolydilemma-játékot két egymást követő verzió szerint játszották le: először gyakorlásképpen egyfajta próbajátékot játszottak, majd ezt követte a tétjáték, amelynek során a játékosok valódi pénzt nyertek, mégpedig a döntéseiknek megfelelő összeget. Végül, a harmadik – alighanem a legfontosabb – különbség az volt, hogy nem a fogolydilemma-játékot követően fényképezték le a játékosok arcát, hanem abban a pillanatban, amikor a döntéseiket meghozták. Ez úgy történt, hogy a játékosok az egér megfelelő helyre történő kattintásával közölték döntésüket, hogy együttmíködnek vagy csalnak. A kísérlet vezetői a számítógépes monitor előtti webkamera segítségével fényképet készítettek a játékosok arcáról, mégpedig a kattintás pillanatában, tehát a döntést követő másodpercekben. Ezt mind a próbajáték, mind a tétre menő játék esetében megtették. Ugyanezekről a játékosokról a játék kezdete előtt is készítettek fényképeket, amely az instrukcióknak megfelelően semleges, szenvtelen arccal ábrázolta őket. Valamennyi fényképet (semleges arc, játékos arca a próbajátékban, játékos arca a tétjátékban) megmutatták a kísérleti személyeknek. Arra kértek őket, ítéljék meg, hogy a fényképen szereplő személyek közül ki kooperált és ki nem egy korábbi papír-ceruza tesztben (amelyet természetesen sohasem végeztek el).

Az eredmények egyértelmíen azt mutatták, hogy a kísérleti személyek képesek voltak megkülönböztetni a csalókat az együttmíködőktől, jóllehet korábban sohasem látták őket. Gyakrabban történt, hogy helyesen azonosították a csalókat (azokat, akik valóban cserbenhagyták partnereiket a fogolydilemma-játékban), mint az, hogy helyesen azonosították az együttmíködőket (azokat, akik tényleg kooperáltak a játék során). De csak abban az esetben mutatkozott ez a részrehajlás, ha a bemutatott fényképek a tétre menő fogolydilemma-játék során készültek. Abban az esetben, amikor a játékosok semleges arccal voltak láthatóak, illetve amikor a próbajáték során fényképezték le őket, nem találtak különbséget. Ez az eredmény azt jelzi, hogy a csalófelismerést inkább egyetlen esemény által kiváltott arckifejezés aktiválja, és nem az arc állandó, stabil vonásai.

Az arcok ezek szerint önmagukban nem őszinték vagy hazugok, ám bizonyos körülmények között elegendő információt szolgáltatnak a jövőbeli cserbenhagyás szándékáról. Lehetséges, hogy ha valaki úgy dönt, hogy csal, döntését elárulják azok az arcvonásai, amelyek az átélt érzelmek (szorongás, bíntudat, káröröm) kifejezésével kapcsolatosak. Közelebbről nézve az történhet, hogy a tétre menő játékban a résztvevő előre látja, hogy egy pénzösszeget megnyerhet vagy elveszíthet, és az ehhez kapcsolódó izgalom és remény erős érzelmi reakciót hozhat létre, amely finom, de látható arckifejezésben jelenik meg. Ezek a kifejezések sokkal inkább megragadhatják a másik fél figyelmét, mint a semleges arc látványa, vagy pedig a próbajáték alatt (tehát a tét nélküli gyakorlás során) keletkező kevésbé intenzív érzelmek kifejeződése.

Ezt a feltevést látszik alátámasztani a belga kutatók második vizsgálata, amelynek során egy új elemet vontak be a korábbi kísérletükbe. Ez az ún. pontpróba, amely reakcióidőt mér bizonyos ingerek bemutatását követően. &Uacutegy járnak el, hogy először egy jelentést hordozó ingerpár valamelyik tagját vetítik be (ebben az esetben a csaló és az együttmíködő arcképét). Ezt követi a próbaingerként használt pont bevetítése, mégpedig úgy, hogy az inger vagy a látómező ugyanazon részén jelenik meg mint a korábbi ingerpár (megegyező bemutatás), vagy pedig az ellentétes oldalon (eltérő bemutatás). Az elvárás az, hogy a kísérleti személyek gyorsabban válaszolnak a megegyező elrendezésre, mint az eltérőre, hiszen a figyelmük a látómezőnek arra a pontjára irányul, ahol a pont megjelenik. Amennyiben az erős érzelmet hordozó inger nem tudatos hatást vált ki, a reakcióidő várhatóan megemelkedik az eltérő bemutatás során, hiszen az ilyen inger nagyobb figyelmet kelt, mint egy semleges inger, és nagyobb erőfeszítést igényel, hogy figyelmünket az ellentétes oldali látómezőre irányítsuk.   

A kísérletből egyértelmíen kiderült, hogy elsősorban az ismeretlen csaló játékosokról készült arckép hívja életre a partner automatikus figyelmét, kevésbé a kooperatív játékos arca. Jelentős reakcióidő-különbséget mértek a megegyező és az eltérő próba között, de ez csak a tétre menő játékban mutatkozott, máshol nem. A legnagyobb reakcióidőt az eltérő elrendezésben bemutatott csalóarckép hívta elő, jelezve, ő vonta magára a legnagyobb figyelmet. Az azonban továbbra is kérdés marad, hogy pontosan milyen érzelmek jelennek meg a csaló arcán, amelyek árulkodóak lehetnek a szándékát illetően.

A kutatók feltételezik, hogy elsősorban a félelemmel kapcsolatos emóciók (fenyegetés, düh, félelem) azok, amelyek felhívják a partner nem tudatos figyelmét a jövőbeli csalás lehetőségére.

Ezzel a feltevéssel egybecseng, hogy a hasonló módszert alkalmazó korábbi kutatások egybehangzóan kimutatták, a fenyegető ingerek automatikusan erős figyelmi reakciót váltanak ki. Ezek az ingerek úgy míködnek, hogy egy előzetes készültségi állapotot hoznak létre az agy bizonyos részein (pl. az amigdalában), és ennek következtében jön létre a megfelelő viselkedési reakció (pl. visszahúzódás vagy menekülés). Ezeket a vizsgálatokat nagyrészt olyan természeti tárgyakkal és élőlényekkel végezték – ilyen például a kígyó, pók, szakadék, zárt tér –, amelyek állandó fenyegetést jelentettek őseink számára, így a természetes szelekció gyors és automatikus félelmi reakciót hozott létre válaszul. Nagyon is lehetséges, hogy a csalók legalább ilyen fenyegetést jelentettek szociális életükben. Azok az emberek, akiket mások lépten-nyomon megtévesztettek, manipuláltak és kihasználtak, sikertelennek bizonyultak a társas kapcsolatok legkülönbözőbb területein, és ennek következtében túlélési esélyeik és szaporodási kilátásaik csökkentek. Ez olyan szelekciós folyamatokat indíthatott be, amelyek az önző és ártó szándékok finom kifejezéseire érzékeny arcfelismerő rendszerek kialakulásához vezettek. Ebben az értelemben ezek a pszichológiai mechanizmusok éppúgy életmentő funkciót hordoztak (és talán hordoznak), mint azok, amelyek a kígyók vagy szakadékok elkerülését hívják életre.

Leleplező megismerés
A kísérleti eredményeket azonban nem szabad túlértékelni. A csaló szándékát tükröző arckifejezések finom jelzéseire érzékeny detektor fontos szerepet játszik a hosszú távú együttmíködés kialakulásában, de önmagában aligha tudja megoldani a csalás problémáját. A nehézséget fokozza, hogy a csalók sok esetben képesek elleplezni tényleges érzelmeiket. A vizsgálatok azt mutatják, hogy az arckifejezések és a valódi szándékok közötti különbségeket sokszor még tapasztalt szakemberek sem képesek észrevenni. Az egyik kísérletben fiatal nőket két csoportra osztottak. Az egyik csoport tagjainak vidám természetfilmet vetítettek, majd megkérték őket, hogy számoljanak be egy kamera előtt a pozitív érzéseikről. A másik csoport tagjai viszont véres katasztrófafilmet láttak, amely mindnyájukat kiborította. &#336ket is arra kérték azonban, hogy öltsenek vidám kifejezést magukra és színleljék, hogy boldogok a látott élmények hatására. A beszámolókról készült videofelvételeket különböző foglalkozású embereknek mutatták meg: egyetemistáknak, továbbá olyan szakembereknek (nyomozóknak, bíráknak, pszichiátereknek, titkosügynököknek), akik munkájuk során gyakran találkoznak hazugsággal és színleléssel. Meglepetésre kiderült, hogy az ügynökök kivételével senki se vette észre a hazugságot pusztán az arcjegyek alapján. Speciális tréningre volt szükség ahhoz, hogy felismerjék az álmosolyt és más árulkodó tüneteket.

A csalók sikeres felismerése ezért valószíníleg több információt igényel, mint amit egyedül az arc alapján kaphatunk. A személyes kapcsolat, a beszélgetés valószíníleg többet elárul.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a másikkal folytatott személyes kommunikáció, a másik fél belső tulajdonságairól szerzett ismeretek erősen befolyásolják a partnerrel szemben kialakított stratégiákat, ezen belül a csalók kiszírését. Nagyon sok vizsgálat mutatja, hogy szinte minden kísérleti szituációban emelkedik az együttmíködés szintje, ha a résztvevőknek megengedik, hogy beszélgessenek egymással. Egy kísérletben a résztvevők – akik korábban soha nem találkoztak egymással – fogolydilemma-játékban vettek részt, de ezt megelőzően lehetővé tették számukra, hogy 30 percen keresztül beszélgessenek és ismerkedjenek egymással. Ennek eredményeként meglepő pontossággal ki tudták szírni a csalókat: azoktól, akikről az a benyomás alakult ki, hogy csalni fognak, kétszer gyakrabban tagadták meg az együttmíködést a többiekhez képest. Megalapozottnak tínik az a feltételezés, hogy még pontosabb feltételezések, jóslatok tehetők mások együttmíködési készségére vonatkozóan, ha a résztvevők hosszabb ideje isme-rik egymást és változatosabb, életszeríbb lehetőségek nyílnak a kommunikációra. §

  • Előre jelez az agy
    A kísérletek eredményei további elméleti következtetésekhez és értelmezésekhez vezethetnek. Ha az emberek valóban képesek a fenti módon azonosítani a csalókat, ez egyúttal azt is jelenti, hogy képesek előre jelezni olyan emberek várható viselkedését, akiket korábban sohasem láttak. Ez esetben az önálló pszichológiai mechanizmusként értelmezett csaló-detektor újabb tulajdonsága tárul fel. Nevezetesen az, hogy nem csupán megjegyzi a csalókat és emlékszik rájuk, hanem bejósolja, előre jelzi a csalás bekövetkezését. Ez azért lehetséges, mert a döntés pillanatában dolgozza fel a partner arcával kapcsolatos információkat, mielőtt még a csalás végbemenne. Ez pedig azért bírhat nagy jelentőséggel a társas kapcsolatokban, mert segít az úgynevezett elköteleződésprobléma megoldásában. Az elköteleződés problémája akkor lép fel, amikor nem rendelkezünk információval a partner várható jövőbeli viselkedéséről. (Frank 1988). Nem ismerjük, nem hallottunk róla semmit, viselkedésével és beszédével nem árulja el szándékait. Mivel ilyen körülmények között nem lehet elvetni annak a lehetőségét, hogy a partner csalni fog, vonakodunk belemenni egy kockázatos tranzakcióba, hiszen nincs garancia arra, hogy befektetéseink megtérülnek a partner együttmíködése révén. Azzal azonban, hogy a csalás előrejelzését végző agyi detektor érzékeny a cserbenhagyás szándékával kapcsolatos jelzésekre, lehetővé válik, hogy megszüntessük ezt az információhiányt.
  • Fogolydilemma kísérleti játék
    A cserekapcsolatok szereplőinek lehetséges döntéseit jól mutatja az ismert játékelméleti modell, a fogolydilemma. Lényege abban foglalható össze, hogy egy közösen elkövetett bíntény miatt letartóztatnak két személyt, akik előzetesen megállapodnak abban, hogy nem tesznek terhelő vallomást egymásra nézve. Kihallgatásuk során azonban elkülönítik őket egymástól, és a vád képviselője közli mindkettőjükkel, hogy enyhébb büntetés várja őket, ha a másik ellen vallanak. A dilemma abban jelentkezik a számukra, hogy mindkét félnek kifizetődőbb csalni, amennyiben a másik tartja a szavát. Ha ugyanis A elfogadja a vádlók csábító ajánlatát és vall, miközben B tartja magát az eredeti megegyezéshez, akkor A megússza, B viszont a maximális büntetést kapja. Ezzel szemben A nagyon rosszul jár, ha kooperál, miközben B elárulja. Ha viszont mindketten hallgatnak, kisebb büntetést kapnak. Végül, ha mindketten megszegik szavukat és beárulják egymást, közösen bínhődnek. Az egyes döntésekből származó értékeket az alábbi mátrixa tartalmazza. Világos ebből, hogy a leginkább kifizetődő stratégia a csalás – tehát a másik fél elárulása -, feltéve, hogy a partner együttmíködik.

    A fogolydilemma-játékot lehet egyetlen lépésben végezni, ilyenkor nincs lehetőség az ismétlésre (ezt történt a szóban forgó kísérletben). Lehet azonban több, egymást követő menetben is játszani, ami lehetőséget ad arra, hogy a játékosok újra és újra átgondolják tervezett lépéseiket a másik fél döntéseinek ismeretében, és ez olyan válaszokat eredményezhet, amelyek a jutalmazás, büntetés, vagy megtorlás eszközeként míködhetnek. Tegyük még hozzá, hogy a játék végén a résztvevők valódi – a mátrizban olvasható értékekkel arányos – pénzösszeghez jutnak, ami biztosítja a játék komolyságát és a szóban forgó döntések valódiságát.